Mindig barátai voltak - nem is voltak olyan sokan, mint ahogy emlékszel rá, csak egy idő után kevesebbet találkoztál velük. Szeretői, ahogy becézgetve hívta őket (te persze akkor még egyáltalán nem tudtad, ez mit jelent valójában), de valahogy soha egyikük sem maradt kellőképp sokáig. Mert anyád ilyen és mindig is ilyen volt, kis dózisokban egészen bódító, egészen őrjítő, nem lehet kihagyni, csak aztán minél többet látják, annál kevésbé érdekes, vagyis inkább elmúlik a varázsa, ahogy kiesik a szerepéből, vagy csak elérkezik a tetőpont utáni rész, ami után már csak az unalmas, boldog békeidők jönnek. De hát ő nem az a fajta nő, akinek szükséges lenne az unalmas, boldog békeidőkre. Vagy inkább a barátai olyanok, akik ezt éppenséggel megtalálhatják máshol is.

Sokáig rémesen kényelmetlennek találtad a jelenlétüket, pedig többnyire nem is foglalkoztak veled - egyszerre sértette rémesen már a tíz éves egódat is, hogy veled nem is gondolnak tovább, mint egy doboz csokoládé, de azért örültél is, hogy neked nem kell senki ölében ücsörögnöd úgy, mint neki, nem kell hangosan nevetned nagyon rossz vicceken, viszont végül mindig neked kell utána, amikor már megint csak ketten vagytok, végighallgatnod, mennyire is voltak rosszak azok a bizonyos viccek. Sokáig tényleg nem is értetted - honnan jönnek a méregdrága ruhák, miért akad mindig egy új lakás, amikor anyád már elunta az előzőt. Aztán megtanultad, hogy anyád az a fajta nő, aki jobban szereti azokat a dolgokat, melyekért nem kellett megdolgoznia, meg amúgy is, ha örökre színésznő akar maradni (már pedig később rájöttél, hogy talán ez az ő egyetlen, őszinte szerelme), éppenséggel nem is igazán fog dolgozni a szó klasszikus értelmében soha.

Valaki viszont végül mindig volt, aki gondoskodott arról, amit szeretne. Rólad meg mindig ugyanaz gondoskodott. Ritkán láttad, annyira, hogy igazán még visszaélni sem tudtál a nagylelkűségével, de többnyire nagylelkű volt anélkül is, hogy megpróbáltad volna rávenni. De végül is, úgy gondoltad, neked ez jár. Mindenkinek jár, hogy valaki gondoskodjon róla, nem?

Talán pont ez volt a baj - apád bizonyos tekintetben elkényeztetett, miközben nem várt el tőled igazán nagy dolgokat. Nem kellett adnod cserébe semmit. Megkaptál bármit, amit szerettél volna, mégis mintha nem került volna semmibe.
Azért egy idő után rájöttél, hogy ez nem igaz. Amikor láttad őt, amikor igazán láttad őt az igazi családjával, akkor rájöttél, hogy mi az ár, amit fizetsz. A láthatatlanságod. Ne legyenek veled gondok. Ne legyél kellemetlen a társaságban. Ne bántsd a testvéreidet, akik valójában nem is a testvéreid, nem igazán, ne bántsd az asszonyt, aki szintén olyan nagylelkű veled, hogy nem irigyel el tőled semmit. Az asszonyt, aki mintha akaratán kívül megtanított volna neked valami igazán fontosat, valami olyan fontosat, hogy azon akár az életed is múlhat: ne legyél eldobható.

Ne legyél olyan, mint az anyád. Mert neki talán való ez, talán ő nem tudna soha egy helyben megülni, legalább olyan hamar elunna másokat, mint ahogy őt unják el, de mi van, ha neked ez nem elég? Mi van, ha neked ennél több kell?
Ha anyád mindig csak a barátnő, mi van, ha te is az leszel?
Nem leszel az. Te a feleség leszel. Az, akit nem dobnak el. Akit nem lesz bátorságuk eldobni.