Marlene & Egerton

Túl régóta vagyok Roxmortsban. Túl rég jöttem, és túl sokáig maradtam. Nincs már itt semmi. Nem találok semmiféle kihívást, nincs miért maradnom... Nem is maradok, megyek minél messzebbre. Mennem kell, és nem ellenkezek. Megyek, szaladok, repülök amerre visznek a szelek, a hírek, és a vágy. A bizonyítási vágy, mely mindig is ott volt bennem, de sosem tudtam eldönteni, kinek szeretnék megfelelni. Apámnak nem, erről már ő is régen lemondott. Anyámnak már nem tudok bizonyítani. Illetve... tudok, de elismerést nem kaphatok érte. Nem találkozunk már soha, soha. Ő a Mennyben van, de én sosem kerülhetek oda. Pokolra jutok, ebben biztos vagyok. Sehol máshol nincsen helyem...
Godric's Hollow, meseszép, rejtélyes, és mindig tartogat valami újat az ember fiának. Ide kellett jönnöm, itt a helyem, nem máshol. Itt kell lennem, mikor Ők, McKinnonék ünnepelnek. Nem akarom megtenni, mért is akarnám, de kötelességem. Vagy Ők, vagy én... Márpedig a túlélés a legfontosabb háború előtt, közben és után. Mindig, mindig ez az elsőrangú. Hogy élj, és élj büszkén, magasra emelt fővel. Ne szégyellj semmit... Apám szerint, de én mindent szégyellek. Már előre szégyellem, hogy én maradok életben, de ha a szeretteimet biztonságban akarom tudni, be kell mocskolnom a kezemet. Csak két ember! - nyugtatom magam, de ettől nem száll rám a béke madara. Nem vigasztal. Egy emberélet is sok, mégis meg kell tennem...
Nem tudom, milyen apropóból gyűlik össze a család és a család barátai, de most nem is ez a fontos. A lényeg, hogy én is itt vagyok, Ők is itt vannak, és Harley-ra is tudok hivatkozni, ha esetleg valaki kérdezné, mit is keresek itt. Mert azt nem mondhatom, hogy jöttem megölni az ünnepelteket... Tisztességes lenne, ami azt illeti, legalábbis tisztességesebb, mint a titkolózás, de egy gyilkosság még így sem helyes. Ahogyan kettő sem...
- Öhm.. elnézést, nem akartam neked menni. Jól vagy? - amilyen gyorsan csak tudok, az előttem álló lány vállaira teszem a kezeimet, és megtartom mindkettőnket. Nem lenne szerencsés a viszonylag nagy tömegben - komolyan, mit ünnepelhetnek? -, ha felborulnánk. Ahogy elnézem, dominó effektus indulna el.

Régóta készülődtünk már erre az eseményre. A szüleink házassági évfordulója tökéletes alkalom volt mindenki számára, hogy összegyűljünk. Rég nem látott unokatestvérek, barátok és ismerősök. Feletébb örültem végre egy kis kikapcsolódásnak. Először gondolkodtam rajta, hogy meghívom Waltert is, de valamiért mégis elvetettem az ötletet, talán azért, mert még nem éreztem annyira erősnek ezt a dolgot, hogy a szüleimnek is bemutassam őt. Majd a következő alkalommal. Addig magamba is letisztul talán, hogy mit is érzek pontosan. Különös.
Szinte egész nap csak futkostam, mert én voltam az egyik főszervezője ennek a találkozónak. Mindent a helyén akartam tudni, mindennek tökéletesnek kellett lennie. És úgy is volt. Eleinte a vendégeket fogadtam, de utána a keresztanyám elküldött, hogy menjek kicsit lazítani és szórakozni. Nem is ellenkeztem, kifújtam magam, majd egy pohár pezsgővel a kezemben sétálgattam a tömegben és néha-néha megálltam egy szóra a társaságoknál. Mindenki örült, hogy megszerveztük ezt a családi eseményt, és hogy még ilyen szép tavaszi idő is lett mellé, legalább nem bent a házban fulladozunk.
Meglepődök, amikor valaki belém botlik. A pezsgőm ki is löttyen, szerencsére a földre és nem a fehér ruhára, amit az alkalomra készítettem. Egyébként ha nem fog meg, akkor biztosan elesek, így végül részben hálás tekintettel pillantok fel rá. Nem ismerem őt, ami meg is lep, hiszen jól átrágtam magam a meghívottak listáján, de biztosan valaki hozta magával, úgyhogy nem kérdezősködöm.
- Igen, jól, semmi baj. Szerintem itt elkerülhetetlen egy ilyen összeütközés. - Néztem körül, és mondandómmal céloztam a tömegre körülöttünk. A kezemben még mindig azt a kis pezsgőmaradékot szorongattam, de már lehet, hogy nem is tudnám elengedni, mert ragad tőle a kezem ahogy ráfolyt, miután kilötyköltem.
- Hogy tetszik a parti? Egyébként, Marlene vagyok, nem hiszem, hogy ismerjük egymást. - Kezdek bele egy kisebb csevelybe, miközben a fiú arcát kémlelem.

Az ütközésből szerencsére gyorsan kilábalunk, ha ezt mondhatom így, de azt azért remélem, hogy a zsebemben lévő apró fiola, teletöltve kis mennyiségben is méregként funkcionáló italszerűséggel, még ép. Ha elveszítem vagy kifolyik, akkor le kellene buktatnom magam, ami ennyi szemtanúval úgy érzem, nem lenne célszerű vállalkozás. Bár egy szemtanú is soknak számít, ha az ember meg akarja őrizni a nép előtt „ártatlanságát”.
- Áh, Marlene McKinnon! Csodálatos lett ez a kis találkozó. - derül fel az arcom. Így legalább el tudom vele hitetni, hogy örülök a találkozásnak, ám közel sem emiatt vagyok ilyen lelkes, ebben a jelenlévők mindegyike biztos lehetne. Az sokkal kedvezőbb számomra, hogy tudok hozzá hasonló arcokat keresni a felnőttek sorában - bár legrosszabb esetben is megtalálhatom áldozataimat az ajándékbontáskor. Azért addig mégsem lenne célszerű itt maradnom. Már csak a karomon virító billog miatt sem, mely alkalomadtán sajogni kezd végeláthatatlan, tompa, elviselhetetlen valójával. - Lincoln vagyok. - mosolygok a lányra. - Nem valószínű. Engem úgy hívtak kísérőként, szóval igyekszem nem alkalmatlankodni és láb alatt lenni. - erre bizonyára valami illedelmes hüledezés lesz a válasz, hogy „ugyan már, szó sincs itt alkalmatlankodásról”, ám tisztában vagyok a ténnyel, hogy ezt csak a kötelességtudat mondatja az emberrel, nem pedig az őszinte érzelmek.
- Igazán… Nagyszabású! - ötlök ki egy csodálatos helyettesítést a „sok hűhó semmiért” kifejezés helyett, majd a kezében lévő pohárra pillantok. - Esetleg, felajánlhatom az italomat? Még érintetlen. - nyújtom felé a poharat. Nem szoktam inni, és nem is küldetés során fogom elkezdeni. De ha esetleg elfogadja a poharat, és egy pillanatra nem figyel ide, ebbe is tudok csempészni a méregből, és akkor még pluszom is van.
Mi ütött beléd, Egerton? Meg ne próbáld!
Azért remélem, elfogadja az italt. Ennyi kárpótlást minimum megérdemel, és ha felszabadul a kezem, akkor a kezét is le tudom mosni egy könnyű kis bűbájjal. Csak jó valamire, ha az ember néha takarít is varázslattal.

Apró mosoly kerül az arcomra a bemutatkozás után. Szeretek ismerkedni, még ha az utóbbi időben kicsit kételkedtem is az emberekben, egy ilyen helyen, egy családi partin biztos vagyok benne, hogy nem történhet velem semmilyen probléma.
- Örülök a találkozásnak, Lincoln. - Tekintetem le sem veszem róla, hiszen érdekel a mondandója, érdekel, hogy hogyan érzi magát, ez csak elismerés lesz számomra, hiszen mondhatom, most először próbáltam ki magam ilyen területen, szervezőként. - Áh, biztos vagyok benne, hogy a partnered nem véletlenül hívott el magával. - Igyekszem nem túl sablonos lenni és megértően fordulni mindenki felé. Kicsit elhallgatok, hiszen nem tudom milyen témába is vágjak bele, mit kérdezhetnék tőle, így zavartan tekintek körbe, miközben azt is lesem, hogy a pincér erre jár e, hogy a ragacsos poharamat átadjam neki. Amikor Lincoln ismét megszólal, csak akkor pillantok felé, érdeklődő tekintettel.
- Remélem jól fogod érezni magad. - Meglepetten tekintek a felajánlott pezsgőre, de most az egyszer nem ellenkezem, elveszem azt és hálásan mosolygok rá. - Köszönöm, szerezhetünk neked is másikat... - A pincér végre a közelben van, kinyújtom a nyakamat, és felé biccentek, majd amikor odaér, a kiborult poharamat a tálcára teszem és intek egyet az immáron szabad kezemmel, hogy Lincoln vegyen egyet el nyugodtan, ha már én lenyúltam az övét. A tisztító bűbáj viszont kicsit váratlanul ér, de egyből jobb lesz a közérzetem, végre nem ragadok. - Eszembe nem jutott volna, köszönöm, hogy megmentettél. - Kuncogok fel vidáman, ám mégis kicsit kínosan. - Nem vagy éhes? Kárpótlásként meghívnálak egy süteményre, ha már úgyis eloroztam az italodat. - A ház felé bökök a fejemmel, odabenn készítettem elő a sütiket, amiket ugyan majd később kint is felszolgálunk, de egy kis zugsütizésben ki ne lenne benne? És talán így többet is megtudhatok róla, ha ő sem bánja majd.

Ami azt illeti, nem lett rossz ez a kis parti. Jól meg lett szervezve, bár számomra kicsit nagy a tumultus. Sosem kedveltem a tömeget, ez pedig már egyértelműen tömegnek nevezhető. Mindegy, nem kell sokáig itt lennem. Csak essek túl ezen a gyilkosságon, és szabad vagyok. Csak essek túl rajta, és le ne bukjak! Csak mehessek már el innen...
- Talán a véletlen is közrejátszott. Botlábim vannak, és nem vagyok kellemes beszélgetőpartner sem. - „ugyan már, hát olyan jót beszélgetünk most is”. Hallom a szavakat, melyek bizonyára közelednek beszélgetésünkben. Általános illemtan, nem maradhat ki az ellenállás az ilyen helyzetekben, én pedig csak rájátszok a dologra. Dicsérjen csak, gondolja rólam a legjobbakat. Gondolja csak nyugodtan, hogy ártatlan vagyok, szerény, mellette pedig szabadidőmben éppen zuhanó hölgyeket mentek meg. Ez egy szép illúzió, és inkább meghagyom, hogy ebben a hitben éljen. Mindkettőnknek jobb ez így.
- Áh, ne fáradj. - legyintek, mikor elveszi poharamat. Jobb, ha ő iszik, nem pedig én. Még a végén a saját mérgem áldozatául esek. - Köszönöm, de nem iszok. Az imént is csak a kezembe nyomták azt a pezsgőspoharat. - én pedig illedelmesen elfogadtam, mert így tanították, így ildomos. Így kell tenni, ha az ember jó benyomást akar kelteni, de mindenképp el kell mondania az igazat, ha már az este fele alatt nem iszik az ember fia egy korty alkoholt sem. Ezzel kapcsolatban lehet igazat mondani, de amit ma este tenni fogok, az teljesen más tészta.
- Nem, nem vagyok éhes. De szívesen segítek bármiben. Szeletelek süteményt, vagy bármi. - mosolygok a lányra, és elindulok a ház felé, hogy belecsempészhessem két süteménybe a mérget. Ez egy csodálatos lehetőség, csak el kell majd érnem, hogy pár pillanatra ne figyeljen. Remélem, utánam jön, és hagyja, hogy segítsek akár a találásban, akár a szelésben. Bármiben, csak legyen alkalmam a mérgezésre...

- Nekem eddig nem úgy tűnik. - Jegyzem meg kedvesen, amikor azt mondja, hogy nem valami jó beszélgetőpartner. Ugyan még nem társalogtunk semmilyen értelmesnek mondható témáról és nem is ismerem őt, így csak feltételezhetem ezen kijelentésemet. Próbálkozom és tényleg sokat jelent nekem ez a mai nap, így nem zárkózom el senkitől sem. Talán régóta ez az első olyan hét, amikor minden jól összejön, semmin sem kell igazán aggódnom és végre újra önmagam lehetek.
- Oh, értem. - Csak intek a pincérnek, hogy nyugodtan menjen tovább, de nem bírok a véremmel, ha már Lincoln nem iszik, akkor kénytelen vagyok valami mást felkínálni. Jó házigazdaként mi mást is tehetnék? Azt szeretném, hogy senki ne érezze magát rosszul, hogy ezt a bulit mindenki sokáig emlegesse, mint a családi összejövetelek alkalmával, mint egy-egy kellemes összefutáskor. Eddig úgy érzem jól haladok, csak mosolygós arcok vesznek körül. Belekortyolok az imént szerzett italba és ugyan kicsit lehangol, hogy még a sütizésben sem lenne benne, de kénytelen vagyok így elfogadni a segítséget, amit felajánl. Hát legyen, amúgy is elindul a ház felé, én pedig kicsit megkésve, de utána rongyolok. Végülis miért ne? Addig is elszórakoztathatom őt, ha már így egyedül bóklászik most a partin. Amint beérünk a házba, jobbra intek az ebédlő felé, ahol sok-sok sütemény van előkészítve.
- Rendben, legyen hát. Először úgy gondoltam, hogy azt a kis tortát készíteném elő a szüleimnek, azt csak ők kapják. A többit kint fogjuk felvágni. Ha gondolod, azt kitálalhatod, én pedig akkor hozok néhány tálcát és az aprósütiket kipakolom a dobozokból. - Osztom ki az instrukciókat. Örülök neki, hogy nem kell ezt egyedül csinálnom, a házba másnak nincs belépése, így nyugiban és titokban készíthetjük a dolgokat. Szememmel jelzem, hogy akkor rögtön jövök, és a konyhába veszem az irányt. Ott egy jó ideig elbíbelődöm, mivel a tálcákat természetesen nem készítettük elő. Szuper. Szegényt most magára hagytam és ez rossz érzéssel tölt el. Sietek inkább.

Sosem akartam ártani senkinek. Sosem akartam, és sosem terveztem megölni senkit, mégis most itt állok egy házassági évforduló kellős közepén, és várom a megfelelő alkalmat arra, hogy megmérgezzem az ünnepelteket. Pedig én nem akarom ezt tenni. Soha nem is gondoltam, hogy valaha ilyet teszek, mégis a félelem és az élni akarás nagyobb úr a Nagyúrnál. De engem mindig is arra nevelt anyám - Isten nyugosztalja -, hogy az emberekkel jól kell bánni, bármit is tesznek veled. Az embereknek hálásnak kell lenni, hisz tőlük tanulhatsz, ők mutatják meg, milyen legyél vagy éppen azt, hogy milyen ne. Bármit megtanulhatsz a környezetedtől egy kis figyelem és fegyelem segítségével.
- Kedves vagy, de nem ismersz. Ahogy még Harley sem... - nevetem el magam halkan reakciójára. Nem vagyok jó beszélgetőtárs. Képmutató vagyok, holott nem akarok az lenni. Hazug vagyok, álszent és tehetetlen az apámmal szemben. Ezekkel a terhekkel talán senki sem lenne kellemes partner vagy beszélgetőtárs. Én sem vagyok az.
Sosem iszok és sosem eszek idegen helyen, és bár ez valahol már ismerős terep, hisz számtalanszor jártam már Godric's Hollowban, mégsem érzem azt, hogy okos dolog lenne bármit is fogyasztani. Háborús időkben csakis olyan ételt szabad enni, amiről mindent tud az ember. Egyszóval: koplalj! Mást nem tehetsz, ha életben akarsz maradni ebben a gyarló, velejéig romlott világban.
Kellemes kis ház, meg kell hagyni, de igyekszem nem továbbgondolni semmit sem, amit látok. Főként a süteményekre koncentrálok, majd amint meghallom, mit kap az ünnepelt pár, elmosolyodok. Kedves gesztus külön tortát adni nekik. Én is hozzá fogok járulni az ajándékhoz...
- Rendben. Örülök, hogy segíthetek. - azzal megfogom a kést, és szelni kezdem a nem túl nagy, ám annál ínycsiklandozóbban kinéző tortát.
Mikor látom, hogy kiment, előveszem zsebemből a fiolát, és teljes tartalmát rálocsolom az édességre. Még jó, hogy színtelen, szagtalan és gyorsan hat, így teljesen mindegy, hogy íztelen-e. Az egyik legtökéletesebb méreg, amivel valaha dolgoztam, bár tény, hogy soha a kezembe sem akartam venni. Kénytelen voltam mégis megtenni...
A zsebembe süllyesztem a fiolát, és elvágom a maradékot is, hogy aztán egy tányérra tegyem azt a két szeletet, amiről tudom, hogy a legtöbb méreg érte.
- Kész van, segítsek még valamiben? - indulok el arra, amerre láttam, hogy távozik, és most már csak remélni tudom, hogy senki más nem kóstol bele a tortába. Bár... Ha a lány teszi, az sem lenne nagy dolog, de az eltűnése bizonyára elfeledtetné a szülőkkel a tortát, így ezt sem kockáztathatom meg. Nem engedhetem őt a torta közelébe.

Harley említésére kicsit felkapom a fejem. Vajon hol lehet az a nő, legalább ilyenkor segítene kicsit, hogy nekem könnyebb dolgom legyen, de biztosan elmerült valamelyik italos pultban vagy nem is tudom, de inkább említésre sem méltatom. Abban valóban igaza van, hogy nem ismerem, és nem vagyok benne biztos, hogy ő azt akarja, hogy megismerjem... van benne valami rejtélyes valami különleges, de semmiképp sem akarom ezt így kimondani előtte, így egy apró mosollyal nyugtázom ezt a beszélgetést és inkább az előkészíthető sütemények felé veszem az irányt vele együtt. Mindig ilyen naiv lány voltam, most is, gyanútlanul hagyom őt ott, hogy szeletelje fel a süteményt. Kedves volt velem, miért is ne bíznék benne? A tálcákkal jó ideig elbíbelődöm, ő persze hamar végez, már felém tart én pedig nagy csörrenés, csattanással jelzem, hol is vagyok.
- Jaj, bakker! - Szerencsére csak az egyik fém tálca ért földet és annak volt ilyen nagy hangja, nekem semmi bajom. A többit összefogom, és Lincoln felé indulok meg vele, a négy nagyból kettőt átadok neki ha átveszi, nehezek, de szerencsére nem kell messzire cipelni, a dobozok is ott vannak ahol a torták. Hamar elkezdem kipakolni.
- Köszönöm a segítséget. - Az egyik pincér kopog be az ajtón, majd belép és szinte kérdeznie sem kell, a teli sütis tálcát a kezébe adom, majd szólok neki, hogy küldje erre a többieket is. A torta, amit Ő szeletelt fel csodásan néz ki. - Olyan szép. Remélem ízleni fog nekik. Mondjuk ezt mindjárt meg is tudjuk. - Mosolyodom el szélesen és kezembe veszem a szeleteket. Csak az ajtóig indulok el vele, a pincér ott átveszi és én pedig visszafordulok a fiú felé.
- Ha szeretnéd meghallgatni a szüleim köszöntőjét akkor gyere majd ki, mindjárt kezdődik! - Bólintok arra egyet a fejemmel, majd kilépek az ajtón, odaállva a főasztal mellé, elhallgatva a nyüzsgést, a nevetést és elnézve a szüleim boldog arcát.

Tökéletesen kigondolt terv, így nagy a bizalmam sikerében, és már az sem érdekel kifejezetten, hogy engem fognak gyanúsítani. Majd valamivel kihúzom magam. Ha már felvettek a Minisztériumba továbbtanulni, talán van ennyi eszem és furfangos vagyok annyira, hogy sikerüljön kimenteni magam. Nem vagyok mágiajogi képviselő, se semmi hasonló, de nem olyan nehéz egy alibit gyártani, még akkor sem, ha Marlene tisztán tudja, hogy én vágtam fel a tortát. Ez nem akkora bűn, és vajh... Miféle indítékom lett volna, emberek!?
- Minden rendben? - lépek oda hozzá, és segítek felvenni a tálcákat, ha már olyan sebesen elvette a két szelet tortát. Takarosak, de nem túl kicsik, és amennyire belekóstoltam, egész finomak is. Kár, hogy meg kellett mérgeznem az egész ételt. Mondjuk, mindenki szívrohamra vagy valami hasonlóra fog majd gyanakodni, vagy ha nem... Hát vessenek magukra, úgysem tudják majd megmagyarázni a jelenséget. Szerencsére még kimutatni sem lehet a mérget.
Leteszek néhány tálcát, amit a kezembe nyomott, meg azt is, amit én vettem fel a földről, és csak utána válaszolok. Várja csak ki, ráér.
- Persze. - bólintok, és ahogy viszi ki a tortát, mosolyogva kinyitom előtte az ajtót, hogy még ennyit segítsek neki. Halál a szülőkre!
Türelmesen várok az első tortafalatra, az előtte elhangzó beszédre, majd az utána következő, elmaradhatatlan pánikra, amint mindenki meglátja, hogy a szülők holtan esnek össze. Gyors és fájdalommentes halál. Mindenkit kímél, csak az ittmaradókat nem, de nem is ez a célja egy méregnek. A gyilkost kell segítenie és kiszolgálnia.
Türelmesen végighallgatom a köszöntést és a köszönést, aztán, mikor már kifekszik a pár, inkább kilépek a házból, és hopponálok. Nem kell ezt nekem is végigszenvednem. A pánik közepén úgysem akarok semmit sem tenni.

Hálásan tekintettem még a fiúra mielőtt eltűntem a tömegben. Jól eső érzés volt számomra, hogy tehettem valamit ezen a napon a családért, a rokonokért. Ez a találkozó mindenki lelkét feltöltötte frisseséggel, boldogsággal, mi mindig tisztelettel tekintettünk egymásra és igaz családként bánunk mindenkivel. Hosszú idők után is ugyan úgy elbeszélgetünk, mintha csak tegnap lett volna, amikor legutóbb láttuk egymást. A háború szele ugyan kevesünkön hagyta meg kéznyomatát, de csak reménykedni tudok abban, hogy ez így is marad és nem kell már több ismerősünk halálhíréről értesülnünk.
A beszéd pontosan erről szólt. Rólunk, a múltról, a szeretetben zajló közös jövőről. Ez a pillanat akaratlanul is arra késztetett, hogy elfelejtsem a háború fájdalmait, a bennem élő szorongást, a problémáimat a tanulmányaimmal miután a Mungót elveszítettük. Ezen dolgok töltik ki mindennapjaimat, de most kiszakadhattam, még ha csak egy pillanatra is...
Ámbár a valóság fájdalmas, erre mindig újra és újra sikerül ráébresztenie a körülöttem zajló eseményeknek. Ahogy az egyik probléma elillan, követi egy másik és egy harmadik, valami sokkal rosszabb. Látni, ahogy egy pillanat alatt esnek össze a szüleim a főasztalnál mindenki szeme láttára, szinte egyszerre, oly hirtelen és semmitmondóan... a pánik rögtön eluralkodik, vannak, aki megijednek és azonnal elhopponálnak, de a legtöbben segítségükre sietnek, ám már hiába.
A mosoly, ami az imént még abból merítkezett, hogy mily boldogság járja át a családom, a szüleimet ezen a csodás napon, most teljesen eltűnik, helyét a rémület, az aggodalom és a fájdalom váltja fel. Azonnal odarohanok, kétségbeesetten próbálom őket feléleszteni, rájönni a jelenlegi gyógyítótanonc tudásommal, hogy mi segíthet, de már teljesen mindegy, mert attól a pillanattól kezdve nem lélegeznek, hogy összestek. A sokktól most még fel sem fogom igazán mi történt, majd később talán sikerül összeraknom a teljes képet.
A boldogság helyett, az ünneplés helyett most ismét a gyász járja át testünket. A gyász, ami örökre megváltoztatja az életemet.

//Köszönöm a játékot boldogsag

» Egerton Travers
» Vivi & Egerton
» Sirius & Marlene
» Alaster & Marlene
» Harley & Marlene

Marlene & Egerton

Marlene & Egerton

Similar topics

Similar topics