A továbbképzés befejezése után mégsem a Miniszterügyi hivatalnál helyezkedtem el, hanem a Wizengamotban kaptam egy igen megbecsült helyet magamnak. Nem bántam, a felsőbb réteg nem nekem való és itt jobban ki tudom élni magam, több mindenbe látok bele ami igen fontos a jövőmre nézve. Felépítettem egy karriert, és ugyan nemrég, de egy álmot kezdtem megélni, ami egyre inkább az életem részévé válik. A múlt rémálmai már kevésbé zargatnak, néha eszembe jut, néha felidézem és olykor szükségem van némi magányra, de ezek olyan helyzetek, amik ritkán fordulnak elő velem, és egyáltalán nem látszik meg rajtam. Már nem, hat éve még teljesen más volt a helyzetem. Pontosan ezért is néznek rám néhányan még a mai napig furcsán, mert nem bíznak bennem, nem tudják, mit várjanak. Elengedem a fülem mellett ezeket a kérdőjeleket, és csak a munkámra koncentrálok. A mai napon több ügyet is rendeztünk, az utolsó órában pedig egy bejelentésre készültek, úgyhogy nyugodtan ültem tovább a helyemen, és kissé unottan lestem a pódiumra, ahol a főosztályvezető torokköszörüléssel jelezte, szólni kíván. Felnéztem. A belejentés hamar megtörtént, de engem nem igazán érintett, nem figyeltem amennyire kellett volna. Csak amikor már mozgolódni kezdtek az emberek, akkor láttam meg a szőke tincseket, az ismerős vonásokat. Csak álltam ott egyhelyben, mozdulatlanul és azon gondolkodtam, vajon álmodom-e, vagy káprázik a szemem?
Gyakorlatilag még mindig kísért engem az a találkozó, ami egy éve esett meg köztem, a gyerekeim és Shane között. William azóta nagyon érdeklődő, ahogyan Rose is folyamatosan kérdezősködik, vajon megsejtettek valamit? Annak viszont örülök, hogy az apja látszólag elfelejtett vagy tudomást sem vesz a létezésemről, hiszen Helga rég hozzáment a fiához. Valójában egy egész szép párt alkotnak és a gyerekük sem csúnya, nem is kell Shanenek a másik család, nem kell tudnia róla, hogy van még két gyereke. Kitöröltem az emlékeiből, már rég elfelejtett engem, csak én nem felejtettem el a szavait. Nem értett meg és neki jobban fájt, hogy hazudtam... Mit tehettem volna? Maradtam volna és vártam volna, hogy az apja mikor és fog rám küldeni? Lehet, hogy el kellett volna mennem az esküvőjükre sok-sok boldogságot kívánnom? Biztosan erre vágyott, hogy láthassa mennyire szarul esik, hogy egy másik... Lapozzunk, ez már a múlt, a múlt pedig múlt marad. Soha senki sem hitte volna, hogy idáig elfogok jutni. Annak örülök a legjobban, hogy Vesta gyakran meglátogatja a picikéket és elhozza a saját gyerekeit. Igazából ráébresztett a múltkori beszélgetés, hogy nem volt szép dolog, amit csináltam és tényleg nem gondoltam bele, hogy mások mit érezhetnek. De akkor ezt éreztem helyesnek és ezt kellett tennem, mert elakartam menekülni. Elmenekülni az apja, a házassága, az új nője és minden elől... Fájt... De a hangsúly a múlt időn van, most már a tökéletes semmi az, amit ezzel kapcsolatban érzek. A fájdalom helyét szép lassan felváltotta a gyerekeim iránt érzett és kapott szeretetem. Egész sok kíváncsi ember eljött, bár a legtöbbjük biztosan nem is emlékezett Dorisra, hiszen... komolyan, senki sem hitte el, hogy egyszer majd auror leszek, nem ám, hogy parancsnok. Azt hozzá kell tennem, hogy nem akartam jönni, nagyon nem, de noszogattak, hogy itt majd még tovább tudok nőni, itt lehetőségem lesz a szárnyaim nyitogatására... Azt pedig én tudtam, hogy az Oroszországban használt módszereimnek itt nem fognak örülni, itt azért kissé kötöttebbek a szabályok. Bár mindig lehet kiskaput találni. Nem nehéz kiszúrnom a tömegben, nem nehéz észrevennem őt és a csodálkozó arcát. Volt egy szép beszéld, volt egy szép ünnepség és érkezett a vacsora... Hát mekkora balszerencse kell ahhoz, hogy Mr. Zabini és családja mellé kerüljek? Nem fogok kibírni egy estét Helgával... Valószínűleg belefojtanám a levesbe, de ahogyan látom... Shane egyedül van itt, hercegnőcskéjét biztosan nem érdekelte a mai esemény a fiúk pedig az anyjával maradt. Ő már ott ül az asztalnál... - Szép estét kívánok az uraknak. - mondom kedvesen mosolyogva, az egyik már pattan is kihúzni a székemet. - Micsoda úriemberek vesznek körül. - kuncogtam egyet és leültem a székre. Próbáltam nem jobbra nézni.
Nem tudtam teljesen jól felmérni a helyzetet, hirtelen úgy éreztem szédülök és vissza kell ülnöm a székembe. Megdöbbentett, túlzottan is, a mellettem elhaladók kérdezősködni kezdtek, de én csak elhajtottam őket, mindenkit elhajtottam magam mellől. Szerintem egyértelmű, hogy miért reagáltam így, hat év, ennyi ideje hiszem azt, hogy ő elment közülünk, meghalt. Hiába tudom, nem érti majd meg - sőt, igazából Vestán kívül talán senki sem érti meg -, de hosszú ideig gyászoltam őt magamban, azóta pedig mintha kitéptek volna belőlem valamit, megváltoztam. Gyökeresen. A vacsora amire készültünk végül nem úgy indult, ahogyan terveztem. Helena és Blaise otthon maradtak, egyébként sem szerettek ilyen helyekre járni, sőt, én sem nagyon kedveltem amikor a munkahelyemen velük mutatkozom. Most pedig hogy kiderült, Doris mégis él, itt van és nem is akár milyen pozícióban, milliónyi kérdésem lenne felé, jobb is, hogy Helena nem jött el. Valószínűleg menten összeesett volna a terem közepén, hiszen sikerült neki végre belenyugodnia a dologba, hogy a lány meghalt, nem kell már miattam aggódnia. De hiába, nem fogom tudni eltitkolni előle ezek után. Elfoglalom a helyem, szerencsétlenségemre Doris nem messze ül tőlem. Meg is érkezik, a bájos hangnem és a köszönés engem nem hat meg túlzottan. A bennem fortyogó érzelmek annyira összekavarodtak, hogy most nem is tudom, hogyan reagálhatnám le jól ezt a helyzetet. Látom, ahogy mindenki őt figyeli, ahogy felugranak és hellyel kínálják. Nekem csak elég ráfordítanom a tekintetemet. Megköszörülöm a torkomat, mielőtt halkan odaszólnék neki. - Szóval... mindvégig életben voltál és... most csak így, ilyen egyszerűen visszajöttél... - Fintorodom el. Mit várhattam volna? Mondjuk az elválásunk igen jól sikerült, de mégis, tudom jól, hogyan vélekedik rólam. Vagy legalábbis hogyan vélekedett anno. Nem tudom, most, ezek után mi lesz és hogyan fogok én ránézni.
Nem így terveztem az életemet és szerettem volna, ha minden máshogy alakul. Tudom, hogy mennyi embert fogok megbántani és mennyien fognak csalódni, de a leginkább egy ember fog összetörni. Nem vagyok fair, vele nagyon nem és sokat beszélgettem a testvérével, aki ráébresztett engem arra, mit kell tennem. Nem akarom szétrombolni a családját, de tudnia kell és joga van tudni, hogy létezik két kisgyerek, akihez nagyon-nagyon sok köze van. Nem tudom, hogy hogyan fog reagálni, örülni fog vagy kiakadni és utálni őket? Reménykedem benne, hogy elfogadja őket. Ha mégis máshogy döntene elég erősek a gyerekek, hogy apa nélkül éljenek és kibírják. Ismerem őket, nagyon is. Hallom, ahogyan halkan hozzám szól és figyelek rá, szemeibe nézek, legalábbis megpróbálok. - Szeretnék veled komolyabban beszélni... és szeretnék neked mutatni valamit a vacsora után, ha velem tartasz. - mondom neki komolyan, majd sóhajtok egyet. Magam sem hiszem, hogy ezt teszem, nem kéne, mégis... szeretném, ha tudná és látná a két csodaszép gyereket... a gyerekeinket. Azonban tartozom még neki valamivel, egy nagyon is fontos dologgal, amit jobb lesz megejteni. - A legrosszabb utat választottam az újrakezdéshez, de... sajnálom. De nem neked akartam fájdalmat okozni. - ha szemeimbe néz, akkor láthatja, hogy komolyan beszélek. Nem akarom őt bántani, eleget bántotta már az élet és én is felnőttem, mindketten felnőttünk és már nem vagyunk gyerekek.
Meglep, hogy milyen kedvesen szól hozzám. Sőt, egyáltalán az is meglep, hogy hozzámszól. Persze, mit is gondolhatnék, hisz az éveken át tartó ellenségeskedés ráment mindkettőnk életére... így valami ilyesmit vártam, de nem bánom, hogy normális a hangnem. Mindig is szerettem a kedves énjét, ez sokkal jobban áll neki, sőt, ahogy idősebb lett... a kor kiemeli a szépségét. Attól, hogy már túltettem magam rajta - nagyrészt -, még megdobbantotta a szívemet. - Rendben. Kíváncsian várom. - Válaszolok neki egyszerűen, semmit mondó hangon, hiszen az évek megviseltek és kicsit meg is változtam. Sokkalta kiegyensúlyozottabb vagyok, és megtanultam a dolgaimat a helyükön kezelni. Nem engedhetem meg újra, hogy szétcsússzon az életem. Persze ez nem jelenti azt, hogy Doris és a dolgai ne férnének bele. Mondjuk fogalmam sincs, mit akar mutatni, milye lehet nekem ennyi év után? Nem értem. Persze a magyarázata igen csak érdekel. Ahogy a tekintetét lesem, minden szavát elhiszem. Nem nekem akart fájdalmat okozni. Pedig szerintem én voltam az, akit mindez a legjobban megviselt. Nem szívesen emlékszem vissza azokra az időszakokra, kissé ingerült voltam mindennel és mindenkivel szemben. - Hát igen, ez tényleg egy elég rossz újrakezdés volt... - Vonok vállat, majd az italomhoz nyúlok és belekoryolok, de utána még hozzáteszek némi őszinte gondolatot. - De megértem, hogy miért tetted.
Még nem mentem haza, nem látogattam meg apát és Pearlt... Milyen vicces, hogy mennyien voltunk mi Edwards-ék, most pedig csak hárman vagyunk. Jessie, anya és Julie meghalt... Julie még kislány volt csak, amikor rossz helyen járt, igaz nem szerettem vele együtt lakni, de mégis a testvérem volt. Bárcsak apa ne engedte volna, hogy elmenjen arra a kirándulásra. Még csak nem is halálfalók ölték meg, hanem emberek, olyan elborult agyú emberek, akiket legszívesebben egyesével vadásztam volna le. Nem ezt érdemelte, bárcsak élhetne még, de az ő története máshogy volt megírva. Legyen neki könnyű a föld... - Köszönöm. - mondom neki halvány mosollyal az arcomon. Én mindig mondtam, hogy ne vágja le a szakállát és így látva őt, igazam volt ezzel kapcsolatban, sokkal helyesebb. Nem látom okát annak, hogy ne elegyedjek beszélgetésbe vele és már máshogy élem a dolgokat, így könnyedén szökik ki a kérdés a számon. - Ugye nem betegség miatt nem tart veled Blaise és Helena? - már majdnem ösztönből mondtam a rá aggatott gúnynevet. Én csak Helgának hívom őt. Utána pár szót váltottam másokkal is, hiszen illetlenség lett volna csak egy emberrel beszélgetni. Érdekelte őket, hogy milyen Oroszországban a helyzet és leginkább azt fejtegették, hogy miért vagyok ilyen különleges az oroszoknak, de csak gonosz mosolyra húzom az ajkaimat. - Csak Diótörő Dorotheanak hívnak kint. - mondom és látom, ahogyan szép lassan leesik a körülöttem ülő férfiaknak a tantusz. A mosolyuk már nem olyan őszinte, mint pillanatokkal ezelőtt. Tény és való, hogy egyedi stílusom van és mindenki máshogyan végzi a munkáját, szerencsére én szabad kezet kaptam ebben. Szavaira csak sóhajtok egyet. - Lássuk be, a maga morbid módján neked is megkönnyítette a helyzeted. - ha erre kiakad és ellenkezni kezd, akkor megjátssza magát. Be kell látnia, az hogy halottnak hitt engem segítette őt elég sok dologban.
Úgy gondolom, mindketten mások lettünk az évek során. Mindketten vesztettünk és nyertünk is ezen a szituáción. Így látva őt, eszembe jutnak azok a hónapok amikor együtt voltunk és biztattam arra, hogy folytassa a tanulmányait aurorképzőben, ne adja fel. És lám, milyen jól végezheti a dolgát, ha már parancsnok lett itt. - Egyébként, gratulálok az új pozíciódhoz. - Mosolyodom el haloványan, és remélem, neki is eszébe fognak jutni azok az évek, amik nekem. Hogyan is felejthetné el az ember ezeket? Legalábbis az biztos, hogy őt soha, egész életemben nem fogom tudni kiverni a fejemből. Akármennyire is hihetetlen. Meglep a kérdése. Milyen informált, és rosszul esik, hogy én semmit nem tudok róla. Vajon házas? Van gyermeke? Mi történt vele Oroszországban? Millió kérdésem lenne, de nem teszem fel őket. - Nem, jól vannak, csak Blaise nem viseli jól a hivatalos estéket. - Mesélem egyszerűen, mintha minden napos dolog volna. Rosszul esik róluk beszélni neki, pedig nem kellene, hogy így legyen. Már nem. Nyelek egy nagyot, és kicsit örülök is neki, hogy a többiek elterelik a figyelmét, én addig is a lángnyelvem mélyére tekintek. Persze fél füllel azért odafigyelek, és aprón elmosolyodom azon, hogy szinte semmit sem változott ilyen szempontból. Egyébként komolyan jól illik hozzá ez a szakma. Még ha kicsit drasztikusak is voltak mindig a módszerei. Nem nagyon vártam választ a megjegyzésemre, hogy megértem őt, de mégis megkaptam. Ismét felpillantok rá, meglepettségemet most nem rejtem véka alá. Elgondolkodom, hogy mit válaszoljak, hogy ferdítsek e az igazi helyzeten, de nem fogok. Nincs értelme. Már nincs. - Igen, mondhatjuk. De ez semmi ahhoz képest ami veled történt. - Vonom fel a szemöldökömet. Kezdek picit felszabadulni. Lehet, hogy ez csak a pia, sőt, ez most biztos csak az. De berúgni nem fogok természetesen, csupán egy kis serkentőre van szükségem.
Csak figyelem őt és figyelem a vonásait, hiányzott, sokkal jobban hiányzott, mint kellett volna. - Részben neked is köszönhető, hogy most itt tartok. - hányszor ismételt velem és milyen sokszor noszogatott, hogy ne adjam fel, mert nekem menni fog a dolog. Ki hitte volna, hogy egyszer ennyire sokra fogom vinni az életben, bár ő hitt bennem, mindig. HA együtt lennénk és minden máshogy alakult volna, akkor most Will az én ölembe, Rose pedig az övében ülne. Válaszán elmosolyodom. - Ebben hasonlít valakire. - Shane se szerette az ilyeneket, midnig mesélte, hogy mennyire utálta. Nem szerettem volna sokáig húzni az estét, hiszen szerettem volna a gyerekekkel is eltölteni egy kis időt. Persze, tudom hogy fontos ez az egész felhajtás és milyen kellemes mindenkinek... Vajon ő most mire gondolhat? Mit érezhet és mit hisz rólam? Vajon jó élete volt? Végül beleszeretett Helgába? Annyi kérdésem lenne hozzá, de egyik kérdéshez sincs jogom. Már régóta nincs. Majd miután végeztem a többiekkel és a beszélgetéssel felé fordulok. - Szerintem most ne ezt vitassuk meg. - mondom, majd a szemeibe nézek mélyen. - Ha gondolod indulhatunk is, nem szeretnék sokáig kimaradni. - mondom neki, majd felállok a székemből. Ha jön, akkor vele távozom, ha nem jön, akkor egyedül.
Jól esik, hogy emlékszik rá, emlékszik a múltunkra. Csak mosolygok egyet, nem akarom igazolni a mondókáját, nincs kedvem fényezni magam, csupán ebből az egyszerű reakcióból is kivehető a válaszom. Még mindig csak ámulok a kedvességén, a kiegyensúlyozottságán. Kíváncsi lennék rá, mit gondolhat most magában, hogyan vélekedik vajon a családomról, mit gondolhat igazából rólam. Mennyire ismeri a múltamat, az elmúlt öt évemet? Az biztos, hogy még mindig tudja mit mondjon nekem, amivel ismét felejthetetlen lesz számomra. Ezek az apróságok, visszahozzák a szívem mélyére elrejtett gondolatokat, emlékeket, pillanatokat. - Igen, erre jól emlékszel. - Most először kuncogom el magam a megjegyzése hallatán, de oly kínosnak érzem mindezt. Szerintem egyáltalán nem meglepő, hogy nem vagyok túl felszabadult, elvégre most tudtam csak meg, hogy él és itt van és... ez kicsit sok, de azért érdekel nagyon, mi történt vele és legfőképp, hogy mit akar mondani. Örülök, hogy elég hamar végzünk és már menni is kíván, nem kell nyilván kétszer kérnie, felpattanok és határozottan indulok el utána. Nem kullogok mögötte, hamar mellé állok miután elköszöntem néhány embertől, de nem hagynak a gondolatok. - Biztosan jó lehetett neked ott Oroszországban, a szavaidból ezt vettem ki. Miért jöttél vissza? - Már nincs közös témánk, már nem tudok mit felhozni, így hát az elmúlt öt évről kérdezem, hátha valamit megtudok róla.
Olyan szívesen elmondanám neki, hogy van még egy fia, hogy nem csak Blaise az egyetlen gyermeke, de nem tehetem. Talán butaság lenne elvinni őt hozzánk, talán ez mindent tönkretesz. De tudom, hogy nem vagyok ártatlan és azt is tudom, hogy az a levél ténylegesen felfogja kavarni a házasságát. Biztosan kifog akadni a képen és hamar rájön, hogy kié is az a két gyerek. Csodálom, hogy még nem rontott be ide és nem csapta ki a patáriát. - Bár nem láttam sokszor, de egész helyes fiatalember lesz belőle. - mondom neki mosolyogva. Örülök, hogy hamar véget ért az este és már nem kell többet itt lennem, nem szerettem magam sem az ilyen ünnepségeket. Legszívesebben inkább el sem jöttem volna, de nem tehettem meg, mert tudtam mi lesz akkor. Ismerem az angol varázslókat, ismerem, hogy milyen dolgokat mondanának rólam. Így is van pár rosszakaróm. Azt hittem, hogy csendben fog telni az esténk, de ezek szerint nem, beszélgetni fogunk. Nem, nem bánom, hogy beszélnem kell vele, csak... pár éve sosem hittem volna, hogy majd sok-sok év múlva ez így fogunk beszélgetni. - Jó dolgom volt és nagyon szerettek engem. Azonban nem magamtól jöttem, úgy gondoltál az oroszok, hogy szükség lenne itt egy kis gatyába rázásra. - mondom neki őszintén, majd nem sokkal később kilépünk az ajtón és megfogom a kezét és hopponálok a birtokom elé. Elég nagy és elég szép. - Csak akkor lépünk be, ha elég erősnek érzed magad egy olyan dologhoz, ami felforgatja az életed. - mondom neki komolyan.
Haloványan mosolyogva bólogatok kijelentéssel. Blaise tényleg nagyon aranyos kisgyerek, igazán rendes és szerencsére kevés probléma van vele. Azt hiszem az én eszemet örökölhette, hiszen mindent elsőre megért, de meglátjuk a későbbiekben milyenek lesznek majd a tanulmányai. Nagyon szeretném, ha kiemelkedő varázsló vállna belőle. Azt a rossz csendet mindenképp megtöröm és egyébként is sok kérdésem van hozzá amit a többiek előtt semmiképp nem tennék fel. Persze csak óvatosan tapogatózom, nem szeretnék olyan témára tapintani ami kényes. Viszont úgy tűnik eddig minden rendben, komolyan és érthetően válaszol. - Értem, hát, akkor biztosan sok dolgod lesz ezentúl. - Az auroroknál annyira nem vagyok ismeretes, csupán a Wizengamot ügyeivel foglalkozom. Igyekszem megtartani magam a jó pozícióba, nincs szükségem plusz feszültségre. Nem kérdezek többet, hisz kiérünk és elhopponálunk. Földetérésemkor a ház látványa megdöbbent. - Wow. Ez a te házad? Azta! - Ehhez képest a Gaunt kúria egy lepukkant régiség. Mély levegőt veszek, majd Doris szavaira hevesebben kezd el verni a szívem. Nem értem, mit szeretne, miért vagyok itt... megváltoztatja az életem? Nem érzem magam teljes biztonságban most azt hiszem; sok minden megfordul a fejemben. Jó és rossz is egyaránt, de bólintok, miközben kémlelően tekintek felé. - Oké, menjünk. Most már nagyon érdekel, mit szeretnél. - Szinte levegőt sem veszek. Kicsit úgy érzem, mintha az idő is megállt volna.
Szerettem volna túl esni a dolgokon, szerettem volna letudni őket és tiszta lelkiismerettel élni tovább a mindennapjaimat. Nem tudom, hogy mit fog szólni vagy éppen mit gondol majd, lehet összefog omlani és megpróbálja megölni őket vagy csak sírni fog... Nem mondtam el a gyerekeknek, hogy ki ő, tavaly sem tettem meg, de tudják, hogy nem Clyde az édesapjuk. Azt is megértettem velük, hogy édesapjuk nem azért nincs velük, mert ne akarna, inkább azért, mert nem tud és nem engedik... Azt már nem kötöttem az orrukra, hogy én nem engedtem meg eddig. Megjegyzésére bólintok. A hopponálás utáni reakciója csak elmosolyodom. - Igen, próbáltam szolidat választani, de nem én döntöttem végül ebben. - Rose nem engedte, hogy egy kis vidéki házunk legyen, szerette az Oroszországi kúriát, így hát kénytelen voltam hasonlót keresni. Williamnek pedig hatalmas udvar volt a vágya, így hát örülhetnek a kicsikéim, mindenkinek az igényének megfelelő lakóhelyet találtam. A pénz sosem volt gond... Miután elmentünk nagyon sok pénzt halmoztunk fel Clydedal, nem volt rossz döntés így belegondolva. Nem voltam biztos benne, hogy komoly a válasza, de végül elmondta, így kénytelen leszek megtenni. - Kövess akkor. - mondom neki, majd elsétálok a bejárati ajtóhoz és belépek rajta, lassan már a folyosó felénél járok, amikor megrohamoznak a gyerekek hangosan kiáltva. - Anyaaaaaaaa. - mire elmosolyodom és komolyan nézek a gyerekekre. - Tessék bemutatkozni, vendégünk van. - mondom neki, majd megnézik a mögöttem álló férfit és odasétálnak lassan. Rose pukkedlizik és bemutatkozik. - Rose Edwards vagyok. - mondja kedves hangon, majd Will kezet nyújt. - William Christopher Edwards vagyok, örvendek. - mosolyog rá... Én még nem fordulok meg, csak várok... várom a reakcióját.
Nem gondoltam volna róla, hogy valaha ilyen összeszedett, elhatározott és jövőbelátó tevrvei lesznek. Sőt, igazából néhány órával ezelőtt még azt sem gondoltam volna, hogy él, de hát ilyen az élet, ilyen a világunk. Meglepettségemet nem tudom elrejteni, viszont kicsit szóvá is teszem ezt, amire válasz is érkezik. Nem ő döntött végül. Értem, hát bárki is tette, jó ízléssel áldotta meg a sors. Valahogy érzem magamon, hogy nem hiszi el teljesen azt, hogy komolyan itt az idő és be szeretnék menni abba a kúriába. Valóban fogalmam sincs mi várhat rám, egyszerűen csak rábólintottam, mert mi mást tehetnék? Kíváncsiságom nagy úr, jobban vezérelt mindig is mint bármi más... de végülis nem habozik ő sem, elindulunk, az én szívem pedig egyre csak hevesebben kezd el verni. Amikor belépünk, körülnézek. Nem csak kívülről igényes a ház, belülről is hasonlóan jó ízlésről árulkodik. Nem bambulok túl sokáig, csak bizonytalan lépteimmel követem tovább a lányt. A látvány ami fogad viszont őszintén meglep. Nem számítottam gyermekekre, sőt, ilyesmi végképp meg sem fordult a fejemben. Vajon meg is házasodott akkor? Mi történhetett még amiről nem tudok? Csak ámulok, hogy Doris mennyit változott az öt év alatt, mióta nem találkoztunk. Ahogy közelebb lépnek ők ketten, csak felemelem tekintetem az anyjukra. Apró mosolyom elárulja, mennyire szépek ezek itt ketten, és hát én is apa vagyok, már tudom, hogyan kell bánni velük. Kicsit lehajolok, elsőként a kislány üdvözöl és kezetfogok a fiúval, de mikor a nevüket kimondják, hirtelen fehéredem el, hirtelen nem tudom hová tenni az egészet. A két név, ami a legkedvesebb számomra. A fiúra pillantok, kicsit több ideig pihentetem rajta tekintetem, de utána csak értetlenül lesek vissza Dorisra. - ... ők ketten... ők ketten a te gyermekeid... - Nagyot nyelek, hogyan is folytassam amit mondani akarok? Hiszen ha jól látom a helyzetet, és korban is körülbelül ők ott vannak ahol Blaise, akkor bizony menten elájulok. - Rose és William, örülök a találkozásnak, de nem bánjátok, ha még egy kicsit beszélgetek anyukátokkal? - Majd azzal a lendülettel hátra arc, és a kijárat felé veszem az irányt, remélve, hogy Doris majd követni fog és mikor már biztos távolságba kerültünk a gyerekektől, és ő is ott van velem, akkor engedem el magam igazán és ül ki arcomra az aggodalom. - Ők ketten... az én gyermekeim? Tőlem vannaK? - Emlékszem az utolsó együttlétünkre, arra is, hogy az mikor történt, de ez most hirtelen sok, nagyon sok, hiszen eddig még csak abban a hitben voltam, hogy ő meghalt, erre... nem is egyedül, hanem hárman kerülnek be az életembe innentől? Válaszokat várok.
Tudom, hogy sok lesz neki ez most hirtelen, már az én visszatérésem is megviselhette, na de a gyerekek... Nem tudom, hogy mit mondhatnék neki, talán éppen ezért is állok neki háttal, míg bemutatkoznak a kicsik. William nagyon hasonlít Shanere, Rose pedig nem tagadhatná le, hogy én vagyok az anyukája. De ha Shane mégsem fogadja el majd őket, akkor ott van Vesta, tudom hogy ő nem fogja cserben hagyni őket. Csak a bemutatkozás után fordulok meg és látom azt, ahogyan elfehéredik. Nem bántom azért, hogy ilyen lassú a felfogása és nem is bánthatom őt, engem is megviselt, mikor megtudtam, hogy terhes vagyok, na de ikrekkel... Nem számítottam rá, nem hittem volna sose, hogy terhes leszek és gyerekeim lesznek, mégis egyből két csodával áldott meg az ég. - Igen, ők az én gyermekeim. - mosolygok rájuk és ők is visszamosolyognak rám. Rose gondolom már szeretné megjegyezni, hogy milyen fehér a bácsi arca, de csak szigorú pillantással jelzem, hogy ne tegye. Mindketten furcsán pillantanak a férfire, majd elindulnak befelé. - Vesta néni sokkal kedvesebb. - jegyzik meg hangosan mindketten, majd elmennek be. Csak követem őt kifelé és sóhajtok egyet. Biztosan semmi jó nem fog engem ott kint várni. Kérdésére nem tudok mit felelni hirtelen, csak figyelem őt, végül lassan szóra nyitom az ajkaimat. - Pár héttel fiatalabbak, mint Blaise. - ennyit felelek neki, majd kicsit megváltozik az arcom. - Azon az estén tudtad, hogy terhes? - ez az egyetlen kérdés, ami érdekel... Erre akarok választ kapni nagyon, mert ha tudta, akkor...
Minden olyan zavartnak tűnik most. Ahogy a fejemben kezd összeállni a kép az egész helyzetről, az időben keresem a válaszokat. Próbálok visszaemlékezni a hat évvel ezelőtti dolgokra, azt, hogy mi történt kettőnkkel, hogyan hogyan végződött a kettőnk kapcsolata, hogy hogyan próbáltam magam túltenni a halálán... Ez mind most hirtelen csak egy mesének tűnik, mintha valójában nem is ebben a világban történtek volna meg. Mikor másodjára tekintek feléjük, Williamben szinte saját magamat vélem felfedezni. Egyébként mindketten hasonlítanak az anyjukra, Doris szépséges fiatalkori vonásaik ott rejtőznek bennük. Viszont akármennyire is elképedek, szükségem van magyarázatokra. Amikor ma felkeltem és elindultam dolgozni, nem gondoltam volna, hogy ilyen zűrrel a nyakamban térek majd haza. Meglepődöttség... ez egy igen csekély szó arra, amit jelenleg legbelül érzek. Felrobbannék. Nem a dühtől, csak a sok felgyülemlett dologtól. - Vesta... Vesta tud róluk? Tudják, hogy én ki vagyok? - Ez az első kérdésem amikor távolabb lépünk, hiszen még előtte meghallom az ikrem nevét az ő szájukból. Ha ez így volt, biztos lesz némi mondandóm a testvéremnek is még a mai nap folyamán. Örülök neki, hogy Doris követ és ugyan tudom, hogy ez most nehéz lesz, talán mindkettőnknek, de végig kell futnunk a helyzet fontosságán. Azt sem tudom, mi tévő legyek, hiszen hat évvel ezelőtt még ez lett volna minden álmom, egy család Dorisszal, de most... azóta már eltelt hat év, feledésben, bánatban és érzelmekkel teli. Nem lep meg a kérdése. Egyáltalán. Arcát figyelem, ahogy most először komorabbá válik mint amióta találkoztunk. Kicsit sem kell elgondolkodnom a válaszon, hiszen utána néhány nappal ezen rinyáltam a testvéremnek. Lehet, már egyébként is tudja, csak tesztelni akar, de el kell mondanom, már teljesen mindegy, már nincs mit vesztenem... ez már egy teljesen úgy helyzet közöttünk. - Tudtam. - Felelek röviden és tömören. - Akkor tudtam meg és zaklatott voltam miatta. De téged soha nem tudtalak elengedni... Ezért is történt ami akkor történt, tudod jól. - Ezért is születtek meg az ikrek, és őszintén ebből a szempontból is megértem, hogy én miért nem tudok róluk valójában. Sóhajtok, próbálok nyugodt maradni. - Akkor minden más volt. Tudom, hogy utálni fogsz ezért. De szerintem már el kell engednünk a múltat. Főleg ezek után, hogy megmutattad őket nekem... - Fel vagyok készülve a legrosszabbra, azt hiszem.
Szerettem volna, ha nem hallja meg, hogy mit mondtak a gyerekek, de a kérdéséből ítélve hallotta... Sokszor meglátogatott minket és mi is meglátogattuk az ő gyerekeit, nagyon szép kisgyereket hoztak össze Dimitrijvel. - Nem okolhatod a testvéredet olyanért, amibe én sodortam. Én kértem meg, hogy hallgasson és neki köszönheted, hogy most beavattalak. És nem tudják. - felelem neki őszintén, hiszen tényleg csak ő győzött meg engem, hogy mondjam el neki az igazat és azt, hogy vannak közös gyerekeink. Ha megtudom, hogy elkezdi cseszegetni a testvérét, akkor magam tépem le a faszát és vetem drága Helgája elé, ő is tudja, hogy megteszem... Szerettem volna választ arra a kérdésre, csak ha őszinte akarok lenni, akkor nem ilyen válaszra számítottam. Hirtelen azt se tudom, hogy mit mondjak, szóval tudta... Lefeküdt vele, felcsinálta és nem sokkal később engem is teherbe ejtett. - Kihasználtad a tudatlanságom és a gyengeségemet. - nem kell áltatnia senkit sem, se magát, se pedig engem, pontosan az az igazság, amit mondtam. Haragszom rá és rosszul esik, rosszul esik megtudni, hogy végül egy olcsó szerető voltam, hiszen... Nem tudom már megváltoztatni a múltat. - Persze, felejtsük el, mert neked így kényelmes. - mondom neki, majd lépek egyet hátra, miközben csúnyán nézek rá. - Bár ne te lennél az apjuk, nem akarom, hogy megismerd őket. Butaság volt. - mondom neki, majd inkább elindulok az ajtó felé. Az apja büszke lehet rá, végül csak sikerült egy patkány nevelnie a fiából.
Rosszul esik, úgy érzem, mintha kizártak volna valamiből, ami fontos és komolyan megváltoztat mindent ezen túl. Az ikremben feltételek nélkül megbíztam, de soha nem gondoltam volna, hogy képes lenne egy ilyen súlyos dolgot eltitkolni előlem. Akármiket is mond Doris az ő védelmében... hogy neki köszönhetem, hogy ma itt lehetek és talán azt is, hogy egyáltalán beszélünk most, akkor is igen dühösnek érzem magam. Nem tudom, mi tévő legyek, tanácstalan vagyok, teljesen összezavarodtam. Túl sok volt ez mára. Már abban is kételkedem, hogy ilyen állapotban hazamenjek e egyáltalán. Miért hazudnék neki, már nincs jelentőssége ennek kettőnk között. Már hat éve, hogy eltemettem és most, hogy hirtelen feltűnt itt a két gyermekkel... ettől még nem érzem magam újra olyan közel hozzá mint akkor. Az a sok év kiűzte belőlem a vágyakozást, természetesen őt soha nem tudnám elfelejteni és ha leülepszenek a dolgok, biztos vagyok benne, csak ő jár majd a fejemben... de ettől még letisztázhatjuk a múltat - ha ennyire akarja. - Inkább úgy mondanám, hogy a saját bizonytalanságom és meggondolatlanságom vezetett benne a helyzetbe. - Be kellett vallanom végre, tessék. A szemeibe tekintek, és még mielőtt folytatná... - Nem akartam egyetlen lehetőséget sem kihagyni amikor közelebb érezhettelek magamhoz. Mert tudjuk, a kapcsolatunk milyen volt akkoriban... - Attól, hogy ott volt Helena, attól, hogy egy gyenge pillanatomban, amikor Dorisszal úgy összebalhéztunk, hogy azt hittem soha többé nem látom, lefeküdtem... majd ami kettőnk között történt utána... ez mind az én gyengeségem volt. Nem engedem, hogy még bemenjen, akármennyire is megértem a kételyeit... - Viszont ha nem tettük volna amit tettünk, most ők nem lennének. - Halkan jegyzem meg, szinte lényegtelenül. - Ha nem akarod, hogy megismerjem őket, megértem, de én szeretném, ha már nem úgy gondolnánk egymásra mint amikor elválltunk. - Az a sok, rengeteg sötétség ami kettőnk között felgyülemlett... talán mára már leülepedett. Ha készen áll újrakezdhetjük. Mint barátok, vagy csak mint ismerősök, munkatársak... de nem erőltetem, nincs értelme.
Innentől kezdve teljesen máshogy viszonyulok hozzá és ha megengedem, hogy megismerje a gyerekeket, akkor nem miattam lesz... csakis miattuk. Legszívesebben kitiltatnám őt innen és soha nem engedném meg neki, hogy csak egyszer is rájuk nézzen és láthassa őket. Undorító és számító ember, engem nem érdekel, hogy mivel akarja beadni a dolgot, nem érdekel, süket fülekre talál ezzel kapcsolatban. Engem már nem érdekel, amit mond és nem is figyelek különösebben rá, hidegen hagy és ezzel most elvágta nálam magát... Persze, csak hozzám akart közel kerülni és nem csak kihasznált, véletlenül sem. Elnevetem magamat. - Semmilyen kapcsolat nem volt köztünk akkor, eljegyeztél egy nőt. - mondom neki ridegen és megint csak nem érdekelnek a magyarázatok és a hülyeségek, amiket próbálna nekem beadni, így felemelem a kezemet, ezzel jelezve neki, hogy kuss és csúnyán pillantok rá. Tudhatja, hogy nem jelent semmi jót, ha így pillantok valakire. - Most pedig befogod és ha egyszer beszélgetünk, akkor az maximum a gyerekek miatt lesz. - közlöm vele tárgyilagosan, majd hát elindulok az ajtó felé. Részemről mindent megbeszéltünk, úgyis emésztenie kell a dolgokat. Elég gyenge próbálkozás, de persze megállok és rápillantok. - Az egyetlen jó dolog, amit kaptam tőled, az csak ők, semmi más. - mondom neki, miközben felé fordulok és rápillantok. Nem tudom, talán kicsit eltévedt vagy félregondol dolgokat, nem tudom, nem látok a fejébe szerencsére. Következő szavain pedig felkacagok. - Nem tiltalak el tőlük, de abban ne is reménykedj, hogy mi beszélgetni fogunk és barátkozni. Semmi vagy a szememben, kábé annyira tartalak, mint az apádat... Csak beléd több apaság szorult. - nyitom ki az ajtót és szélesre tárom hát előtte. - Csak a felügyeletemben lehetsz velük. - mondom neki ridegen.
Egy valami most sem változott. Pontosan ugyan annyira hisz nekem és pontosan ugyan úgy elítél ahogyan annak idején. Heves természete miatt ezért nem is itélem el, persze akkoriban nem vallottam be, hogy az én hibám nagyrészt minden, de most... most itt vagyunk, ő él, lett két gyermekünk, és megint csak a vita éltet bennünket. Ezek után mindig így lesz majd? Nem tudom... - Valami csak volt, ha megtörtént ami megtörtént. - Nem bírom magamban tartani a gondolataimat, de ezt ő már megszokhatta. Szerintem nagyon sokszor pontosan ezért kerülünk konfliktushelyzetbe, hiszen ebben igazán hasonlítunk egymásra. Amiben reménykedtem, hogy azért egy minimálisan kedvesebb lett amióta gyermeki vannak és már nem nyilvánul meg olyan trágárul. Mintha valami bűnöző lennék vagy egy azok közül akiket vallatni készül... ezt a hangnemet nem is tudom, hogy megtűrjem e ezek után. Amióta ő elment, senki nem beszélt velem így. Senki. - Rendben, én nem mondtam, hogy elvárok tőled bármilyen kapcsolatot is. - Fintorodom el és tekintetem az előttem kinyíló ajtó felé irányul. A fejemet még felkapom arra, amikor azt mondja, apám fia vagyok. - Nem hasonlíthatsz hozzá... ehhez nem ismersz elégg. - Lehet, hogy anno még volt benne valami, de mára már semmi. Erre mindig is dühös voltam, az utóbbi években pedig főként. Nem moccanok, csak elgondolkodón tekintek előre. - Késő van. Most inkább nem mennék be. Túl sok minden történt, inkább pihenjük ki most ezt az egészet és majd egy másik alkalmas napon... amikor mindketten nyugodtak leszünk. - Kicsit félek, hogy hogyan viszonyulnak majd hozzám az ikrek, de ma tényleg nincs még itt az ideje, hogy beszéljek velük. Nem készültem fel erre, Doris pedig oly lekezelő volt velem, hogy nem tudnék most másra figyelni, csak az ő reakcióira. Így tovább toporgok ott, az ajtóban ameddig ő be nem megy. Titkon azért reménykedem benne, hogy kicsit lehiggad, de már nem hinném, hogy van miről beszélnünk. Ma legalábbis biztosan nem.
Naiv és butaság, látom még a gyermeki reménykedést, de biztosan nem azt a választ kapja, amire várt. - Ha volt is, már rég elmúlt. - felelem határozottan neki. Már mindketten megváltoztunk, neki is van családja és nekem is van családom, van akik fontosak legyenek nekem. Történetesen ő a gyermekeim apja, de nem várom el, hogy úgy viselkedjen. Cseppet sem érdekel, ha nem tetszik neki az, ahogyan vele beszélek, mert megérdemli, megérdemli minden egyes szavamat. Semmivel sem más, mint azok az idióták. - Ostobaság is lenne. - tudatosítom benne, minket semmi sem köt össze, csak sajnálatunkra közös gyerekeink vannak, még tagadni sem tudnám, ha akarnám se. Bár ne lenne hozzá közöm, minden sokkal könnyebb lenne, ezerszer könnyebb. - Kérlek, mindig ezzel jössz. Mindig is én ismertelek a legjobban. - közlöm vele tényszerűen, ezt kár lenne tagadnia, na jó... Talán a testvére, de hát mégis csak ikrek, nem tehetek róla, hogy nem tudtam hozzá olyan közel lenni, mint a testvére. Én voltam neki, akkor amikor összetört az apja miatt, én álltam mellette, mikor baja volt a világgal és szomorú volt. Ezek az idők elmúltak, ott van Helga. Keserű mosolyra húzom az ajkaimat. - Elfelejtettem, neked egyetlen gyereked Blaise, ők nem is érdekesek. - mondom neki, majd belépek az ajtón és mielőtt becsapnám azért még gonosszá válik a vigyor. - Helga ki lesz akadva, nem mennék most haza a helyedben. - vágom be az ajtót és megyek lefektetni a gyerekeket, de végül az lett, hogy befeküdtünk a nagy ágyba hárman és elaludtunk.
Kezdőlap
