Nem alszik, valószínűleg soha többé nem alszik már, addig kellett volna felrobbantania ezt az egész kurva világot, ameddig lehetett, de túl sokat gondolkodott rajta, sose volt bátor, a bátorság nyilván valami olyasmi, hogy az ember szembe mer nézni a saját rettegésével, ő meg nem, ha valaha bárki bátornak látta, az nyilván azért volt, mert olyan kevés dologtól félt, de amiktől igen, azok megbénították, mint egy szűkölő kölyökkutyát, még az utolsó szabad pillanatait is arra használta, hogy ugyanolyan szervilis legyen, mint mindig is, micsoda pazarlásnak tűnik az egész, de most sem tenné máshogy, most ugyanúgy lehajtaná előtte a fejét, épp ettől ennyire gyilkosan ironikus a büntetés, elvenni a szabad akaratát, mikor önként is engedelmeskedne, soha nem árulta el az apját, soha nem eléggé, mennyire egy röhejes gyerekcsíny volt felcsapni halálfalónak titokban, mikor szemtől szembe egyetlen dacos félmondat volt minden, amit tizennyolc év alatt ki tudott erőltetni magából.
Pattanásig feszülten, ruhástól fekszik az ágyán a falnak fordulva, mint valami elbaszott siralomházban, pedig ez az egész annyira banális és annyira jelentéktelen, már az a pofon is valószínűtlennek tűnik, már a gyűlölete sem annyira simogató, mert annyira fuldoklik a saját tehetetlenségétől. Mit számít, hogy végre tulajdonképpen emberszámba vette a maga iszonytató módján, ha egyúttal elérte, hogy ő viszont már ne tudja emberszámba venni saját magát? A menetrend része, hogy végighallgatja a zár kattanását, az ajtó csukódását, hogy hagyja, hogy megátkozza, mielőtt felemelné a fejét, felülne, a falnak vetné a hátát. A menetrend része az is, hogy megpróbál küzdeni ellene. Könnyebb kéne legyen, nincs itt, nem uralkodik rajta a puszta jelenlétével, de a hiánya is pont ilyen kérlelhetetlen. Megpróbál küzdeni ellene, tényleg megpróbál, nem is azért, mert annyira durva lenne, amit mond, belőle, úgy tűnik, teljesen hiányzik ez a normális szégyenérzet, valahogy rosszul van behuzalozva, az antagonista izmok viadala fáj, és ez is normális, a csikordulás a fogfelszínei között, a saját zihálása, Moody, a saját gyűlölete, a saját tehetetlen haragja, ebben az egészben nincs semmi furcsa.
A természetellenes csak az eufória. A könnyűség. Hogy valami egyszerűen csak jólessen.
Még ha utána meg is fizeti az árat, ahogy felriad belőle, kábán belenéz Moody szemébe, zihálva a hiábavaló erőfeszítéstől. Vagy volt-e erőfeszítés. Talán ahhoz is túl gyenge, hogy igazán megpróbálja – nem, ő nem az a fajta, aki megöli a zsarnokot, hogy is gondolhatta bármelyikük, hogy hasonlítanak. Leküzdi a szégyen keltette agressziót, és nem, a szégyen egyszerűen csak a saját gyengeségének szól, nem a száraz célszerűséggel kibontott talárja és a száraz célszerűséggel végzett mozdulatok miatt szégyenkezik, és amiatt is csak egy pillanatra hunyja le a szemét. Aránytalan a büntetés, de mégis megérdemli, ha nem is azért, amiért az apja bünteti, és Moodyt választja hozzá eszközként, megérdemli, mert gyenge, mert sose volt képes tényleg fellázadni. Megérdemli.
Úgy marad, a falnak vetett háttal, combjára fektetett tenyérrel, a pillantása is alig gyűlölködik – mit gyűlöljön rajta most, ezért minek gyűlölje, most olyan lenne pont Moodyt gyűlölni, mintha a nadrágszíjat gyűlölné, amivel verik; annyi oka van a halálát kívánni, de gyűlölje épp azért, mert jó kutya ő is? –, a hangja is tárgyilagos inkább, mintsem gúnyos.
Ez még csak nem is Moody, Moody nyilván utálja az egészet, az utasításához legminimálisabban szükséges, szűken mért meztelensége minden négyzetmilliméterét, ebben nincs semmi vágy, talán Moody egészében sincs semmi vágy, ezt már megtanulta. Moody előtt persze a gyengeségét sem kellene ismét szégyellnie, látta azt is korábban épp úgy, mint a farkát, de előbbit mégis muszáj megsemmisülésig szégyellni.
- Hogyan tovább? – kérdezi végül rekedten, és végignyal a száján, most még csak nem is provokálja, csak azért nem unott a hangja, mert ahhoz túl sűrűn veszi a levegőt, de egyébként abszolút színtelen, érzelemmentes, gúny sincs benne. – Folytassam? Akarod, hogy le is vetkőzzek hozzá? Csináljam rendesen?
Épp csak azt nem mondja: essünk túl rajta. Nem, ez semmi személyes. Hiába akarja két kézzel ütni Moodyt, nem fogja. Hiába akar vinnyogva kapaszkodni a lábába és ráolvasni a gyerekes vádjait, nem fogja. A legjobb, ha egy személyes mondatot sem mond. Csak eszközök. Csak jó kutyák. Illetve, Moody legalábbis az. Kénytelen lesz minden egyes kurva alkalommal megpróbálni újra, és minden egyes kurva alkalommal alul fog maradni. A legtöbb, amit tehet, hogy emelt fővel viseli a kudarcot. De hogy lehetne ezt emelt fővel viselni?
Aapja végső soron mindenképp nyert. Most már tényleg meg akarja ölni magát. Csak azt akarja, hogy vége legyen, hogy eltakarodjon innen ez a rohadék, és megölhesse magát. Már az se számít különösebben, hogy értelme legyen. Semminek nincs semmi értelme. Fásultan vonja meg a vállát.
- Össze kell szedned magad, ha valóban meg akarsz alázni.

A merevedése a kezében csak addig tart, amíg Moody azt nem parancsolja, hogy hagyja abba, semmi nem marad utána, csak egy kis száraz kellemetlenség a meztelen nyálkahártyán és a fásult alkarhajlítókban, és az a végtelen kimerültség, ami talán azt bizonyítja, hogy legalább küzdött ellene, valahol mélyen, láthatatlanul, miközben nagyon is önfeledten engedelmeskedett, de inkább csak egy lehetőség az önáltatásra. Lehunyja egy kicsit a szemét, és csak akkor néz Moodyra várakozóan, amikor már úgy érzi, hogy képes szenvtelenséggel leplezni, mennyire rohadtul darabokban van, vagy legalábbis abban bízni tud, hogy nem kezd el neki is könyörögni, mint az apjának, ha kiadja a következő parancsot.
Igazából mindegy is, hogy most épp nem adja ki azt a következő parancsot, és  nyilvánvaló, hogy most kap pár percet, talán többet is, de nem számít. Bármikor folytatódhat. Ha soha nem folytatódik, akkor is elviselhetetlen a tudat, hogy folytatódhatna, és ugyanolyan kiszolgáltatott lenne neki. Talán még az is mindegy lenne, ha az apja felszabadítaná az átok hatása alól. Akkor is bármikor megtörténhetne újra. Lehet, hogy most már kurvára nem számít semmi soha többé.
- Szélkakas – leheli gyűlölködve, de a hangján nem hallatszik ez a gyűlölködés, a hangján a világon semmi nem hallatszik, üres és fásult a hangja, kicsit unott – és ezzel egy időben hagyja neki, nem tiltakozik az érintése ellen sem pont úgy, mint ahogy nem használta a szabad akaratát korábban sem arra, hogy ellenkezzen. Szabad akarat, úgy tűnik, ez is olyan, mint az oxigén vagy az ivóvíz, csak akkor érződik, milyen végtelennek tűnt mindig, amikor kifogy, de hát volt-e neki valaha igazán szabad akarata, ha soha nem bírt igazán nemet mondani, ha mindent hagyott mindenkinek, aki egy kicsit is kielégíteni látszott a szomjúságát, ha sose bírt valóban fellázadni az apja ellen, ha még ennek a szomorú fasznak is csak akkor mondott először nemet, amikor ott voltak a régi házában, és utána sem sokszor, erre gondol, miközben Moody keze alatt nyirkosnak és hidegnek érzi a saját arcát, miközben engedi magát megcsókolni, élettelenül, mozdulatlanul, de egészen odaengedi magát, aztán mégis inkább harap egy kicsit az ajkába, csak hogy a másik érezze, hogy ott van, jelen van, mert bármennyire gyűlöli, bármennyire azt akarja, hogy a talpa alatt haldokoljon, ezt mégsem tudja megtenni vele, hogy teljesen reakciótlanul eltűri a csókját, ennyire most sem bírja megalázni, ennél sokkal emberségesebb addig marni, amíg a vérét nem érzi.
- Mégis hova? – gúnyos horkantás lenne, de úgy hangzik, mintha elcsuklana a hangja. – Micsoda hülye kérdéseid vannak, Hentes. – SEMMIT, semmit nem akar, most úgy érzi, hogy semmit nem akar, hogy senki nem lenne, illetve hogy most is senki, de ha ezt kimondaná, biztos el is bőgné magát, de még ha nem is, még ha oda is tudná vetni foghegyről, akkor is úgy hangzana, mint valami elbaszott cry for help.
- Ne fáradj az ígérgetéssel. Kérlek. Mindketten tudjuk, mi jön azután, hogy – visszagyűri a farkát a talárja alá, aztán tesz egy hanyag karmozdulatot, ami ezt az egészet összefoglalja a kibaszott csókkal meg az öleléssel, mielőtt belehanyatlana ebbe az egészbe, ami után az jön, hogy úgy tesz, mintha nem is létezne.
Szinte automatikusan rásimul a szája arra a sebhelyre a válltöve és a nyaka találkozásánál, amit múltkor felfedezett magának, milyen elbaszott dolog voltaképpen, hogy az ő mentális mostohabátyja az Úrban a megerőszakolt múltjával és az érintésfóbiájával végső soron ennyire normális dolgokat preferál, a gyengédség ennyire szokványos megnyilvánulásait. Nem mintha rossz lenne ez, szereti a forradásai textúráját az arcán, otthonos a verítéke illata, az izmai keménysége, ennek az egész ölésre tervezett, brutális, robosztus testnek a groteszk kontrasztja az ölelésben. De azért az egészből még mindig a sebhelyek vannak a legközelebb ahhoz, hogy bármit is megmozdítsanak benne. Most azok is elég távol. Ez a simogatás nem nyugtatja meg, nem vigasztalja meg, nem feledteti el vele ezt, nem törli csendes fehérre az elméjét, nem teszi elviselhetővé a létezést. Ahhoz ezek a lagymatag ingerek kurvára kevesek. Ahhoz igazi, mély benyomások kellenek.
- Akarod látni, hogyan csinálom valójában?

Nem mentegőzik, pedig nem gúny volt, csak valahogy az adott pillanatban, nevetségesen a karjába simulva helyénvalóbbnak látszott ez a… becézés, mint egyszerűen moodyzni, a keresztnevéhez pedig még az ő fejében is a saját dörgölőzése tapad. De nem mond semmit. Azt se mondja fásultan, hogy nem, persze, hogy nem fogsz semmivel se fáradni, ez meg nyilván illetlen lenne, miközben a másik épp abban a fázisban tart, hogy teljes odaadással ígérget és gondolatban megmentőset játszik. Gyerekes toporzékolás lenne kimondani a valóságot, ami marja a torkát. De mi az, hogy fenyegeti? Mi olyat mondott, ami fenyegető?
Konokul hallgat, nem védi meg magát, csak ráfeszül a vonásaira a néma acsargás; bármilyen abszurd is, még mindig biztos kézzel talál utat az elevenébe, lehet, növeszthetne magára akármilyen kemény bőrt, Moody szavai számára akkor is áthatolható maradna. Már visszaszívná az egészet, miért is nem bírta még ki egy kicsit, miért nem mondta inkább azt, hogy fejezze be, amit tennie kell, és hagyja végre itt; most már kimondottan nem akarja megosztani vele, eddig sem arról volt szó, hogy akarta, egyszerűen mellékesnek tűnt, hogy itt van-e közben, mit gondol, élvezné-e – kettejük közül erre csak neki van szüksége.
A felszólító mód aztán megérteti vele, milyen automatikusan ereszti le a pajzsát a közelében még most, milyen gusztustalanul megragad minden alkalmat, hogy bízzon benne, hogy a legféltettebb gyenge pontjai közelében tartsa. Erőből lehunyt szemmel is felhígulnak a verítékcseppek az arcán, a lenyelt könnyek bizarrul a torkába nyomott pálcát juttatják eszébe, küzd ellene, úgy küzd, mint akkor, úgy, hogy ordítani tudna, de lehet, hogy ordít is – aztán feladja egészen, mindenestül, hogy még hálás is érte, hogy feladhatja, mint egy tetemes kínzás utáni eszméletvesztésért. Már nem akar jelen lenni, amikor kihúzza azt a fiókot, amikor előveszi azt a recés pengéjű kést, amikor kioldja a talárját, amikor húz egy újabbat a mellkasán húzódó vékony, fehér vonalak közé, amikor a combjába mártja a kés fogait.

(Micsoda hiábavalóság, gondolja kábán utána, és felfeszegeti a körmével az egyik csipkés szélű sebszájat, szabad akarat nélkül még ebben sincs megkönnyebbülés, még megkönnyebbülés sem, csak az, hogy most akkor ezt is sikerült beszennyezni, ezt az utolsó titkos menekvést. Moody látta már meztelenül, ezek a tiszta sebhelyek akkor is pont ilyen üvöltően önkezűek voltak, tehát számára voltaképpen kevésbé újszerű azt nézni, ahogy vagdossa magát, mint azt, ahogy kiveri magának. Puhán végighúzza az ujjbegyeit a kés fogain, mintha valami állatot cirógatna. Ha kinyitná a száját most, ha bármit mondana, nyilván szét is esne atomjaira. Amíg legalább fogja ezt a kést, az állapot fenntarthatónak érződik, legalább játszani lehet a rezzenéstelen arcizmokat, az egyenes tartást, mialatt befejezi a szertartást, letisztítja a kést, beforrasztja a sebeket, játssza, pedig már teljes mértékben igazat ad ezeknek kettejüknek, GYENGE, nemcsak a saját elképzeléseihez képest, az átlagosnál is sokkal gyengébb. Megtörhető. Ha az apja azt akarta, hogy meg akarjon halni, sikerült. Ha azt akarta, érezze, milyen nevetséges az a félmondat, ami miatt felpofozta, hát érzi. Sokat elbír? Ugyan. Az is nehezére esik, hogy legalább ne Moody előtt omoljon össze teljesen, hogy kitartóan mondogassa magának, most már biztos nem tart sokáig, már csak egy kicsit kell kibírnia, aztán üvölthet és bőghet a szájába tömött ököllel, aztán lenyúzhatja magáról a bőrt csípőtől térdig, akkor majd mágiával, hogy ne forrjon be így, egy pillanat alatt, aztán megölheti magát szép csendben.
Nagyon sokáig, valahol mélyen talán egész mostanáig elhitte, hogy Moody szereti őt, és azt szereti, aki ő valójában, az egész iszonyú csomagot az aljasságaival, a perverzióival, a számító játszmáival, azt, hogy látja és elfogadja – ugyanazt, amit Pandora éreztetett vele a vonzalomtól teljesen függetlenül, hogy embernek érezte magát tőle, elfogadhatónak, ha nem is normálisnak, de ezáltal kicsit mégis normálisnak. Épp csak Pandora mindvégig túl ártatlan maradt ahhoz, hogy komolyan vehető legyen tőle, hogy valóban látja, mi az, amit elfogad ilyen feltétel nélkül. A Hentes viszont… tőle komolyan lehetett volna venni ezt a feloldozást. Épp csak nem igaz: Moody gyűlöli ezt a csomagot, és ez az érzés az, amit szeret, ez, hogy a hömpölygő gyűlöletének van egy jól körülírt, állandó, kézzelfogható célpontja, amelyet azonban nem tud megsemmisíteni a következő bevetésén, hanem dédelgethet magában az idők végezetéig.)

Már csak a kezét figyeli, a száját, de nem a szemét.
A kezében megvonaglik a hanyagul előremutató pálca, megpróbálhatná, nyilván ez lenne a legésszerűbb, legalább magukra borítani a tetőt, legalább megpróbálhatná.
Leengedi.
- Várom a további utasításaidat – szólal meg végül annyira semlegesen, amennyire csak képes. - Neked is büntetésszámba megy a közelemben lenni, szóval… csak essünk túl rajta.