Lassan: megbotlik az, aki rohan.

summer & isaachar

Lépteim kopogó sietsége visszhangot vert a folyosó kopott kövein.
Igaz még csak délután négy óra volt, azonban nagyon sokan döntöttek úgy, hogy az idejük nagy részét vagy a klubhelyiségben, vagy mondjuk a szabadban töltik.
Én egyik sem voltam. Valahogy nem volt kedvem most a nagyobb társasághoz, még akkor sem, ha nagy százalékban jól kijöttem a háztársaimmal, illetve ahhoz sem füllött a fogam, hogy a hidegben sétálgassak egészen addig, míg jégvirág nem nő az orromon.
Unatkoztam, nem tudtam magammal mit kezdeni, és mikor ennyire kínlódok és szenvedek látványosan, akkor szoktam bedobni az abszolút legnagyobb spontán ötleteimet.
A mostani például az volt, hogy meglátogatom az iskola színháztermét, ahol én is szoktam gyakorolni, és ahol mostanában nem gyakorlok, mert mindig van ott valaki. De most azért megyek, mert nem gyakorolni akarok, hanem valami társaságot magamnak és eddig a színjátszó emberekkel még nem volt soha problémám.

Hasonlóak vagyunk ugyanis, hasonlóan gondolkodunk, a színpad az életünk, és mivel mindannyian más-más részét imádjuk a rivaldafénynek, így féltékenység sem szennyezi a barátságainkat.
Legalább is én így gondoltam.
Nem voltam féltékeny azokra, akik esetlegesen musicalben szerepeltek, de arra sem, aki prózában volt járatos.
A színpad az csak színpad volt, és a tehetség az igenis ki tudott emelni, én pedig miért ne rajonghatnék valakiért, aki tehetséges, és aki pont úgy néz ki, mint az a fiú a színpad közepén.
Isaachar Alflatt…

Már számtalanszor hallottam a nevét, millió lány suttogta elalélva – mint valami imádságot -, én pedig annyiszor forgattam már meg a szememet erre a gyermeteg rajongói viselkedésre, mint ahány csillag van az égen. De legalább ezt megértettem, ellenben a Bowman imádattal, mert hát Issac tényleg egészen jó pasi volt.
Jó persze, nagy valószínűséggel nem én vagyok az esete, és hát egyáltalán nem akarna közelebb kerülni egy olyan lányhoz, akit - hála egyeseknek - tehénbőgés kísér a folyosókon, azért biztos az én térdem is megremegne, ha esetleg emberszámba venne és netalántán még kedvesen is viselkedne.
Így tehát bedobva magam és a mosolyom tapsoltam meg az előadását, melyet ő amúgy nem talált valami igazán jónak, legalábbis lentről nézve a fejcsóválását a nézőtérről.
- Szerintem remek volt! Nem úgy érezted? - kérdeztem segítőkészen, felkészülve arra, hogy két eset történhet.
1. Vagy elküld anyámba, hogy miért zavarom,
2. Vagy normális lesz, és elmondja, mi is a problémája.
Azért valahol reménykedtem, hogy csalódni fogok a bunkó szépfiú sztereotípiában…

Zene link / Megjegyzés

summer

Kedves apa! Napok óta nem tudok aludni, enni, létezni, amióta visszajöttem az iskolába, holott tisztában vagyok azzal, hogy ez mennyire is fontos ahhoz, hogy ne romoljon, sokkal inkább javuljon az egészségügyi állapotom. Tudom, hogy nem szabad elengednem magam, de sajnos hiányzol, és megint látni akarlak, akármennyire is tudom, hogy ez nem lehetséges. Szeretlek! Sach. Ui. A bagolynak adj enni, és kösd a lábára a választ, ahogy szoktad, meg fog engem találni. A csemegéje az asztalom fiókjában van, egy régi, barna, foltozott zsákocskában.
Összehajtom a másodikosként írt levelet, amin apám kézírásával néhány kedves szó is szerepel, és visszarakom a nyakamban lógó medálba az összehajtott papirost a többi hasonló közé. Valamire csak jó a mágia: minden közös emlékünket magammal tudom hordani, de nem teszem, mert tudom, hogy el kell szakadnom. Már nem... Mindig is az apám marad, de még nem tudom kimondani és teljes mértékben feldolgozni azt, ami történt vele.
Felállok a nézőtér egyik székéről, amin eddig ültem, és fellépek a színpadra, hogy énekeljek. Apu egyik kedvenc előadója Lou Reed, így tőle választom a Perfect Day című számot, aztán majd... majd meglátjuk, mennyire is tökéletes a hangom és a nap.
- Just a perfect day - kezdek el énekelni, és abban a pillanatban könnyek szöknek a szemembe, de a hangom nem csuklik el. A hangomnak tökéletesen ura vagyok, még akkor is, ha nem olyan tiszta, mint néha kellene. Illetve, szerintem nem eléggé az. Apu... Ő mindig azt mondta, hogy őstehetség vagyok, én pedig sosem hittem neki. Ezzel kapcsolatban mindig is maximalista voltam... Az vagyok máig is.
Mindent elfelejtek, miközben énekelek. Mindent, ami az iskolával, vagy a hétköznapokkal kapcsolatos, mert most nem szabad mással foglalkoznom, csak apuval. Neki énekelek és magamnak. Az ő kedvenc dalát adom elő, nem is véletlen, hogy egyedül vagyok.
Mindez azonban nem gyász, hanem sokkal több annál. Nyáron történt a baleset, azóta nem vagyok képes gyászolni. Ezt inkább csak emlékezésnek mondanám, elvégre mindig együtt énekeltük Lou Reed dalait, és amikor nem szerepelt éppen, akkor a Broadway híres musicaljeinek dalbetéteit is. Ezek boldog emlékek, nem szomorúak. Nem a nyárra gondolok, hanem sokkal régebbre nyúlok vissza. Legaláb 1972-ig, a Perfect Day-ig. Addig a dalig, amit közösen énekeltünk napokig a szünetek alatt, aztán karácsonykor a sok ünnepi dal helyett és között szintén helyet kapott. Kiváltképpen fontos momentuma a közös életünknek.
- You're going to reap just what you sow... - a dal végén abbahagyom az éneklést, és megrázom a fejemet, mert tudom, hogy soha nem fogjuk ezt együtt énekelni. Mert mélyen, legbelül tudom, hogy elment, hogy nincs már többé, de a felszínen ezt még nem tudom elfogadni. Elvégre, a kés csak a gyomrába állt, és én egyből hívtam a mentőket. Amikor átvezettek egy másik osztályra, akkor biztos, hogy meg tudták őt gyógyítani. Érzem, hogy még él! Mégis talán tudom, hogy ez csak önámítás, és annál semmivel sem tö...
- Én... - kapom a teremben lévő egyetlen nézőre a tekintetemet, és ezzel együtt sebtében meg is törlöm fátyolos-könnyes szemeimet. Nem lenne muszáj, hogy sírni lásson. Cseppet sem ragaszkodok ehhez. - Lehetett volna jobb is, de azért köszönöm. - Mit keresel itt? -folytatnám, de inkább nem teszem, csak lesietek a lépcsőn, és elkezdem összeszedni a kottáimat és a könyveimet. - Azonnal megyek, nem akarlak zavarni, ha énekelni szeretnél. - és ezzel a lendülettel elejtem a mappámat, benne az összes Broadway-musical kottájával, és még néhány kedvenccel. Ilyen nincs!

summer & isaachar

- Ugyan, ne szerénykedj! - mondom kedvesen, mert hát tényleg, mit is mondhatnék mást? Ő nem Bowman, neki nincs feltűnési viszketegsége, és hát egészen szimpatikus, ahogy egymaga áll a színpadon, szemében könnyek csillognak és a megbűvölt zongora egy keserédes számot játszik Reedtől. Tökéletes megjelenés, tökéletes előadás, tökéletes szerénység, és bár tudom, hogy nem egészséges a rajongás valaki iránt, azért mégis az én szívem is megdobban egy pillanatra. HIszen annyira szép fiú ő, a maga kétségbeesett magányával, az őt körüllengő furán szomorú aurával és ezzel az előadásmóddal, hogy egy egészen hosszú pillanatra szerelembe esek. Mert miért ne eshetnék szerelembe, ha van olyan, aki megérdemli akkor ő az.
Alázatos, csinos, értelmes, nem nagyképű egy kicsit sem, és egyáltalán nem hasonlít Bowmanra, ez pedig máris sokkal jobban kedvelhetővé teszi.

- Nem kell sietned, én ráérek, mármint szívesen hallgatlak, nem akartalak elűzni innen! Ha tudom, inkább befogom a számat! - mondom kétségbeesetten, majd előre lépek az üléstől, hogy útját álljam, hogy hozzá érjek, hogy megfogjam a könyökénél fogva és visszatartsam attól, hogy itt hagyjon egyedül! Mert hát olyan jó dolog végre valakivel közös dolgokat szeretni! Közös hobbinak hódolni, vagy épp úgy szeretni a musicaleket és az éneklést, mintha az életünket szeretnénk!
Ujjaim épp csak érintik a kezét, azonban így is elejti a kezében lévő hatalmas kupac kottát.
Ritmusok, dallamok ezrei szállnak széjjel, én pedig azonnal ugrok is, hogy össze tudjam szedegetni a széthullott papírokat.
- Úristen! Neked megvan a Nyomorultak kottája?! - tátom el a számat, miközben felemelem a földről az On my own kottáját. Csillogó szemekkel falom a sorokat, halkan már dúdolni is kezdem az ismerős dallamot. Mert persze, hogy ismerős! Az idén debütált a Broadway-en, tömegek imádják és apu legalább háromszor szerzett már rá nekem jegyet! És ez, hogy valaki rendelkezik egy ilyen dokumentummal? A világ legnagyobb csodája, így tehát nem is csoda, hogy szinte már úgy nézek rá, mintha ő lenne a világ egyetlen szem cukorkája, ami természetesen az enyém, és senki másé!
- Nem akarsz inkább maradni és énekelni velem? - kérdezem pofátlanul, hiszen nagy volt az előbb még benne az indulat, hátha kicsit fel tudom tartóztatni!

Zene link / Megjegyzés