Nem csoda, hogy Moody ott végezte, ahol. Már a pusztán attól hidegrázást kapok, hogy látom az utca túl oldalán friss aurorpalánták gyűrűjében, akik fényesre nyalják a seggét. Ahogy megtorpan, beleszagol a levegőbe és felemás szemével áttekint az út túloldalára, éppen arra a muglik számára fenntartott politikai propagandaoszlopon nyugtatja a tekintetét, amivé történetesen egy kisebb, és egyáltalán nem túlspilázott transzformációs bűbáj után változtam. Persze ostobaság lenne azt hinni, hogy bármi szokatlant is észrevett volna, tényleg sokáig gyakoroltam, Voldemort bukása óta volt egy-két unalmas órám, amikor elmerültem a mugli politikai pártok programjaiba, hogy hogyan áll a munkáspárt és hogy miképp reagálnak a tömegek és hogy a toryk és whigek miképp tolnak ki egymással makulátlan gentleman módjára. És a muglik iránti hirtelen érdeklődésnek semmi köze egy bizonyos félvér csajnak. Nem, egészen biztos, hogy semmi köze. Mégis azon kapom magam, hogy túl sokat agyalok azon, vajon mi van vele. De hát az újdonsült mágiaügyi miniszter jövőbeli menyeként igazán nincs félnivalója. Az az átkozott Crouch tényleg rohadtul megússza majd az egészet. De hát nem akarok panaszkodni. Már majdnem két hete, és még nyoma sincs az auroroknak a nyomomban. És hiába próbáltam megannyiszor átgondolni az engem terhelő bizonyítékokat, semmilyen végzetes dolgot nem találtam. Ha a Tádzsikisztáni ámokfutásomat nem vesszük figyelembe, és ha ugyebár mégis csak gyilkosság, semmi köze a Nagyúrhoz, és csak az átkozott Crouch tud róla. Vajon mikor szőtte át a kis seggfej élete ennyire az enyémet? Mindegyik munka nagyon tiszta volt, és mindegyikre nagyon jó alibiket találtam, voltak bizonyos előnyei annak, ha az ember Átoktörőnek tanul a halálfaló évei alatt. És habár sosem tudhatom, hogy az általam felderített és megtört holmikat mire használta, mindenesetre nem kell annyira beszarnom, mint ahogy azt első pillanatban gondoltam. A Minisztérium egyelőre a nagykutyákat vadássza, a belső bizalmas kört, aminek én sohasem voltam tagja, aztán a gyilkosokat és erőszaktevőket, akiknek vér tapad a kezükhöz, vagy szigorúan tiltott fekete mágiát alkalmaztak. Így már lényegesen szűkül a kör. Egyetlen egy személyre. A fakó arcú, ábrándos tekintetű nőt akkor láttam először és utoljára. Nem tudtam, hogy mire vállalkozom, és amikor a szeánsz közepén kidobtam az egész rókacsaládot a falatnyi nappali kellős közepére, az ütött-kopott szőnyegre, hazaküldtek és soha többé nem hívtak. Hihetetlen, hogy az a nő képes itt élni a minisztériumi boszorkányüldözés jelenlegi epicentrumától két saroknyira és űzni a rémesen undorító bizniszét az inferusokkal. Persze, ha egyáltalán még űzi. Persze, ha életben van egyáltalán. A fenébe is, nekem meg kell bizonyosodnom, hogy hallgatni fog. Elég terhelő bizonyítékom van ellene, hogy kellemes alkupozícióba kerüljek. Felszaladok a kihalt lépcsőházon, a talárom alá rejtett pálcával, és fájdalmasan felszisszenek az ajtaja előtt megállva, mert azt hiszem, hogy a transzformáció mégsem volt annyira tökéletes, egy plakátot rögzítő gombostű most beleszúr az alkaromba. Türelmetlenül lesöpröm magamról, aztán kopogok az ajtón. Aztán mikor nem nyitja ki senki, még erőszakosabban dörömbölök. Aztán mikor egy kicsit elönt az ideg és a kétségbeesés (ami a bukás utáni nyolcadik nap óra rendszerint rámtört) és pálcámat elővéve mindenféle védőbűbájokat keresve és sorra feltörve azokat, mintha csak a legutóbbi vizsgámon lennék, csak azt nem tudom, hogy mi vár rám az ajtó túloldalán. Talán egy inferus hadsereg? Talán a nagy büdös semmi. Bár azt ritkábban szokták ilyen pedáns védőbűbájokkal teleszórni.
I solemnly swear
I am up to no good
Mina Bonham
C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
»
»Vas. 16 Jún. - 22:54
Vajat veszek ki a hűtőből és egy jókora tömb aranyló cheddart, amit Cara mindig is imádott, rendszeresen azt kellett ennünk minden ünnepnapon, ez volt a karácsonyi és születésnapi ajándéka, bővebb években még járt hozzá egy tábla csokoládé is. A konyha kicsi, bár a lakáshoz visznyítva elég tágas, elfér benne egy sarokpad is a kerek asztal mellett, a fal mentén egy kis szekrénysor a tűzhellyel és a hűtőszekrénnyel, a harmadik falon egy ablak, amely néhány füstölgő gyárkéményre néz, a negyediken pedig a sötétbarna bejárati ajtó, helyenként lekopott róla a festék, néhol szabályosan, mert az egyik védőbűbájt takarja. Ma pirítóst eszek vacsorára, bár ott van a hűtőben egy nagy tál tészta, még ebédről hagytam, hátha esetleg Cara pont ma este jön haza. Az ablakpárkányon három cserépnem bazsalikom, menta és rozmaring nő, ebben a sorrendben, a két szélsőből letépek néhány levelet, megmosom a csap alatt, bár megint barnás a víz, és ez egyre gyakrabban fordul elő a régi csövek miatt. A tulajnak említettem már, de nem lett eredménye. Egy paradicsomot is mosok még, és végül leülök az asztalhoz vacsorázni. A mádodik szelet roppan a számban, amikor kopogást hallok. Mozdulatlanul, levegővétel nélkül várok néhány másodpercet. - Cara? – motyogom, de már kattan a zár, pontosan abban a ritmusban, amiben kattannia kell, és tudatosul bennem, hogy a húgom nem ismeri ezt a kombinációt, sőt, ami azt illeti, senki, csupán csak egy gyakorlott varázsló műve lehet. Három másodperc telik el. Egy. A villa csörren a tányéron. Pár csepp paradicsomlé az abroszra csöppen, a pirítós lecsúszik a tányér széléről. Kettő. A szék nyikorog, ahogy hátrább csúszik, amikor felállok, beütöm a térdem az asztalba, és ugrik egyet a tányér mindenestől. Három. Már a kezemben a pálcám, az ajtóra szegezve közeledek a bejárathoz, és amikor a zár utolsó billentyűje kattanna, lenyomom a kilincset, és kinyitom az ajtót. - Ne mozdulj, vagy szétloccsantom az agyad! – kicsit remeg a kezem, alig észrevehetően, de nem pislogok, csak nézlek, szakadatlanul, és próbálom megfejteni, miért vagy ismeretlenül ismerős, és miért szorul össze a gyomrom a látványodtól. – Ki vagy, és mit akarsz itt?
Micsoda ostoba nő. Ha rögtön válaszol a kopogásomra, elkerülhettük volna ezt az egészet. Hogy én éjnek idején betörök valakihez és ezáltal a gyanús viselkedés minden ismertetőjegyének megfelelek. Habár maga a védővarázs nem túl komplikált, és hamar végzek vele, azért meglehetősen sok mágiát használok el olyan pillanatban, amikor, ki tudja, talán még szükségem lesz az erőmre. Például, ha egy inferus magánhadsereg vár az ajtó túloldalán. És ha már az ember odáig süllyed, hogy halottakat támaszt fel és kínálja fel a Nagyúrnak tálcán, akkor miért is ne fegyverkezne fel velük, ha az ura és parancsolója szőrén-szálán eltűnik. Micsoda ostoba nő. Ha rögtön válaszol a kopogásomra, most én állnék pálcával előszegezve és nem lennék abban a szerencsétlen helyzetben, hogy nekem szegezik, miközben én a nem túl jó reflexeimmel még a pálcát sem tudom felemelni. És a nő fenyegetőzik, és ettől egy pillanatra dühbe gurulok és vádló tekintettel nézek rá, mint valami kis óvodás kölyök, aki ellen csalással nyertek. Pedig itt nem volt semmiféle csalás, csak simán gyorsabb volt. Volt ideje felkészülni, amíg én a védőbűbájokkal voltam elfoglalva. - Ez most komoly? Miért akarod szétloccsantani az agyamat? Olyan ártatlanul és számonkérőn szegezem neki a kérdést, mintha nem lenne meg minden oka arra, hogy kiloccsantsa az agyamat a koszos szőnyegre. Egy maga fajta nő igazán foglalkozhatna azzal, hogy kisöpri a konyha-szobát legalább, ahelyett., hogy ilyen agresszíven reagál a vendégek érkezésére. Szerencsére ezt csak gondolatban jegyzem meg. Van annyi eszem, hogy ne sértegessek senkit, aki pálcát szegez a fejemhez, ráadásul ilyen labilis idegállapotban van, hogy még a keze is megremeg egy pillanatra. Tulajdonképpen úgy fest, mint egy ijedt kis mezei rágcsáló, ide-oda kapkodja a tekintetét és látszik, hogy kurvára fél. És egy pillanatra összeszorul a gyomrom. Hát bassza meg, a helyében én is félnék. - Miért van egy magadfajta nő egyedül? Rohadtul nem biztonságos. Azt hiszed, most nagyon felkészült vagy, igaz? És mi van akkor, ha nem egyedül vagyok? El tudnál bánni egyszerre három jól megtermett varázslóval? Ez pontosan az a fajta költői kérdés, amire az ember választ vár, de azon sem lepődnék meg, ha figyelmen kívül hagyná a feltevésemet és mondjuk a következő kézremegésnél tényleg szétloccsantaná a fejemet. Ezt azonban nem kockáztathatom meg, úgyhogy szépen lassan felemelem mindkét kezemet a megadás jeleként a fejem fölé és sértődötten szólalok meg. - Amycus Carrow vagyok. De már találkoztunk. Nem mondom, baromi szar memóriád van.
I solemnly swear
I am up to no good
Mina Bonham
C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
»
»Szomb. 29 Jún. - 12:37
Gúnyolódó kérdéseid nem méltatom válaszra, hiszen még arra sem tudtam rájönni, hogy ki vagy, és miért vagy ismerős. Miért akarom szétloccsantani az agyad? Azért, mert lehetsz bosszúra vágyó halálfaló vagy bármelyik hétköznapi ember, akinek a családját az én segítségemmel összeállított inferus sereg irtotta ki, vagy akár egy minisztériumi dolgozó, aki konzervatív elveihez kötődve inkább dementorcsókra ítélne, amiért segítségére voltam korunk és világunk terroristájának. A kezem, az enyhe remegést leszámítva nem mozdul, a pálcám hegye pontosan a szemed közé mutat, bár kicsit távolabbról, a tekintetedet próbálom megfejteni, mintha valaha is sikerült volna bárkivel, mert ha olyan virtuóz emberismerő lennék, ahogy mindig is szerettem volna, nem vesztettem volna el a húgomat, mert valljuk be, ez részben már gyerekkorunkban megtörtént, nem lettem volna kénytelen olyat tenni, amitől hánynom kell, ha belegondolok, és nem feküdtem volna le a főnökömmel, akitől hónapok óta undorodom, mert életem legrosszabb egy hetét okozta. - Hallgass! – szólok rád, bár nem kiabálva, csak értelmes ember módján. Bár csak egy pillanat telik el a következő mozdulatodig, átfutnak az agyamon a szavaid, és abban igazad van, hogy szinte védtelen vagyok veled vagy bárkivel szemben, aki azért jön, hogy likvidáljon, de hogy felkészültnek érzem magam... Az, ahogy érzem magam, közelebb ál a konstans rettegéshez, a csalódottsághoz, a kimerültséghez, mint a magabiztossághoz. Végignézem a kezeidet, ahogy fejed fölé emeled, pálcám nem tágít a homlokodtól. Kimondod a neved, és a gyomrom megremeg. A légzésem szapora, a szám enyhén nyitva, hogy beáradjon a romlott levegő, pislogni elfelejtek, és talán még az arcom is sápadt. De lehet, hogy az csak az időnként pislákoló halogénnak köszönhető. Most már emlékszem rád, emlékszem arra az egy alkalomra, amikor ott voltál, már akkor is tudtam rólad és mindenkiről, akivel találkoztam, hogy félnem kell tőletek, kell, ha életben akarok maradni, de akkor még hittem azt, hogy az egyik függőségből talán nem a másikba kerülök majd. De az élet nem ilyen. Ha egyszer belekerültél a rendszerbe, soha nem szabadulhatsz. - Hogy találtál meg? Mit akarsz tőlem? Már nem dolgozom Angelónál – a hangom még jobban elbizonytalanodik, megremeg. – Menj el!
Azt teszem, amit minden épeszű varázsló tenne, ha pálcát szegeznek rá és csendre utasítják, szót fogadok és hallgatok. Nincs semmi értelme annak, hogy megpróbáljak hősködni, vagy valami cselhez fordulni. Főleg, mert tárgyalni jöttem és nem pedig meghalni, úgyhogy többszöri hosszas lamentálás után is úgy látom, jó döntés volt. Még mielőtt a kezeim a magasba szaladtak volna, láthatatlan cipzárt húzok el a számon, lakatot teszek rá és a szintén láthatatlan kulcsot eldobom jó messzire, aztán olyan arccal nézek rá, hogy na, most akkor elégedett vagy? Persze ezzel sem garantálok semmit. Lehet, hogy elszámítottam magam és éppen ő nincs egyedül, nem mintha egyébként egyedül is nem lenne képes likvidálni. Persze nem arról van szó, hogy félnék a haláltól, vagy hogy nekem aztán nem lenne édes mindegy jelenlegi helyzetembe, de valójában elég nagy ostobaság lenne, ha nem tennék meg minden tőlem telhetőt, hogy esetleges terhelő bizonyítékokat eltüntessek és elhallgattassak. Ilyen terhelő bizonyítéknak számít például ez a nő, akiről mindez idáig meg voltam győződve, hogy közös érdekek vezérelnek, de azt elfelejtettem bevenni a számításba, hogy mi van, ha a nő teljesen zakkant és akkor hiába jöttem ide Még a megadásom sem nyűgözte le igazán, de legalább, amikor kimondom a nevem, szépen lassan látom a szavaim keltette zűrzavart az arcára kiülni. Elsősorban az arcszínének a halványodása, pedig azt hittem, ha ennél sápadtabb már senki nem lehet. Kíváncsi vagyok, mikor látott úgy igazán napfényt. Láthatóan izgatottá vált és ennek örülök, mert nem kell hosszas monológokba bocsátkoznom, amiben próbálom hiányos memóriáján betömni az aszteroida méretű lyukakat Látom a szemében a felismerést és minden valószínűség szerint éppen lejátssza a fejében újra találkozásunk szerencsétlen körülményeit, ettől meg én is akaratlanul erre a sorsra jutok. - Mondjuk azt, hogy megvannak a módszereim- ez nagyon klisésen hangzik, de valaki, aki átoktörő továbbképzésre jár, kiváló kapcsolatai vannak a Gringottsszal és Dung Fletcher a lakótársa, aki gyakorlatilag olyan emberekre specializálódott, akik nem akarják, hogy megtalálják őket. Tehát nyert ügyem volt. - Na látod, ez már egy kicsit lényegesebb kérdés. De nem vagyok hajlandó így beszélgetni, legalább bebocsáthatnál és hellyel kínálhatnál. Azt remélni sem merem, hogy a pálcádat nem szegezed nekem. De hajlandó vagyok megbocsátani ezt az arcátlan bizalmatlanságot, és annak a számlájára írni, hogy mindketten pásztor nélkül hagyott bárányok vagyunk. A szám széle megvonaglik a nagyon merész sorsközösség említésére, de hát ha igazán belegondolok, ez a kijelentés megállja a helyét. Ha megtudják, hogy közünk volt a Nagyúrhoz, nem fog számítani majd, hogy miket műveltünk, vagy legalábbis édes keveset. - Nem érdekel Angelo. Te érdekelsz, különben Angelot kerestem volna fel ezen a késői órán, nem? Próbálom győzködni, mert amúgy ez az igazság. Angelo sohasem találkozott velem, miatta nem kell aggódnom. De hát mindezt el is mesélhetném, ha hagyná Csak a szememet forgatom a kiutasításra, de eszem ágában sincs ilyen könnyen feladni. Persze meg is zsarolhatnám, hogy felnyomom őt, amint kiteszem a lábam, de persze az nem lenne túl okos húzás. - És az sem elég, ha most itt becs szóra megígérem, hogy nem akar neked rosszat?
I solemnly swear
I am up to no good
Mina Bonham
C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
»
»Szomb. 13 Júl. - 13:44
Rezzenéstelen tekintettel követem a kezed az ajkaidig, aztán fel a levegőbe. Minden mozdulatodat, pislogásodat figyelem, és kész vagyok bármilyen hirtelen cselekvésedre. Ezt az éberséget csak fokozza a neved hallatán az agyamat elöntő adrenalin, és egy levegővételnyit csökkentem a távolságot a pálcám és a homlokod között. Tisztában vagyok vele, mennyire lehetsz veszélyes, legalábbis fel vagyok készülve a legrosszabbra, még ha nem is tűnik úgy számodra, hogy képes lehetek rá. Szótlanul hallgatom a válaszaidat, meglepődve egy-egy részleten, hiszen láthatóan nem tudod, hogy most ki vagyok, mit csinálok, hogy mi történt a bolttal egy évvel ezelőtt, és hogy Angelo azóta is az Azkabanban vegetál. Magabiztosságod csalóka, és még nem tudom, jó válasz lenne-e lelepleznem magam. - Ha Angelót kerested volna fel, onnan nem jöttél volna vissza – egy pillanatra felhúzom a szemöldököm, amolyan „gratulálok, nagyokos” módjára. – Az ígéreted semmit sem ér – néhány hosszúra nyúló másodpercig nézlek, gondolkodom, csillapítom remegő gyomromat, és megengedek egy pislogást immár percek óta száradó szemeimnek. - Ha bármi bajom esik, bármi (!)... Csapda van a házban. Nélkülem nem jutsz ki élve. Egy rossz mozdulat és véged. Világos? – megvárom válaszod és még néhány másodperc csendet, majd lassan hátrálni kezdek, a pálcámat nem tágítva arcodtól. Amikor átléped a küszöbömet, az ajtó hangos nyekergéssel becsapódik mögötted, az ablakok kilincse egy-egy csattanással elfordul, a halogén pedig megszűnik pislogni, hogy magabiztos sárga színnel égjen tovább. A falhoz érve határozottan nekidőlök, az asztal mellől az egyik szék mögéd lebeg a szoba közepére. - Hallgatlak – feszesen szorítom össze ajkaimat, akárcsak ujjaimat a rád szegezett pálcán. Egy esélyed van Carrow, ha elszúrod, vége van!
Kezdőlap
