Többnyire remekül el tudod kerülni, hogy nevén nevezd a gyereket - azt mondod, szeszélyes vagy, kicsit nagyobb a vágyad a szabadságra és egyedüllétre, mint másoknak, kicsit könnyebben fellelkesülsz és hamarabb elunsz dolgokat, mint mások, de valójában egyszerűen csak mindig arra fordulsz, amerről a nap süt, még akkor is, ha ettől hűtlen leszel. Fontosabb neked a saját magad jóléte, mint másoké. De végül is, érted sem aggódik igazán senki, neked miért kéne másokért aggódnod? Aggódtál már eleget olyanokért, akiknek nem volt rá (rád) szükségük, és nem jutottál vele semmire.

Egyedül lenni meg valójában kicsit sem szeretsz. Az állandó hangzavar, a hatalmas társaságok, melyek folyton ott vannak mégsem az igaziak, néha egészen láthatatlannak érzed magad, pont úgy, ahogy láthatatlan vagy anyád mellett is, és ha valamit, ezt igazán nehéz elviselni. Szívesebben tartanál magadnak három barátot, mint harmincat, de az az igazság, hogy nem bíznál meg bennük igazán és ezzel mindent tönkretennél. Talán mégis csak jobb az a hatalmas társaság, az a folytonos hangzavar, mint ténylegesen egyedül maradni az összes hibáddal.

Mert hát pont neked ne lennének hibáid?
Könnyűvérűbb vagy, mint beismered és számítóbb, mint gondolnád. Talpraesettebb, mint amilyennek tűnsz, de annyira mégsem okos, hogy legalább magadat tökéletesen kiismerd. Másokkal sokkal könnyebben boldogulsz, valahogy mégis mindig a rossz társaságot választod. Mert neked folyton muszáj a nehezebbik úton menni, folyton muszáj a kelleténél többet akarni, soha nem megelégedni és soha nem megalkudni, kivéve ha azt adják neked, amit akarsz.

Voltaképpen semmit sem szeretnél jobban, mint hogy valaki végre azt adja neked, amire szükséged van. Még akkor is, ha már rég megtanultad: semmi sincs ingyen.

Anyád rád néz a kávés csészéjének szegélye felett, de te tudod, hogy nem lát igazán, mert mindig csak néz, soha nem lát téged igazán. Mindig van valami fontosabb (valaki fontosabb), valami csillogóbb, egy új szerep, egy új férfi, egy új... valami, ami sokkal egyszerűbb, mint egy gyerek. Mindig vigyázott rád, de csak ahogy az ember vigyáz az életbiztosítására. Zöld csekknek is öltözhetnél, akkor legalább közelebb lenne ahhoz, hogy téged szeret és nem az ígéretét annak, hogy apád úgyis gondoskodik rólatok, amíg csak szükséges. Mindig haragszol rá ezért, de nem veted meg igazán. Épp csak tudod, hogy sosem akarsz olyan lenni, mint ő. Neked ennél jobban kell csinálnod.

Egy félvér, a mágusvilágot hátrahagyó színésznő és egy prominens, aranyvérű férfi törvénytelen lányának lenni egészen pontosan ennyire mókás, ugye? Ezernyi kérdést teszel fel neki, de sosem kapsz igazi válaszokat. Felbukkansz a születésnapján, a többi vérrokona születésnapján, a mugli-mentes partijain, a kifogástalan üzleti partnerei között, haloványan csillogsz az igazi fényűzésben, egyszerre tűnik elérhetetlennek az egész, és egyszerre vagy igazán elérhetetlen te is. Úgysem mernek bántani - de azért igyekeznek nem is túlságosan észrevenni.

Ennél meg csak jobban lehet csinálni...
... de hogy melyikük hol áll ebben a felfordulásban, igazán nem is érdekel. Előbb gondoskodj magadról.

Mindig barátai voltak - nem is voltak olyan sokan, mint ahogy emlékszel rá, csak egy idő után kevesebbet találkoztál velük. Szeretői, ahogy becézgetve hívta őket (te persze akkor még egyáltalán nem tudtad, ez mit jelent valójában), de valahogy soha egyikük sem maradt kellőképp sokáig. Mert anyád ilyen és mindig is ilyen volt, kis dózisokban egészen bódító, egészen őrjítő, nem lehet kihagyni, csak aztán minél többet látják, annál kevésbé érdekes, vagyis inkább elmúlik a varázsa, ahogy kiesik a szerepéből, vagy csak elérkezik a tetőpont utáni rész, ami után már csak az unalmas, boldog békeidők jönnek. De hát ő nem az a fajta nő, akinek szükséges lenne az unalmas, boldog békeidőkre. Vagy inkább a barátai olyanok, akik ezt éppenséggel megtalálhatják máshol is.

Sokáig rémesen kényelmetlennek találtad a jelenlétüket, pedig többnyire nem is foglalkoztak veled - egyszerre sértette rémesen már a tíz éves egódat is, hogy veled nem is gondolnak tovább, mint egy doboz csokoládé, de azért örültél is, hogy neked nem kell senki ölében ücsörögnöd úgy, mint neki, nem kell hangosan nevetned nagyon rossz vicceken, viszont végül mindig neked kell utána, amikor már megint csak ketten vagytok, végighallgatnod, mennyire is voltak rosszak azok a bizonyos viccek. Sokáig tényleg nem is értetted - honnan jönnek a méregdrága ruhák, miért akad mindig egy új lakás, amikor anyád már elunta az előzőt. Aztán megtanultad, hogy anyád az a fajta nő, aki jobban szereti azokat a dolgokat, melyekért nem kellett megdolgoznia, meg amúgy is, ha örökre színésznő akar maradni (már pedig később rájöttél, hogy talán ez az ő egyetlen, őszinte szerelme), éppenséggel nem is igazán fog dolgozni a szó klasszikus értelmében soha.

Valaki viszont végül mindig volt, aki gondoskodott arról, amit szeretne. Rólad meg mindig ugyanaz gondoskodott. Ritkán láttad, annyira, hogy igazán még visszaélni sem tudtál a nagylelkűségével, de többnyire nagylelkű volt anélkül is, hogy megpróbáltad volna rávenni. De végül is, úgy gondoltad, neked ez jár. Mindenkinek jár, hogy valaki gondoskodjon róla, nem?

Talán pont ez volt a baj - apád bizonyos tekintetben elkényeztetett, miközben nem várt el tőled igazán nagy dolgokat. Nem kellett adnod cserébe semmit. Megkaptál bármit, amit szerettél volna, mégis mintha nem került volna semmibe.
Azért egy idő után rájöttél, hogy ez nem igaz. Amikor láttad őt, amikor igazán láttad őt az igazi közegében, akkor rájöttél, hogy mi az ár, amit fizetsz. A láthatatlanságod. Ne legyenek veled gondok. Ne legyél kellemetlen a társaságban. Ne bántsd az apai rokonokat, inkább ne is szúrj szemet, nehogy elővegyenek valamiért, a félvért, ne bántsd a nőket, akik szintén mind olyan nagylelkűek veled, hogy nem irigyelnek el tőled semmit. A nőket, akik mintha akaratukon kívül megtanítottak volna neked valami igazán fontosat, valami olyan fontosat, hogy azon akár az életed is múlhat: ne legyél eldobható. Mint anyád. Mint ők. Egyiküknek sem sikerült gyűrűt húzatnia az ujjukra apáddal.

Ne legyél olyan, mint az anyád. Mert neki talán való ez, talán ő nem tudna soha egy helyben megülni, legalább olyan hamar elunna másokat, mint ahogy őt unják el, de mi van, ha neked ez nem elég? Mi van, ha neked ennél több kell?
Ha anyád mindig csak a barátnő, mi van, ha te is az leszel?
Nem leszel az. Te a feleség leszel. Az, akit nem dobnak el. Akit nem lesz bátorságuk eldobni.