Egy kicsit megfagy a levegő, amikor belépsz a boltba. De az általános hangos cseverészés biztosan teljesen elhallgat egy percre, csakhogy egy lélegzettel később megszelidülve hömpölyögjön tovább. Cat velem szemben, a pult mögött, olyan habogva köszönt téged, hogy muszáj megfordulnom - és egy kicsit én is megfagyok, ahogy összeakad a pillantásunk, egy egész kis pillanatig átfut rajtam a meghökkent értetlenség.
Az a szerencsém, hogy egy sötétkéken, aranyló csillámokkal pettyezett finom üveg habfürdőt szorongatok épp a kezemben arra készülve, hogy megszagoljam, tetszik-e az illata. Egészen ártatlan is lehetne az itt-létem, éppenséggel, ha nem érezném azt veled, hogy te folyton gyanakszol rám valamiért. Ha egyáltalán így van. És ha egyáltalán tudod, hogy tényleg van rám miért gyanakodni, nem pedig üldözési mániával küszködsz.
- Nahát, Mr. Malfoy! Üdvözlöm - kiolvadok, hamarabb, semhogy bárki más megtippelhetné, mi következik most, de bizonyára később, semhogy egy percig ne olvashass bennem egészen szabadon - Mi szél hozta? Netán most is ajándékot keres valakinek? - ilyenkor így illik, udvariasan érdeklődni, noha nem lépek hozzád közelebb, csak udvariasan rád mosolygok és kitartóan méregetem a kezemben tartott átlátszó, vékony-nyakú üveg súlyát. Talán azt kellett volna mondanom, hogy Narcissának, de talán egy részem, egy egészen picike részem szeretett volna legalább egy nem ide illő dolgot mondani.
De azért most igazán nem vagyok olyan nyugodt, mint amilyennek remélem, hogy tűnök. Ha valamiért, valahogy sejtenéd, mi folyik itt, a bolt mögötti hátsó irodában, a raktárban, ha tudnád, hogy majdnem az összes vásárlónak tűnő jelenlevőt nagyon is ismerem, már vagy egy éve... nem is tudom, hogyan reagálnál, de talán félnem inkább attól kellene mit tennél. Nem szabad hát semmiféle okot adnom neked arra, hogy ilyesmire gyanakodj. Lehet, hogy ez egy puszta véletlen - és ha jól sül el a véletlen, még az is lehet, hogy többet be sem teszed a lábad ide. Ha választanom kellene, hogy én ne lássalak téged soha többet, vagy te ne gyere ebbe a boltba egyetlen egyszer sem, gondolkodás nélkül áldoznám fel magam a társaságodért, távol innen...

Az ablakon lesek be mielőtt belépnék, már onnan kiszúrlak magamnak. Azt hiszem már senkivel nem tudnálak összetéveszteni, annyira belém égett az alakod, a szemed színe, az ajkad lágy íve, és az illatod. Látom a hajad esésén, a ruháid ívén ahogyan ott állsz, és ebben a pillanatban a lehető leggyönyörűbbnek tartalak, akit valaha láttam. Kár érted!
Elégedetten mosolyodom el mielőtt benyitnék, s mielőtt ténylegesen az ujjaimat a kilincsre helyezném,modorálom a gesztusaimat. Az arcomra komoly, barátságos és teljesen hétköznapi ábrázatot rendezek, s mire lenyomom a kilincset már nem vagyok több egy hétköznapi férfinál.
Az ajtó csilingelve jelez, nekem pedig negédes, már-már gejl mosoly kúszik az arcomra ahogyan belépek a z illatoktól terhes levegőjű terembe. Pillantásom mielőtt igazán rád siklana, a bent lévőkön szalad végig tetetett érdektelenséggel, átsiklik árucikkek és portékák fölött, majd beléd ütközik, s mintha csak meglepődnék, szalad a szemöldököm magasba, bár az én jelenlétem sokkalta furcsább. Az üzlet egyáltalán nem frekventált helyen helyezkedik el, az áruk nem olyan minőségi árucikkek amiket magadfajta lányok előnyben részesítenek, és a hely dizájnja is hagy némi kivetnivalót maga után. Mielőtt teljesen elítélhetném magamban a boltot, s mielőtt téves következtetések tömkelegét vonhatnám le, megszólalsz, s minden figyelmemet magadra vonod, nem engeded, hogy további képzelt és valós megállapításokkal gyarapítsam tárházamat.
- Üdvözletem. Ms. Black. - Hajolok meg finoman feléd anélkül, hogy egy negyed lépéssel is akár közelebb kerülnék hozzád. A pillantásom rögtön a tekintetedre ugrik, de jól ismerlek már, nem vagy nyitott könyv, ha akarnék se tudnék kiolvasni belőle semmit. Így hát teljes egészében nézlek meg magamnak, keresem a hangodban a megszokott nyugalmas élt, keresem a testtartásodban az izgalom jeleit, és ahogyan félredöntött fejjel ténylegesen elemezlek, csak elégedetten mosolyodom el, mintha mindent tudhatnék, jól lehet semmit sem tudok, talán csak sejtek ezt-azt, s ha sokáig nézlek, ha beillesztelek egy bizonyos képbe, ha visszaidézek minden találkozásunkból egy hűvös pillanatot, akkor most azt mondanám mégis csak más vagy. A hangod tónusa hajszálnyival remegősebb, sűrűbben pislogsz, mint kellene, s a testtartásod sem olyan magabiztos.
- Igen. Édesanyámat lepném meg valamivel. Szereti az ilyen.. fölösleges dolgokat. - Járatom végig a tekintetemet a termen.- És úgy hallottam, hogy ez a hely remek lehet valami különleges készítmény beszerzéséhez. - Lépek immáron közelebb hozzád, így is megtartva a pár lépés távolságot.- De ezek szerint minden forrásom hihetőnek bizonyult, ha Önt is itt találtam. Önnek kisasszony, remek ízlése van. Régóta jár ide? -

Valamiért egészen szürreálisnak érzem a képet, amit festesz: Lucius Malfoy, amint ajándékot keres az édesanyjának. Pedig minden bizonnyal szokott ilyesmire példa lenni, még a hozzád hasonló férfiaknak is van egy édesanyja, akit remélhetőleg legalább egy kicsit tisztelnek, legalább annyira, hogy "fölösleges dolgokat" vegyenek neki ajándékba minimum a jeles napokon. Ha rád gondolok, akkor mégsem ilyen képeket látok magam előtt, nem tudnám megmondani, pontosan miért, de mindig olyan embernek tűnsz, akiben nincs túl sok gyengédség. Nem mintha ez a te hibád lenne, mindketten tudjuk, hogy ebben az átkozott társadalomban semmi büszkeség nincs abban, ha egy férfi gyengéd, és nyilván nem kérdezitek meg nők, mondjuk az én véleményemet, hogy mit gondolunk erről. Meglepődnétek, ebben egészen biztos vagyok.
Udvariasan, kicsit megértően mosolyodok el, mintha csak átérezném, milyen nehéz lehet fiúknak örömet szerezni az édesanyjuknak, az ízlésük és érdeklődésük különbözősége miatt.
- Nos, igen, én is úgy gondolom, a lehető legjobb helyen keresgél, Mr. Malfoy - erősítelek meg magától értetődően, mintha hajmeresztő lenne még annak gondolata is, hogy ne értsek egyet az alaktalan ajánlók, meg a te értesüléseiddel. Még ez is a helyén van, sok jót szoktak mondani a boltról, amikor megnyitott, még sok jót írtak is, de attól még nem lesz kellemetlenebb az itt-léted, nekem pedig nem lesz kevesebb takargatnivalóm. Vajon mit tennél, ha tudnád? Egész eddig soha nem akartam igazán belegondolni, de most hogy éppen itt állsz előttem, nagyon nehéz nem erre gondolni.
- Igen, elég régóta, nem sokkal azután olvastam a boltról, hogy megnyitott, akkoriban sokat dicsérték. Esetleg tudja már, mit szeretne venni? Megpróbálhatok segíteni, egész sok terméket próbáltam már - olyan ez a készségesség, mellyel felajánlom magamat, hogy legszívesebben pofán vágnám saját magam. De egy dolgot már megfigyeltem veled kapcsolatban: szereted, ha megkapod a figyelmet, ami úgy gondolod, jár neked, és még mindig szívesebben hízelgek az egódnak, sem hogy kockáztassam nem csak a saját titkomat, de azoknak a biztonságát is, akik itt sündörögnek körülöttünk, vagy éppen az üzlet hátuljában.

Úgy érzem magunkat, mintha egymást méregető vadállatok lennénk, mintha éppen azt próbálnánk eldönteni, mennyire veszélyes a másik, mennyire jelent nagy kockázatot a közelébe férkőzni, és mekkora az esélye annak, hogy sebesülés nélkül sétáljunk tovább? Egy leheletnyit félredöntöm a fejemet, nem leplezett kíváncsisággal figyellek, próbálom eldönteni mennyire tűnsz igaznak, mennyire játszol szerepet, s szándékozlak frusztrálni is egy kicsit, szeretném ha hirtelenjében idegesebb lennél a kelleténél, ha a társaságom olyannyira kellemetlenné válna a számodra, hogy nyilvánvaló jeleket küldj felém, s szeretném ezt szóvá tenni neked, így hát csak elégedetten nézek újfent körbe, látszólag egy férfi tanácstalanságával vizsgálom a különböző méretű és formájú tégelyeket, mintha megrémisztene a bennük rejlő, krémek, fürdőhabok és más szere mennyisége. Pedig igazán nem izgatnak a piperekellékek, mindig ott tartok szünetet, mindig arra szentelek nagyobb figyelmet ami egy másik vásárlóhoz van közelebb, akkor aztán óvatosan átvezetem a pillantásomat az egyének testére, finoman megnézem őket magamnak, aztán minden egyes információt elraktározva, s beillesztve egy nagyon képbe, pillantok tovább.
Ránézésre képtelen lennék megmondani mi a furcsa bennünk, lehetséges, hogy tényleges vásárlók, szinte egytől-egyig nők, elmélyülnek egy-egy címke tanulmányozásába. A jelenlétük tényleg nem is furcsa, sokkal inkább téged tartalak itt testidegennek, mintha ez a közeg egy nüansznyit sem illene hozzád, s ettől úgy érzem, mégis csak igaz minden felvetésem. - Ha Ön mondja kisasszony. - Hagyom rád látványos érdektelenséggel, még a tekintetemet is unottan fordítom vissza rád, mintha már most meguntam volna az egész helyzetet.  Igazság szerint tényleg unom, sokkal jobban érdekel, hogy mit is keresel itt pontosan, miért tűnik úgy, mintha már órák óta lennél itt.
Mikor felajánlkozol a segítségre, úgy lépek közelebb hozzád, hogy előtte gyanúsan körbenézek, aztán bizalmasan hajolok közel hozzád. - Azt megköszönném. Igazán nem tudom mire van szüksége egy édesanyám korabeli nőnek. - Úgy hagyom abba, hogy ott sejlik valami a mondatom végén. - Úgy hallottam, ez nem a legbiztonságosabb hely. - Súgom utoljára még oda, gyanakodó pillantást vetve a pulton belül állóra.

Nehéz arra fókuszálni, hogy ez csak egy véletlen. Újra és újra elmormolom ezt gondolatban, egyfajta bizonyosságot keresek benne, csakhogy a gondolatokban nincs semmi bizonyosság, nem erősíthetem meg a valóságot olyanná, amilyennek én szeretném, vagy már réges-rég megtettem volna és akkor nem fejeztem volna be a műveletet nálad. Mindig azt hittem, kellőképp óvatos vagyok, de én sem vagyok láthatatlan, mindig rettegek, hogy valaki egyszer követ és olyasmit lát, amit nem kellene, bár lehetetlenség lenne úgy rosszat látni rólam, hogy ne vegyem észre az illetőt, és hát téged is nagyon élesen látlak most. Talán valaki mégis csak észrevette, hogy túl gyakran járok ide - de miért kellene ennek máris rosszat jelentenie? Erőnek erejével próbálom megakadályozni, hogy eluralkodjon rajtam a paranoia. A végén még ijedtségből mondanék vagy tennék valami butaságot, amit végképp nem engedhetek meg magamnak. Nem lehetek saját magam ellensége.
És mégis, ez a rideg érdektelenség, amivel viseltetsz, egy kissé nehezen teszi hihetővé, hogy olyan nagyon venni akarsz valamit édesanyádnak. Ha pedig engedek az efféle kételyeknek, máris sokkal riasztóbb a jelenléted, holott enélkül is épp eléggé riasztó. Ritkán tévednek be ide hozzád hasonló ficsúrok, ez a bolt egyik legnagyobb előnye, ráadásul nem tetszik a pillantás, amivel a környezetünket, vagy épp engem méricskélsz - de persze, soha nem tetszett igazán, ahogy velem viselkedtél.
Már éppen kezdeném sorolni, mi mindent vehetnél itt, ám sajnos folytatod. Szívesen lépnék hátrább, nem szeretem ezt a bizalmaskodást, az ilyasfajta aggodalom, ami valahogy mindig, de veled tényleg mindig hat inkább valami ellenségesnek, egyébként is bántja a fülemet. Menekülve követem a tekintetedet, szolidan oldalra fordulok, hogy én is a pult mögé nézhessek, aztán nagyon próbálok hitelesen hitetlenkedéssel és meglepetéssel az arcomon visszapislogni rád - Mire gondol...? Én soha semmi veszélyessel nem találkoztam itt. Hacsak nem vesszük számításba, hogy könnyű elcsábulni az újdonságokra.

Úgy kell gondolnom, hogy te ezerszer izgalmasabb vagy a húgodnál, van valami benned, egészen körülölel, ami miatt olyan olvasmány vagy, amit nem lehet abbahagyni. Az ember csak úgy falja a lapokat, izgatottan várja a történet végét. Hát én azért még nem szeretném ha olya hamar vége lenne a történetednek, s habár élvezem a közénk feszülő érthetetlen rettegést - s hogy te rettegsz-e éntőlem, vagy én tetőled? - azért még játszanék veled egy ideig, még érezném a bizonytalan visszautasítást. Téged aztán nagyon jól neveltek, mindig olyan frappánsan kitérsz a kérdéseim elől, mindig olyan frappánsan válaszolsz, mindig olyan szépen keringőzöl, éppen csak egy pillanatra esel ki a ritmusból, s mire ténylegesen vezethetnélek, már vissza is rázódsz.
Úgy kívánnám, hogy a húgod társasága legalább fele ennyire legyen élvezhető, úgy akarom, hogy a vele töltött időben is valahogyan így érezhessek, és habár a dolgok az esetek nagy többségében pontosan úgy vannak ahogyan azt én akarom, a húgod irányában ez valahogyan nem így történik. Olyan bódítóan fiatal, s olyan tapasztalatlan, veled évekig tudnék évődni, ő még túl hamar kikel magából, türelmetlenségem határait feszegeti, te pedig izgalmasan rajzolsz körbe. Ha választhatnék, választanálak téged, úgy gondolom hosszú-hosszú évekig tudnánk mi meg nem szűnő izgalmakat teremteni a másiknak.
Megcsap az illatod ahogyan ilyen közel kerülünk egymáshoz, a szemem kihívóan villan feléd, mintha csak megfontolhatnád, hogy bármi rossz is történhet a helyen, mintha nem tudnád. Jó színész vagy, erre annyiszor rádöbbenhettem már, nem szimplán jó, extra vagáns primadonna vagy. Utánozhatatlan, megmásíthatatlan.
- Ó nem, kisasszony.. - Panaszos hangom tökéletesen passzol a te színjátékodhoz. Egy pillanatra elhúzódom, s körbe kémlelek, majd gátlástalanul újra közelebb lépek, bizalmaskodva hajolok közel, s melléd lépve bizalmaskodva fonom a karomat a derekad köré, óvatosan közelebb húzlak, hogy a fejemet félrefordítva a szám széle egészen közel legyen a füledhez.
- Biztos forrásból tudom, hogy itt piszkos ügyletek zajlanak, s most ne arra gondoljon, hogy feketén lehet szépségcikkeket vásárolni. - Sutyorgom feléd élénken figyelve. - Úgy hallottam, hogy minisztérium ellenes dolgok folynak itt. -

Nem hagysz lélegezni - ebből, ezért gondolom, hogy ez nem véletlen, te nagyon is tudod, mit csinálsz és miért vagy itt, csak engem tartasz a sötétben, bizonyára szándékosan. Ez sem bizonyosság persze, és biztosan sosem fogod kimondani azt, amit valójában akarsz, mintha attól, ha kimondanád, elveszítenéd felette a hatalmat és talán igazad is van, mert ha ismerném a szándékaidat, ha tudnám mit csinálsz és mit akarsz tőlem, akkor sokkal könnyebben felvehetném veled a harcot, akkor pontosan tudnám, milyen eszközt kellene választanom ehhez a háborúhoz, de te a sötétben tartasz, hogy muszáj legyen saját szerepemnek kiszabottan és a neveltetésemnek megfelelően viselkednem.
Ez sem bizonyosság persze, de gyökeret ver bennem a gondolat mégis, egyre mélyebben és mélyebben veti meg magát bennem és ha hagynám, hogy elérje a szívemet, meglehet, tényleg bajban lennék.
Egy idő után viszont már tényleg nincsen hova menekülnie előled a tekintetemnek, te is csak egy percre húzódsz el, hogy aztán közelebb gyere megint, szerinem elképzelni sem tudod, milyen kellemetlen ez nekem (vagy pont, hogy el tudod), főleg most, hogy még neked volt képen közbenjárni az én kezem megkérése érdekében, de biztosan tudod, hogy ez nem az a helyzet, amikor nagyon harsányan kikelhetnék magamból ellened. Sem a hely, sem az idő, sem a körülmények nem engednek nekem szabad teret - veled együtt.
Megkapaszkodom a kezemben szorongatott üvegcse nyakában, egészen könnyen közelebb tudsz húzni, mert hát mégis hogy nézne ki, ha látványosan eltaszítanálak, finoman szegem le az államat, a tekintetemmel együtt, belesimulok a karodba valami nevetséges, tökéletes tehetetlenséggel, szelíden megfeszülő vállakkal, de hát ez a te hibád, kell neked ilyen felzaklató dolgokat mondani fiatal lányoknak...!
- Nem gondolja komolyan...? - kérdezek vissza ismét, lágyan megremegő hanggal, nem is kell igazán megjátszanom a félelmet, mert tudod, valójában tényleg félek attól, hogy mit tudhatsz, és ha tényleg tudsz valamit, vajon kiről és mit? Kit kellene figyelmeztetnem és mitől kéne óvnom? Mintha sav marná a torkomat, úgy kell megszólalnom újra - Talán... nos, mindenesetre meglehet jobb lenne, ha nem járnék erre sokat mostanában.

Elsiklom a tény mellett, hogy az üvegcsék tükörképén milyen tökéletesnek tűnünk, lehetnénk akár szerelmes pár is, lehetnénk fiatal jegyesek, lehetnénk vad szeretők, akik megbújva egy bolt homályában igyekszenek fellobbantani a finoman őrizgetett lángot. Ha nem gondolnám úgy, hogy tudok valamit, akkor biztosan megragadnám ezt a tényt, talán még sütkéreznék is benne, akkor talán még közelebb vonnálak, még a hírnevünket is könnyű szerrel sodornám veszélybe, egy pillanatnyi izgalomért.
Nem igazán tehetek róla azt hiszem, túlságosan izgalmas gondolatnak tűnsz, túl sokáig foglalkoztam már veled, túl sokszor mozdultam utánad, már ha akarnám sem tudnálak a markomból elereszteni.
Elégedetté teszel, pontosan olyan reakciót váltok ki belőled, mint amilyenre számítottam.
Megremegő hangod hallatán kissé megkeményítem a kezemet a derekadon, mintha csak így akarnálak biztosan tartani, ha esetleg megbicsaklana a lábad, A tekintetemet egy pillanatra sem veszem le az arcodról, figyelemmel kísérem a rajta kiülő érzelmeket, feltérképezem a szemed cirádáit, olvasom a szád mozdulatait, egy másodpercnyi pillanatot sem halasztok el, már nincs a boltban olyan, ami jobban érdekelhetne nálad.
- Sajnos kisasszony komolyan kell, hogy gondoljam. - Mintha tényleg sajnálnám, hangomba együttérzést csempészek, szemeim őszinte sajnálatot sugallnak feléd. - Igen Ms. Black. Jobban tenné, ha elkerülné ezt a helyet. - Most először emelem el rólad a pillantásomat, körbenézek, mimikáim úgy rendezem, hogy megfelelő mennyiségű undor látszódjon rajta.- Viszont kisasszony.. attól tartok, hogy mindez talán már késő. - Visszavillantom rád éhes tekintetemet, félelemmel vegyes kíváncsisággal keresem meg lélektükreid, magabiztos hűvösséggel fúrom beléjük. - Emlékszik a múltkori teázásunkra? Próbáltam figyelmeztetni Önt kisasszony, csak olyan elutasító volt velem. Az az érzésem, hogy Ön félre ismert, vagy talán jóval hamarabb ítélt meg, mint azt kellett volna. Én csak jót szeretnék önnek Ms. Black.. és azt hiszem szüksége is lesz a segítségemre. - Kihúzom magamat, hogy lehetetlenül föléd magasodjak, hogy a férfi legyek akinek a karjaiból immáron nem menekülhetsz, az egyetlen lehetőséggé váljak amit választhatsz.- A minisztérium emberei többször jártak már itt, és véletlenül tudom, hogy ön is rajta van a gyanúsítottak listáján. - Beljebb vonlak egy sarokba, s körbepillantok, mintha fenn állna a veszélye annak, hogy kihallgatnak minket. - Ne nézzen oda, de a harmadik sorban a hölgy azóta nézegeti a polcot, mióta beléptem. Ismerem. Brienne McGreeve, az auror parancsnokságon dolgozik. Biztos vagyok benne, hogy ő is felismert. - Pillantásom szelíden elszakad a tiedtől, ráfordul az említett asszonyra, majd vissza rám. - Kérem ne pofozzon föl kisasszony, de azt hiszem mindkettőnket veszélybe sodortam, hogy eljöttem figyelmeztetni. - S még mielőtt visszakérdezhetnél, hogy ugyan miért pofoznál föl, már az ajkamat egyenesen a tiedre nyomom, hideg követelőzéssel hunyom le a szememet, s úgy csókollak, mintha mindig is erre vágytam volna.
Bűnbánattól mentes tekintettel húzódom el, az ajkaimon még érzem a szád érintését, egészen bizsereg tőle. - Azt hiszem mennünk kellene Ms. Black, lehet, hogy perceken belül bele csöppenünl egy párharcba.

- Jó... - szinte alig moccan az ajkam, ez már majdnem csak suttogás, és ha most nem hiszed el, ha erről nem hiszed el, hogy nyertél, hogy ez a teljes megadás, hogy eztán minden úgy lesz, ahogy te, te, te, csakis te szeretnéd, akkor még annál is gyanakvóbb vagy, mint aminek gondollak, vagy... és ez a rosszabbik, vagy tényleg pontosan tudod, mire játszol te most itt. Rosszabb, mert ezesetben bármit teszek, bármit mondok, bármit hazudok le neked az égről, és ígérem oda, mint csillagokat, nem nyerhetek. Minek érnéd be egy csillaggal, ha tiéd lehet az összes, ugye?
És most menj el. Azt akarom, hogy elmenj innen, Merlinre, ha kell, a látszat kedvéért még el is megyek veled, csak hogy aztán leveleket küldjek Rabastannak és kérném, hogy találjunk ki valamit, mert már nem sétálhatok be ide csak úgy, ez egyre tisztább előttem és egyre jobban szorítja a gyomromat egy láthatatlan ököl, te pedig semmilyen istenért nem akarsz elengedni. Csak odavágsz az ököl bütykei közé még egy kést is.
Most már nem csak félek, úgy egyébként, tudod, hanem attól félek, hogy a félelmem sokkal nagyobbnak fog mutatkozni hamarosan, mint ami indokolt lenne a helyzetben. Ami eddig szerencsésen, jókor bukkant fel a felcsapott kártyák közül, az most már kezd túlzásnak érződni, ha eddig nem tudtad, hogy jó nyomon jársz, meglehet pillanatok múlva én magam adom a tudtodra, ha nem azzal, ahogy most nézek rád, akkor azzal, hogy ellöklek magamtól, és én magam rántok pálcát a te állítólagos aurorodra. Az az egyetlen szerencsénk, hogy nem fogadok szót neked, nagyon is odanézek, a harmadik sorban álló nőre, te pedig elköveted azt a hibát, ami nem is igazán a te hibád - rossz embert szemelsz ki magadnak.
Azért ne aggódj, így is épp elég hatásos minden szavad, épp eléggé hatással vagy, egyik pillanatban nagyon-nagyon magasnak érzem a vérnyomásom, annyira, hogy talán tényleg ideájulnék a karodba, azt biztosan sötét elégtétellel vennéd, a következőben meg nagyon lassan ver a szívem, mintha már élet sem lenne bennem, mert azt is elszívták volna belőlem a mondataid. Épp eléggé szédítő az élmény, de nincs ebben a szónak a jó értelméből semmi. Feladnám magam, de tényleg, ha kellene, ha akár egy kis esélye is lenne annak, hogy igazat beszélsz és az a nő azért van itt, hogy ártson a barátaimnak (vajon tudsz erről is, tudod, hogy tényleg benne vagyok, hogy kik vannak benne, vagy csak azt sejted, mi folyik ebben az üzletben?), de ismerem azt a nőt, mondhatnánk, hogy nem eléggé, és talán tényleg nem eléggé, mert senkiben nem lehet igazán bízni mostanság... egyébként mit gondolsz, miért ítéltelek meg olyan hamar, hát nem pont ezért?
Már éppen kijavítanálak. Már éppen az orrod alá dörgölném, már éppen visszatérne egy kis szín az arcomba, amikor már elviselhetetlenül sápadtnak és reszketegnek éreztem magam, de mintha ezt nem hagyhatnád, mintha ez a lázadás lenne maga, még szükségesnek érzed bevinni egy végső találatot, ugye? Pont ez az, amiért nem kedvellek, amiért soha nem kedveltelek, ez az erőszakosság, ez a magától értetődőség, amivel azt hiszed, neked szabad csak úgy elvenned dolgokat. Pont ez a mozdulat, ez a követelőzés, amivel van képed megcsókolni, engem, akit nagyjából odaígértek másnak, neked, aki meg a húgom kezéért áll egyedüliként sorba, és még a kifogásod is olyan arcpirító, olyan rémes, ez meg... ez meg egyszerűen csak elviselhetetlen. Tetőtől talpig megfeszülök, tulajdonképpen neked feszülök, mintha ez elég lenne ahhoz, hogy tudd, én ezt nem akarom, egyetlen porcikámmal sem akarom, mintha ettől muszáj lenne visszavonulót fújnod, miközben én ezernyi gondolattá robbanok, és nagyon is a robbanás a megfelelő szó, mert a döbbent tiltakozás mellett most igazán dühös vagyok. Dühös és csökönyös, egy mozdulatot nem akar tenni az ajkam a tiéd alatt, merev és dacos, szinte még a szememet is elfelejtem becsukni annyira nincs ebben semmi romantikus, semmi gyengéd, csak elveszel valamit, amit akarsz és nyilván bele sem gondolsz, milyen nevetségesen viselkedsz most.
És ezért, ebben a pillanatban, tényleg képes vagyok gyűlölni téged egy kicsit.
Most romboltál le minden falat sikeresen, az utolsót is, ahogy végre nem a szádról kell levegőt vennem már képtelen vagyok ártatlan ijedelemmel nézni rád, most villámokat szór a szemem, kérdőjelek nélkül, magunk közé emelem mind a két kezem és egy óvatlan mozdulattal leejtem az eddig szorongatott üvegcsét, hogy egy kicsit eltolhassalak magamtól, de az üvegről megfeledkeztem, csillámló kékség folyik szét körénk - Kérem, Lucius, emlékeztessen arra, mire volt ez jó, és miért nem kellene felpofoznom? - szisszenek fojtott haraggal, meg sem próbálom eltüntetni a nyomait az arcomról, lángolok, de egészen biztosan nem azért, mert megremegtek volna az imént a lábaim - Ne is álmodjon róla, hogy ezek után bárhova Önnel megyek. Bizonyára nem gondolta ezt át alaposan...

Édesen fűszeres illatod van, a szád pedig lágyan pihen az én szám alatt. Érzem a szájfényed keserédes ízét még akkor is az ajkamon, mikor elhúzódom, gyors nyelvsimítással tüntetem el a bűnös nyomokat, szememben, a tieddel ellentétben vágytól villan fel az a bizonyos tűz.
Természetesen úgy teszek, mintha nem venném észre a haragodat, pedig olyan dacosan nézel rám, olyan élesen villan a tekinteted, olyan dühös pír jelenik meg az arcodon, olyan feszessé válik az érintésem alatt a derekad, mintha bármelyik pillanatban ténylegesen felpofozhatnál.
Természetesen igazad lenne, megérdemelném. Arcátlanul messzire merészkedtem, átszakítottam minden ész érvekkel meghúzott határt, hagytam önön magam vágyainak, de ugyan, hisz hibáztathatnál-e érte, mikor mindig olyan készségesen hagytál körbetáncolni, hibáztathatnál-e igazán, ha a visszautasításod mindig olyan finom és könnyed volt, mintha nem is létezne, hibáztathatnál-e azok után, hogy folytonosan időt szakítasz rám, hosszú-hosszú órákat töltesz el velem. Hibáztathatsz-e, ha minden felőled áramló jel arra ösztökélt, hogy lépjek egyet előre?
Látom a tekintetedben, hogy hibáztatsz, az irántam táplált gyűlöleted egészen kézzel tapintható. Rémesen sértő, talán meg is sértődöm, így hát mikor a kezed közül kicsusszan az az üvegcse - a benne lévő folyadék a szépre pucolt sárkánybőr cipőmre loccsan, hirtelenjében habfürdő illat kúszik bele az orromba, édesen rátapad a nyálkahártyámra, elnyomja az illatodat, elnyom minden korábbi gondolatot, majdhogynem kijózanít - készségesen lépek én is egyet hátrább, tekintetem megkeményedik, pillantásom egészen hűvössé válik, s megszűnök többé a férfi lenni aki titkon utánad vágyakozik.
Egy kicsit a fejemet is felszegem, eltüntetem a pillantásomból az irántad érzett fellobbanó vágyat, meghagyom helyette a hideg visszautasítás okozta sebeket. A tekinteted az ami igazán visszautasít, az az amitől bennem megváltozik minden.
- Figyelemelterelés. - Válaszolom hűvösen, elpillantok az aurornak nevezett hölgy felé, majd vissza rád, s óvatosan lépek egyet még hátra, kezemet elutasítóan fonom össze a hátam mögött.- De úgy gondolom kisasszony, hogy Ön nem így gondolja, és ezért mindenképpen bocsánatot kell kérnem. - Sebzett vadként adom meg magamat neked, mégis behódolok az írott szabályoknak. Megsértődtem, rémesen megsértődtem rád.- Bocsásson meg kérem arcátlanságom miatt. Úgy gondoltam, hogy el kell terelnünk a hölgy figyelmét, mielőtt ténylegesen baj történhetne. Tudom, úgy gondolhatja ezt az egész történetet kitaláltam, de ne gondoljon hazugnak. Biztosra tudom, hogy nem biztonságos ez a hely. - Mielőtt azt hinnéd, hogy átverlek és kihasznállak, kegyetlenül összefonom a pillantásunkat.- És abban is biztos vagyok, hogy a Minisztérium lépni fog. Kötelességem megvédeni Önt Ms. Black, de úgy gondolom túl léptem egy határt. -  Ezernyi határt lennék még képes átlépni, s ezt neked is tudnod kell. - Nem kérem, hogy jöjjön el velem, nem kérem, hogy találkozzon velem többet, arra viszont megkérném, hogy nagyon vigyázzon magára, s ha lehet kétszer is nézzen a háta mögé, nem tudhatja ki van éppen a nyomában. Ellenségnek tart, pedig sokkal veszedelmesebb ellenség les magácskára nálam.-

Bársonyos bugyborékolással pezseg a cipőmnél a mélykék habfürdő, ha megmozdulnék, ha akár csak egy lépést is tennék, üvegszilánkokon táncolnék tovább. A szemem sarkából látni vélem, hogy Cath ugrik a pálcájáért, hogy megbűvölje a seprűt és a felmosót, de lehet csak képzelem az egészet. Ugyanúgy, ahogy azt képzelem, most biztosan mindenki minket bámul egyszerre, ha nem azért, mert megcsókoltál, akkor azért, amilyen hangzavarral járt a törő üveg. Én pedig örülök, hogy te hátrálni kezdesz, mert én egészen úgy érzem, egyetlen mozdulatra sem vagyok képes, mert minden mozdulatom elárulna.
Büszke lehetsz magadra, mert erre igazán nem számítottam. Mintha hideg vizet loccsintottál volna a nyakamba, hogy aztán belökj a forró zuhany alá. Élesen szélsőséges skálákon mozgok itt helyben, az orrod előtt, és minden szál finoman elkezd kicsúszni a kezemből, amiről eddig azt hittem, biztosan tartom. Azt is látom, hogy húzódik fel a szemedbe a hideg, pedig nehogy azt hidd, hogy nem láttam, hogyan néztél rám az előbb, nem csak átléptél egy határt, de egyenesen a földbe döngölted őket, ha nem rólad és nem rólam lenne szó, akkor azt mondanám, egy ilyen csókról meseszép és kicsit keserű verseket lehetne írni, esetünkben viszont csak illetlen, dühítő és egészen összezavar. Muszáj megkérdőjeleznem tőle, mit is akarsz te tőlem pontosan, eddig azt hittem, tudom, vagyis, pont hogy nem tudom megérteni a motviációidat erre a játékra, de arra jutottam, jobb is így, valamiért biztosan élvezed, de a körülmények között talán még mindig több tisztességet utaltam ki neked, mint amennyi valójában szorult beléd...
De átléptem egy határt én is. Nem olyan nehéz erre rájönni a sértett pillantásodból, az újra szögletessé váló szavaidból, mintha azzal, hogy ismét illendő távolság van közöttünk természetes lenne, hogy csak én húzhatom a rövidebbet, és ebben a pillanatban el is hiszem, hogy ez előbb-utóbb így lesz. Követem a tekintetedet az állítólagos aurorig - eszembe jut a neve, Doris, Dorisnak hívják!, ezerszer láttam már itt, beszélgettem is vele, egy kicsit furcsa nő, de nem gondolnám róla, hogy bármi köze is van a Minisztériumhoz. De persze, tévedhetek. És még inkább persze, már tudom, hogy ez nem az a pillanat, amikor ezt okos dolog lenne az orrod alá dörgölnöm. Ha megbotránkoztató is volt, egy dolgot mégis csak köszönhetek a hirtelen csókodnak: nem kell választanom, hogy magamat, vagy a többieket mentem, megsértődhetünk egymásra, és akkor talán elmész anélkül, hogy kérnem kellene.
Ám az nem nagyon hagy nyugodni, mi fog történni akkor, ha tényleg annyira megsértettelek, mint ahogy mutatod. Vagy... ha jobban. Pont úgy hangzol, mint aki csak a formaság kedvéért sajnálkozik, de nagyon is határozottan fenyegetőzik. És mint aki nem sok határt tisztel. Végtére is, ezt bebizonyítottad az előbb - Vigyázni fogok magamra - úgy mondom utánad, mintha ez lenne a legfontosabb lecke, amit a fejembe kell vernem, és olyan nagyon gondosan kerülöm a tekintetedet, mint eddig még soha. Valami elbillent, tudom, érzem, és majdnem biztos vagyok benne, hogy számomra a legrosszabb irányba.

Nem tudnám megmondani, hogy mire gondolsz pontosan, talán a sértettségem az igazi oka annak, hogy habár látni látlak, megérteni egyáltalán nem tudlak. Egy pillanatra úgy érzem magam, mintha hibát követem volna el, s most félre ne érts, nem a kósza csókra gondolok, hanem a nyers valóságra. Hosszú ideig voltam képes elhinni, sőt felfedezni véltem a tekintetedben az izgalmas visszautasítás édes ígéretét, s most becsapottnak érzem magamat, mintha átvertél volna.  Hitegetésnek vélem minden eddigi szavadat, a finoman meglibbenő pilláid keltette hullámokat, a köztünk perzselő éles ellentétet, de még a lágyan nőies pillantásokat is.
S nézd mit tettél, nézd mit tettünk. Vékony jégen táncolva óvtalak a repedéstől, s te mégis erőszakosan taszítottál magunkon egyet, ketten két irányba lépjünk hátra, s a jég, amely oly hártyavékony, egyszerre adja meg magát súlyunk alatt, de ne félj kedves, egy cseppet se rettegj, a jég a lábunk alatt betörik, s mi pillanatok múlva már a jéghideg víz fogságában leszünk együtt.
Laposan pislogok, mintha minden csak egy képzelt színdarab tökéletesen megformált kelléke lenne, az emberek, a polcok, a polcokon figyelő habfürdők és krémek, mintha mi magunk sem lennénk többek kellékeknél, de hogy te vagy én rángatlak-e zsinóron, vagy valaki egészen más irányítja a szálakat, hát ki mondhatja meg?
Hűvösen figyellek egy pillanatig, csak amíg bizonyosságot nem adsz afelől, hogy kívánatom szerint cselekszel, majd mintha már meg is untalak volna, felhúzott orral, undorodva lépek egyet hátrébb, a kék lé már egészen a talpam alatt ragad, s mintha csak a frissen lakkozott cipőm ragacsossága lenne a legnagyobb gondom, türelmetlen, elnagyolt mozdulatokkal húzom elő a varázspálcámat, hogy egy precíz, ámbár egészen kimért mozdulattal letakarítsam ügyetlenséged nyomait.
Még utoljára visszapillantok rád, ragadozók fenyegető éhsége villan feléd, s csak erőltetett, finomkodás nélküli mozdulattal nyúlok csuklód felé, talán túl nyers is maga a mozdulat, tenyeredet hűs ujjaim közé fogom, erőltetetten hajolok közelebb, s erőltetetten húzom fel kezedet, hogy szenvedélyek nélküli, hideg csókot lehelhessek kézfejedre.
- Helyesen is teszi Ms. Black, nem tudhatja ki bújik meg az árnyékban.- S hogy fenyegetlek-e ? Ugyan! Inkább csak figyelmeztetlek.


@Andromeda D. Black