boy division

A talár többe került, mint amennyit az elmúlt három hónapban kajára költöttem összesen. Csak kölcsön kaptam, tudod, elvárt az elegáns megjelenés az elnyűtt bőrkabátokkal szemben az efféle helyeken. Nyakban kicsit szűk is volt, vagy csak az idegességtől fuldokoltam, nem tudom biztosan. A nővel – most mindegy, hogy melyik nővel – nem messze tőle ültünk az asztalnál. Én rá figyeltem, a nő pedig minden másra, miközben mosolyogva cseverésztünk valami kortárs varázsló festményeiről, hogy az ecsethasználatról és a színekről szóló mímelődéseink közé elrejtsük azokat a kódszavakat, amiket leginkább egy mugli kémregény lapjain olvashat az ember viszont.
Azt hiszem, Lucius Malfoy nem vett észre minket, legalábbis egyedül akkor keltettünk nagyobb feltűnést, mikor a nő leejtette a villáját. Az étteremben néhány idősebb pár mosolyogott csak ránk, gondolom, ők is arra gondoltak, mint ami az én fejemben is megfordult párszor az elmúlt hetekben, hogy én ezzel a nővel végül is helyes pár lehetnék. Aztán csak addig tudom beleringatni magamat ebbe a gondolatba, amíg nem tudatosítom magamban, hogy csak és kizárólag azért áll szóba velem, mert mindkettőnknek fizetnek, hogy ma este itt legyünk. Mindenesetre valamiért jobban esik mégis csak a nőn gondolkodni, minthogy jobban belegondoljak abba, hogy mire is béreltek fel minket. Mármint… a picsába is, megint mi a szarba keveredtem?
A nő a leejtett villa után jelzett a pincérnek. Új villát kért, és a fickó kezébe nyomta a fiolát a méreggel. A méreg később Lucius Malfoy italába került, szigorúan egy olyanba, amit Lucius maga rendelt. A méreg maga íztelen, szagtalan, az általános bágyadtságnál többet nem csinál. A vadállat ugyanúgy vadállat marad, csak kevesebb kedve lesz megharapni, erre célzok. Eszem ágában sincs Lucius Malfoy-t bántani, csak meg akarok dolgozni a pénzemért, ahhoz pedig elengedhetetlen, hogy végig hallgasson. Eszem ágában sincs Lucius Malfoy-t bántani, de ha meg kell tennem, az elrendelőm elvárja, hogy ne riadjak vissza tőle.
- Ivott már belőle? – Kérdezte a nő.
- Abban sem vagyok biztos, hogy kapott-e egyáltalán italt azóta – feleltem én, aztán az arcomat a kezeimbe temetve sóhajtottam egyet. – Bassza meg.
Hátra toltam a székem, és felálltam az asztaltól.
- Hová mész?
- Ez egész este eltarthat, elszívok egy cigarettát.
- De…
Nagyjából hetvenszer beszéltünk át minden lépést és fontosabb szabályt. Nagyjából százszor megegyeztünk, hogy tartson bármeddig az a nyomorult vacsora, nem hagyjuk el előbb az asztalunkat, mint ahogy Lucius Malfoy feláll onnan.
- Öt perc az egész.
Olyasmi volt az épület, mint egy régi vigadó vagy színház. Egy lépcsőn felrohanva az épület bejárata felett volt egy erkély, oda mentem rágyújtani, az első slukk után biztos voltam benne, hogy öt percnél tovább fog tartani.

Nem tudom pontosan megmondani, hogy mikor untam meg az osztályvezető monológját Punta Cana csodálatos tengerpartjáról, a homok lágyságáról a talpa alatt, a levegő forróságáról és a koktélok mézédes ízéről. Valahol elvesztettem a fonalat a báránysültem rágása közben, és a szemben ülő édesen mélybarna pillantása között. Már képtelen vagyok meghallani a vacsorapartnerem szavait - amúgy sem kedvelem az üzleti vacsorákat, talán kedvelném ha ténylegesen üzletről szólna -, csak unottan járatom végig a tekintetemet immáron sokadjára az étterem drága terítői között, véletlenszerű embereket veszek szemügyre, a fejük tartásából, a kezük mozdulásából, az arcuk rándulásából szeretném megtudni mit gondolnak, miről beszélnek, mennyire tartják izgalmasnak a partnerüket. Ha nem lennék tudatában annak, hogy nem vagyok egyedül, akkor most félredöntött fejjel nézném a szemben ülő mélybarna szempár tulajdonosát, mosolyommal megpróbálnám egészen magamhoz vonzani, talán elmosolyodnék, talán felé emelném a boros poharamat, talán tennék is valamit, így viszont csak néha-néha visszapillantok az osztályvezetőre, szakálla alatt sebesen mozog a szája, néha nevet, néha felvonja a szemöldökét - ilyenkor általában elmosolyodom, mintegy válasz gyanánt - majd sietősen megrágja a falatokat, és folytatja a megkezdett monológot.
Kiiszom a boromat, ha másra nem is jók ezek a csütörtök esték, arra biztosan elegendőek, hogy az ember egy kicsit jobban leigya magát, mint azt otthon tenné, az osztályvezető úr amúgy is igazán szeret inni, nem bánja hát ha mindketten elengedjük magunkat. Én meghallgatom az élettörténetét vagy a problémáit, ő pedig bizalmaskodva nyom följebb a minisztériumi ranglétrán.
Intek a pincérnek egy újabb üveg félszáraz borért, s bosszankodva veszem tudomásul, hogy még mindig nem házimanókat alkalmaznak, csak el ne felejtsem majd megemlíteni a tulajdonosnak, hogy mennyivel egyszerűbb és gyorsabb lenne a kiszolgálás ha az emberek helyett varázslények szolgálnának föl - mikre nem jó a Malfoy név, nem igaz? -. Türelmetlenül sóhajtok a pillanatnyi várakozás miatt, beszélgetőpartnerem pillantása is hidegen siklik a férfi felé, s csak akkor fojtatja monológját mikor az már lépésnyi távolságra kerül az asztalunktól.
Unottan kortyolok, majd húst rágok, s újfent kortyolok, hosszan bólogatok, rágok, kortyolok, hosszan bólintok, elbámulok a távolba, s csak arra eszmélek föl, hogy lágyan szédülök meg.
Összeráncolt szemöldökkel túrok bele a hajamba, hirtelenjében túl zsúfoltnak érzem a termet, s túl fülledtnek a levegőt. Mintha az alkohol a kelleténél erőszakosabban szállt volna a fejembe.
- Bocsásson meg Uram egy pillanatra. -
- Menj csak fiam. -
Csikorogva csúszik ki alólam a szék - túl lassan és rezignáltan - ahogyan felemelkedem, lusta és erőtlen, imbolygó léptekkel indulok a friss levegő irányába, azt remélve, hogy a lágy szellő és az éjszaka hideg párája rögtön kitisztítja majd a fejemet.
Buta-buta téveszmék.
Megtámaszkodom valahol odakint, a falnál azt hiszem, s lehunyt szemmel mélyeket lélegzek. Nem érzem magam kifejezetten rosszul, mintha valami tompán nyomná el az időérzékemet, mintha az agyam nem tudná irányítani a mozdulataim sebességét.
Kellemetlen szagú cigaretta parázs esik a nyakamba, s ezt onnan tudom, hogy odanyúlva az ujjaim között szétmorzsolódó hamu keserű nikotin szagot hagy az ujjbegyeimen. Elhúzom a számat, dühös undorral lépkedek előrébb, el egészen az épülettől, hogy felpillanthassak az odafönt dohányzóra.
- Talán ha lenne olyan kedves és keresne egy hamutárcát.. - Kiáltom fel élesen reszelős és ficsúri undoksággal a hangomban.

Nem akarok börtönbe kerülni. Jó ideje ezzel a gondolattal kelek és ezzel a gondolattal fekszek. Aztán ugyanazzal a félelemmel sétálok még ma is, mint tizenöt éves koromban, mikor először mentem az utcára fűvel a zsebemben. Csak egyszer, egyetlen egyszer bukjak le, és akkor vége. Nem értem, tényleg nem egészen értem, hogy mások hogy csinálják, hogy hiába minden, amit tesznek, a végén ennyire félvállról veszik a dolgokat. Teszem azt, odabenn a nő hetente vagy nyolc ilyen vacsorát végig csinál, hogy aztán ismeretlen francia tervezők cipőire és ékszereire váltsa be a megszerzett pénzét, és soha, soha egyetlen pillanatra sem tűnt még a leghalványabb arcrezdülésétől sem, hogy ettől az egésztől nem is az, hogy rettegne, de mondjuk, csak egy icipicit rosszul érezné magát. Én mondjuk azt vettem észre, hogy hiába a túlzott önbizalom, az embert egy idő után akkor is nyakon csípik, szóval tudja fene, talán ezért vannak mások úgy, hogy akkor inkább már nem is vesződnek a fölösleges aggodalommal, ha egyszer tudják, mi a vége, addig is csak kiélvezik. Vagy pont ez a túlzott aggodalom fog engem majd egy nap megmenteni. Oké, oké, oké, tudom, jó vicc! De nézd, akkor sem akarok börtönbe menni. Lucius Malfoy miatt pedig pláne nem akarom, hogy lesitteljenek.
Eddig persze effektíve semmi rosszat nem tettem (nos… ma), éppen csak végtelenül be vagyok majrézva azért, amit tenni készülök. Azt hiszem, a világ legrosszabb bűnözője vagyok, legalábbis azok közül, akiket még nem kaptak el. Vagy hát csak arra célzok, hogy az ember sokkal hatékonyabb fenyegető erőként tudna fellépni, ha nem lenne beszarva attól, hogy mi történik, ha itt fenyegetni készül. Tiszta szánalmas, nem?
Teremtőmre mondom, néha igazán gyűlölöm magamat! De jól van, akkor legyen, miért is ne aggódjunk túl dolgokat, míg a felparázsló cigarettavégben keresünk megnyugvást?
Egy mélyen slukkoltam, hallgattam a kintről beszűrődő zajokat, néztem az utcát, majd mikor arra jutottam, hogy végül is semmi olyan nem történik az utcán, amit nézni lenne érdemes, megfordultam, háttal (inkább fenékkel) a korlátnak dőltem, és befele bámultam (leginkább a semmire), miközben a gondolataim hol a megbízóm körül kavarogtak, hol azon, hogyan is fogok túlélni a börtönben, hol pedig azon, hogy mit csinálnék a nővel, ha esetleg mégis összejönne, de még inkább Lucius Malfoy-on, mint valami fanatikus megszállott. Hátrafele hamuztam, és csak vártam, hogy teljen az idő, vagy a nikotin túladagolástól egyszerűen csak leálljon az agyam.
Aztán valami félismerős hang felkiabált, én pedig a magam őszinte természete szerint úgy válaszoltam, ahogy ilyenkor bárki másnak is megtenném.
- Menj a picsába! – Azt hiszem, a kelleténél hangosabban ordítottam, sóhajtottam, slukkoltam egy újabbat, és ahogy kifújtam a füstöt, hirtelen beugrott, honnan ismerős az a hang. – Ó – mondtam magam elé, aztán lassú mozdulatokkal, a pálcám felé nyúlva (ezt inkább csak a biztonság kedvéért) megfordultam.

Csak felvonom a szemöldökömet. Utálatosan elhúzom a számat, dühösen próbálok felfókuszálni a tagra, de nem igazán vagyok jól, nem igazán érzem biztosnak a lábam alatt a talajt, és a csillagok fénye sem süt olyan élesen, a Hold sem látszik igazán, képtelen vagyok felismerni, még a szeme sem csillan, hogy egymásra pillantva felvehessünk valami gyilkos szemkontaktust.
- Ez egy elég dörzsölt módja a bocsánatkérésnek. - Biccentem félre a tekintetemet felbámulva, fókuszt vesztve, és igazán nem vagyok elememben, igazán nem tud olyan csípősen pörögni a nyelvem.
Rosszul érzem magamat, fáradtnak és ragacsosnak. Nem tudom pontosan mit jelent az, hogy ragacsosnak, egyszerűen csak olyan, mintha a saját testemben nem is én lennék jelen, hanem valaki teljesen más.
Lehet, hogy hánynom kellene.
Nem igazán tudom honnan jutok erre a megállapodásra, talán túl sok bort ittam amíg az asztalpartnerem untatott, lehet, hogy igazából hulla részeg vagyok, csak magam sem jöttem még rá. A részegség józanítására pedig csak egy tökéletes módszert ismerek, a hányást.
Egy pillanatra tényleg elgondolkozom rajta, hogy lenyúlok a torkomon és kirakom amit bevittem, de aztán eszembe jut, hogy nem vagyok egyedül, és elég megalázó és gyenge pillanat lenne, ha ezt a roppantul kellemetlen társaságom látná.
Szóval összeszedem magamat, amúgy sem volt hányingerem, ez csak egy futó ötlet volt.
Nem tudom milyen ötlettől vezérelve, ellépek újabb két lépést, majdhogynem az utca másik oldalára kerülök föl, onnan bámulom meg a férfit. Nyeszlettnek tűnik és véznának, faragatlan senkiházinak. Szeretném megkérdezni tőle, hogy mégis honnan van annyi pénze, hogy itt töltse el az estét ahol egy furkász comb is drágább, mint más helyeken a legegzotikusabb étel. De nem kérdezem meg, és nem azért mert én tiszteletben tartom, hanem mert megpillantom a korlát résein keresztül a pálcáját. Ez pedig nem valami jó jel.
Láthatatlanul - képzeletben láthatatlanul, de mint mondtam a mozdulataim rezignáltak és lassúak - előhúzom a talárom ujjából a pálcámat, s úgy markolok rá, mintha éppen arra készülnék, hogy megtámadom az illetőt.

Eredendően Casimir beszélt a taggal, aki Malfoy ellen uszított. Nem tudom, hogy pontosan mit hallott róla Casimir, nekem már úgy beszélt róla, hogy Malfoy a világon az egyik legnagyobb szarházi köcsög, akit meg kéne tanítani arra, hogy azért az ő keze sem érhet el mindenhová, és hogy jobb lenne, ha állítana magán, hacsak nem akarja, hogy a kezeit a seggébe dugják fel. Na most, a pontosság kedvéért, nem tudom, hogy ez anatómiailag megoldható feladat lenne-e, de valami azt súgja, hogyha a ma estét végérvényesen elbaszom, akkor sem az én fejemet szedik le (vagy hát picit azért lehet, hogy de), hanem csak visszaküldenek hozzá, hogy ezt gyakorlatban leteszteljem rajta, hogy aztán biztosan, egészen biztosan célba érjen az üzenet.
Valamiért kedvem lenne megvakarni a seggemet, hogy aztán anatómiai jellegű számolásokat végezzek. Milyen mélyre kell menni, mielőtt kirántod a másik vállát ezzel, vagy mit tudom én. (Mert ugye mi a francot lehet manapság még átkokkal kezdeni, ha egyszer mindenre úgy rá vannak izgulva a hatóságok? Miért, miért ne mehetnénk vissza az állatias fizikai bántalmazásra? Ezt persze csak ironikusan kérdezem, igazából sokkal jobban izgat, hogy ha már nemet mondunk az átkokra, miért nem rohangálhatok legalább egy mugli lőfegyverrel, az utóbbi időben annyi moziba mentem, hogy Merlin látja lelkem, már nagyon közel állok ahhoz, hogy rávegyem Casimirt némi technikai újításra.)
Most nézzünk végig minden előbbi aggodalmamon, az erekben pumpáló adrenalinon, és legfőképp a tényen, hogy amennyiben most futni hagyom Lucius Malfoy-t, nem visszaküldenek, de az én kezeimet dugják fel a seggembe. (Lehet, hogy megvakartam valóban a seggemet, és lehet, hogy jó mélyre fel kell magamnak nyúlnom, mielőtt kitörik a vállam, de hát olyan úrias, jóvágású ez a miliő, kényelmetlenül érezném magam, ha ebbe most igazán belemennék.) Nézzünk végig minden előbbi aggodalmon, és nevezzük az egészet lámpaláznak. Túlságosan magamra vontam a figyelmét most, hogy visszamenjek az asztalhoz, kivárjam, hogy ő is visszaüljön, aztán pedig feszengve várjam, hogy még egy ilyen alkalmam legyen. Nincs a közelben senki, annál rosszabb meg aligha történhet (á, simán történhet), hogy a nő megharagszik rám, mert nem tartottam magam a tervhez, aztán nem hagyja, hogy ma este tényleg megdugjam (mind tudjuk, hogy amúgy sem hagyta volna).
Szóval, vedd az aggodalmas lámpalázat, vedd az ezzel járó minden aggodalmat, vedd ehhez hozzá, hogy ahogy a pálcámat alaposan megszorítva hátrafordultam, elkaptam a pillanatot, ahogy Malfoy is így tesz (mármint, ő a saját pálcáját fogta), ezek után pedig már nem kell meglepjen, hogy pálcasuhintással – vadul kalapáló szívvel és kicsit még mindig azon agyalva, milyenek lesznek a börtönévek: talán nem annyira megterhelőek, mint a saját kezem könyékig a seggemben (de nem gondolkodom ezen túl sokat?) – mellé keveredtem, hogy aztán kicsit még mindig idegesen rávigyorogjak.
- Készülsz valamire?

Egy pillanatig, de tényleg csak egy pillanatig úgy érzem, hogy valami teljességben hibádzik, már azon kívül, hogy nem érzékelem egészen jól a valóságot, mintha a részegség egy opció lenne minderre, a meglassult világra, a lassabban forgó agytekervényekre, a furcsa idegen kellemetlen hanglejtésére, de aztán arra gondolok, hogy ki lenne annyira bolond és balga, hogy belém álljon. Na nem mintha kifejezetten jobb pálcaforgató lennék, mint egy átlagos, velem egykorú fiatal, nem tudok én se többet sem kevesebbet, bár a reflexeim kifejezetten kifinomultak, és gyorsnak is vélem magamat - ebben az állapotban egészen biztosan cserben hagynának a jó reflexeim és a gyorsaságom -, de általában azért a nevem az, ami igazi ütőkártya a kezemben. A Malfoy név nemhogy nagyra becsült, jócskán is félt is manapság, apám azt hiszem eleget tett róla, hogy a Malfoyokkal senki ne akarjon kikezdeni, ha máshogy nem is, hát jókora pénz összeggel még az ilyen pitiáner alakokat is rendesen meg lehet kenni.
Mire egészen feleszmélek, az olcsó pacsuli szagától felfordul a gyomrom, az érdes nikotinnal keveredve egészen megtapad a nyálkahártyámon.
Lassú pillantással mérem végig az idegent, s habár ösztönösen hátrálni szeretnék - a férfi kellemetlen szaga mellett maga a férfi is túlságosan közel van, meglehetősen, sértően közel -, mégis úgy gondolom( még ebben az állapotban is), hogy az a megadás és a félelem jele lenne, így hát leküzdve az undort és az ösztönöket, csak kihúzom magamat úgy ahogy vagyok, kissé félrecsúszott nyakkendővel, alkoholmámortól csillogó tekintettel, és pillantásomat az idegen tekintetébe mélyesztem, a szemöldökömet megemelem egy kissé. - Nem tudtam, hogy elszámolással tartozom Önnek, Mr... - Egy pillanatig várok, hátha saját maga mondja a nevét, de túllépve az illendőség határain, a pillanat leteltével inkább folytatom is. - Mindegy is. Nem gondolnám, hogy ismerem, a talárja egészen... ódivatú, már sértésnek ne vegye, de mintha adományoztam volna egy hasonló darabot egyszer egy szeretet szolgálatnak. -Készenlétben tartom a pálcámat, ujjaim görcsösen szorulnak az egyetlen biztos pontra a tenyerem fogságában. - De ez biztosan egy véletlen egybeesés. Viszont ha lenne most oly kedves, és arrébb állna... - Természetesen a kábultságom ellenére is tisztában vagyok vele, hogy a férfi egészen biztosan nem lesz olyan kedves, és nem fog arrébb állni, még csak odébbállni sem fog, látszik a tekintetéből, meg abból a fölényes képéből amilyen a felkapaszkodott népségnek van.

@Danny Turner

Szóval egy darabon majdnem annyira szántam Malfoyt, mint saját magamat, hogy ezt kell tennem vele (mintha nem lettél volna tanúja a túl hosszúra nyúlt teljes mentális összeomlásomnak, barátom), de őszintén megvallva elég volt csak kinyitnia a száját, én pedig egyből rájöttem, miért akarná bárki is őt parkoló pályára tenni. Tudod, kicsit még örültem is neki, hogy két mondatába telt meggyőznie arról, hogy ő egy seggfej, könnyebb ettől elszámolnom a lelkiismeretemmel, vagy legalábbis kábé olyan érzésem van, mintha egyenesen szívességet tennék a világnak ma este. Ami éles váltás, persze, hogy éles váltás, de Merlinre, hát az örökös stressz helyett nem jobb néha arra gondolni, hogy azért fizetnek, hogy seggfejeket kúrjak pofán? Élni érdemes, szép és jó!
A mosolyomból oldódott egy kis idegesség (hogy aztán átvegye a helyét egyféle görcsösség inkább, a képzeletemben úgy festettem, mint egy hiéna, de – visszatérve az anatómiámra – a legkevésbé hasonlítok egyébként a hiénákra, nem kizárt, hogy egyszerűen csak baromi hülyén festettem ezzel a grimasszal), és ha már közel (tényleg túl közel) álltam meg hozzá, a nyakának szegeztem a pálcámat. (Egyébként nem tudom, hogy a picsába jött a varázsősatyáknak az az elhatározása, hogy már pedig nekünk akkor is pálcákkal a kezünkben kell varázsolnunk, ha egy pálcát előre nyújtasz, akkor azon elég nehéz leplezni, hogy egy kicsit remeg a kezed, miért nem gondolt erre senki sem annak idején? Mi van a gyávákkal? Mi van kiszáradt alkoholistákkal? Mi van azokkal, akik egész este egy étteremben ültek ugyan, de elfelejtettek enni? Hát ők már ki sem állhatnak magabiztosan? Velük nem törődik senki?)
- Gondolod, hogy lennél olyan kedves, és befognád? – Mire ezt kimondtam, már megkötöttem magammal azt a kompromisszumot, hogyha a világnak nem is teszek szívességet, de végül is magamnak mindenképp. Mint a legtöbb csóró gyereknek, azért nekem is mindig fájó pont, ha a gazdag kölykök leszólják, mi van rajtam, aztán nehogy már a kölcsön cuccaimmal is baja legyen másnak! Jó, nem, amúgy nem ez járt a fejemben épp, de megbízhatatlan narrátora vagyok a saját életemnek, nincs mit tenni. – Hoztam neked egy üzentet, talán szeretnéd végighallgatni.

Egy kicsit úgy is hihetném, hogy álmodok, hogy mindez csak egy képzelet szüleménye, a részletek alig vannak kidolgozva minden olyan bárgyú és kontúrtalan, elmosódó pillanatképnek tetszik minden, a férfi - vagy inkább fiú ? - a helyszín, a társalgás, de aztán mégis arra gondolok, hogy az álmaim egészen biztosan nem tudnának ilyen silány minőségűek lenni, a képzelőerőm egészen biztosan ezerszer sziporkázóbb, mint ez a szituáció itt, és ha álmodnék, hát biztosan nem ilyen túszul ejtőt álmodnék magamnak, mint ez az ember. Keserű cigarettafüst és olcsó öblítő szaga van, amitől újból elkap a hányinger, a parfümjén átérzik az izzadtságának markánsan csípős szaga, és úgy érzem, hogy fel kell nevetnem, mégis talán a támadóm abszurdnak tartaná, hogy a bőrömbe szúródó pálca megnevetettet.
Csakhogy valahol a szituáció izgalomba ejt - nem felizgat, még véletlenül sem -, csak adrenalin árad szét az ereimben, eszembe jut Lily Evans vörös haja, csatakos bőre, eszembe jut a szemében lángoló düh és élni akarás, eszembe jut a játékunk minden egyes pillanata, és egy kicsit elhiszem, hogy most én vagyok az őzsuta, a férfi pedig a helyembe lépő vadász, s tudom, hogy annak ellenére milyen bárgyúnak és lassúnak érzem most magamat, nem adom olyan könnyen a létemet, és ha a férfi meg akar ölni - most először jut eszembe, hogy lehet Lily Evans küldött utánam zsoldosakat, biztosan meg akar öletni az őt ért atrocitások miatt -, hátakkor én küzdök majd az életemért, foggal és körömmel.
Azért csak mozdulatlan maradok, s a kérésnek eleget téve némán próbálok biztos pontra fókuszálni, kicsit könnyebb ez így, hogy nem szemtől-szemben állunk, így egészen nyugodtan tudom felmérni a terepet magam körül, sehol senki, csak a furcsa illatú férfi meg én tengődünk az utcán.
Összeráncolom a szemöldökömet, ezen a ponton már egészen biztos vagyok benne, hogy Lily Evans bérelte fel - azért találhatott volna jobb és hatékonyabb gyilkosokat is - ettől pedig úgy érzem, hogy nekem kell üzennem neki, hiszen bármikor újból belekezdenék a játékunkba, bármikor újból képes lennék az az ösztönlény lenni akivé ő teremtett.
Hirtelen fordulok meg a tengelyem körül, remélve, hogy váratlanul éri, és a furcsa illatú férfinek behúzok egyet. Kicsit belesajdul a kezem, kicsit megszédülök, de azt hiszem sikerült pont annyi időt nyernem, hogy nyíltan rászegezhessem én s a pálcámat.
- Talán nem kellene ennyire színpadiasnak lenned, és talán le kellett volna fegyverezned. Nem vagy profi, nem igaz? - Félrebiccentem a fejemet érdeklődve, s itt a lámpa kósza fényében igazán jól szemügyre veszem. - Ó hát, azt hiszem nekem is lenne üzenetem a megbízód számára, feltétlenül add át majd neki, hogy meg van még a helye a pincémben -

@Danny Turner

Annál, hogy ezt ilyen könnyen elbasztam, már csak azt nehezebb elhinni, hogy senki nem számított rá előre, hogy ezt ilyen könnyen el fogom baszni. Olyan ez, mint azok az akciófilmek, amiket az ember a moziban néz, csak ez nem egy a nagy összecsapások közül, amik eldöntik aztán a sorsokat, az életeket, vagy az egész univerzum további folyását, hanem azok az apró részek, amikre senki nem figyel. Mikor a főhősre lecsap a gonosz, de még valahol a film elején, afféle első csapásként egy nagyobb, komolyabb hullám előtt. Mikor egy nagy háborúban kiküldöd az első katonáidat, aztán mosollyal az arcodon végignézed, ahogy ledarálják őket.
Abban a pillanatban – nem járunk sok pillanattal később, mint amikor utoljára felvettük ezt a szálat, tulajdonképpen lehet, hogy ez még ugyanaz, mint amit az előbb félbehagytunk – már pontosan annyira gyűlöltem Lucius Malfoyt, mint Casimirt, vagy a boyt, aki beengedett ennek a szaros étteremnek az ajtaján, ahelyett, hogy hazaküldött volna aludni, vagy mit tudom én. Gyűlöltem mindenkit, aki pont erre a helyre, pont erre a pillanatra sodort engem (a roxfortos házvezetőmtől kezdve az anyámon át saját magamig tulajdonképpen bárkit), de azt hiszem, ez talán így is van rendjén. Az embernek – vagy hát nekem mindenképp – sok ilyesmi gondolat megfordul a fejében, valahányszor behúznak neki.
- Baszd meg – de tényleg, bassza már meg –, ez a fülem volt!
Mármint, érted, ha már ütnek, ütnének rendesen. Gyomorszáj, szem, ágyék, torok, vannak itt ennél élhetőbb opciók – de fül? Nyilván odakaptam, nyilván ennyi idő alatt egy hülyének is eszébe jut pálcát szegezni rám, nyilván ebben a pillanatban tényleg jobban járnék egy pisztollyal (vagy egy átkozott konyhakéssel), mint azzal a bamba, talán kissé elkínzott pillantással, amit rámeresztettem, meg a pálcájára. Még mindig a fülemet dörzsölgettem, mikor azért csak-csak kinyújtottam a karom, illetve a magam pálcáját én is, hogy rendezzem az erőviszonyokat. (Ne félj, van vésztervem, mindig van vésztervem, ha szar a helyzet, macskává változok, úgy pedig egész gyorsan futok, aztán már-már megdöbbennél, újabban mennyire egyszerű nevet változtatni, és elhagyni az országot.)
- Nézd, jogos, de amennyi időt arra áldoztál, hogy ezt végigmond, vagy öt capitulatus-ra elég lett volna. Arra vársz, hogy én mondjam előbb? Tudod, ha bántani akarnálak, azt már előbb megtehettem volna. És én például nem fülre mennék. – Jó, oké, ez a túlvilágon elég tuti sztori lesz arról, hogyan haltam meg. Ez az, folytassuk csak! – Ha hadonászni akarsz azzal az izével, akkor persze, hát, folytathatjuk, de most, amíg így figyelünk egymásra, akár végig is hallgathatnál. Először is tudnod kell, hogy fogalmam sincs, mi a szarról beszélsz. Másodszor… - és persze ádázul figyeltem minden mozdulatát, hogy hátha félre tudok még ugrani, ha úgy dönt, hogy nem akar meghallgatni.

@Lucius Abraxas Malfoy

Egy kicsit értetlenül bámulom a fura szagú férfit, egy kicsit megütközve, de a végén csak nagylelkűen vállat vonok, és türelmetlenül, mintha csak unnám ezt az egész helyzetet ( egy ponton amúgy tényleg unom) félrepillantok, hogy aztán újra megbámuljam magamnak. Ezernyi következtetést sikerül levonnom róla, de a legtöbb unalmas és a kinézetére vonatkozik, ami meg mást érintene hát nem elég érdekes ahhoz, hogy téged is beavassalak.
Mondhatnám most azt neki, hogy direkt a fülére céloztam, hogy direkt ott találtam el, ez valamiféle figyelmeztetés volt csupán, hogy bemutassam az erőviszonyokat, de közben arra jutok, hogy sokkal rosszabb lenne ha most magyarázkodni kezdenék, mintha nem mondanék semmit.
Az igazság az, hogy úgy gondoltam, hogy fél-részegen képes vagyok egy jobb ütést bevinni, de hát valahol félúton elvesztettem az egyensúlyomat na meg magát a lendületet, és így egy elég béna félpofon-ütést sikerült létrehzoznom, de legalább azt elértem, hogy lépéselőnyre tegyek szert.
Kicsit megemelem a szemöldököm a furcsa illatú férfi reakcióját látván, és egy kicsit elmosolyodom ( kicsit szánalmas mosolyt villantok: mármint, hogy őt szánom nem magamat, érted), kicsit félredöntöm a fejemet, de a pálcámat meg sem mozdítom.
- Nem igen csináltál még ilyet, ugye? - Kérdezek végül rá, és egy erős késztetést érzek arra, hogy akkor magyarázni kezdjem mi is lenne a pontos teendő, de még idejében megálljt parancsolok a számnak, nem lenne értelme az ő malmára hajtani a vizet, hiszen elméletileg ő most engem próbál kicsinálni - jó igazából nem akar kicsinálni csak át akar adni egy üzenetet, de nem is értem, miért nem küldött egy levelet? - és nem kellene neki tanácsokat adnom.
Kicsit még magasabbra emelkedik a szemöldököm, kicsit még jobban félrebiccentem a fejemet, kicsit visszaveszek a mosolyomból.
- Nézd, ha nem akarnálak meghallgatni, már rég elhoppanáltam volna, vagy csak egyszerűen megöllek. Igazándiból elég érdekesnek talállak ahhoz, hogy ne tegyek ilyen drasztikus lépéseket. - Meg amúgy sem ölném meg, de hát neki ezt nem kell tudnia.
Összeráncolom értetlenül a szemöldökömet, majdnem tényleg csak majdnem leeresztem a pálcámat. - Ha nem az küldött akire gondoltam, hogy küldött, akkor ki volt az? -

@Danny Turner

Érted, bassza meg, az a baj amúgy, hogy itt bárki bármennyire is azon van, hogy megállítsa Lucius Malfoy-t, addig már nem menne el, hogy hagyja, hogy csakugyan baja essen. Túl nagy név, túl sok pénzzel, a világ pedig egy szar hely, és az ilyen pökhendi seggfejek valahogy mindig megússzák, mert egyszerűen ez a túl nagy név, túl sok pénz egyenlő azzal, hogy túl sok gondot okozna neked az, ha egy ujjal is hozzáérnél. És ja, gondolom, lehetne itt leveleket írni neki, de engem nem azért fizetnek, hogy gondolkodjak, hanem hogy elbaszott folklór műsorokat adjak az utca törvényeiről, amiket egyébként főleg mugli filmekből tanultam, hát hogy érhetnék el tényleg sikereket? Na mindegy, csak arra célzok, hogy a megbízóim fogást akarnak találni rajta, nem pedig mindenképpen bántani őt.
Az mondjuk látszik, hogy egy utcai támadás nem az lesz, amivel megtörik. (Jó, támadás ez egyáltalán? Végtére is ő ütött meg!)
Az mondjuk látszik, hogy amennyire én egy-két csapásra el tudok kúrni dolgokat, olyannyira megy ez neki is. Mármint, rendben, külső szemlélőnek lehet, hogy úgy tűnik, hogy itt tulajdonképpen egy centire vagyok a haláltól, ha már neki egyáltalán nem áll érdekében, hogy én ép bőrrel megússzam ezt, de könyörgöm, egy kibaszott étterem előtt? Ki a franc áll neki a nyílt utcán ölni?
Nem, nem ezt akartam mondani egyébként, semmitmondó fenyegetésekkel én is tudnék dobálózni, hogy aztán ne ijedjen meg, itt inkább arról van szó, hogy Lucius Malfoy végső soron ezüst tálcán kínálta fel, hogy mi az, amivel tényleg meg lehet fogni. Mármint, oké, eltartott egy ideig, amíg ez leesett, és ez most egy komoly HEURÉKA pillanat, de ha ennyire, ennyire arra vár, ha arra számít, hogy valaki utána küld valakit, mert korábban volt helye a pincéjében, akkor… akkor igazából tényleg azt kéne megtalálni, akit abba a pincébe visszavár. Látod, látod, pont ez kellett nekem! Valami, amire majd alapozhat a második hullám!
- Hm – néztem őt egy darabig, végig gondoltam a dolgot párszor, hogy ki lehetne-e szedni belőle bármit is még erről az egészről, anélkül, hogy túl indirekt legyen, de ma este már túl sok dolgot kúrtam el, hogy ezt is megkockáztassam. Ez, ez viszont már egy jó nyom. Hasznosabb, mint ha egyikünket éjszakára kórházba küldjük. Szóval lassan leengedtem a pálcámat, mert kibaszott szar forgatókönyv lenne erre az estére, hogy ha már így megtörtük a jeget, mégis csak elkezdenénk egymásra átkozódni, amikor például rá is gyújthatnék. – Én igazából – egy szálat a szájamba pöccintettem –, azt hiszem, végeztem is. – Meggyújtottam a szálat, slukkoltam, kifújtam a füstöt. – Máskor ne járjon ennyit a szád, ezt üzenik. További szép estét, Mr. Malfoy. És… elnézést a hamuért.