hamvazószerda

- Hogy tehetted ezt velem.
Nem ordít, ellenkezőleg, a harag elfullasztja a hangját, alig érthető, suttogó mordulássá fojtja, ami szinte elvész a kúria nagy tereiben, de úgyis mindegy, mit mond, Dolohov pont úgy érezni fogja azt a hányingerrel küzdő, összeszorult torkú, elementáris, tehetetlen dühöt, ami az alig kifejező vonásai mögött van, de amitől szikrák pattognak a pálcája hegyéből, és cincognak az üvegtáblák az ablakkeretekben. Aztán lehet, hogy aztán elkezd mégis üvölteni, de az is lehet, hogy egyáltalán nem mond már semmit ki hangosan, csak a sziámi módon összenőtt elméjükben tombol.
HOGY TEHETTED, te faszfej, te rohadt féreg, te gyengeelméjű, hogy tehetted ezt VELÜNK, van fogalmad arról, mit csináltál, hogy mekkora szarban vagyunk mindannyian, és egyáltalán hogy voltál rá képes, mikor nekem most is folyik az orrom vére pusztán attól, hogy arra gondolok, téged kéne megölnöm, épp csak az eskü nem hagyná, de neked persze semmi gondod nem volt azzal, hogy hazudj, hogy átbassz, hogy kockára tegyél mindent, PANDORÁT, a kibaszott gyerekeidet, hát semmi se szent neked, dögölj meg, Antosa, dögölj meg, te kibaszott áruló.
Csak áll a saját örvénylő tehetetlenségében, és annyira irreálisnak tűnik az egész, az összes egymásra rakott tévedésekből, hibákból és önáltatásokból kitartóan épített piramis, aminek voltaképpen csak a csúcsköve volt az, hogy megbízott Dolohovban. Hogy volt képes megbízni benne? Még ha ennyire elmosódottak is közöttük a határok, még ha olykor egymás végtagjainak tűnnek is – a kibaszott kurva istenbe, hogyan bízhatott meg benne, pont benne?
- Akkor most megyek, és elintézem végre – mondja végül alig hallhatóan. Eredetileg is így kellett volna történjen. Meg kellett volna ölnie, és akkor most nem kellene gondolkodniuk azon, hogy mit látott tulajdonképpen Brave, mennyit tud, és Voldemort vagy az apja fogja előbb megölni ezért.
Leereszti a pálcáját, a kézhátával megtörli a vérző orrát, pedig meg kéne ölnie Dolohovot, mindenkit meg kéne ölni, az a több tucat fiola randalórszarv-nedv, amit hónapok óta halmoz a világégés-fantáziákkal a titokban kibérelt mugli lakásban, most nem csak gyerekes ábrándnak, ártalmatlan rekreációs tevékenységnek tűnik, hanem egyetlen megoldásnak, felrobbantani, felgyújtani mindent, mindenkit. Legjobb volna most persze nem az apjával, nem Moodyval, hanem egyenesen Dolohovval kezdeni: újra elered az orra vére.
- És jobb, ha tudod, ezen a ponton én végeztem veled, Dolohov. Örülj, hogy a szerződésünk engem kötelez, hogy ne ártsak neked. De ne gyere többet a közelembe, ne szólj hozzám, ha V.. – nem meri kimondani, most életében először retteg attól, hogy megidézi a névvel – a Nagyúr parancsolná, hát kérj magadnak másik társat helyettem, idővel biztosan megtalálom a módját, hogy feloldjuk az esküt, nem érdekel: közöm se legyen hozzád.

Ki szeretném javítani, legalább a mondatának, ennek az egyszerű kijelentésnek ne legyen ennyire személyesen kérdő éle, mintha nekünk bármivel is több közünk lenne egymáshoz, mint két átlagos férfinak akik egy asszony fölött marakodnak. Igen, ezt akarom mondani, de ahogy szólásra nyitnám a számat, mély és könyörtelen harag kerít hatalmába, egészen a nyelőcsövemre telepszik, s ahogy erőszakosan mozdítom az ádámcsutkám, máris alig enged nyelnem, csak megköszörülöm a torkomat, mielőtt ténylegesen öklendni nem kezdenék, csak a szám széle rándul meg. Megdörzsölöm az orromat, mintha ez segíthetne bármin, mintha nem jutnának eszembe anyám panaszos babonái - bosszús leszel, drágám -, mintha kiűzhetném a kéretlen érzéseket, mintha ezzel, hogy ahelyett, hogy Crouch Junior átkozottul szikrátvető tekintetébe bámulnék, majd sikerül kicsit saját magam lennem.
Hát kurvára tévedtem.
Előveszem a nadrágom zsebéből a cigarettás dobozt, az ujjaim idegesen, haragtól remegnek, alig bírom felpattintani a fedelét, alig bírom a számba helyezni, alig bírom meggyújtani. Üvölteni akarok, tombolni, mindent szétpusztítani és eltüntetni.
Összerándulnak az arcizmaim, ahogyan a gondolatai kéretlen - de nyilván nem véletlen - utat törtnek a nem létező gát felé az én agyamban, egészen idepofátlankodnak és csak úgy tombolnak, nekem esnek, még a fejem is belefájdul. Meg kell támaszkodnom a falon, nehogy ténylegesen letaroljon Crouch haragja.
- Faszt ordítozol a fejemben. Így is mindjárt megöl a belőled áradó feszültség. Rémesen tinédzser vagy. - Dörrenek végül csak rá valamivel hangosabban, mint egy kutyamorgás, megfáradtan a gondolatai folytonos jelenlététől, kifáradtan a küzdéstől, hogy ne vegye át a hatalmát fölöttem Crouch kéretlenül de folyton jelenlévő és rémesen tomboló, erőszakos lázadása.
Azt akarom mondani neki, hogy ahelyett, hogy minden napja minden percét önsajnálattal és a világ iránti gyűlölettel tölti el, néha vegye a fáradtságot és verje ki a saját farkát, hátha attól elviselhetőbb lesz a társasága. De nem mondok semmit, csak bámulom a cigarettafüstön keresztül, csak bámulom hasonlóan tüzes és ideges tekintettel, fel is sóhajtok egészen reszelősen, megmasszírozom a halántékomat, mintha egyszerre az is gyötrelem lenne, hogy kinyitotta a száját.
- Merlinre Crouch! Olyan vagy, mint az anyám! - Megrogyok egy kicsit a gondolatai súlya alatt, a bennem tomboló harag és kétségbeesés íve mögött. Kikészülök a gondolataitól.
- Most mi a faszt játszod itt a szűz lányt? Nem öltem meg, és? Nem emlékszik semmire. Kurvára nem emlékszik semmire. - Fáradtan dörzsölöm meg a szemeimet, aztán az arcomat, szépen komótosan az államat. Hogy a faszban vagyok képes gyűlölni magam?
Felhorkantok. Hozzá akarom vágni az égő cigarettát, neki akarok esni, ütni és ütni amíg képes vagyok, amíg el nem múlik ez az egész.
- Baszd meg, azt hiszed nem próbáltam. Azt hiszed, hogy én annyira nagyon kíváncsi vagyok az idétlen picsogásodra és a tinihormonjaidra? Azt hiszed én arra vágyom, hogy minden pillanatban kibaszottul ott légy az agyam egy elrejtett zugában? - Dühösen lököm el magamat a faltól, türelmetlenül megkerülöm, mintha ez segítene bármin.
- Ne haragudj Crouch, hogy nem volt időm megölni azt a faszt. Ne haragudj, hogy éppen gyógymódot kerestem ez ellen a szaros kötelék ellen, majd máskor igyekszem beiktatni a napirendembe a te szaros ügyeidnek az elintézést is! -] Vágom végül hozzá gúnyosan, erősen slukkolva a cigarettából, remegve a dühtől.

- Tinédzser? Én vagyok tinédzser?
Hosszú percekig nem talál szavakat. Úgy tűnik, két párhuzamos dimenzióban léteznek ezzel a fasszal a sziámi lelkükkel, és minden többé-kevésbé civilizált kommunikációs kísérlet teljesen fölösleges.
- Kértem én, hogy megöld? Ha jól emlékszem, TE ajánlkoztál, hogy elintézed.
Ettől még persze az övé a felelősség, mert megbízott ebben a megbízhatatlan, minden belátás és józan gondolat nélküli idiótában, mert az után a borzasztó hosszú, véres nap után valamiért jólesett, hogy nem neki kell megölnie. Talán még arra is gondolt, hogy ha Dolohov, hát Dolohov, de végtére is legalább egy ember van, akire számíthat, mert bármennyire is okádnak egymástól, ugyanabban az elbaszott, süllyedő csónakban eveznek. Igen, ez az egész az ő hibája, mert meg akart bízni Dolohovban, aki még mindig nem látja a tettei következményeit. Még gyűlölni se érdemes, egyszerűen olyan, mint egy gyerek, aki besöpri az összetört váza darabjait a kanapé alá, és teljes erőből hiszi, hogy így minden rendben van. Csak épp ennek a gyereknek felesége és családja van, és az ő majdnem összes titkának is birtokában van. Ez egy életveszélyes, tömegpusztító gyerek.
- És az emléktörlés teljesen visszafordíthatatlan, mindketten láttuk, hogy a Nagyúr soha nem hozott még vissza töröltnek hitt emlékeket, értem… Tehát visszatérve: arra nem volt időd, hogy megöld, de arra, hogy kiürítsd az agyát, arra igen. Az a szerencsétlen pöcs talán még a tulajdon anyjára sem emlékszik. Ez volt a kurva nagy terv, vagy csak arra se vagy képes, hogy normálisan törölj emlékeket, mint egy varázsló? – Hiába tudja, hogy mennyire értelmetlen ez az egész dühöngés, most már nemcsak a saját jogos dühe, hanem Dolohov mint fókuszpont is az útjában áll annak, hogy lehiggadjon. Meg aztán, mi a faszért kell mindig neki lenni a racionálisnak, aki próbál számolni a következményekkel? Ja, hogy mert a következmények úgy tűnik, csak őt érintik? – És nem is ez a gond, Dolohov, hanem az, hogy ezt az egészet Malfoytól kellett megtudnom. Nem tőled, hanem Malfoytól, hónapokkal később. Erre se volt időd, ugye?
Legyint. Mindegy. Dolohov úgysem fogja belátni, hogy mit tett; ha belátná, akkor az eskü értelmében már ordítva kellene fetrengnie a földön, vagy Pandora egyenesen megözvegyült volna. Ő meg nem fogja a szájába rágni. Értelmetlen. Most is maszatol, hülye mentségeket hoz fel. Beletemeti az arcát a jéghideg tenyerébe, egy kicsit jobb, hátrafésüli a haját, hideg veríték az ujjai között.
- Jól van. – Megkísérli a lehetetlent: úrrá lenni a kettejük benső tükörfelületein elementárisra duzzasztott indulaton. Viselkedni teljesen értelmetlen, mindegy a pléharc, ha Dolohov úgyis érzi, mi zajlik benne, és viszont, csak az oki kezelés segít. – Akkor dolgozz tovább a gyógymódon, én majd eltakarítok – utánad, de ezt már csak gondolja, nem, ez nem lenne korrekt, sem igaz; akármit is mondott vagy ígért Dolohov, bármit is gondolt ő egy gyenge pillanatban, neki kellett volna elintéznie, mert végül mindig csak azt veheti készpénznek, amit ő intézett el. Elfordul, és elindul kifelé, mert okklumenciagyakorlatok ide vagy oda, az egyetlen biztos módja, hogy ne verje pofán Dolohovot, az, hogy annyira messze kerül tőle, amennyire csak lehetséges.

Most biztosan valami frappáns válasszal kellene reagálnom, valami olyannal amitől aztán az arca megrándul, és produkál valamilyen érzelmet, talán csak az állkapcsa feszülne meg egy leheletnyivel jobban, lehet, hogy csak a szemhéja rándulna, de az is ezerszer elviselhetőbb lenne, mint ez a pléhpofa. Hirtelenjében kedvem lenne miatta képen törölni, vagy legalább a képébe röhögni, de ahelyett, hogy bárminemű választ adnék a kérdésére, úgy döntök, sokkal bosszantóbb, ha figyelmen kívül hagyom. Így hát csak leutánozom, egyenesen lemásolom a fiú testtartását és mimikáját, az arcomon megjelenő idegesség jeleit egy csapásra elvágom, visszakényszerítem, legyűröm, eltemetem őket, vonásaimat kisimítom, csak a tekintetem vet igazán szikrákat, csak az visszhangozza a bennem dúló káoszt.
Körülbelül kettő percig megy, nagyjából addig amíg Crouch csendben marad. Bárcsak sohasem nyitná ki a száját, még az is elviselhetőbb lenne ha némán lenne ilyen borzalmasan érzelem mentes. Persze arra mindig olyan vészesen ügyel, hogy az arcáról hiányzó emóciókat kétszeres energiával töltse bele a szavaiba. - Az, hogy elintézem, azt jelenti, hogy elintézem. Nem azt, hogy megölöm, vagy elásom, vagy faszom sem tudja. Nem értem, hogyan képzelhettél bele többet. Azt mondtam, hogy elintézem, és el is intéztem. Egy pillanatig sem volt szó arról, hogy hogyan. -
Hűvös távolságtartással húzódom még egy kicsit hátrább, a köztünk lévő teret megtágítom, a személyes zónából már-már kilépve, éppen csak nem áthaladva a társadalmi zónába.
- Fejezd be! - Csattanok föl hirtelen. - Fejezd be, hogy ilyen elviselhetetlenül lekezelő vagy a házamban! - Dühösen szívok bele a szálba, dühösen fújom felé, nem is fújom, szinte okádom felé a füstöt, hátha eléri, hátha kicsit belefullad a keserű szagba. - Merlinre! Igen, képzeld arra nem lett volna már időm, hogy eltakarítsak egy kibaszott hullát. Tudod a gyilkossággal a mocsok eltakarítása is jár. Abba belegondoltál egyáltalán, hogy az a fasz esetleg elmondta másnak is, hogy mire készül? Mit gondolsz mi történt volna ha nem tér vissza? Várj tippelek, sosem hallottunk még olyanról, hogy visszanyomozzák a gyilkosságot. Tudod, minden varázslat nyomot hagy, egy kibaszott cigaretta csikket is eldobtam abban az átkozott házban, a kibaszott DNS- emmel együtt. - Idegesen lépek egyet előre, ha tehetném az ujjaimat már egészen a nyaka köré fontam volna. Ha tehetném, lehet, hogy már régen megfojtottam volna. - De természetesen ez mit sem számít. Elvégre csak az a fontos, hogy Crouch Junior arisztokratikus segge mindig fényesre legyen nyalva.- Elfordítom a fejemet türelmetlenül, dacosan bámulok el a másik irányba, még az államon lévő ín is belefeszül a dacba.
- Rajta voltam az ügyön, nem tudom mi a faszt árulkodik neked Malfoy. Új ölebed van, vagy mi? - Hazugság, pofátlan nagy hazugság. A fazon nevére sem emlékszem, lepasszoltam egy ismerősnek az ügyet, hadd szórakozzon kényére-kedvére, aztán semmilyen jelentőséget nem társítottam neki.
Egy pillanatig bámulom a hátát, nagy és széles háta van, legalább akkora, mint az arca, és olyan szálfa egyenesen, hogy az ember komolyan elgondolkozik rajta, hogy véletlenül nem dugtak-e karót a seggébe.
- Jól van... bocs, ezt elbasztam. . - Nyögöm ki végül, pontosan úgy, mintha a szaval közben félig a torkomon akadtak volna.

- Rendben. Nem akartad megölni, bár a helyzetből enyhén szólva nyilvánvaló kellett volna legyen, hogy én ezt terveztem – von vállat és erőnek erejével próbál uralkodni magán, mielőtt ez a kettejük indulatából összegyúrt lavina végképp uralhatatlanná válik. Bár Dolohov nyilvánvalóan csak azért szívja azt a szart, hogy őt feldühítse vele. – De miért nem tudtad legalább normálisan elintézni az emléktörlést? Tudod, ahogy épeszű emberek csinálják, kiemelsz egy jelenetet (segítek: ez lett volna az, hogy ott ólálkodik a ház körül), és soha senkinek fel se tűnik. Ehelyett ez a szerencsétlen pöcs azt se tudja, mi a neve, és együtt él valami ribanccal, aki a feleségének adja ki magát. Ha elmondta valakinek, hová készül, akkor biztos azóta észrevétlen maradt, hogy rommá törölte valaki az emlékeit. Ez a briliáns ötlet is a tiéd volt? Teljesen meg vagy húzatva?
Mintha nem öltek volna meg több tucat embert, gyerekeket, mintha nem vált volna egy idő után teljesen mindeggyé a nyomok eltakarítása, egyszerűen sehogy nem áll össze az, amit Dolohov mond, a szokásosnál is szarabbak a mentségei. Felszívja magát. Még hogy a segge legyen kinyalva. Kibaszott gyerek ez a Dolohov.
- Biztos valahol máshol jártál, amikor árulókkal bántunk el. Biztosan épp pislogtál, mikor az árulók családjai kerültek sorra. A te elbaszott emlékeidet úgy tűnik, már nincs hova törölni.
Pedig ezt kellett volna tulajdonképpen, kitörölni Dolohov emlékeit az összes ballépéséről, csak akkor még úgy gondolta, előbb-utóbb úgyis megint rájönne, ameddig ez a kurva eskü összeragasztva tartja őket, és akkor már ketten talán jobban teljesítenek a titoktartásban.
Megtorpan, ahogy megszólítja, elszámol ezerig.
- Gratulálok. Akkor segíts legalább helyrehozni. Minek kellett egyáltalán odarakni azt a nőt?

- Hát persze, abban a pillanatban a nyilvánvaló terveidre koncentráltam. - Fordítom el türelmetlenül a fejemet, mielőtt a tesztoszteron és a gyűlölet olyan méreteket öltene közöttünk, hogy igazán egymásnak esnénk. Ha nem lenne ez az átkozott átok, már biztosan megfojtottam volna a beképzelt faszt, ha nem lett volna ez a kezünket megkötő átok, már egészen biztosan megfojtott volna.
Idegesen rázom meg a fejemet, hitetlenkedve bámulok magam elé, meg néha Crouch fejére nézek, mintha csak rá kellene néznem, hogy elhiggyem ténylegesen itt van, ténylegesen ennyire lekezelő, ténylegesen ennyire elviselhetetlen, nem csak a képzeltem játszik velem. - Képzeld, akármilyen hihetetlen, volt nála pálca, és képzeld auror is volt. Nem állt meg és várt meg, hogy a számodra tökéletes varázslatot végezhessem el rajta. Csak szórtuk az átkokat és egyszeriben ez eltalálta, de majd legközelebb igyekszem úgy cselekedni, hogy őfelsége is meg legyen elégedve a végeredménnyel.- Csempészek némi iróniát a hangomba a mondatom végére, hátha sikerül ráébrednie, hogy ő is közülünk való, nem valami kibaszott trónon ül és bámul lefele. Néha abban sem vagyok biztos, hogy Crouch egyáltalán tisztában van azzal, hogy ugyan olyan halandó, mint mi itt mindannyian, még hibázni is kibaszottul képes, még akkor is ha ő Merlinre esküszik, hogy hibátlan. Nevetséges. - Merlinre! Mit akarsz? Könyörögjek a bocsánatodért, vagy ájuldozzak amiért egy nyugodt pillanatban képes vagy megannyi döntést hozni? Én nem Pandora vagyok vagy valami kiéhezett picsa akinek csak arra van szüksége, hogy a magasságos Crouch Junior olyan érdektelenül nézzen rá, mint ahogy mindenki másra. Crouch olyan hosszú szünetet tart a megtorpanása és a megszólalása között, hogy egy pillanatig attól tartok valami baj érte. De aztán persze megszólal, ugyan olyan megsemmisítő és idegesítő hangon, ahogyan általában teszi. - Jó. Nem tudom, az nem az én ötletem volt. Valaki el akarta intézni azt a nőt, én pedig felajánlottam a lehetőséget. Egészen jó ötletnek tűnt. -

Vannak pillanatok, amikor azt gondolja, bármilyen szarul is sült el ez a dolog kettejük között, azért együtt lehet vele élni, azért tulajdonképpen elviselhető, hogy van egy szövetségese. Vagy legalábbis voltak ilyen pillanatok. Nyilván a heveny téboly pillanatai voltak ezek, de az elmúlt egy év nagy részét úgyis ilyen pillanatok tették ki. Most viszont Dolohov annyira hozzábilincselt holt súly, hogy ha a saját karja levágásával megszabadulhatna tőle, nem is gondolkodna.
Mély levegőt vesz, mielőtt válaszolna. Aztán inkább nem is reagál a szánalmas mentségeire, mert ezt egyszerűen nincs értelme folytatni, főleg így, hogy alig látnak az indulattól. Dolohov hárít, és ő is hárít, Dolohovra, biztos még Brave is hárítana, ha neki osztottak volna lapot ebben a beszélgetésben. Nem mintha tökéletesnek gondolná magát. Elkövetett számos hibát, elég ostobákat is, ami azt illeti, de ez még Dolohovtól is valami övön aluli.
- Pandorát hagyd ki ebből – csikordul össze a foga a hallgatási fogadalma ellenére, de hát Dolohovnak nyilván ez volt a célja, hogy elérje a megemelt ingerküszöböt, nem mintha ne élnének ők ketten valami elbaszott idillben, ha mást nem, legalább azt elhiszi ennek a fasznak, hogy számít neki a családja, még ha képtelen is a racionálisan felelősségteljes viselkedés bármely halovány utánzatára. Szóval hajlana ő arra, hogy most már valami értelmes beszélgetést folytassanak, de hát nem egyszerű.
- Elintézni? – horkant fel, és visszajön, hogy ne a szalon ajtajában állva folytassák le a beszélgetést, bár leülni egyelőre nincs sok kedve. – Neked a komplett emléktörlés, neki a rehabilitáció Brave élettársaként… Mégis milyen értelemben számít ez elintézésnek? Ki volt ez a lelki társad, mi? – És egyáltalán: Dolohov pedig „felajánlotta” a lehetőséget. Cafrangosra rágcsálja az ajka belső felét, hogy ne kezdjen el újra üvölteni, mert csak ismételni tudná magát, retardált, aljas, idióta fasz.
- De mégis mit tudsz erről a nőről? Légy szíves, világosíts fel legalább, hogy ne Malfoyt kelljen kifaggatnom a részletekről.

Crouch Junior fogcsikorgatásától föláll a szőr a hátamon, olyan kellemetlenül tompán, hogy kedvem lenne megdörzsölni a karjaimat, hogy a vékony libabőr ami éppen csak bontogatja a szárnyát, hirtelen semmissé váljon. Nem tudom, hogy ennyi elég lenne-e ahhoz, hogy elmúljon a kényelmetlen érzés - valószínűleg nem -, szeretném ha ennyi elég lenne, ha a feleségem nevének kiejtése után nem maradna keserű a számíze, s nem érezném kellemetlenebbnek a megemlítését, mint amilyen kellemetlen lehet ha egy férj szóba hozza a nejét.
Lesütöm egy pillanatra a tekintetemet, egyáltalán nem Crouch Junior elől rejtőzöm így el, sokkal inkább igyekszem helyrerakni az idegen érzéseket magamban. Összepréselem az ajkaimat, hosszan bámulom a cipőmet mielőtt aztán újra visszapillantanék a velem szemben álló egyénre. - Persze. Pandorának ehhez az égadta világon semmi köze. - Húzom el a számat nem tetszésem jeléül. Ha nagyobb geci lennék, mint amennyire szemétládának Junior tart, most felidéznék minden egyes kellemes pillanatot, amit Panda és én az utóbbi időben megosztottunk egymással. Crouc elé idézném, hogy milyen volt mikor panaszosan feszült egymásnak a testünk, milyen volt a haja illata, milyen ívben feszült a teste, mégis úgy gondolom, hogy ez nem az az alkalom, azt már semmi esetre sem bírná el a fiú, megroppanna az emlékek dicsekedő súlya alatt, és megölne mindkettőnket.
Csak megrántom a vállamat kellemetlenkedve, hirtelenjében túlságosan követelőző minden kérdés, hirtelenjében csak meg akarok szabadulni a vádaskodó pillantások alól, cigarettára akarok gyújtani, és Merlinre csak azt akarom, hogy húzzon el a picsába.
Sóhajtok, drámain, kényelmetlenül hangosan és mélyen. - Valamelyik faszfej, elfogadhatatlanul alázatos neje, aki kurvára fél a férjétől. Esetleg próbáljam felidézni a méreteit is, vagy mit akarsz? -

Valami olyan érzés kerülgeti, aminek most hirtelen nem tud nevet adni, az is épp elég időbe került, hogy ekkora biztonsággal meg tudja különböztetni egymástól a saját maga és Dolohov felől érkező benyomásokat. Pandorához van köze, igen, Dolohov most valamit elhallgat, mert az érzés nem a kimondott szavaihoz kötődik. Mindegy. Nem akar úgysem Pandoráról beszélni, amit ezek ketten csinálnak egymással, az az ő dolguk. Jobb így. Hagyják csak Pandorát. Neki egyébként is jelentősen jobb a közérzete azóta, hogy Pandora csak a Dolohovval való acsargások formájában van jelen az életében.
Elengedi a füle mellett a vérszegény gúnyolódást, és megigazítja magán a köpenyt, visszahúzza a fekete kesztyűt, ami második bőrként simul az ujjaira; menni készül.
- Szóval segítesz elintézni – értsd kinyírni, megölni, meggyilkolni, az utolsó csonthamvakig eltüntetni a föld színéről – azt a szerencsétlen faszt? – hajtja oldalra a fejét már-már türelmesen. Ha Carrow nem tűnt volna el, talán hozzá fordulna inkább, Carrow úgyis tartozik neki. De Carrow teljesen megzavarodott azóta az amputációs incidens óta. Nem mintha féltené… ugyan, akkor Dolohov épp úgy hallaná az elhallgatott gondolatot a szavaihoz nem kapcsolódó aggodalom és bosszúság oda nem illő árnyalataiból.
- Gondolom, csak azért nem dicsekedsz el azzal, mennyire sokat haladtál a kis problémánk megoldásával, mert ilyen lényegtelen dolgokkal zaklatlak. Hiszen te mindvégig a valóban fontos feladaton dolgoztál, mi?
Nem társul hozzá indulat. Egyszerűen csak muszáj volt odaszúrnia.

Egészen összezavaró minden mozdulat, az előbbi indulatoskodós helyét ismeretlen helyről származó nyugalom igyekszik átvenni, és ha nem ismerném, talán hagynám is neki, hogy teljesen bekebelezzen, rám telepedjen, így viszont csak gyanakodva szalad a magasba a szemöldököm. Vállammal megtámaszkodom az ajtófélfánál, lusta pillantással követem Crouch mozdulatait, előbb az a mesterkélt igazgatás, most pedig a kesztyű erőltetett felhúzása. Kedvem lenne a szememet forgatni rá, vagy legalább sóhajtva a tudtára adni, hogy mennyire hamisnak érzem minden egyes pillanatát amit elém tár, mintha Crouch Junior nem lenne más csak egy tökéletesen megírt színdarab. Egy pillanatig képes lennék elgondolkozni ezen, talán még képes lennék túlgondolni is, így viszont csak megrázom a fejemet, egészen óvatosan, nehogy egy kéretlen fejfájás vegye tőle a kezdetét.
Sóhajtok, türelmetlenül és egészen tragikusan.
- Ja, valahogy így. Segítek kinyírni, meg a kurva gödröt megásni. - Valahogy ez az egész valami furcsán otthonos dologgá tolódott el. Persze soha senkinek nem vallanám be, még magamnak is csak lázálmok közepette, de mintha a Crouchcsal való civakodás valami megnyugvást rejtene, mintha a kezdeti gyűlölet szépen és magabiztosan igyekezne átformálódni bajtársiassággá. De ez nyilván nem így van, és ha így is lenne, nem tudom melyikünk számár lenne ezt nehezebb elfogadni.
- Hát, valahogy így. - Krákogok egy sort, aztán hamis mosollyal egészen úgy fordulok, hogy a hátamat vethessem a falnak, megtámasztom a fejemet és csak a plafont bámulom türelmetlen őszinteséggel. - El fog múlni valaha? - A párbeszédeink leginkább haraggal és indulatokkal fűszerezettek, nem is igazán nevezhetőek párbeszédnek, folyton csak szurkálódunk s úgy igyekszünk nagyobb sebet ejteni a másikon, hogy magunkat védjük. Ez most azért mégis más, mintha egy kicsit levetkőztettem volna magunkat, mintha elhinném, hogy akár csak egy percre is, de lehetünk többek ennél: két kiállhatatlan faszkalapnál.

- Oké.
Többet nem is mond rá, ezt is színtelenül, nem releváns ez a párbeszéd. Pedig lehetne ez megnyugtató, és voltak pillanatok, amikor azt gondolta, tényleg kialakult közöttük valami partnerség, még ha acsargás és gúny mögé rejtik is a valódi lojalitást, de épp ez az eset bizonyítja, hogy kurva nagyot tévedett. Dolohov, amikor a nap végén ledobja a felelős, tekintélyes családapa kosztümjét a szobainasra, csak ugyanaz a megbízhatatlan, közönyös szarrágó, aki mindig is volt. Üres szavak, ennyi, sose lehet benne biztos, hogy Dolohov tényleg tartja-e a szavát, pedig pont azáltal kerültek ebbe a helyzetbe, hogy biztosítékot akart. Úgy tűnik, ez az elbaszott eskü éppen arra nem jó, amire szánták, ellenben összezavar minden mást.
Érzékeli a hangulatában bekövetkező változást, nehéz lenne nem érzékelni, hogy most jött el Dolohov eheti nagy megnyílása, de neki nincs kedve vele menni.
- Ezerszer mondtam neked, hogy ha egy kicsit több energiát fektetnél az okklumenciába, sokkal elviselhetőbb lenne – vált hűvösen kioktatóra. – Én csak akkor készülök ki tőled, ha egy légtérben vagyunk. – A nagy amplitúdók azért néha átjönnek, de ezek a hangulatváltozások sok gyakorlás után már uralhatók. Mindig migrénes típus volt, a fejfájásokban sincs semmi ingerküszöb feletti. A saját bevett rémálmai leegyszerűsödtek az elmúlt egy év izoláltságával és kilátástalanságával, de helyettük megörökölte Dolohov bizarr és sokkal színesebb álomvilágát, na és akkor, ez még mindig nem rossz biznisz, legalább van min röhögnie. De ezekkel együtt lehet élni. Ha többé sose találkoznának, és Dolohov nyelvét kivágva magával vihetné búcsúajándéknak, hogy a saját titkait biztonságban tudja, ő mindenesetre kibírná. Ebben az egészben számára legfőképpen a tűrhetetlen, hogy mennyire sok szivárog át őbelőle Dolohov mocskos, jogosulatlan elméjébe, hogy az érzelmei érzékelése tökéletesen lehetetlenné teszi, hogy hazudjon, sőt még azt is, hogy elhallgasson. Hogy a másik át tud látni rajta azon ritka alkalmakkor, amikor tényleg odafigyel.
Nagy sokára szusszan egyet, és vállat von.
- A világon mindennek kell, hogy megoldása legyen – mondja, ezúttal többé-kevésbé normálisan, aztán biccent, és távozik.