Őszintén, nagyon vártam, hogy a családommal együtt végre elhagyjuk a nyáron is borongós időjárással operáló szigetet. Napsütés, fülledt levegő, arcba szálló homok, látnivaló minden sarkon, teljesen más kultúra, sőt, más nyelv; jó volt kiszakadni a hétköznapok mókuskerekéből. Örültem, hogy távol lehettem a munkától… leginkább azért, mert mostanában a bűntudatom kezdett szintet lépni és kiszakadva a minisztérium bűvköréből sokkal könnyebb volt elhitetni magammal, hogy igenis képes vagyok normális nő, feleség és anya lenni. Távol Angliától, az ottani problémáktól semmi más dolgom nem volt, mint a pihenésre összpontosítani és élvezni a fiam és a férjem társaságát. Előbbi nemsokára ismét elvonul a Roxfort-ba, ami okán hónapokig nem fogom látni. Nehezen viseltem, hogy elkezdett felnőni… imádtam a fiam, mindent megtettem volna érte és legszívesebben soha nem engedtem volna el a kezét, ezért a kamaszkorba való betáncolása egyet jelentett a szívem egy darabjának kitépésével. Senki sem mondta, hogy kiengedni a gyerekünket a szülői karok oltalmazásából ennyire nehéz lesz; legalábbis nekem, Lorcan valószínűleg sokkal jobban viseli a számára kinyíló világot, szabadságot és a 15 évesek életével járó izgalmakat. Majdnem ennyi idős voltam, amikor megismerkedtem az apjával, de abba bele sem mertem gondolni, hogy esetlegesen ő is hasonló cipőben járt. Egyet tudtam, ő nem fog a mi helyzetünkbe kerülni, saját maga választja ki a párját, azt, hogy kivel szeretné leélni az életét. Nem mintha nekem bármi okom lett volna panaszra. Szerettem a férjemet, ha arra került volna sor, akkor gondolkodás nélkül halálos átok elé ugrottam volna érte. Talán a titkaim nem erről árulkodtak, ám én pontosan tudtam, mit éreztem.
- Jó reggelt! – Megmosolyogtam, hogy a fiammal egyszerre léptünk ki a szobáinkból. Furcsának tűnt, nem nézett felém, rögtön az apjához lépett, aki már gondosan összeállított programtervvel kecsegtette. – Engem is visztek magatokkal vagy hagyjalak titeket kibontakozni? – Rögtön a kávé irányába indultam, miután somolygó pillantást vetettem a fiúkra. Egyiptom ide vagy oda, szükségem volt a koffeinre. Lehetséges, hogy el tudnám képzelni a napomat a múmiák nézegetése nélkül, viszont nem taszított a gondolat, szóval természetesen velük tartanék, ha igényelnék a társaságomat. – Gyertek, egyetek! Reggeli nélkül nem indulunk sehová. – Jelentettem ki rájuk nézve, majd visszasétálva hozzájuk egyik kezemet a férjem, másikat pedig a fiam hátára simítottam, hogy az asztal felé terelgessem őket.

Szerettem a családomat, a jelenleg körülöttem lépdelő férfi és fiú voltak nekem a legfontosabbak a világon. Az életemet adtam volna értük és az volt a legnagyobb félelmem, hogy valamelyiküknek akár egy haja szála is meggörbül. Vészterhes időket éltünk, amelyből nagyon jólesett kiszakadni: egy másik földrészre kellett utazni némi nyugalomért, ám minden kétséget kizáróan tökéletes ötlet volt a férjem részéről ez a kirándulás. A szívem lassabban dobogott a mellkasomban, ahogy Artemis-re néztem, aki a helyi lapot olvasgatta; régen láttam kisimulva a ráncokat a homlokán és az a hab volt a tortán, hogy a fiunk is velünk tartott és egy teljes hétig élvezhettem a társaságát. A tanév hónapjai olyanok voltak, mintha letépték volna a fél karomat, hiszen nem láttam minden nap Lorcan-t, esetleg a szünetekre jött haza, már ha nem maradt az iskolában a barátaival… el kellett fogadnom, hogy a kicsi fiam a felnőtt lét küszöbén táncolt, de ez volt életem egyik legnehezebb harca. A magas, jóképű, jó kiállású tinédzsernek többé nem volt szüksége rám, kiszakadt az általam öröklétig kívánt anyai ölelésből és közel sem kaptam belőle annyit, amennyit szerettem volna. De hát, ez egy anya sorsa, ugye?
- Gyanús vagy te nekem, kisfiam! – Széles mosolyra húzódott az arcom, meghallva szavait. Artemis elé reggelit tettem és mivel Lorcan közölte, hogy nem éhes, szendvicset kezdtem készíteni a kirándulásra. Úgysem fogom hagyni, hogy korgó gyomorral járkáljon a múmiák között. – A világ legjobb fej szülei… hallod ezt? – Széles mosollyal pillantottam a férjemre és a nagy csomagolások közepette bekaptam pár szem szőlőt, hogy míg nem eszek valami normálist, legalább ne szédüljek el. Bár a kávé már hatott, a koffeinről nem ebben az országban fogok leszokni. – Akkor, ha nem bánjátok, én is veletek megyek. Talán nem látszik, de szívesen nézegetnék ősi rúnákat. – Félig-meddig viccelődtem, viszont mivel ismertek, tudták, hogy odáig és vissza vagyok az idegen kultúrákért és az egyiptomi néphez igenis hozzátartoztak a hieroglifák. Arról nem is beszélve, hogy ki tudja, éppen melyik táblán rejtőzik egy-egy olyan információ, amit akár mi is hasznosíthatunk a mindennapjaink során. A varázslóvilág összetettsége és szerteágazósága verhetetlen, mindig tanulhatunk valami újat.
- Menj csak, öltözz át, aztán gyere, mert indulunk. – Mondtam aztán Lorcan-nak, akinek elvonuló léptei láttán boldog mosolyra húztam a számat. – Annyira örülök, hogy összehoztad ezt az utazást! – A férjemhez hajoltam és csókot leheltem az arcára. – Ne aggódj, hagyni fogom, hogy eltöltsetek kettesben egy kis időt, nem fogok folyton a nyakatokon lógni. – Huncutul megvontam a vállamat. – Tudom, hogy neked is hiányzik, szóval egy-két óra múlva eltűnök a bazárban és akkor kezdődhet a fiús program. Csak úgy szeretnék veletek, hármasban lenni egy kicsit. – Elpakoltam a szendvicseket és izgatottan vártam az indulást. Azt hiszem, éppen egy éve volt lehetőségünk így együtt lenni, tehát ráfért már a családra a közös kikapcsolódás.