Azt hiszem, életem eddigi tizennyolc éve alatt meg kellett volna már szoknom, hogy a bátyám minden nyáron előrukkol valami rendkívül extrém és felelőtlen ötlettel, mint múlt évben azzal, hogy utazzunk el Las Vegasba; és ezzel igazából még nem is lett volna semmi baj, de egyik terve sem került megvalósításra, sosem jutottunk el Vegasba, sem a Disneyland-be, sem arra a meghallgatásra Los Angelesben, amire két évvel ezelőtt egész nyáron készültünk. Ha rajtam múlt volna, talán sikerül - de a bátyám lelkesedése olyan volt, mint a gyertya lángja, könnyedén el lehetett oltani; és ezt legtöbbször ő maga is tette meg, lustaságában és kényelmességében egész nyáron csupán a munkahelye és a házunk kanapéja között ingázott, néha mozdulva csak ki valamerre, amikor erőszakkal és zsarolással rábírtam, hogy felemelje a lusta hátsó felét. Ezért is lepődtem meg annyira, amikor közölte, hogy idén felpakoljuk az autónkat és legalább a partvonalat végigjárjuk, zenélünk valamennyit és világot látunk, mert megérdemlem a kikapcsolódást az iskolaév után...
...bár ez nem magyarázza azt, végül hogyan kötöttünk ki Atlantában, egy megkopott háztömb lépcsőjén ülve két gitárral; nem is emlékszem, melyik pillanatban tévedtünk el annyira, hogy a partszakasszal teljesen ellentétes irányban indultunk el, és melyik volt az a pillanat, amikor eldöntöttük, ideje valamennyit pihentetni az autót, hogy hazafelé ne kelljen tolni, de most itt voltunk és utcazenéléssel próbáltunk annyit keresni, hogy ne haljunk éhen, ha már kifizetjük az autónk javítását. Ilyenkor bántam, hogy annak idején nem szenteltem elég figyelmet bátyám autószerelő barátjának, helyette a nővére után érdeklődtem, mert isteni süteményeket csinált és mindig megkínált belőlük, a mosolya pedig még a legpocsékabb napomat is képes volt beragyogni; persze ez az autónkon nem segített, így jobb híján az egyetlen olyan dolgot kellett csinálnom, amihez értettem: a zenélést, mert abból még pénz is volt valamennyi, Lena mosolyának az emléke meg határozottan csak megbomlasztotta a koncentrációmat, még úgy is, hogy igazából évek óta nem láttam már, mert a férjével az ország másik végére költöztek nem sokkal az esküvőjük után.
A gondolatmenetemből az ránt ki, hogy bátyám könyöke a bordáim közé fúródik; szükségem van egy hosszabb pillanatra, hogy rájöjjek, egy ideje már beszélt hozzám, de egy szót sem hallottam abból, amit mondott. Bocsánatkérően pislogok párat, mielőtt elkezdeném a következő dalt; a legfrissebb feldolgozásunk, a Kiss májusi albumjáról, amit még nem volt időnk teljesen feldolgozni, és tudom, hogy ha valamit elrontok, a bátyám úgy rúg majd le erről a lépcsőfokról, hogy felnyalom az utcát legalább három méteren, hiszen egy hiba az egész publikum elvesztését is jelentheti... De hát hogy nyerjen az, aki nem kockáztat?
Az arcomba hulló, kusza hajtincsek mögül nézek fel a járókelőkre, ahogy elkezdek énekelni; biztos értékelni fogják ezt a rendkívül szexuális szövegű dalt a nyugodt péntek délutánjukon, de amúgy se kerestünk túl jól, akkor ez a rizikó mit számított már? És a tekintetem egy hosszabb pillanatig elidőzik a távolabb álldogáló, szőke hajú lányon, ahogy félszeg mosolyra vonom az ajkaimat, egy pillanatig elgondolkodva azon, mennyire lenne pofátlan dolog végig nézni, ahogy énekelek. Aztán elvetem az ötletet és inkább a gitáromra koncentrálok, meg arra, hogy egy ballépésem se legyen, ha már kitaláltam, hogy én akarom a vezető gitárt játszani. Ezután a dal után úgyis szünetet akartam tartani, hogy megmozgassam az elgémberedett csontjaimat; meg kellett produkálnom néhány kedves mosolyt a bámészkodók irányában is, vagy búcsút mondhattam a vacsorámnak, az meg jobban ment úgy, ha közben nem kellett az improvizált gitárszólómra koncentrálnom...

Azt hiszem, azt határozottan pozitív dolognak könyvelhetem el, hogy az improvizált gitárszólóm nem hangzott improvizáltnak; már amennyire egy akusztikus gitáron lehet szólózni, miközben az ember gondolatai hatezer irányban szóródnak szét, a tekintete meg elkalandozik a félkörben álldogáló embereken, akiknek az arcán még tükröződik a vonakodás, hogy minek tituláljanak minket, kultúrális jelenségnek vagy rendbontóknak, amiért ennyire társadalmilag kétségbe vonható dalokat éneklünk publikusan. Még én sem döntöttem el, polgárpukkasztásból választottam-e pont ezt a dalt vagy csak azért, mert tényleg tetszett, de mit számított ez? Úgyse terveztünk túl sokáig itt lenni még, talán még egy órát vagy kettőt, mert szegény bátyám öreg csontjainak biztosan nem használt az ilyen hosszú ülés... Meg igazából kezdtem unatkozni. Az utcazenélés nem volt annyira szórakoztató - sem jövedelmező - errefelé, mint Floridán, ahol a turistákat egy mosollyal meg egy fürdőruha-felsővel le lehetett nyűgözni, és még énekelni sem kellett tudni hozzá. Ilyenkor néha a halál nemesebbik testrészére kívántam a tulajdon bátyám - mert ő volt az, akinek ezt az egészet köszönhettük, mert nem gondolt arra, hogy az autót érdemes lenne átnézetni, mielőtt világgá megyünk vele, meg aztán el is tévedt az autópályán... Ami lényegében egy egyenes út. Hogy lehet az egyenes úton eltévedni?
Ezzel a gondolattal fejezem be a dalt és teszem félre a gitáromat, végre kinyújtóztatva a lábaimat a lépcsőfokokon; hirtelen még szükségesebbnek éreztem, hogy felálljak, legalább egyszer körbejárjam az embereket, próbáljak beleolvadni a tömegbe. Igaz, ez elég nehéz volt azzal a hajzuhataggal, ami nekem volt, meg talpig feketébe öltözve, de egy próbát megért a dolog, nem? Mondjuk az egyetlen, említésre méltó személy, akit láttam a tömegben, mintha valahová elkeveredett volna, mert körülöttünk csak kisgyerekek kezét fogó anyukák és tinédzserek sündörögtek, mintha a korábban látott lány elszublimált volna a semmibe. Vagy lehet, csak ideképzeltem, mert a nap túlságosan megsütött és már kezdtem hallucinálni?
- Kicsit körülnézek a környéken, addig igyekezz nem elijeszteni mindenkit a hamis éneklésedel, jó? - Igyekszem a legangyalibb mosolyom elővenni, ahogy a bátyám felé fordulok, mielőtt felkelnék mellőle; mondjuk mindketten tudjuk, hogy szegénynek az éneklés nem az erőssége, azért néha még kicsit bűntudatom van, hogy ezt minden alkalommal az orra alá dörgölöm, még ha tudom is, hogy amúgy nem haragszik érte... Vagy mégis? Ha valaha is hazakeveredünk, erre határozottan rá kell majd kérdeznem - és végül ezzel a gondolattal hagyom őt ott a lépcsőfokon és állok fel, végre kinyújtóztatva elgémberedett tagjaim. Azt hiszem, határozottan jobban szerettem a házunk kanapéján vagy a szomszédok garázsában, valamelyik ládán ülve gitározni, mint néhány ősrégi lépcsőfokon; nem is tudom, ez a kényelmemről szólt-e vagy arról, hogy azért valamivel több ambíció volt bennem, minthogy utcazenéléssel keressem meg a pénzem. Nagy színpadra vágytam, közönségre... Vagy legalább egy érdekes személyre ebben a tömegben, aki útba tudott volna igazítani a legközelebbi kávézóig és esetleg egy autószerelő műhelyig, hogy a jobb napokat is látott autónkat rendbe tehessük. Ha az emlékezetem nem csak, talán a korábban látott lányon volt afféle kezeslábas, mint amilyet a varázstalanok szoktak általában viselni, amikor autót szerelnek; de ahhoz először is meg kellett volna őt találnom, de hiába nézelődtem, nem volt sehol sem - vagy csak én nem láttam, mert a látóterembe minduntalan bemászott valaki, aki magasabb volt nálam (pedig én se vagyok alacsony), így jobb híján csak átbóklásztam az utca túloldalára, hogy ott nézzek kötül, és...
...bingó! Ott is van, nem messze tőlem, ami egyrészt pozitív, mert csak azt bizonyítja, hogy nem csak elképzeltem magamnak, tényleg ott volt és tényleg láttam, azt is, ahogy engem nézett, így biztos az se kerülte el a figyelmét, hogy én is őt figyeltem, és ezzel hirtelen nem tudtam mit kezdeni. Általában elég jól kezeltem a figyelmet, amit kaptam, a legtöbben voltak is elég bátrak ahhoz, hogy utána maguktól szólítsanak meg; igaz, az ilyen szituációk többsége kocsmákban és bárokban történt, ahol mindenkiben elég volt a folyékony bátorság ahhoz, hogy bármit felvállaljon. A megérzéseim azt súgták, hogy vele más lenne a helyzet, hogy őt a közvetlenségemmel minden bizonnyal elijeszteném; kellett egy jobb megközelítés, valami, ami nem csinált volna belőlem ijesztő stalkert, vagy bármi hasonlóan elbaszottat, és...
- ...szia. - Mielőtt észrevenném magam, már ott is vagyok mellette, hanyagul támaszkodva a faragott márványgömbre és a lehető legbiztatóbb mosolyom igyekszem elővenni, ami lehetőleg nem azt súgná, hogy creepy, lepukkant utcazenész vagyok. Hajrá, Bones, gondolkodj, mi okosat tudnál még mondani? - Szerinted a pingvineknek van térde?
...és azt hiszem, ebben a pillanatban vég eret a maradék önbecsülésem is, amikor meggondolatlanul kimondom ezt a kérdést; ennyit arról, hogy komolyan vesz majd, meg hogy esetlegesen ki is segít bármiben. Azt hiszem, búcsút mondhatok a kávémnak, meg a beszélgetésnek is; meg biztos lehetnek abban, hogy nem csak a bátyámat, de engem sem az eszemért szeretnek...

Azt már biztosan megállapíthatjuk, hogy bátyámhoz hasonlóan nekem sincs túl sok eszem, már amennyiben emberek közötti kapcsolatokról van szó - hiszen, ha úgy nézzük, még beszélgetést se tudok kezdeményezni anélkül, hogy ne mondanék valami orbitálisan nagy hülyeséget, amit valamelyik kis barátomtól hallottam, elükön Ozzie-val, ha már ott boldogított a kertünk kerítésén túl. Bár arra nem emlékszem, ezt a pingvineset ő mondta-e, vagy valaki teljesen más, minden esetre icebreaker-nek egyelőre megfelel, abból meg, hogy gyökér vagyok, majd valahogy, idővel kimagyarázom magam.
A lány meglepetésére csak mosolyogva ingatom meg a fejem; hát, úgy tűnik, sikerült őt kiütnöm metaforikus lovának a nyergéből, mert úgy pislog rám, mintha legalább unikornis-szarv nőtt volna ki a homlokom közepén, és igazából nem is okolom ezért. Valószínűleg én is ugyanennyire idiótának tartanám magam az Ő helyében, mert hát milyen normális ember kezd beszélgetést a pingvintérdekről? Arról nem is beszélve, hogy ha megkérdezné, akkor van-e nekik, vagy nincs, nem tudnám a választ, mert sose vettem a fáradtságot, hogy ténylegesen utánanézzek.
- Tudom, tudom, szörnyen ostoba kérdés. - Ennek ellenére olyan büszkén vigyorodok el, mintha a legjobb viccet mondtam volna el egész életemben; végül is, ha hülyét kell csinálnom magamból, akkor azt legalább magabiztosan tegyem, nem? - De igazából ez volt az első dolog, ami eszembe jutott és nem volt annyira klisés, mint a "mizu", vagy a "helybélinek tűnsz, meg tudnád esetleg mutatni, hogy találom a legközelebbi kávézót"? Vagy valami hasonló, az emberek általában ilyenekkel kezdeményeznek beszélgetést, nem?
Szórakozottan mutogatom az idézőjeleket a mondanivalómhoz; pedig sejtem, anélkül is tudná, hol kéne lenniük, hogy hatalmas beleéléssel mutogatok, mintha legalább "Amerikából jöttem"-et játszanánk (ami amúgy szörnyen ironikus lenne, tekintve, hogy még mindig Amerikában vagyunk). Valószínűleg ha valamikor sor kerülne arra, hogy valami partin mutogatósat kéne játszani, a porba aláznék mindenkit a gyakorlatommal (ami szintén abból ered, hogy néha képtelen vagyok normálisan kifejezni magam); de egyelőre arra igyekszem fókuszálni, hogy ne csináljak magamból még nagyobb idiótát, mint egész eddig, mert... az kínos lenne, még úgy is, hogy nagyjából nyolcvanöt százalék esély van arra, hogy soha többé nem látom majd a lányt.
- De mielőtt visszakérdeznél... fogalmam sincs, van-e térdük, sose néztem utána. - Nevetve túrok a hajamba, elsimítva néhány megzabolázatlan tincset az arcomból, mielőtt kezet nyújtanék neki; ha már zaklatom a hülyeségeimmel, legalább annyit megtehetnék, hogy bemutatkozok neki, nem? - Amúgy Boney vagyok... És bocsi, hogy zaklatlak a hülyeségeimmel.
"Hogyan tegyünk jó első benyomást?", gyorstalpaló olyan szerencsementeseknek, mint én... Ezt az iskolában is tanítani kéne, meg kellett volna eddig is. Lehet, érdemes lenne ezt anonim szuggesztióként beküldeni az igazgatóságnak, ha az iskolév újra elkezdődik...?

Láthatóan sikerült összezavarnom a lányt, és nem tudom, ez most pozitív vagy negatív dolog-e; a bátyám mindig azt mondja, túl kevés vagyok ehhez, Ozzie meg azt, hogy néha túl sok, és azt hiszem, kettejük között már sikerült frankón seggre esnem a földre és rájönni, hogy fogalmam sincs, mennyire gáz a közvetlenségem olyankor, amikor ismerkedni próbálok. Általában nem volt ezzel bajom, a bátyám fűnek-fának bemutatott, minden boldognak és boldogtalannak, mintha csak mindenkit ismert volna egész istenverte Tampa területén. mégis minden alkalommal, amikor wingman kellett neki, engem hívott segítségül, mert a személyes bájából arra már nem telt, hogy valakit találjon is magának... Na, de azt hiszem, kicsit eltértem a témától.
- Oh...! Életmentő vagy, hogy megosztottad velem ezt az információt, mert ezt a szerencsementest lassan lehetetlen koffein nélkül elviselni. - Fejemmel a bátyám irányában bökök, odapillantva közben, hogy vigyáz-e még a gitáromra, vagy jobban leköti valami elfuserált, plasztik baba, aki áldozatul esett a szép arcának; de nem, még mindig ott van, és nem flörtöl szingli anyukákkal, amit már azt hiszem, elkönyvelhetek fél sikernek, hiszen vesén szúrnám magam, ha este a hotelben azt kéne hallgatnom, hogy "szabadon választott nevű hölgy mennyire csodás volt, milyen kár, hogy soha többé nem látom majd", és akkor nekem kéne vigasztalnom, hogy az egyáltalán nem kínos, hogy huszonhat évesen még nem találta meg az igazit, mert a szüleink úgysincsenek sosem a kontinensen, hogy azzal baszogassák, miért nem házasodott még meg. - Pedig amúgy a legjobb testvér, akit az ember kívánhatna magának, csak... néha túl sok.
Egyáltalán miért beszélek neki erről? Lehet, hogy egyáltalán nem érdekli, szerencsétlen idősebb testvérem milyen ember, főleg, hogy elég valószínű, sose látjuk egymást viszont, én meg itt traktálom őt az olyan haszontalan információkkal, mint a családom egyetlen épeszű tagjának fura stiklijei, vagy épp a pingvinek térde, ami úgy tűnik, fő motívuma lesz a beszélgetésünknek.
- De ha egyszer megint pingvinközelbe kerülnél, kérdezd meg őket, jó? Hátha neked elmondják. - Fogkrémreklámba illő, ezer wattos mosolyt villantok rá, ahogy kezet fogunk; megfordul a fejemben, hogy mondjak még valami okosat, valami olyat, aminek lehetőleg semmi köze nem lenne pingvinekhez meg térdekhez, de nem jut eszembe semmi olyan, amivel nem ásnám magam mélyebbre. Mondjuk ez elgondolkodtat azon is, hogy az a maréknyi barátom mégis hogy bírja velem, ha állandóan ilyen színvonalon pofázok; és ez a gondolatmenet biztos okoz is egy pillanatnyi fennakadást, ami után észbe kapva végül visszahúzom a kezem, ami minden bizonnyal illetlenül sokáig fogta az övét. Jézus, Bones, hogy az istenbe lehetsz ennyire béna?

- Az adósod vagyok ezért, szóval ha van valami, akkor... tudod, mondd bátran. - Biztatóan mosolygok rá, bár ezt minden bizonnyal nem veszi észre, hiszen épp a bátyám felé néz; én inkább nem teszem, főleg azért, mert szerencsétlent a nyár minden napjának majdnem összes órájában nézni szoktam, ha tudnék rajzolni, minden bizonnyal szebb portrét kreálnék róla, mint ahogy kinéz, annyira az emlékezetembe égtek már az arcvonásai. Egyébként is, a figyelmem sokkal jobban leköti a mellettem álló lány, meg az a pillanat, amelyikben a kósza szél a hajába kap, meglibbentve néhány szabadon maradt, búzaszőke tincset; egy pillanatig megfordul a fejemben, hogy az egyiket a füle mögé simítsam, de az egyrészt tolakodó lenne, másrészt meg akár ki is akaszthatnám vele, így csak mélyebben süllyesztem a kezem a zsebembe, az oda rejtett öngyújtómban keresve a lelki erőt ahhoz, hogy ne csináljak valami orbitálisan nagy hülyeséget. Egyszer az a fene nagy közvetlenségem fog a sírba vinni...
- Áh, ha kölcsön akarnám adni, pár óra után visszapasszolnád. - Halkan nevetek, a bátyámra célozva, meg a fura stiklijeire, amikről Ő semmit se tudhat; bár nem hiszem, hogy akarná is őket tudni, néha még én is azt kívántam, bárcsak ne tudnék róluk, pedig tizennyolc évem volt arra, hogy megszokjam az összeset.
Bár ki gondolna a bátyja fura szokásaira, amikor egy ilyen lány így mosolyog rá? Ráadásul még arról is biztosít, hogy beavat a pingvintérdek rejtelmeibe, amit már tényleg főnyereménynek könyvelek el; talán Ő az első, aki tényleg fel is vette a témát, nem csak nyugtázta egy afféle pillantással, ami azt szuggerálta, hogy szükségem lenne pszichiátriai kivizsgálásra, és ezzel már szerzett magának egy piros pontot nálam. Vagy kettőt.  Meg igazából még mindig kedvem lett volna megtapizni a haját, már csak azért is, mert egész életemben menőnek tartottam, ha valakinek egyenes haja volt; az enyém legtöbbször teljesen rakoncátlanul meredt ezerfelé a fejemen és rosszabb napjain még egy fésűt is bele lehetett törni, így arról álmodni sem mertem, hogy valaha is egyenes legyen.... De az övé szép volt, aranyszőke, még így, befonva is puhának tűnt, és talán illetlenül intenzíven is bámulom, mert túlságosan is elgondolkodtam ezen. Bátyám valószínűleg kihasználná ezt a pillanatot arra, hogy isiótán vigyorogjon rám és olyan intenzitással vágja a könyökét a bordáim közé, hogy az még a tüdőmnek is fájjon... És ilyenkor örülök, hogy az utca túloldalán hagytam és így esélye sincs lejáratni (mert lejáratom én magam helyette is).
Egy apró fejrázással űzöm csak el ezeket a gondolatokat, ahogy visszatérek a jelenbe; pont időben, hogy ne csak bambán bámuljak a semmibe, amikor megkérdezi, honnan jöttünk - és hálás vagyok neki, hogy nem az a kérdés, hogyan keveredtünk ide, mert akkor el kéne ismernem, hogy a bátyám egyenes úton tévedt el, aztán a kocsink is gallyra ment, bár azt már a bátyámtól függetlenül.
- Tampa felől... Nem tudom, jártál-e már arra, de biztos vagyok benne, hogy valami harminc év múlva férfi stripper összejöveteleket fognak ott tartani. - Halkan nevetek a saját viccemen, ami igazából nem is annyira humoros, amennyiben az ember még nem járt a drága kis városomban; szavakkal leírhatatlan az a kisugárzása, amitől az ember gyakran azt hiszi, hogy valami elcsépelt amerikai tinifilmbe csöppent, vagy valami más produkcióba, amit az aggódó anyukák mindig elkapcsolnak a hétvégi, családi tévézés közben. - ...és fogalmam sincs, ezt miért mondtam ki.
Most rajtam a sor, hogy a pingvinekbe kapaszkodjak, mint mentőövbe; mondjuk nem is emlékszem, van-e a környékemen állatkert, inkább vidámparkos gyerek voltam, állatból bőven elég volt a szomszédok két kutyája, ha már sajátom nem lehetett azután, hogy az aranyhalaim megpusztultak. - De pingvint amúgy sose láttam arra, lehet, Florida nem a kedvenc nyaralási helyük.
Bár ha pingvin lennék, lehet, én se pont valami szuper forró helyen szeretnék nyaralni; mondjuk a mostani kis kiruccanásunknak is ez a mai nap a fénypontja, minden más még a legszebb szavakkal élve is katasztrófának volt csak mondható, mert hát... Ki a rák téved el az autópályán? Bár... most itt vagyok és ezzel az elbűvölő lánnyal beszélgetek, aki nem néz komplett idiótának, szóval lehet, mégse olyan gáz az az eltévedés.

Nem kerüli el a figyelmem a kis félmosolya, és már most tudom, hogy nem kell féltenem, egy nap még biztosan visszakéri a szívességet, ha már felajánlottam neki, és hát ezzel így teljesen rendben vagyok. Lényegében ha nem akarnám, hogy kihasználja, fel se ajánlanám, vagy ha mégis, egyből azon kombinálnék, hogy manőverezzem ki magam ebből, de így... Nem is tudom.
- Olyan, igen. - Szórakozottan nevetek magán a kifejezésformán, pedig egyébként sejtem, mire célozhat és amennyiben tényleg egyre gondolunk, akkor telibe is találta azt, amit mondani akartam eredetileg, csak aztán mégse tettem meg. - Hát... néha hajlamos túlzásokba esni, de mindenféle téren, szóval.. igen, pont olyan.
Mint például amikor elhatározta, hogy ő nagyon jó helyettes szülő lesz és mindenhova kísérget majd, mintha nem tudnék vigyázni saját magamra. Vagy amikor elhatározta, hogy akkor ő majd először verifikál mindenkit, akivel találkozni akarnék, akár baráti alapon, akár romantikusan. Vagy amikor az egyik nyáron megtiltotta, hogy áthívjam Ozzie-t, mert azt hitte, majd "véletlenül" gyereket csinálunk tizenöt évesen. Vagy amikor éjjel háromkor majdnem felgyújtotta a konyhát, mert elhatározta, hogy a maradék mindenből, amit talált a szekrényekben, ő tortát fog sütni. Már csak ezek alapján mondhattuk, hogy igenis "olyan" volt, ez akármit is jelentsen, de azért... a világért el nem cseréltem volna, soha, senkire.
- Valószínűleg én se tenn... Várj, te is az Ilvermorny-ba jársz? - Aprócska fáziskéséssel fogom fel, amit kimondott, de amint ez megtörténik, már fejben sietősen pörgetem is vissza az ott töltött éveimet, azon gondolkodva, láthatta-e már Őt ott korábban, de rá kell jönnöm, hogy nem igazán; mondjuk a saját kis klikkemen kívül nem is sok mindenkire figyeltem, és még kevesebb mindenkit jegyeztem meg. Őt valószínűleg megjegyeztem volna, ha korábban bemutatják - ennyire pocsék memóriám nem lehetett, ugye? - Ez igazából elég jó hír, így nagy valószínűséggel viszontlátjuk még egymást az iskolában, ha máshol nem is... Már ha egyáltalán eljutok odáig ebben az évben.
Szórakozottan vonom meg a vállam, ahogy eszembe jut, hogy az autónk még mindig nem volt tökéletesen életképes, végül is a városhatárból már tolnunk kellett befelé, és hát minden istenek, amennyiben léteztek, voltak a tanúim arra, hogy eszem ágában sem volt ezt a vackot eltolni Floridáig, még akkor se, ha fizetnének érte.
- Mámint ne értsd félre, nem akarom otthagyni az iskolát, csak még azt se tudom, hogy jutok majd vissza Floridába, ha már az autónk felmondta a szolgálatot pár napja és eszem ágában sincs visszatolni Tampáig, hogy megjavíttassuk. - Egyébként is, milyen idiótán néznénk ki, tolva egy autót a kiüresedett városközi utakon?
- Finnyás állatok ezek a pingvinek, hogy így semmi sem jó nekik. - Mondjuk nehezen tudnék elképzelni pingvint bárhol máshol, mint ott, ahol általában vannak, meg szegények is biztos szerencsétlenül éreznék magukat a sok, föléjük magasodó ember között, arról nem is beszélve, hogy a többség egyből fogdosni akarná őket, és erősen kételkedek abban, hogy szegény állatnak az legyen minden vágya, hogy idegenek fogdossák őt úgy, ahogy csak a kedvük tartja.
Igaz, nem hiszem, hogy ez lenne a megfelelő pillanat arra, hogy megvitassam magammal, miféle fura fétisei vannak vagy épp nincsenek a pingvineknek, szóval azt hiszem, ezt a gondolatot is elhagyhatom, mint annyi másikat is korábban. Inkább arra gondolok, hogy hatalmas mázlim van, hogy pont egy iskolatársamba botlottam bele, mert hát... most komolyan, mennyi esélyem volt erre? Akármi is van ott fent és nevezi istennek magát, biztosan a kegyeiben tart...

Nem tudom, miért lepődök meg annyira azon, hogy ugyanabba az iskolába járunk; hiszen nagy esélyem volt belebotlani bárkibe ugyanebből az intézményből, hiszen végül is rengeteg tanulója volt, meg ez egy varázslóknak feltartott utca volt, és... Azt hiszem, túlságosan megszoktam a varázstalan életmódot, ami egy pillanatra elfeledtette velem, hogy hol is vagyunk. Legalábbis így magyarázom ezt magamnak; pedig egyébként biztos vagyok abban, hogy valami más kötötte le a gondolataimat, vagy egészen pontosan inkább valaki más. Hah.
- Ördögöm? Ahogy így elnézlek, nekem inkább angyalnak tűnsz. - Szórakozottan mosolyodok el, ahogy rájövök, ez mennyire gáz flörtölős szövegnek hangozhatott; pedig isten bizony nem szar szövegekkel próbálom felszedni, tényleg csak arra céloztam, hogy valami égiek küldhették pont ide és pont most, hogy megmentsen attól, hogy a nyaram hátralévő részét azzal töltsem, hogy boldog-boldogtalannak utcazenélek, amíg nem találunk valakit, aki megjavítaná az autónkat. A mai nap már másodjára segít ki - és ha így fogja folytatni, hamarosan annyi adósságom lesz nála, hogy sose fogom tudni őket törleszteni.
- Na jó, ez fejben jobban hangzott... Szóval azt mondod, értesz az autókhoz? - Sietősen terelem is a témát, elővéve egyet a legszebb mosolyaim közül, ami remélhetőleg nem azt az üzenetet küldené irányában, hogy az a fajta ember vagyok, aki kurva gáz pickup line-okat használ frissen megismert lányokon; mondjuk ilyen is fordult már elő, és nem tartozik a legbüszkébb pillanataim közé, de hát na, senki sem hibátlan, végül is.
Azon viszont el kell gondolkodnom egy hosszabb pillanatig, merre is hagytuk az autót; emlékszem, hogy valami jobb napokat is látott, külvárosi motel volt, az egyik szobából talán még láttam is prostit kijönni, de gondolom, ez nem sokat segített volna neki a hely lokalizálásában. Sokkal egyszerűbb dolgom lett volna, ha megjegyzem a hely nevét, ahelyett, hogy a bátyám szidjam a hülyesége miatt; mondjuk visszamehettem volna megkérdezni őt erről, hogy mi volt az ideiglenes lakhelyünk neve, de... nem, ez szar ötlet. Valahogy megoldom nélküle is.
- Igazából nem emlékszem a motel nevére, de... Valahol a városhatárban van, ahogy Charleston irányából jössz az autópályán. A környéken van talán egy benzinkút is... Oké, rémes vagyok ebben, de legalább akárhová eltolom azt a kocsit, ha már idáig sikerült eljutni vele. - Mondjuk az erős túlzás, hogy egyedül, a bátyám segítségével, de ha már a városhatárból betoltuk idáig, akkor még tovább is tudjuk majd, nem? Vagy ha más nem, tényleg visszamegyek a bátyámhoz és megkérdezem, mi a motel neve, mielőtt még jobban lejáratom magam azzal, hogy fogalmam sincs, mi történik körülöttem az elmúlt néhány napban. Vagy bármi egyéb. A pingvinekről meg menet közben elfeledkezem; valahogy nem tudom őket hirtelen beleilleszteni a kontextusba, valószínűleg eltotyogtak vissza arra a sarkra, ahonnan jöttek, hogy ne kelljen segíteniük autót tolni.

Krízis elhárítva, nem akadt ki a rendkívül esetlen pickup line-omon, amiért örökké hálás leszek neki; pedig isten bizony minden másik esetben sokkal ügyesebben flörtöltem a bátyámnál is (mondjuk ez annyira nem volt nehéz, szegény tényleg elég béna a nőkkel), meg úgy alapjáraton a szavakkal, de azt hiszem, ebben az esetben mentsváramnak mondhatom, hogy nem volt még bennem elég koffein se, meg nikotin se ahhoz, hogy életképesen tudjak kommunikálni.
- Ez igazából kur... akarom mondani, nagyon menő. - Lelkesen mosolyodok el, ahogy Őt figyelem; tényleg menő dolognak tartom, hogy ért az autókhoz, én mindig csak akartam, de végül sose jutottem el odáig se, hogy benézzek a motorháztető alá. Először a szüleim tiltották, aztán a bátyám, míg végül már engem se érdekelt annyira, inkább ültem egész napokat a gitárommal és igyekeztem dalokat írni, vagy legalábbis átdolgozni, mert végülis minden valamire való rocksztár a garázsban kezdte, ugye? - Egyszer megtaníthatnál valamire, hátha rám is ragad valami a tudásodból.
Talán precizálni kéne, hogy az autókra gondolok, nem valami másra, de én sem vagyok már biztos abban, mire célozgatok; de személyes szégyennek könyvelném el azt, ha most elijeszteném azzal, hogy nem tudom magam értelmes ember módjára kifejezni. Lassan kezdem azt is hinni, hogy az egyedüli értelmes kommunikációs mód, amivel rendelkezem, az a zenélés - mert ott valahogy mindent egyből helyre tudok tenni, nem kell azon gondolkodnom, mit helyes kimondani és mit nem, vagy épp mi lenne az, amivel rá bírnám Őt venni arra, hogy esetleg az iskolaév kezdete után is akarjon még találkozni velem, valami más okból is, mint csak azért, hogy megmutassa, hol van a kávézó vagy hol találok valakit, ami megjavítja a kocsinkat.
Aztán megkérdezi, merre van Charleston és az első gondolatom annyi, hogy "a partszakaszon", mert az egész tudásom róla nagyjából ennyiben ki is merül; csak valamelyik táblán láttam én is, meg a bátyám emlegette, Charleston ez, Charleston az, aztán tovább északnak, és... Hát kurvára nem ott kötöttünk ki, ahol akartunk. Igaz, itt és most már nem haragudtam rá ezért, de isten bizony, ha még egyszer ilyen gyökér ötlete támad, hogy hagyjuk otthon a térképet, mert neki az nem kell, isten bizony lenyomom a fentebb emlegetett tárgyat a torkán.
- Hát... az eredeti tervünk szerint Charleston lett volna az első megálló, ami sikerült is, onnan mentünk volna tovább északnak... Csak ez a szerencsétlen szerintem rohadtul a rossz kijárón hajtott le és végül itt kötöttünk ki. - Remélem, a bátyámnak esze ágában sem volt bemutatkozni Mirának, mert mire eljutna idáig, lejáratom szerencsétlenyt a lány szemében, minden tekintetben. - Azt mondta, hogy neki nem kell térkép... Lóf... Izé. Fenéket nem, mint látod. Én ostoba meg hallgattam rá, és otthagytam a térképet a konyhaasztalon.
Kínosan nevetek, a hajamba túrva, épp most ismertem el, hogy legalább annyira buta és szerencsétlen tudok lenni, mint a tulajdon bátyám, akit egész eddig úgy ostoroztam, ahogy esett. Hát még ilyet!

- Tényleg megtennéd?  - Talán túl nagy a lelkesedés, amivel kimondom ezeket a szavakat, miután felajánlja, hogy megnézheti az autónkat; magam sem tudom eldönteni, hogy az lelkesít-e ennyire, hogy végre megtudnám, mi van azzal a szarral, ami miatt csődbe ment a partszakaszra tervezett kirándulásunk (bár az nem az autó hibája volt, hanem a bátyámé főleg), vagy hogy ennek hála a társaságomban maradna még egy ideig... Feltéve, ha egyáltalán képes lennék Őt elvezetni a hotelig anélkül, hogy eltévednék út közben. - Mármint... egyrészt tök messze van a motel innen, másrészt meg... tényleg nem akarom rabolni az időd, biztos van jobb dolgod is, mint eltévelyedett turistákat kisegíteni...
Azt a részt taktikusan megtartom magamnak, hogy csak a bátyámat tartom turistának, mert neki nem volt elég esze ahhoz, hogy térképet hozzon, és ez olyan dolog, amit a turisták szoktak általában csinálni; vagy legalábbis ebben a hitben élek, amióta láttam néhányat kóvályogni Tampában, úgy, mintha csak az élet értelmét keresték volna a sikátorokban - mondjuk ott nem is nagyon van mit nézegetni, a tengerparton kívül lényegében nincs ott semmi kifejezetten érdekfeszítő, főleg azon a kertes házas, családias környéken, ahol mi éltünk.
- Pontosan nem tudom, mennyi az annyi, de az biztos, hogy kurva sok. - Nagyjából eddig bírom ki káromkodás nélkül; pedig elhatároztam, hogy leszokok róla, de a bátyámnak minden alkalommal sikerült csinálnia valami olyat, amivel újra és újra elérte, hogy bármelyik intenzíven káromkodó egyént megszégyenítsem azzal, hogy a legkreatívabb kis gyűjteményénél is cifrább dolgokat vágtam szerencsétlen, idősebbik Fell fejéhez. Ezen a térképes incidensen kifejezetten ki voltam akadva még azóta is, hogy ahhoz képest elég régen volt már, és ahogy telt az idő, egyre biztosabb voltam abban, hogy csak azért nem hoztunk térképet, hogy nekem ne legyen igazam - és ha így volt, akkor minden jogom meglett volna ahhoz, hogy kimondhassam, a bátyám lassan kezdett olyanná válni, mint az apánk, ami viszont így, kettőnk között szólva, rosszabb lett volna, mint bármilyen szitokszó. Bárki, aki ismerte a családunk elég "egyedi" szituációját, egyetértett volna velem ebben, és ezért is volt célszerűbb, hogy ezt a gondolatot megtartsam magamnak, mielőtt tehetetlen dühömben a fejéhez vágtam volna, vagy akár csak kimondtam volna hangosan. Ezt nem érdemelte meg...
- De mégis mit gondolnál rólam, ha csak így szórnám a szitokszavakat?  - Mondjuk biztos vagyok abban, hogy tényleg hallhatott rosszabbakat egy szerelőműhelyben, mint tőlem, hiszen jóformán csak három "kedvenc" szitokszavam volt, amiket felváltva használtam, vagy kombinálva, amikor valamivel extrémebb volt az a bizonyos atrocitás, amit kommentálni akartam, de attól még valamiért fontosnak tartottam, hogy ne itt és ne most járassam le magam ezzel; hiszen tudtam én szépen is kifejezni magam, de hát ez a térkép-dolog...
Szú-szá. Régen volt, semmi jelentősége.
Egyébként is, hogy tudnék arra koncentrálni, hogy a múlton rágódjak, amikor ennyire aranyosan pirul? Ráadásul a szavai elérik, hogy meglássam a pozitívumot is abban, hogy a térkép a konyhaasztalon maradt mérföldekkel távolabb innen, hiszen igaza van, ha nem marad ott, ahol, minden bizonnyal még egy koszos kávés bögre alatt is, akkor most nem lennék itt, nem beszélgetnék vele, nagyon-nagyon mélyen abban reménykedve, hogy esetleg még viszont is láthatom Őt, amint csak elkezdődik az iskolaév.
- Igazad van... - Aprót bólintok, félszeg, talán picit szuggesztív mosolyra is húzva az ajkaimat. - Talán jobb is, hogy az a térkép otthon maradt.
ennek az egész helyzetnek a térképpel meg a bátyámmal egyetlen pozitívuma van: hogy megismertem Őt; hiszen biztos vagyok benne, az iskola falain belül minden bizonnyal fel sem figyeltem volna rá, sem Ő rám, és azzal már rengeteget veszítettem volna... Mármint tudom, ez a fejemben minden bizonnyal jobban hangzik, mintha ezt kimondanám, de... Azt hiszem, tényleg kéne az a kávé lassan. Talán meghívhatnám út közben, ha tényleg eljönne megnézni az autónkat?

Nincs jobb dolga...? Így, jobban belegondolva, legalább három ötletem lenne, mi jobb dolga lehetne, de megtartom őket magamnak, már csak azért is, mert iszonyat furán venné ki magát az összes ebben a kontextusban, amelyikben épp beszélgetünk; talán máskor lesz még alkalom arra, hogy ezeket elsüssem, egyelőre viszont csak apró bólintással konstatálom, hogy oké, nincs jobb dolga, akkor viszont minek álldogálunk még itt?
- Ez esetben azt hiszem, elrabollak pár órára... Ha nem bánod. - Előveszek egyet a legmeggyőzőbb mosolyaim közül, abban a reményben, hogy majd talán ennek hála elhiszi, hogy nem vagyok igazából emberrabló; de ha az is lennék, biztos nem fényes nappal, az utca közepéről próbálnék meg elrabolni valakit, főleg nem úgy, hogy még működőképes autóm sincs, amivel utána menekülhetnék. Viszont ha tényleg indulnánk, akkor arról a bátyámnak is szólni kéne, mielőtt szegény meggyőzné saját magát arról, hogy talán engem raboltak el, amíg nem figyelt; mondjuk nem hiszem, hogy kifejezetten aggódna majd, de azért inkább ne kísértsük a sorsot, még a végén felforgatná egész Atlantát, csak hogy megtaláljon, miközben én nagyban üldögélnék a motel előtti padon az utolsó szál cigimmel. Hmm.
- Meg kifejezőbb is, mintha azt mondanám, hogy "nagyon sok kilométer"... - El is nevetem magam a gondolatra, hogy elbeszélgethetnénk itt, olyan kifejezésekkel dobálózva, mint "Charleston nagyon sok kilométerre van", meg "nagyon messze letértünk az eltervezett útról", mert ezek szerény véleményem szerint nem voltak elég kifejezőek ahhoz, hogy leírják, mennyire elkúrtuk ezt a navigálósdit a bátyámmal, és hiába mondhattam, hogy ennek is megvolt a maga pozitívuma, de attól még szörnyen kínos volt. Főleg rám nézve; még saját magam előtt is lejárattam magam, akkor még előtte, elismerve, hogy ugyanúgy nem tudok útjelző táblákat olvasni, mint a testvérem?
- Touché. - Megint rajtam a sor, hogy nevessek, igaza van abban, hogy nem kéne eltévedni, és tekintve, hogy nem ismertem a várost annyira, elég valószínű volt, hogy ez is meg fog történni; mondjuk azért is tudtam beszélni többek között, hogy szükség esetén megkérdezhessek valakit, merre van az arra, szóval emiatt annyira nem aggódtam; de attól még ouch, vajon mennyire volt fair ezt így a fejemhez vágni? Nem, mintha haragudtam volna érte, eszem ágában sem volt, sőt, szerettem az efféle csipkelődést, de hát... Ouch. - Viszont ha menni szeretnénk, akkor szólnom kéne erről a bátyámnak, hogy ne keressen... Meg igazából a világért se hagynám itt vele a gitárom.
Szórakozottan vonom meg a vállam, félig-meddig ezzel bagatelizálva el a témát, mert gondolom, nem sok kedve van ennyire mélyen beleásódni a gyerekkorom eseményeibe, amik végül azt eredményezték, hogy nem bíznék rá értékes tárgyat az idősebbik Fell-re.
- Megvárnál addig, amíg ezt lerendezem vele? - Mondjuk szívem szerint nem hagynám magára, de tudom, ha odavinném magammal, minden bizonnyaal olyan dolgokat is hallana attól a szerencsementestől, amiket nem szeretném, ha hallana; meg tényleg csak a gitárom akarom elhozni, meg valamennyit a pénzből, amit megszereztünk, ha már elhatároztam, hogy út közben igenis kávézni fogunk.

Azt hiszem, érdemes lenne először azt leszögezni, hogy nem vagyok emberrabló; bármennyire is úgy tűnhet, efféle szándékaim vannak, meg komplett tervem arra, hogy tüntessem el Atlantából egy nyom nélkül az aktuális beszélgetőpartnerem, eszem ágában sincs ezt megtenni - már csak azért sem, mert ha valamiért börtönbe kerülnék, azt inkább valami igazi rocksztárhoz méltó afférral érjem el, mint azzal, hogy elraboltam egy iskolatársam fényes nappal az utca közepéről. Meg az már nem emberrablás, ha beleegyezik abba, hogy elraboljam, ugye?
- Elkényeztetsz... - Megengedek magamnak egy aprócska kacajt is, egyet azok közül, amiket többféleképpen is interpretálhatna az ember, ha úgy hozná kedve; pedig kivételesen nem szuggerálok semmit sem, nincs bennem semmiféle hátsó szándék se, csak... Az hihető, ha azt mondom, így alakult? - De amúgy visszarabollak, persze.
Mondjuk ez egy elég érdekes kifejezés így, mert hát... Visszarabolnia nem másnak kéne, mint a tündérmesékben például...? Hogy jön a lovag, hogy megmentse a hercegnőt a gonosz sárkánytól? Hacsak nem én vagyok egyszerre a sárkány is, meg a lovag is ebben a szituációban, de az meg egy elég komoly identitászavart jelezhetne már, amennyiben egy mesében lennénk, és... Egyáltalán mi a jó isten kínjáért filozofálok most ezen?
Főleg, hogy megint kérdez, és inkább arra kéne figyelnem, erre mit válaszoljak; és a szemöldököm egyből szökik is a magasba meglepetésemben, mert őszintén szólva így, első látásra nem nézném ki belőle, hogy káromkodna, sőt, igazából így második ránézésre sem, ahogy most végigmérem tetőtől talpig, abban a reményben, hátha... De nem, nem nézem ki belőle, hogy úgy igazán, istenesen káromkodhatna; még ha sejtem is, hogy a látszat igazából csalhat, valahogy... Eh.
- Igazából nem tudom kinézni belőled, hogy káromkodj... Bár tévedhetek is. - Óvatosan vonom meg a vállam, tudatában annak, hogy minden bizonnyal orbitálisan nagy hülyeséget mondtam ki épp, sőt, talán még sztereotipizáltam is egy hatalmasat, amiért valamelyest szégyellem is magam, de már megtörtént, nem tudtam visszaszívni; talán ezért is kapok akkora lelkesedéssel a menekülési útvonal felé, ami jelen pillanatban épp a gitárom - egy olyan téma, amiről amúgy órákat tudnék beszélni, mert az egyik legnagyobb büszkeségem volt, rögtön az mellett, hogy amúgy megtanultam gitározni, meg zenét is szerezni, és mindezt tanárok nélkül.
- Ha gondolod, majd játszhatok neked valamit.. Ha már a kocsival nem tudok besegíteni, mert minden bizonnyal többet rontanék rajta, mint amennyit segítenék. - Szórakozottan túrnék a hajamba, de végül az egész mozdulat egy zavart haj-elsimításban végződik, mikor rájövök, minden bizonnyal belegabalyodnának az ujjaim a kócos loboncba, és csak hülyét csinálnék magamból azzal, hogy próbálom őket kibogozni; így inkább indulok is a gitáromért, amint csak biztosít arról, hogy megvár - mondjuk így is hátrapillantok még a vállam fölött, hogy megbizonyosodjak arról, nem szublimál el, amíg én lerendezem a dolgokat a bátyámmal.
Igazából sokkal egyszerűbb vele lerendezni a dolgokat, mint hittem; még a pénz felét is különösebb kötekedés nélkül meg tudom szerezni tőle (csak három ultra gáz megjegyzést kellett érte kibírnőm, kész főnyeremény), a gitárom is összepakolta, így lényegében elég csak felmarkolnom a tokot és sietősen ledarálni valamit arról, hogy a motelben leszek meg hogy ne csináljon hülyeségeket, amíg nem vagyok a közelében, és ugyanezzel a lendülettel már sarkon is fordulok, hogy visszamenjek Mirához, aki remélhetőleg, még mindig ott van, ahol hagytam olyan... másfél perce? Ki gondolta volna, hogy ilyen gyorsan is tudok gyalogolni, ha akarok?
Igyekszem figyelmesen hallgatni, amit mond, de elég hamar belezavarodok abba, hogy nem ismerem a legtöbb helyet, amit emleget - leszámítva a fő utcát, amin most is vagyunk, de azt is csak azért, mert... rajta vagyunk. Azt hiszem, ezzel el is könyvelhetjük fix ténynek azt, mennyire szarul orientálódok térben, csakúgy, mint a bátyám, szóval ez is biztos afféle családi vonás lesz, mint a feledékenység, mert igazából eszembe sem jut, hogy tudok hoppanálni, amíg Ő ezt fel nem veti, mint lehetőséget... De akkor viszont kedvem lenne egyből lefejelni a legközelebbi oszlopot, amiért erre nem gondoltam korábban; de ezt is végül az intenzíven varázstalan életmódunk számlájára írom, ahogy azt is, hogy eddig nem jutott eszünkbe, hogy addig mantrázzuk a reparo-t az autónkra, amíg meg nem javul benne az a valami, ami elromlott korábban. Komolyan mondom, néha egy szégyen vagyok...
- Egy zseni vagy, Mira... Isten bizony elfelejtettem, hogy ilyet is tudok... Biztos megártott a tűző napon üldögélés. - El is nevetem magam, mert hát ez egy egészen valószínű forgatókönyv volt, vagy talán csak a családi hülyeség kezdett rajtam is kiütközni; minden esetre úgy tűnik, megtaláltuk a megoldást is arra, hogy ne kelljen kilométereket gyalogolni, bár... így ugrott a kávénk is. De hát a hotelnek is van valami kávézószerűsége, legfeljebb majd ott... - De biztos vagy benne, hogy be akarod vállalni?
Igazából nem tudom, lehet, ez lenne a legjobb időpont arra, hogy mondjam neki, hogy sosem hoppanáltam még kettesben senkivel, csak a cuccaimmal, és megvoltak a magam kétségei azzal kapcsolatban, ez mennyire lenne jó ötlet; mondjuk biztos gyorsabb lenne, mint kigyalogolni a világból, vagy... Mindegy, inkább ráhagyom a döntést, aztán meglátjuk, mi a legrosszabb, ami történhet?