A vámpír egy Értelmes Varázslény besorolást kapott lény, az Élőhalott alcsoportba tartozik.
A vámpírok nem képesek a hagyományos szaporodásra (szexuális tevékenységre igen, de terméketlenek), minden vámpír emberként születik. Az ember átváltozása vámpírrá hasonlóan zajlik ahhoz, ahogy a mugli folklórban azt általában leírják: a leendő vámpír vérét teremtője az utolsó cseppig kiszívja, azután saját véréből három cseppet folyat a holttest szájába. A halott ember másnap naplementekor felébred vámpírként, ezzel végbemegy az átváltozás. Egyes teóriák szerint az első vámpírok egy átok hatására jöttek létre, és létezik valamilyen elfeledett varázslat, amivel akár egy ember is képes lenne vámpírt teremteni, de ezek az elméletek egyelőre nem nyertek megerősítést.
A vámpírok teljesen emberiek külsőre, de néhány dologban különböznek az emberektől. Sápadtabbak az embereknél, a szemük vöröses színben világít a sötétben, táplálkozásnál pedig előbújik hosszú, visszahúzható szemfoguk, de más jelentős különbséget első ránézésre nehéz felfedezni rajtuk. Komolyabb orvosi vizsgálattal már egészen sok különbséget lehetne felfedezni: nincs semmilyen életfunkciójuk, a testük pedig jóval hidegebb annál, amilyen egy élő emberé lehetne. Ezek a tényezők azonban nem csak hogy nem ölik meg őket, hanem látszólag semmiben nem befolyásolják például az izomműködést, az érzékelést vagy a gondolkodást. A legnagyobb különbség köztük és az emberek között, hogy a létezésük már nem tekinthető természetesnek, az teljes egészében mágikus.
A mágia, ami a vámpírt létrehozza, konzerválja őt abban az állapotban, ahogyan meghalt: nem öregszik egy percet sem utána, a körme, a haja és a szőre nem nő tovább, a testén végbemenő változások (például hajlevágás, hajfestés, tetoválás vagy sérülések) pedig nagyon gyorsan visszatérnek az eredeti állapotukba. Azonban ahhoz, hogy a vámpír fenntartsa ezt a halhatatlan állapotot, kénytelen emberek vérét szívni (más faj vérét nem tudják), ami nem csak a mágiának ezt az aspektusát táplálja, de a létezése alapja is: mivel a vámpírok más forrásból nem jutnak energiához, pusztán a testük mozgatása is vért igényel. Bár éjszakánként két deciliter vér fedezi egy felnőtt emberi testtel rendelkező vámpír energia-háztartását, egy vámpír képes ennek akár a többszörösét is elfogyasztani, ha van rá lehetősége. Minél több vér van egy vámpír szervezetében, annál energikusabb és annál gyorsabban állnak helyre a testén bekövetkező változások. Ha egy vámpír nagyon sokáig nem jut vérhez, könnyebben elveszíti az önkontrollját éhségében, ha pedig kiéheztetik, kómába zuhan, a teste pedig bomlásnak indul, amit bizonyos idő elteltével már nem lehet visszafordítani. Egy vámpír nagyjából egy vér nélkül töltött hét után esik kómába, és jó körülmények között további kettő, amíg az étel hiánya megöli.
A vámpírok fizikailag erősebbek és gyorsabbak, mint amilyennek tűnnek, nagyjából háromszor erősebbek, mint amilyenek emberi életükben voltak. A látásuk, a szaglásuk és a hallásuk is feljavul az átváltozás után, inkább egy éjjeli ragadozó állat szintjéhez kerülnek közelebb, mint egy emberéhez (bár ha emberként sérültek ezek az érzékszervek, az ront ezen a javulási értéken, például egy szemüveges emberből gyengébben látó vámpír lesz, mint egy jól látóból, akinek pedig nincs szeme, nem fog látni vámpírként sem).
A vámpírok ösztönösen képesek a hoppanálás egy egyedi formájára, ami megkerüli a specifikusan varázslók ellen fejlesztett hoppanálás-gátlót, de egy másik bűbájjal ugyanúgy lehet blokkolni ezt is (valószínű innen ered az a valótlan legenda, hogy nem tudnak belépni egy házba, amibe nem hívják be őket, vagy hogy nem tudnak átkelni a folyóvíz felett). A vámpíroknak nincs igazán különleges képességük a fent felsoroltakon túl, például a repülés és az állattá változás egyértelműen muglik rémmeséiből származó részlet. Valójában a vámpírok képtelenné válnak a legtöbb dologra, amire egy varázsló vagy boszorkány képes: a varázspálca egyszerű fadarabként viselkedik a kezükben (Gerard Ollivander szerint a pálca holttestként kezeli őket, ezért nem engedelmeskedik), ha volt például tehetségük a jövőbelátásban, legilimenciában, ani-mágiában vagy metamorf-mágiában, azt visszafordíthatatlanul elveszítik, de még arra is képtelenné válnak, hogy például hop-port használjanak vagy kísértetként visszatérjenek a haláluk után. Nagyon kevés dolog van, amire a vámpírok továbbra is képesek, ilyen például a seprűk használata, a merengők használata, az okklumencia (alacsony szintű ellenállást még tanulatlanul is tanúsítanak a legilimentorok felé), illetve továbbra is látnak és érzékelnek mindent a varázsvilágban (abban az esetben is, ha muglik vagy kviblik voltak korábban, gyakorlatilag nincs különbség egy mugli-vámpír és egy varázsló-vámpír között). Nem képesek ugyan más varázslatok mellett a patrónus bűbájra sem, és nem immunisak a dementorok jelenlétének negatív hatására, de a dementorok nem érzékelik a jelenlétüket, hasonlóan például a mumusokhoz is, akik szintén nem reagálnak a jelenlétükre. A vérfarkas harapása nem fertőzi meg őket, ahogyan a vámpír sem tudja átváltoztatni a lycanthropiában szenvedőket, a két mágia természete egymással megférhetetlen.
A vámpírokat nehezebb hagyományos eszközökkel megölni, mint az embereket: a halálos átok és a hasonlóan halálos mágikus hatások csak kómába ejtik őket, a sérülések nagyját képesek regenerálni, amíg van vér a szervezetükben, a baziliszkusz pillantása csak kővé dermeszti őket, illetve a betegségekre és a mérgek nagyobb részére is teljesen immunisak, csak kevés méreg van, ami valóban árt nekik. Ennek ellenére távolról sem sebezhetetlenek: a napfény pont úgy égeti őket, mint a tűz, még a hajnali napsugarakat sem bírják sokáig, ha pedig nappal kimennének, néhány másodperc alatt porrá égnének. Működik ellenük a két leghíresebb elpusztítási módszer, a szívbe szúrt karó és a lefejezés is: valójában bőven elég az egyiket végrehajtani, vagy akár csak nagyon súlyosan szétroncsolni a szívet vagy az agyat. A tűz is tökéletesen hatékony a vámpírok elpusztítására, amennyiben a két említett terület egyikét megsemmisíti vagy súlyosan roncsolja. A néhány igaz folklór egyike a közismert fokhagyma utálatuk, amivel effektíven lehet távol tartani őket.
Érdekesség a vámpírokat illetően, hogy nem látszanak sem a fényképeken, sem a tükörben, kizárólag festéssel vagy szobrászattal örökíthető meg a külsejük, valószínű a létüket jelentő mágia hatására. Emiatt komoly veszélyt jelentenek a Varázstitok Alaptörvényre, ezért nagyon ritkán mutatkoznak olyan helyeken, ahol muglik vannak.
A vámpírok helyzete a varázslótársadalomban finoman szólva sem irigylésre méltó: nagyon nehezen találnak munkahelyet, részben azért, mert sok munka elvégzésére nem alkalmasak, részben azért, mert nem szívesen alkalmazzák őket. Ez elég sok vámpírt sarkall arra, hogy illegális eszközökkel teremtsen magának megélhetést, ez pedig tovább generálja az előítéleteket. A vámpírok természetes étkezési szokásait a törvények szigorúan korlátozzák (kizárólag önként jelentkező, felelős döntésre képes ember vérét fogyaszthatják), a számukra gyártott ételek pedig, amik helyettesítenék a vérfogyasztást, viszonylag drágák. Vámpírrá kizárólag olyanokat változtathatnak, akik önként jelentkeznek, illetve ki kell kérni a Minisztérium engedélyét is, különben gyilkosságként kezelik az új vámpír létrehozását. A vámpírok komoly problémája még (más varázslényekkel együtt), hogy a törvények kisebb bűncselekményként kezelik a rovásukra elkövetett törvényszegést, a valóságban pedig még komolyabb hátránnyal indulnak jogi ügyekben, mint papíron. Vámpír elkövetővel szemben a törvények általában súlyosabb büntetéseket írnak elő (gyakran halált), részben a hosszabb élettartamukra tekintettel, részben azért, mert a fogva tartásukhoz nélkülözni kell a dementorokat.
A vámpírok Brit-szigeteken működő érdekképviseleti szerve a Vámpírok Elfogadásáért Társaság, ami folyamatos szélmalomharcot vív a Varázslény-f elügyeleti Főosztály Értelmes Lény Tagozatával, ahol általában elvesznek a követeléseik a bürokrácia labirintusában. A szervezet viszonylag kicsi, a szigeteken élő vámpírokon kívül csak néhány emberi tagja van, és a legtöbb tag nem tesz sokkal többet a tagdíj fizetésénél.
A legálisan elhelyezkedő vámpírok közül sokan próbálkoznak előadóművészettel, amiben általában sikeresek, a kevésbé tehetségeseknek viszont nagyon nehéz munkát találniuk. Különösen a fiatalabb vámpírok megélhetése nehéz, idősebb korra azért általában sikerül vagyont felhalmozniuk. Az alvilágban a vámpírokat általában tárt karokkal fogadják, a különböző bűnszervezetek meglehetősen kreatívan használják ki ezeknek az élőhalott lényeknek az egyedi természetét.
Köszönet a leírásért Thorfinn Rowlenak.

A szirének a varázslótársadalom korai éveiben feltűnő faj, akik a sellők családjába sorolhatóak. Először Görögországban jelentek meg, a legendák szerint a Sirenum scopuli elnevezésű szigetcsoporton éltek. A félig ember, félig hal szerzetű lények gyönyörűek, bűvös hangjukkal pedig csábításra képesek. Ezen kiváltságaikat a régi időkben arra használták, hogy elcsábítsák a tengerészeket, majd megöljék őket. A későbbi években, amikor már a szirének kezdtek elszaporodni, veszélyeztetni a mágikus társadalmat és túlságosan visszaélni a képességeikkel, a különböző országok Mágiaügyi Minisztériumai szabályokat szabtak ki rájuk. Mivel ezen szabályok nem váltak be, és a görögországi legnagyobb szirén kolónia fellázadt, a varázslótársadalmak azon döntésre jutottak, hogyha kell, erőszakkal is, de befogják őket, és a világ több pontjára szállítják az állományt. Nem volt könnyű lépés ez senkinek, sokan vesztették életüket. A szétválasztás után a szirének szinte eltűntek, sok évig elő sem bukkantak a vízből. Ezekben az időkben került néhány példány Angliába is, a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola mellett fekvő Fekete-tóba. Mára ez az angliai tó egy rezervátumként működik azon természetfeletti lényeknek, amelyek nem tudnának megélni a muglilakta területeken. Különösen sok szirén talált itt otthonra, meglelték azt a nyugalmat, amire mindig is vágytak. Ugyan az itteni Mágiaügyi Minisztérium megszabta nekik, hogy kizárólag csak a tóban található élőlényekből táplálkozhatnak, ez sem tántorította el őket a biztonságos, barátságos környezettől. Sok időbe telt, ameddig megfelelően felépítették és kialakították élőhelyüket, pontosan ezért is védik azt foggal és körömmel minden idegen belépőtől. Harcias természetük a mai napig nem lankadt, nagyon nehéz velük szót érteni, és a betolakodók magyarázata soha nem is érdekelte őket. Saját anyanyelvük van, amely kifejezetten víz alatti kommunikációra jött létre. Ez a mélyben nagyon hasonlít az angolra, így valamilyen szinten szót lehet érteni velük úgy is, hogy nem ismerjük teljesértékűen az anyanyelvüket. Boszorkányok és varázslók kutatták ezen lények ősi nyelvét, így készült róla egy írott forma is, amelyet Miranda Goshawk jelentetett meg a Varázslatok könyvében további hetvenkét másik mágikus nyelvvel együtt.
Fajukban hím és nőstény példányok is feltűnnek, de mindig is a nőstények voltak többségben. Egyenrangúak, ám nekik is vannak kijelölt szóvivőik, akik ha szükséges, tárgyalnak a varázslóközösség tagjaival. A parton nem tudnak sokáig megmaradni, néhány óra elteltével elkezdenek kiszáradni, és a nap égetni kezdi bőrüket, ami maradandó sérüléseket okoz rajtuk. Mivel az Értelmes Lény kategóriába sorolták őket, ezért felelősséget kell vállalniuk a mágikus törvények alakításában.

Féllény elnevezése azon egyszerű tényen alapul, hogy félig ember, félig ló teremtmény.
A két faj határán áll, hiszen emberi torzóval rendelkezik, két szabadon mozgó karral, meztelen felsőtesttel, melynek folytatása már egy ló marja, négy végtagban, patában végződve. A lótest szőrzete változó színű lehet, a feketétől a barna és szürke összes árnyalatán át egészen néhány albínó, fehér fajtáig, bár ez utóbbi ritkaságnak számít. Nemüket tekintve ugyanúgy férfiak és nők, utóbbiak szintén fedetlen felsőtesttel grasszálnak az erdők mélyén.
Bizonyos meghatározások szerint intelligenciájuk egyenlő a muglikéval, hovatovább  varázshasználókéval, mégsem árt megjegyezni, mennyivel meghaladhatják egy átlagos ember észbeli képességeit. Ennek ellenére saját kérésükre a Mágiaügyi Minisztérium a Bestiák közé sorolta őket. Büszke természetük dacából, hiszen valójában egy kentaur sokkal többre tartja magát az egyszerű halandóknál, mint ahogy bizonyos szempontból sokkalta többet is tudnak nálunk.
Kínosan ügyelnek arra, hogy titkaikba, kultúrájukba minél kevesebb betekintést nyerjünk, sőt nyílt ellenszenvvel lépnek fel az okvetetlenkedő vagy kíváncsiskodó varázslókkal szemben.
Életmódjuk cseppet sem hasonlít az emberekéhez a tekintetben, hogy nem viselnek ruhát, a vadonban élnek egyfajta nomád életmódot folytatva, mely inkább őseinkkel azonosítja őket. Csoportokba, „csordába” tömörülnek, összetartásuk párját ritkító, ilyentén az együttműködés az emberi természettől idegen, sokkal inkább figyelhető meg állatfajoknál.
Bestia besorolást kaptak továbbá azon tulajdonságuk értelmében, melyet Budrock Muldoon állapított meg az értelmes lényekről, miszerint értelmes lénynek tekinthető minden olyan teremtmény, amely két lábon jár. Eme átgondolatlan meghatározásokkal már a múltban is kivívtuk a négy lábú kentaurok ellenszenvét, melyet csak tovább fokozott Elfrida Clagg besorolása, hogy értelmes lény mindaz, ki emberi nyelvet képes használni, azonban a sellőket például kirekesztették, hiszen a víz felszínére emelkedve csak sellőül képesek szólni.
Megjegyzendő a kentaurok szolidaritásvállalása mindazon lényekkel, melyeket a varázslótársadalom kirekesztett a különféle besorolások okán.
Maguk a kentaurok kérték a Bestia besorolást, hiszen értelmes lény státuszban nem kívántak kötődni a varázslótársadalomhoz, ügyeiket maguk intézik. Noha létezik számukra segélyszervezet a Minisztériumon belül (Mágus-kentaur Kapcsolatok Hivatala), egyetlen olyan esetet sem jegyeztek fel, amikor egy kentaur fordult volna hozzájuk, így ez a hivatal tulajdonképpen nem működőképes.
A kentaurok tehát beszédre képes értelmes lények. Őshazájuk Görögország, de mára már világszerte találunk kentaurközösségeket, erdőlakó lények lévén fás területeken, messze a turistaösvényektől.
A mágiaügyi hatóságok ugyan kijelölnek területeket a kentaurok számára, de ők maguk is el tudnak rejtőzni az avatatlan és nem kívánatos tekintetek elől, sőt sokszor figyelmen kívül hagyják a terület határait. Szerencsére nem kell attól tartani, hogy magamutogatóak, legalább annyira viszolyognak az emberektől, mint azok tőlük.
Egy csoportban minimum 10, maximum 50 kentaur él, a természettel teljes harmóniában. Zárt közösségük gyógyításorientált, ismerik a gyógyfüvek egész arzenálját, jártasak a filozófia titkaiban, egyesek szerint ők azok, akik bennünket „halandókat” tanulmányoznak.
Értesültek asztronómia területén, senki sem adhat olyan átfogó képet a bolygó- és holdállásokról, mint egy kentaur, jövendőmondásuk matematikai pontosságú, ismereteik messze meghaladják a varázslótársadalom jelenlegi tudását a csillagokról, néhány neves kutató őszinte bánatára, a kentaurok ugyanis nem szívesen osszák meg velünk tudásuk.
Jártasak íjászatban, továbbá nagy mozgásigényűek, megfelelő csillagálláskor, veszélytelen napokon csordában vágtatnak át az erdőn, és jaj annak a felnőttnek, aki megzavarja őket, noha alapvetően nem agresszívak, hiúságuk megsértésével a bátrak gyakran életükkel fizetnek.
A kentaurok fontos szabálya, hogy csikókra, azaz gyermekekre nem támadnak, Önnön szabályaikat pedig a lehető legnagyobb precizitással követik.
A Roxfortban jelenleg a Tiltott rengeteg területén él egy nagyobb, 30-40 fős csorda.