A legendák úgy tartják, hogy minden odvas fa tövében ott nő egy-egy ártatlannak tűnő, apró gomba, amelytől vagy nagyon jót érzel, vagy sikítva hánysz. Esetleg egyszerre a kettő. Gomba mindenütt nő, ő épp csak arról hallott meséket, épp milyen és mennyi pózban látták megjelenni akár magát a hétfejű szörnyet, egyesek azt hiszik, hogy amit éjjel álmodnak, az nappal is megállja a helyét. Biztos persze a sírástól vöröslő szemek mesélik ez, viszont tény, ami tény, ő tényleg akar gombászni, mert ugyan ő tiszta fejjel kíván élni és alkotni, attól még minden ilyen kiváló bájital-alapanyag. Húzott már elő férgeket a földből, vagy épp nyesett meg csendes órákban növényeket, egy kis erdő, meg vaskos fatörzs nem fogja a frászt hozni rá, ha a cél adott, a kíváncsiság és a tettvágy pedig él és virul. Talárját félretéve, pulóverbe bújtatva magát, a lefele haladó nap sugaraiban indul meg, haját menet közben lazán fogja össze, fogai között pedig egyelőre a pálcája pihen, kéz híján. De aztán ismét ujjai közé veszi, majd tűzi is zsebre, egyelőre nincs szüksége rá, senki sem figyel egy magányosan sétáló lányra, akik erre bujdosnak, azok egymás szájában vannak, vagy épp valami tiltott dolgot tárgyalnak. Lehet épp azokat a kis apróságokat, amiket épp ő keres. De ha nem leli, másnem legalább jót sétálva szellőztette ki a fejét. Túl sok volt az értelmetlen fecsegés és üres mondatokhoz, meg úgy általában ebből az egészből. Megint zsong, megint menne és menne, még messzebb, mint ezek a falak és kerítések engedik, így ilyenkor jobb, ha lefoglalja magát, mígnem hülyeséget művel, olyat, amivel ledönti a szép kis kártyavárat. Maszk-szerű arcán türelmetlenség nyomai, majd végül a szokásos semmi pihen, azonban a fák között már kutathat, kereshet kedvére, egyedül van és mély csend öleli körbe. Szinte beleborzong, itt mindig van valami, amibe borzong, eleve a tudat, hogy ki tudja mi tör ki a fák közül, bár, egyelőre még az ösvényen halad a félhomályba, de ki tudja, mennyire mélyen veszi be ma a rengeteg. Persze, nem kíván sem kentaurok, sem legendák dúdolta vérállatok martaléka lenni, ő csak jön, kicsit elvesz, és távozik. Kész környezetbarát.
Léptei puhán csattannak a hangtalanságban, néha apró ágak reccsennek, míg elér olyan helyre, ahol lát is érdekeset. Itt már ugyan kell az apró fény a pálca végére, ahogy leguggolva, közelebb ereszkedve vizsgál egy apró, vékonyka száron pihenő kalapot, és annak tartozékait. Ettől sem fog sikítva hányni, és talán túlképzelte képességeit, hogy csak így, random majd meg tudja mindenről mondani, micsoda, de hát, erre lesz jó majd a könyvtár. Zsepibe csomagolva teszi el a jussát, majd indul tovább, indulna, amikor újabb kalapokat lát csillanni, vagy csak ökörnyálat, pókhálót, maga sem tudja, míg nem nézi.
Aztán nyikkanás, talán épp ágszakadás. Valami motoszkál és él. Nem nézi, milyen ösvény van lába alatt, de határozottan olyan, amit azok tapostak, akik tilosban akartak maradni. Talán épp most ront rá egy morgács, talán szép élete volt, de talán csak a fák lélegeznek. Kezében a gomba, miközben előre lépve, egy bokor hajló ágát tolja félre, ha lehet, hangtalan, gyakorlatilag pedig, minden hangot ad.
De a látvány se nem morog, sem nem lélegzik. Nedves csillanás a rothadó avaron, és egy nagyobb alak sziluettje, a fényviszonyok többet nem engednek. Feláll végül, mégsem ő az, aki majd guggolva reszket a bokorban, és mert miért ne láthatna meg olyat, amit más nem. Ajkaira gonosz mosoly ül ki, talán épp van valahol egy másik, akire vár, vagy akármi. De nem lépne semmit sem, csak súlypontját helyezi át, végzetére. Az ágak, amik eddig nem kerültek talpa alá, most ott pihenve zúzzák szét a csendet, és mint valami ostorcsapás, szelik át a kettő között a csendet.
Ha nem is akarta, ő ott van. Gombástól, pálcástól, kíváncsi tekintettel, rohanás nélkül. Talán úgyis süket.

A történetekben mindig minden más és felszínesen egyszerű. Könnyű megtalálni a jót, a rosszat és a bolondot, a valóságban ezek viszont akár egyek is lehetnek, akkor sem biztos, hogy észrevenné őket bárki. Vagy épp mindenki. Talán nem is fontos, hogy elkülönüljenek. Sosem gondolt komolyabban bele, hogy nem csak kint kéne keresnie akármit és akárkit, hanem kinyitnia a szemét és úgy látnia, hogy nem csak egy bohózat kerül ki belőle, nem a színjáték, vagy a saját kis játékai. Ahogy ármánykodva nyúl bele életbe, ahogy emelt fővel és hideg mosollyal hallja, épp miért rohadjon meg vagy épp egy utolsó repedtsarkú, hogy épp megint kinek a szájában kellene lennie, és talán jobb is lenne, ha az a könnyűvér lenne, aki ide magával nem a kutatási vágyat hozta volna, hanem valakit és elmerülne benne. Ha nem azért lapulna ki kezében az a gomba, amiért képes volt idáig eljönni és menetelni, mert épp megint olyasmiben merül alá, amelytől a rendes ember rendes lánya már ájultan heverne az avarban.
De sehol rendes ember, sehol rendes lány.
A roppanás csak talán neki volt oly hatalmas, mintha asszimilálódott volna az erdő mély, hallgató csendjéhez. Senki nem jár erre, hát mért félnek akkor olyannyira tőle? Nincs morgács, nincs ordas farkas vagy épp bármi más. Itt úgy néz ki, emberszörnyek telepednek meg. Mocorgás, élet és halál tánca rajzolódik ki előtte, ahogy szeme lassan végleg megszokja a természetes fényjátékot, miután pálcája végén véglet kioltotta a világot. Lábát óvatosan emelve hátrál el, és egy pillanatra a sötétbe veszve, majdhogynem visszatér az ösvényre felejteni és menekülni. Aztán, talán a hideg hűvösség, talán valami más ragadja meg, fonja ujjait köré és finoman taszítja vissza, mint holmi mocskos mágnes. Lehunyt szemekkel, apró pillanatokra tűn el önmagában, hisz odahaza sem volt sosem könnyebb, sárkánnyal élt és él, tűzzel égett bőre, vagy épp kemény szavaktól, pillantástól. Félelemérzete ha van is, volt is, eltiporták. Ragadd meg, irányíts, kerülj fölébe, nyerj, nyerj. Valami ilyesmi. Az ösvény helyett csak a színtér oldalához ér, immáron jobb rálátással és a tökéletes képet felvéve enged a kíváncsiságnak. Gyomrát szorítja az érzés, ujjai a pálcát szorongatva fehérednek el, szemei talán épp akkorára nyílnak, mint egy teáscsésze alja, de hangtalanul tompán akar létezni. Már ha képes ilyesmire. Talán ott tényleg süket vadállat terpeszkedik.
A nedves csillanás aztán vörös, élénk és még élő hatást kelt a beszűrt fényben, a fölötte törleszkedő alak karjai pedig olyanok, mintha emez lassan kúszna fel, hogy átszínezze mindenhol, ahol csak éri. A tetem tehetetlen fekszik, gyönyörű bundát falja fel és emészti el, az avar pedig mohón nyeli el a bizonyítékokat. Ő pedig egy nagyot, talán a büszkeségét és nem csal nyálát, menetelve bele abba a szerepbe, amikor az ember a biztos halál ajtaján kopog és nyit be, miközben mindenki más üvölti, hogy csak oda ne. És mégis. Nem érti, miért bámulja, hogy miért lép ki a takarásból és húz arcára fölényes mosolyt, hogy ugyan reszket, mert míg a tűz ismerőse, a vér és halál szaga még nem, de miért ne, miért ne most és itt. Sarokba szorítani, megragadni és irányítani, az már részletkérdés, ez kinek a részéről valósul meg. Mert nem tudja, micsoda mély csapda áll előtte. Vörös csillanás, reszket, de a veríték mégis lecsordul szinte a hátán, réveteg sóhajt hallatva ölti fel azt az arcot, amit akár már láthatott is. Emberszörnyek, ő pedig elhiszi, hogy erős. Az ember rendes lánya.
A vérszag ha őt nem is, a másikat körbeölelve ébreszti fel a világot, immáron ismét hall mindent neszt, a másik kapkodó levegővételét a sajátja mellett, fülében saját ritmusa, mégis, az apró reccsenéseket, a távoli szárnysuhogást, és akár képes lesz elképzelni is, amint a sötétség rámordul. Egyenes tartással sétált bele az aurába és talán a vesztébe.
- Hát nem elég halott? - tör ki belőle, okosabb, ravaszabb szavakat akart, mélyebbre hatolót és fájdalmasabbat. De talán személye az. Nem látja ugyan a jelvényt elsőre, de amint igen, mosolya gonoszra nyúlik, és megragadva azt, önmaga valóját szorongatva gyűri le az újabb lökést gyomortájon és fedezi fel, mindenben van valami szépség. Az ég tiszta, ahol a lombok beengedik. Ő erős.

Minden költői hasonlat ellenére, ez itt az elbszott helyzetek tökéletes példái közé tartoznak, vagyis, annak indulnak. Már rég elfeledte, hogy kezén még mindig ott pihen foltokban utolsó zsákmánya, hogy kicsit térde is sáros és nedves talán, és hogy amúgy még mindig apró és nem hatalmas, mint az a csaj, akinek a hajába a rágót röptette, és aki úgy tűnik, ülve nyalja meg a plafont. Levegővételeit ő éppen szabályozni próbálja, bár úgy hallotta, az ilyen esetekben többször történik ájulás, mintsem a várt nyugalom, és ájulni most végképp nem kellene – egy az, ő nem gyenge, másrészt meg, zajt csap, harmadrészt, mindegy. Közelebb érve azonban minden csak rosszabb. A szagok, a hang, az egész látvány, groteszk és kifacsart de hát, nem ezt kívánja? Halált falni, ahol talán pont ilyesmikkel kell majd szembenézni, ahol nem állatok fognak heverni a földön, hanem emberek, korcsok, ki tudja mik. Hát neki ezt el kellene viselnie, olyan ez, mint amikor eldönti valaki, hogy medimágus lesz, megment mindenkit, majd az első vérzéses sebnél elájul és összehányja magát, kiderülve, hogy neki ezt nagyon nem kéne. A halál egy fajtájával találkozott a mai napon, és bizony, első lépcsőfoknak is lehet nevezni, mégis, sápadt, gyomra még egyet rúg, szemeit pár pillanatra lehunyja, hogy szokja mind a fényviszonyokat, mint a látványt, mind pedig a véreskezű bolondot. Aztán visszatér, vissza a jelenbe, gyomra nyugodtabban mocorog, hangja sem remeg, bőre pedig mindig sápatag, ez talán meg még jobban is áll neki, a pír a kislányoknak való. Bár még szíve kalapál és térde kicsit remeg, se nem hányt, se nem pisilt be, háta egyenes – mert gyors kihúzta magát – és a táv lecsökkent, lát ő mindent, amit csak kell, egy jelvényt, vért, egy arcot, megannyi vért és a kést is, odébb pillantva pedig az egykor nagyszerű bundát, amit a barbár feltépett. Az üreg nyitott, benne fénylő kígyókként a belek, kövekként minden más, és még több vér.  Látnia kell, hogy elhihesse később és szinte magán érzi, mintha őt is bemocskolta volna, pedig ha a másik is vászon, ő maga fehér, mint a patyolat. Használt már állati dolgokat főzetekbe, fogott már békát, patkányt, kígyót is, férgeket, lassan előjön minden, hogy ő nem finnyás, hogy ő nem átlagos, hogy nem kéne félnie, mert van otthon szörnyeteg, akinél ez a világító mosolyú hóhér nem lehet rosszabb. Vagy mégis?
- Döglött – ismétli, mint valami gép, és apró mozdulattal gyújt fényt, emeli a saját feje fölé is, mint valami mesterséges napocska, mert hát barátom, ő is tud hazudni, olyannak meg ne add el, aki mesterien adja elő manapság, hogy minden jó. - Ne nézz hülyének, ez itt friss vér. Rajtad, mindenhol friss. Szóval, döglött – oltja el a fényt, mert abban túl sok mindent látott, még többet, és még nem teljesen biztos abban, hogy ő erős. De egyre jobban. A félhomály egyre jobban a barátja, ellenben ez itt. Tapasztalatlan, mármint saját maga. Nem látta a vad pillantást, vagy bármi mást, így nem mozdul, kezeit karba teszi, mintha vádolni akarná bármivel is. A srác itt ölt, vagy legalábbis, játszott valami leölt döggel, míg ő mérgekhez való gombákat keresett, amivel ölni lehetne. Mit kell itt a morális jóság határain gondolkodni, csak nem tudják egymásról, hogy épp milyen is a másik. Ő is nagy levegőt veszi, és talán pont olyan reszketeg kicsit, mint a srác.
- Sejted, valóban? - mosolyodik el, és lágyan csóválja meg a fejét. Nem, nem tudja. - Lelepleztem, hogy elbaszott prefektusaink versenyét te nyerted, magasan. Láttam füvezőt, nyíltan kefélőt, sőt még olyat is, aki sírt, ha kiosztott valakit, de olyat, aki vérben fürdik... - pillant végig rajta ismét, nem kellemes. Feláll a szőr a hátán, mégis, valamiért marad. Nem moccan, sőt, leguggol végül, és egy szintbe kerül vele. Minden zsigere kiabál.
- Tudod mit gondolok? Hogy vajon megéri tartani a szám, vagy okos kismadár legyek, és a megfelelő helyen kezdjek el énekelni.. - nincs túl közel, de eléggé távol sem. Vérpettyes arcát fürkészi, olvasni próbál, megérteni bármit. Táncol körülötte enyhén a világ, a halál szaga sosem volt közelebb, de ő nem inog meg, vagyis, próbálkozik. Valami azt súgja, valami pedig azt, hogy ez a titok jobb, ha titok maradt volna.

Ronda rituálé, fekete mágia, mély és sötét, ó megannyi létezik, megannyi kifacsart ábra, melyeket éjjelente, titokban, vagy akár másutt láthatott papírra vetve. Léteznek könyvek emberi bőrből, léteznek olyanok, melynek lapjait méreggel itatták át, kipárolog, vagy lerágja az ujjbőrt, le csontig, és már öreg, mit tehetett fénykorában. Van megannyi rossz és mocsok, fürödni lehetne benne, egész nap tanulmányozni, gyarapodni, talán kipróbálni. Eszébe ötlik pár sor, a mozdulat, csak a szavak nem. Egy régi és ősi rontás, bélfacsaró, zsigermarkoló, fájdalmas, szeme előtt ott a rajz, a görnyedt alak, szorongatja bensőjét a kín, kívül semmi sem látszik. Ha jól csinálod, akár vége is, belülről ázik el, majd tör ki belőle egy sugárral, belepusztul a fájdalomba, sikít közben és könyörög. Van itt minden. Illatos főzet, tedd fürdővízbe, elandalít, elaltat, miközben beléd ivódik, szép lassan örökre elaltat, semmi nem látszik, sosem tudja meg senki, nincs fojtogató nyom, egy csendes Avada, minden szar nélkül. Kenőcs az arcra, kelésekre, de rossz, mert ettől mint sav, csak mar, minek olvas ő ilyeneket, minek rejtegeti bele elméjébe és dédelgeti, minek érdekli. Fura mi? Mikbe menekül, ha kissé riadt, vagy egyszerűen minden kellemetlen. Ő is el tud bújni, le tud menni totális nyugalomba, bár tény, nem sokszor kellett itt alkalmaznia. Otthon. Ott többet, ott rosszabbat is látott, hallott. Az erdő néma, az égen terpeszkednek a csillagok, az óra ketyeg, ők tilosban, a világ tilosban, csendesen és egyetértésben. A rengeteg vadjai talán tanácstalanok; kik ezek, miért törtek be ide, miért nem mennek el, miért nem választják a kényelmet, mint eddig, miért háborgatnak. Akár egymást. Elmehetne, még el, nem folyt bele túlságosan és mégis, ezt már nem lehet eltemetni, ahhoz már túl sok az infó. Túl kellemetlen. Egy csepp és kettő, lustán és kövéren gördülnek le a vércseppek a késről, a nemes fém nemrég még ezt falta és most csak tehetetlen villan a kézben. Csatakos, itt-ott minden ragadt rá, hálál kis darab, úgy néz ki, ma sem okozott csalódás, fenyegető közegként ül közöttük, ahogy ők egymással szemben, talán nem kéne, talán meg kellett volna tanulni, hogy aki kést ragad, azzal nem szabad játszani. Tanulatlan. A zsigerek, amelyeket nemrég gondolatban áttekert, ott hevernek, igaz, állati, de ott kígyózik, bomlik, bűzt áraszt, a fémes mellett telepedik meg, szegény utolsó vacsora, voltál te bármi, remélhetőleg fenséges ízzel, amit érdemelt e szerencsétlen vad.
Ó, hogy kap levegő után! Ő is így tesz, mélyet vesz, gyomra rándul, de már csak alig, mindent meg kell szokni, ahogy a torz végtagokat a rajzokon, a keléseket, a szörnyebb sorokat olvasni, ahogy az egyik éjjel ketten beszélgettek az üres teremben, eldöntötték, hogy vadászni fognak, kergetőzni, falni és akár ölni is. Amikor eldőlt. Mély levegő, már nem árt, kiérzi az avar illatát, a srác valamikor magára kent pacsuliját, némi izzadtságot, vizeletet, amit a róka talán utolsó erejével engedett el. Ó, világíthatna az öle, de arra nem téved a tekintet, ahogy arra sem, ő hol libabőrös, hol merev, a ruha ápol és eltakar, a talár pedig elfedi a kínos kiállásokat. Egyelőre. De érdekelné vajon? Rákapna-e, mint egyesek az évfolyamban, mint a kilincsre? Nem. Ő túl más.
- Ó igen, igen. Vagy remeg a kéz, a hang, vagy egyenesen kikerül. Mondd, ezek után elsírod magad, ha látsz? - nem nevet, jobb lenne nevetni, csak nem bír és nem akar. Ez nem vicc. Ha meginog, mocsokba esik, beletenyerel, tartania kell magát. Egyensúlya rendbe is jött tán, háta egyenes, feje felszegve, csendben harap nyelvére, aprón. Elfojtva minden mást. Undort, valamennyi félelmet, vagy csak épp a kitörni készülő szavakat. Megragadja a csendet, és egymást bámulják, mint mikor jön az andalító pillanat, a sóhajt, felgyullan valami, normál esetben a szerelem első látásra, itt viszont inkább sokkal kifacsartabb, mélyen fekvő, felmérés és feszültség, ki ragad elsőre pálcát, kinek a keze mozdul aprót, és kinek a gyilkos, fájdalomra éhes szándéka lép elsőnek. A sakkban mindig a fehér kezd, de az mindig paraszt.
Mély sóhaj, arcáról eltűnik minden kínja, helyébe terpeszkedő dög ül, örömteljes. Hangszíne változik, tekintete üres, ó, lehullott valami és az ő füle nem süket, pillanatra hunyja be a szemeit, miközben hallgat, mindene borsódzik, saját ruhájának anyagába mar, mintha ez oly élvezetes lenne, hisz az is, áttörte a falat, megpiszkálta, meg tudja piszkálni, képes rá. Gonosz fúria.
Aztán nevet. Gúnyos, csilingelő kacaj, szerencsére nem mély baritonnal áldotta meg a sors, édes és méz, ezekből jobban hangzik minden átok.
- Az egy róka, én viszont nem egy kibaszott kisállat vagyok – vált ő is, arca kiürül, tekintete metsző és éles. Ez az, ami gyűlöl, ami vádaskodik, sarat dobál, amelyik akkor éjjel a gyilokra szavazott. - Te nekem, valamit? Mit? Nem gyűjtök macskafejeket, nekem ezek a játékszerek nem kellenek. Mid van? Nyűgözz le, próbálj lenyűgözni, de nem fog menni. Ott az prefektusi jelvény, én szarok rá, mindenki szarik már manapság rá. Kid van? Apád, anyád nagy név? Az enyém meg kegyetlen és vadállat, bele próbálnád mártani azt a kis vacakot, a gondolat alatt megölne. És én? Én én vagyok, nem tudom mit hallasz, azon kívül, hogy épp melyik tökén lovagoltam, ami nem igaz. Mid van? Tárgyaljunk, de egy rossz mozdulat, és nem lesz kezed, nem lesznek ujjaid és majd azt mondom odabent, amit akarok. Kenek magamra vért, sírok, hazudok és kinek fognak hinni? Nekem. Szóval.. Mid van? – teríti le a kártyákat, pálca az ujjak között, lustán terpeszkedő dög, ó most minden felfele ível, most nincs sötétség és semmi. Minden számít.

Vajon reszketeg nyúl, vagy valamiféle vadállat rejlik az ő maszkja mögött, ott, ahova ezt a fiút nem engedi be? Valahol mindkettő és egyik sem.
Akár kegy is lehetne, hiszen biztos nem olyasmi ez, mint a jelvény a mellén, amit mutogathat, büszke lehet rá. Tudja milyen, amikor valami nem oké, bár neki kényszere sosem volt ennyire véres, valami mégsem oké, ha ugrik a tű a bakeliten, teljesen más dallam kezdődik, vagy épp recsegés.  Az elsők vagy csalódások, vagy izgalmasak és maradandók, akaratlan sikerült a másiknak valami hasonlót alkotnia, nem épp a legkellemesebb szájízzel ugyan, de a változatosság gyönyörködtet. Sosem a jó társaságot kereste, vagy találta meg, ezt már megállapította. Biztos családi átok, bár ahhoz ez még mindig kellemes, fura az egész közeg dolog, általában tojik rá, érdektelen, most mégis kutatnak a szemei, keresnek és találnak, a mosolya mohó és talán valahol igazi. Mindenkinek megvan az ízlése, ki a magasakra figyel fel, ki a barnákra, ki a veszélyre. Noha nem úgy kell ezt érteni, hogy rózsaszín köd lengi körbe, hanem csak a tényleges figyelem, amikor nem csak lát és hall, az más kérdés, hogy a folyosón, hamis arcára és mosolyára sosem figyelt fel. Mert lassan realizálódnak a vonalak, sosem kötött hozzá nevet, sosem tárolta el és vette komolyan, de erre mondják, hogy csúnya dolog elsőre véleményt alkotni és ítélkezni, lám, lám, itt a meglepetés vagy épp hát csak egy súlyos titok. Viszonozni illene, de ő ennyire nem olcsó és nem könnyű, őt elkapni itt lehetetlen, nem hagyja és nem is kegyes, hogy csak úgy mindent megmutasson. Aztán kicsit mégis. Egy arcot legalább, a hideg mosolyt, azt, hogy ő mégis kapargat abban a sötétben, amiben ő úszik jelenleg, ennyire azonban sosem. Megszédíti kicsit talán, nem csak a vér fémes szaga, vagy bármi más, maga a jelen és talán a jövő gondolata is, hisz akár félhetne tőle később, ki tudja, mi fordul meg a fejben és mi nem, ő viszont félni ritkán és másképp tud, mindenképp érdekes lesz az egész, vagy, a legmeglepőbb, ha ezek után minden a feledésbe süllyed.
Az arcát fürkészi tovább, kellemetlen bámul, vagy épp ez tölti el valami jóval, nem tud belemászni a fejbe, talán ez lesz a következő a listán, amiben el kell érnie valamit. Legalább motiváció. Sóhajtoznak, vagy épp csak pislognak. Szeme már szúr kissé, kevésbé engedi magának akár arra a tizedmásodpercre is a sötétséget, mintha attól tartana, hogy abban ott pont olyasmi történik, amit elszalaszt, lemarad róla és sosem fogja érteni. És persze ott van az is, hogy jegyez. Most már látja az igazat és ha ezek után szembejön vele, mindig ezt fogja látni, a bájvigyor mögött, félő pillantás helyett, amikor kés helyébe tankönyv vagy épp semmi nem kerül. Átszűrődik majd a valóságon, felöltözteti ismét vörösbe, ő pedig majd elrejtheti a gonosz mosolyt, vagy akármi mást, megjátszhatja, hogy átnéz rajta, semmibe veszi ugyanúgy, mint előtte oly sokat és oly sokszor. És ez lenne majd a helyes?
- Nem félek – lehet, hogy félt, vagy csak megriadt. Ne legyen meglepve, nem olyasmi van a lábai előtt, ami megszokott. De lesz még rosszabb is, ez tény. - Ettől kellene? - pillant le ismét a tetemre, a kihajtogatott részletre. Tekintetét ott hagyja, mindenét megszilárdítja, kényszer, volt elég része ebben, üljön egyenesen, mosolyogjon, fogadjon szót, mondjon szépet, legyen jó gyerek, viselje el, nézzen és lásson, féljen, majd ürüljön ki és többé ne engedjen magába semmi mérget. Hogy tartsa érdekét a családon és azelőtt és fogadjon szót. Kényszer újra és újra. Elengedi ruhája anyagát, ujjai lazán nyúlnak ki, tekintetét végighordozza ismét lustán rajta. A késen, fel a jelvényen át ismét az arcára. Üres. Ő mindig ellenkezik. - Nem tudom, hogy kell. Én már rég nem ejtettem könnyeket. Igaziakat nem. Hamisakat sem fogok ejteni és ugyanazt teszem, mint eddig. Átnézek rajtad, te pedig rajtam – vagy nem ezt kívánja? Reszkető kislányt akar? Bensője reszket, de az az övé és sosem látja senki, ha felnyitná, az már többet nem mozdulna. Játszani fognak, vagy épp semmit.  Nevetése elszáll, azonban nem tud nem elégedett és szinte már doromboló pillantással adózni, hogy hamar meglátta, ő jobb. Hát persze. Más kisikoltotta volna már a levegőt a tüdejéből, már itt lenne a fél iskola, az erdő a kentaurjaival, már lefognák és nem értenék. Ez neki csak jó, máskor is kijöhet, máskor is elejthet valamit és engedhet magának. Aprót mozdul, csak annyit, hogy lábait maga alá hajtva telepszik rá, a hideg föld helyett térde a mocskos avarba fúródik, hátsófelét lábaira pakolva helyezi kényelembe magát, miközben a másik csak beszél és beszél. Jól látta, eltört valami, talán a hazugság kosara és most kénytelen engedni magának. Ám legyen. Arcán érdeklődés, kellemes mosolyszerűség, kezei saját térdén pihennek. Kuncog halkan, bájos kislány, bájos nő, szőke tincsei táncolnak, amikor aprón csóválja fejét vagy csak épp oldalra billentve figyeli. Aztán hangos sóhaj, reszketeg, de nem a félelemé. Játszanak. Ő is játszik. Talán tényleg szüksége van rá, vagy sem, de ha kapnak felé, megragadja. Nem a félelem ez, olyan, mintha vágy lenne, akarat, kíváncsiság, szükség arra, hogy tényleg ne legyen választása. Pedig mindig van, neki mindig.
Kezét lassan megemeli. Először a késért kívánt nyúlni, kicsavarni az ujjak közül, játszani vagy eldobni messzire, de aztán meggondolja magát. Közel van, mégis előrébb dől. Szabad tenyere térde mellett támaszkodik az avarba, mocskot már nem figyelve, gyomra talán rúg, de ő nem figyel. Ujjai lágyan érnek az arcához, oda, ahol az előbb rámutatott barázda pihen. Ujjbegyei nem fúródnak a bőrbe, óvatosan, már majdnem féltőn törli le az egyik barázdát, keni el, tekintetét viszont az övébe fúrja.
- Pontosan. Puha és forró maszk. De most eleven és él – húzza el a kezét, vajon az övé akkor mi? Bőre hideg, valahol fázik, de nem érzékeli. Benne nincs tűz, mint apjában, ami folyamatosan fűti, nincs meg benne az erő, amelytől az előbb piszkálódó ujjai megégették volna a másikat. Pedig vágyott rá sokáig, irigyelte és talán most tökéletes fegyver lenne a kegyetlenséggel vagy épp csak a világ ellen. De tökéletesség nemigen létezik. Így maradnak nyirkos, hűs ujjai, amelyek mocskosak, amelyet mintha valami fura rajzot húztak volna a másik arcára. Visszaül, visszahúzódik, megpihen.
- A világ ellen játszol? Szörnyeteg vagy talán szép köntösben? - vonja fel szemöldökét és igazából sejti a választ. Hisz le is van írva. Elég lepillantania, vagy akár csak karjaira. Bármire. Olvasnia kell csak, újraformálnia önmagát. Eddig sok minden nem érdekelte, elfér ez az egy is.
- Te úszol vérben, én pedig... nem. De nem számít, nem csődítek ide senkit. Elég ostoba vagy, hogy azonnal kiteríted nekem a kártyáidat, viszont szerencsés is. Igen, rossz a hírem, de csak egy elkényeztetett csitrinek hisznek, aki unalmából átkoz és gúnyolódik. Aranyvérű, miért érdekelné mások nyomora és kényelme? Ó, hát persze, nem akarok ilyen ellenséget, senki sem akar ellenséget, azok jönnek, ha akarom, ha nem – forgatja meg szemeit és szusszan. Ellenségek. Ki tekinti annak, igazából. Be van ide zárva, nem tehet semmi olyat, hogy ellenség legyen, csak kellemetlen és bár félnek tőle, ez még mindig semmi. Tekintetét a semmire függeszti, mintha távol lenne, kint, sötét alakokkal, sötét világban, ott, ahol a szavak szerint ő is muglikkal játszik. Messzebb van, majd visszatér, felé néz és arcára szélesebb, igazibb mosoly kerül. De nem, ezzel még nem nyert meg semmit sem. Macnair sem egy nap alatt építette fel azt, ami most van, ennek sem fog sikerülni. De miért ne lehetne szörnyetege?
- Nincs más választásom. Tudod ki hajtogatja ezt? Az apám. És tudod mit teszek vele? Semmibe veszem. Te nem vagy ő, holott... az ő fejében sem teljes minden. Úgy látom, az életem vonzza a szörnyeket. Te mit látsz? Én nem vagyok szörny, nem ilyen. Honnan veszed, hogy bárkit meg akarok kapni? - húzódik közelebb, lopva a távot, mintha lenne értelme suttogni, pedig csak a hatás. A pók hálót sző, lehetne pók. Akarja-e, hogy pók legyen? Tud egyáltalán az lenni? Sosem próbálta. A húst sosem.
- Nem érdekel, hogyan bánsz velük, hogy lassú vagy gyors. Nem érdekel, kinek van elköteleződésed, de ha nincs más választásom, akkor játszunk így. Ostobán, kisdedként, te a maszkod mögött, én meg a sajátom mögött. Mindig van választásom, ezért küzdök és ezért fogom túlélni. Vagy sem. Mit számít? Kilépve innen ez mind csak vicc lesz egy lapon. De akkor ne legyünk ellenségek és ez az éjszaka a mi titkunk marad.

Nem tökéletes semmi sem, ő pedig főleg. Akaratlan és tudatlanul létezik most vele szemben és állít fel valami olyasmit, amiről fogalma sincsen. Még. Teljesen. Annyit lát, hogy megfogta. Ő volt itt a csúnya vadász, a srác csapott le, mégis, belemászott a csapdába, amaz rácsattant a bokájára és bár nem üvölt és vergődik, benne van. Megfogta, véletlenül, de elég béna lenne, ha a véletlent sem fordítaná maga felé és gyúrná át. Nem lehet azt mondani, hogy erre itt és most azonnal képes teljesen, de továbbra is tartja magát, ha néha reszketeg is, foghatja a hűvös időre, a hidegre, amely többféleképpen kúszik fel bőrén és hazudhatja, hogy csak vékony a réteg, hogy míg mozgásban volt, meg se érezte, és hogy biztos nem az rázza, amely kép elé tárul. Viviana régen és talán sosem volt megilletődve, meglepve. Az emberek erre egyszerűek, még Macnair is az volt, túl nyíltan és hangosan mutatkozott be és a többi, a titkok már csak úgy voltak, mint a süti tetején a tejszínhab és a cseresznye. Adalék. És akkor most sikerült. Nem leplezi valahol, lássa akárminek a másik, kutató tekintetnek, kíváncsiságnak vagy ki tudja, talán megvetésnek, bármit bele lehet képzelni. Mégis, még mindig beszélnek egymással, még mindig tartja magát mind a kettő: az egyik erősnek és tökéletesnek építi magát, a másik visszafogja azt, ami kitört belőle, és amit akaratlan kellett valamelyest visszatömködnie erőszakkal a résen, amikor betoppant az aurájába. Mintha vihar lenne, amikor a két sötét, a két fura összetalálkozik. Kóstolgatják egymást és végül eldől, hogy csak némi szél vagy az évszázad vihara kerekedik ki belőle. Ő tartja magát, lehet rá büszkének lenni, lehet csodálni vagy épp bolondnak nézni. Utóbbit bárki rásütheti most már, és igazából, ő is megunta a játszadozást, az álcát. Mi ez, ha nem az őszinteség éjszakája? Ma nem színészkedik, akkorát.
- Ismerek rosszabbat. Ha tőle nem rettegek, te és a rókád sem fogtok egykönnyen. Vagy azt akarod, hogy féljek? - kíváncsi, mit akarhat? Elijeszteni, marasztalni, lenyűgözni? Csicsereg, beszél, meg van ő is illetődve. Apró mosoly, újabb. - Csak én láttalak eddig így, ugye? - mintha kérte volna, de ő amúgy is követelni szokott. Most egyiket sem, csak válaszokat sajtol ki, és annyira nem is nehéz. Lehet annyi mérget főzött már, hogy azok bőrébe ivódtak és minden egyes percben párolognak kifele, elérve másokat és aprón kínozva. De csak parfümillat lengi körbe, a friss ruhák még halovány illata, sampon és persze föld, ami már ráragadt. Vagy épp a mocsok, amivel beszennyezte.
- Ne legyél egyforma velem, akkor unalmassá válsz. Aki untat, azt eldobom – mert olyankor ott hagyja még a legjobbat is, amikor nem nyújt semmit, elmegy és kutat mást, mert mintha csak valami könyv lenne, aminek eleje érdekes, a közepe már nem és nincs türelme pazarolni az időt, sarokba vágja és többé hozzá sem ér. Talán ez neki semmit sem jelent, hisz nem tudhatja, ez rövid idő neki, hogy bármi is kialakuljon vagy történjen, a másiknak lehet kész örökkévalóság és már kész vannak a válaszai.
Talán ez is tükrözik abból, mikor hozzáér. Semmit sem tesz, csak hagyja, hogy megtörténjen. Röpke pillanatok, érzi a rezdülést, mintha a hideg rázná, pedig nem érzékeny zónát piszkál, nem a nyakát, ahol talán csiklandós, nem hasának azt a vonalát, amely egy hajszálnyira van az ágyéktól, és érzékeny, nem egy vékony bőrrel borított pontot, ahol minden érzékeny, kiváltképp ha körmeit nyomná belé. Meg persze, fogalma sincs, hol és mi esik neki jól. Csak az arc, az ajkai egy pillanatnyi érintése, azok is puhák, talán nedvesek is, ez már egészen aranyos. A gyilkosban ott az aranyosság, mint holmi vad kutya, akit egész életében vertek, egész életében ölt és mégis, amikor valaki odanyúl, tudva, hogy leharaphatja a karját vagy széttéphetné, ő gyengéden és akár szeretettel nyúl ki felé, hogy majd ő nem bántja, ő majd csak megsimogatja, enni ad neki, maga mellett tartja. Talán ez történt meg a röpke pillanatban, talán ez volt elég ahhoz, hogy végképp megtudjon eleget és az az okos szőke lehessen, aki ijesztő. Aki mindent lát.
- Érezni akartam, mennyire valóságos. És kíváncsi voltam – aprón von vállat, nem volt ez olyan nagy durranás, nem rángatta és nem is csípett belé. Nem az volt a cél, hogy fájdalmat okozzon, épp ellenkezőleg. A maszatot figyeli az arcon, amit okozott, majd az ujjait, amelyen ott maradt némi. Nem kezdi el törölgetni a ruhájába hisztérikusan, nem szedi le onnan. Elfér. És elférnek itt a szavak is. Megszűnik az erdő, megszűnik a döglött állat képe, csak ketten vannak, senki és semmi más.
- Ne légy önző, más is rossz és a világ ellen van – az még kérdés, tényleg a legrosszabb-e. Neki nem, neki az apa az, az igazi szörnyeteg, aki a lángjaival gyilkos és a szavaival tipor és pusztít, aki napközben olyan helyen ül, amely másnak lehetetlen és közben mindenkit megölne talán legszívesebben. És aki őt is valamelyest elpusztítaná, hogy más legyen. - Most mondtad ki először – ez nem kérdés, ez tény. Először szembesítette magát talán igazán ezzel. Vagy táplálkozik belőle, vagy összeomlik végleg. Majd kiderül. Széles mosollyal és bólintással egyezik bele, hát akkor ne legyenek ellenségek, hát akkor ő ide nem hív senkit sem, hisz a mindenki elől menekült el eleve. Maradnak ketten, összecsengő apróságokkal. Egy tincset rendez füle mögé, simítja el, hogy ne legyen útban, talán azt a dögöt is el kellene majd rendezni, az se maradjon csak úgy ott, de nem ér hozzá, nem moccan, nem az ő zsákmánya. Már nem is kell figyelnie rá, csak az apróságra. Ajkai elnyílnak, aprón, amint kimondja a vágyat, az akaratot, nevethetne is, de nem fog, fejét hajtja le, tekintetét süti le, mint a megilletődött kislányok, de valahol egy gonosz mosolyt ejt abban a pontban, ahol a sötét eltakarja mindenét. Aztán vissza mindent, a meglepett arcot, szemeket, az egészet. Apró játék.
- Kérdés, ez mennyire jó nekem – mert ez a lényeg, nem? Hogy vagy megvédi, segít neki, melegen tartja, elkényezteti és nem untatja. Hogy bármi, ami történik, neki jó legyen. Hiába szörnyeteg, aranyos ahogy fecseg, ahogy teper. Ahogy próbálkozik. Hisz akkor tényleg akarja, látja ő, meg kell ragadni, ez olyan pillanat. Aztán miért ne? Miért ne töltse ki az unalmas perceket vele, hisz most nem lát mindent, ki tudja, mit hoz még fel. Tesztelni, a legjobb szó. Hagyja, hadd mondja, nyomja és vázolja. Aztán megint csak vállat von, apró és szórakozott, majdhogynem ringatózni is kezdene egy nem létező dallamra. Hideg és síkos ujjak érintik meg, ezért nem mozdul, egy pillanatra ő is lemerevedik és olyan, mint az előbb a másik. De ez olyan rövid idő, aztán mint holmi macska, arcát szinte odatartva, dörgölőzve hagyja, hogy a véres ujjak bemocskolják arcát. Érzi ahogy a bőrére kerül, érzi a fémes illatot, érez mindent. Gyomra már nem rúg, érzett büdösebbet, vágott már fel tartozékokat. Kellemes fürdő, örök alvás nélkül, forró víz, amire vágyik, habokra majd, amivel lemoshatja a mocskot. De most akár nyakig is kenheti. Válasz előtt, bármi előtt emeli meg ismét a kezét, simít végig a karon, ami hozzá ért, a kézfejére helyezi, fúrja oda az ujjak mellé, majd mintha csak a kezét akarná fogni, ott tartja. Lánc, bilincs, ha nem látja, akkor vak. Csapda.
- Nem tudom, milyen lenne a felnőtt. Szavak leírva, kimondva, csók, még több apró és buta érintés, fogadjalak magamba, lökjelek el vagy akármi. Nem tudom neked mi az. A szövetséget is valahogy megkötik, vérrel, tintával, akármivel. Nekem akár elég a szó, de neked? - mintha csak annyit mondana, mire lenne szüksége, mire vágyik, és talán meg is kapja. Pókhálóban van, ujjaival ismét lesimít a karra, ott tartja, nem szorít.