ringat a víz

ring a kis csónak

Holdkórosság, lehet-e baja bármi már, amitől úgy néz ki, mint aki a kínpadra vonul? Előtte nem sokkal, reggel, az üvegházak felé menet az egyik nagypofájú sugárban hányta ki a reggelijét, nyúzott volt, ó megvan az első, kiről tudja, hogy este, amikor engedélyt kaptak a tilosban is nyíltan, nyitott szemmel élvezni egy éjszakát, ki rángatta meg a Lángnyelv üveget még jobban. Karikás szemek, de már nem számít, akkor is vigyorognak, ő is elejtett egyet, de olyan volt, mintha borotvapengét szopogatna közben, mintha már érezte is volna, hogy az apró acél metszi fel szájai szegletét, kanyarít örök mosolyt oda. De semmi nem történt, esetleg csak ajkai repedtek meg kissé, ki van száradva, ő nem nyalogatott semmi lőrét, vizet se nagyon, éhségsztrájkkal meg sose ment semmire, de túlsózta azt a rohadt rántottát, meg tudna inni egy egész óceánt. Vagy talán a benső üresség, az éri el a felszínt? Szárítja ki, mint a sivatagot, temeti el a láthatatlan homok és por alá? Most se nem dorombol, se nem kaparászik. Beült az üveg mögé, tompán és homályosan látja a világot, bármikor robbanhat minden, még mindig túl nagy a csend, hát direkt nem szól neki senki, direkt nem hallani semmit? Direkt akarják felcseszni a semmi hírekkel? Kaptak egy szép cikket, aztán vélhetően vacsorakor kapni fognak egy gyönyörű beszédet, megint, tegnap senkinek nem volt kedve beszélni, fel kell készülni, az igazgató bizonyára mindent már készül, lehet be kéne venni a keserű pirulát, és akkor feküdhetne egy puha ágyban a hülyeség hallgatása helyett. Kínozhatná láz, foghatná arra, hogy túl huzatos az alagsor, ridegek a falak, rideg minden, mint az acél, amit kint hagytak a fagyban.
Kötelesség vége, ledobni mindent, ahogy a könyveit a sarokba, úgy arcát is, nem kell cseverésznie, de amúgy sem szokása sokat, milyen jó, ha az ember előre felépít egy csendes gyilkos valamit, egyszerű elbújni mögé, csak néha kell szavakat adnia önnön szájába. A tényleg vége, a tényleg ennyi volt kérdésektől viszolyog, mi a szar, ezek nem tudnak mondatokat értelmezni? Vagy a látványt? Ma minden tanár vidám volt, ma senki nem adott extra házit, mert akinek rosszul esett, az sem azzal foglalkozott, hogy pár diákot mennyire szopasson meg a beadandóval. Ma ők is ünnepeltek, ha ezt nem látták, akkor mindenki vak és süket, de megint csak vigye el őket a jeges áradat.
Víztükör. Az udvaron bolyong, vannak itt mások, de nem azok, nézik őt, valamiért csak ő nem veszi észre. Ha ők többet tudnának, mint ő, akkor meg miért nem szólnak? A tó és a birtok azonban változatlan, olyan, aminek lefestették egykor, régen, csak a fák törtek jobban az ég felé, semmi több. Ha messze véreső is hullana, az apró fodrok ugyanezek lennének, a felülete tükörsima maradna, kényelmesen fújna a szellő körülötte, valahol benne a polip pedig úszkál vígan, sellőkkel karöltve élik világukat. Milyen undorítóan békés az egész világ, a nap sem úgy süt, felhők is messze vannak, ünnepel a rohadt univerzum is, de akkor essenek le a csillagok is, és talán azzal újra remegne a világ.
Miért is lógatja még emiatt az orrát? Jó kérdés önmagának is, egyelőre ez a jó állapot. Nincs mit ünnepelnie, az ő fele vesztett, de sírni sem sírhat, az túl gyanakvó. A semmi a jó, azt megszokták, hiányolják-e vajon csípős nyelvét és kretén átkait?
A csónak lustán ringatózik, milyen aranyos, most mennyire tetszik neki. Talán van ahol véget ér ez a tó? Át már átszelte elsőben, de nem emlékszik rá, hosszában vajon minek a partját nyalogatja. Talán ez lenne a kiút, vagy a tökéletes hely, ahol legalább egy pillanatra elengedheti magát? Ahol senki sincs?
Lassú léptekkel indul meg, és cserkészi be. Alak mozdul a holt térben, már is ezt választja. Vajon ugyanabból, mint ő, vagy csak heccből, ott ünnepelni? Nem akar senkit, türelmetlen sóhajjal áll meg, bele kellene ugrania, ellökni magát a parttól, és beinteni neki, hogy baszhatod, ez az enyém. De már túl késő, mellette áll és küzdeni kellene, de fáradt most hozzá. Pedig átkot tudna.
- Nem zavar...? - hallja saját magát, de megszólal, ujjával a csónakra mutat, ha már ő is azt akarja, mert szinte látja, hogy bent van a fél lába, ő benne akar lenni. Elszállt az alkalom a tombolásra, de akkor sem engedi a kis csónak, hogy ennyiben hagyna. Pedig menne hányni az üvegház mögé inkább, mintsem most egy csajjal bájcsevegni. Úgysem tud.

szószám: 709

Stop that madness

Csak sétálgatok, figyelem az embereket körülöttem, annyi érzelem, annyi mosoly, annyi értetlen arc vesz körül. A háborúnak tehát vége, legalább is ennek, mert valami azt súgja, hogy van olyan aspektusa ennek az egésznek, ami azt jelzi, hogy még nem vagyunk teljesen túl rajta. Fogalmam sincs másoknak vajon vannak-e ilyen gondolataik, de a megkönnyebbült sóhajokból és bizakodó tekintetekből nem olvasom ki, hogy bárki hasonlóan borúlátó lenne, talán nekem sem illene vészmadárkodnom, mégha csak magamban teszem is.
A mellettem lévő lányok lelkesen csacsognak arról, hova fognak menni most, hogy igazából bárhova mehetnek, én meg szinte szégyellem magamat, amiért azt érzem, amit vagyis…semmit. Egyáltalán semmit. Furcsa módon sosem volt bennem nagyobb rettegés, tudtam, hogy kis hal vagyok én ebben a tengerben ahhoz, hogy nagyobb bajom essen, minden amiért bánthattak a származásom volt, amiért meg is kaptam a magamét. Nem egyszerű rosszindulat volt ez vagy buta vicc, de azzal sem volt egyenértékű, hogy valakinek szülei, rokonai, barátai haltak meg vagy tűntek el, ezekből én teljes egészében kimaradtam, így az elméletem működni látszott és látszik most is. Nem akarom sajnálni magam azért, amit nem érzek, csupán szeretnék én is olyan boldog lenni, mint a többiek. Az igazság az, hogy rettenetesen irigylem őket, de ez az érzés korántsem újdonság az életemben. Már kisgyermekkoromtól annyi mindent irigyeltem, hogy két kezemen sem lennék képes összeszámolni. Sorozatosan zavarbajöttem, mikor az iskolatársaim vagy az a néhány barátnak talán már mondható ismerősöm meglátta a szüleimet, a nevelőszüleimet pontosabban. Arlen és Noelle remekül neveltek, mindig kedvesen voltak hozzám, sose emelték fel a hangjukat vagy ütöttek meg, szép ruháim, könyveim, drága dolgaim voltak egészen kisgyermekkoromtól, de folyton hiányzott valami. Nem volt nehéz kitalálnom, hogy nem ők voltak a valódi szüleim, hiszen én ázsiai vonásokkal rendelkeztem, míg ők száz százalékban kaukázusi emberek voltak. Kismértékben mindig zavart, de mikor a mugli szüleim miatt kezdtek atrocitások érni egyfajta furcsa keserűséget, néha egyenesen haragot kezdtem érezni, hiszen alig tudtam valamit a származásomról. Mégis hogyan bánthattak amiatt, amiről még nekem sem sok fogalmam volt, nemhogy nekik?! Éppen a háború miatt kezdett egyreinkább az agyamra menni, hogy szinte semmit nem tudok magamról, az apámról, az anyám pedig csak egy név, egy halotti bizonyítvány tele dátumokkal, semmi más. A legtöbb, amit róla tudhatok az a vércsoportja, még a születési dátumát sem rögzítették, a vérszerinti apámról pedig még ennyi információm sem volt. Talán kínai volt, talán koreai, talán japán, lehet, hogy él, ugyanakkor meg is halhatott, lehet, hogy sosem létezett a férfi, akit a nevelőapám egy pillanatra sem látott, kizárólag a kórházban dolgozó éjszakás nővérek történetét hallhatta ő is. Volt családom és mégsem, szégyelltem magam, mások valódi szörnyűségeken estek át, én pedig ilye ostobaságokon rágtam magam unos-untalan.
A tó mellett sétálva egy csónakon akadt meg a tekintetem. Vajon eddig is itt volt csak nem vettem észre? Nem tudom megfelelően leírni, mit is érzek, mikor elindulok, mintha valami belső erő irányítani, egy kényszer, miszerint be kell szállnom abba a csónakba és elindulni. Nem tudom hová, nem tudom miért, csak menni, csak úgy, de mire odaérek a csónak már korántsem üres, de ezt sem vettem észre korábban a furcsa ingerenciámtól, hogy meg kell közelítsem. Néhány másodpercig csak nézek a szőke lányra és várom, hogy mondjon valamit. Ismerem, de mégsem, hiszen tudom ki ő, de valószínűleg ő még sosem látott, hiszen egy évfolyammal feljebb járt és nem hiszem, hogy valaha rápillantott volna egy olyan kis csáléfülű nyomorultra, mint én. Kérdése után biztosan sarkon kellett volna fordulnom és elmennem, nem olyannak tűnt, mint, aki nagyon marasztalni, de itt és most egyetlen csónak volt és én megmagyarázhatatlan módon annyira akartam, mintha ott, ahová ezzel mehetek az igazi apám várna és elmondaná nekem ki is vagyok valójában.
-Nem zavar…-mondom vissza halkan szavait- Viviana Rayne.
Nem tudom miért mondom ki a nevét, rettenetesen creepy lehet, de már nem tudom visszacsinálni, tartson csak furcsának, valószínűleg mindenki annak tart….már, aki egyáltalán észreveszi, hogy létezem.

ring a kis csónak

A kastély fura mágiáitól mindig is felállt a szőr a hátán. Amikor először mozdult meg egy szeszélyes lépcső lábai alatt, sikoltott. Kicsi volt, apró és jelentéktelen, mondhatni, hogy egy másik személy. Mágiában nőtt fel, de ahhoz nem volt hozzászokva, hogy a hely, amely tetőt és falakat ad köré, néha sajátosan viselkedjen. Aztán elteltek az évek, látott eleget, hallott eleget, de néha még mindig meglepődik. Legtöbbször azonban idegesíti a hely, amely olyan kényelmetlen és hamis nyugalmat akar ráerőszakolni, ami szinte lehetetlen számára, amely idegen és életében furán mutatkozott ki, fura időkben. És most megint eléri, mintha el akarná ringatni és ha már így alakult, ha már most és jelenleg nincs miért és kiért önmagának lennie, ellökdösné egy másik út felé, békésebb, jobb és mégis unalmasabb felé. Jelenleg nem dönt, mert döntésképtelen, nem válaszol és nem csinál semmit, mert az a semmi terpeszkedik és most irányít. És az élet megy tovább, a kastély nem állt le, hogy az eltévelyedetteket valahogy elringassa és megnyugtassa a háborgókat. Ő persze ilyenből nyíltan sosem kér, csendben sem, mindig megoldotta, ha zaklatott lelke elérte a tűréshatárt. És ilyenkor kell elvonulni, vagyis kellene. Otthon könnyű volt bezárni az ajtót, elbújni a takarók alá vagy egyenest az ágy alá, senki sem látta és követte, mit művel. Itt viszont igen. Fel kéne párszor pofoznia magát, rendbe rázni a dolgokat, nem őrültként és hisztérikaként ide-oda csapkodni, mint vihar idején a hullámok. Kikapcsolni a fejben a sok hülyeséget, vagyis, inkább visszakapcsolni. Vagy hagyni, hogy valaki tényleg bemenjen a fejbe és rendet tegyen. Nagyot sóhajt és megrázza a fejét, mintha amaz vizes lenne és neki attól meg kéne szabadulnia. A romlott agyvíztől lehet, a többi meg elfér. Lehet ebben a felszabadulóban lévő világban ki kéne próbálnia új dolgokat, ha nem lenne ilyen fene letargikus és unott, majd ha nem lesz ez, talán, még a könyveket sem bújja, most feje sem zsong ötletektől, félő, hogy aztán tényleg most hal meg minden, aztán lehet menni temetésre, feketét húzni, hordaná éjjel és nappal, nem lenne újdonság, már rég nem színes. Csillan a horizont, rossz most minden, de hát van itt valaki, jaj de minek, most hol van a fene nagy gőg és minden, hogy kotródjon meg takarodjon. Ó nem. Rábámul a mandulaszemekre, az arcra, a csaj is távol van, itt vagy mindenki holdkóros, vagy ez valami kórság, vagy hát... Nem, ez itt biztos nem. Nehogy már most kezdjen el azok után kutatni, akik kicsit is meg tudnák érteni, ne most kezdjen el társasági lényként működni. Még a hideg is kirázza a gondolatra, ennyire kivetkőzni... Nem, ő nem. Akkor marad a letört bilifül, csendben. Neve hallatán bámul rá ismét, szemöldöke magasabbra szökken. Veszi vissza önmagát, mint valami kabátot, annak más színét, eltér és mégsem. Nem hullhat szét még ő is.
- Ó remek, tudod a nevem – veti oda, pedig aztán most minek kötekedjen. Van neve, tett róla, hogy legyen. Nem emlékszik arra, hogy pontosan vele csinált is bármit, mindenkire nem lehet ideje és nem is akar időt szánni, de attól a ténytől nem tekint el, hogy ő fel-felugrált, hogy lássák elegen.
- Te pedig... - tesz úgy, mintha gondolkodna, mintha meglenne a halovány emléke arról, hogy hallotta volna a nevét. Aztán inkább elengedi a dolgot, a színjátékot, és hagyja beülni. A csónak egyik végébe húzódik, az evezőkre néz, ő ugyan nem fogja kézzel mozgatni, a pálcáját keresi. Aztán ring egy lágyat, ahogy a másik is beszáll, ahogy elhelyezkedik és aztán meg is indul. Hirtelen, mégis könnyedén.
- Woah.. - kapaszkodik meg egy pillanatra, csak nem kellene fejest esnie azonnal. Aztán lassan haladnak, épp elég lassan. - Oké, így némiképp könnyebb. Nos, így már biztosan velem kell töltened a drága idődet, sajnálom – dől hátra, de nem sajnál semmit. Most nem köt bele semmibe, nem sárdobál és nem köpköd. A szellő belekap a hajába, lassan ringatózik a csónak és körbetekint, ahogy távolodik a part és minden. Milyen szép is lenne, ha végül már csak apró pontot látna az egészből, akár itt van valaki, aki nem. Sóhajt egyet, kezét pedig a hűs vízbe mártja, egyelőre a társaság dolgot nem érzi át. Ha a másik sem, csendes útjuk lesz.

szószám: 680

Stop that madness

Bárcsak tudnám mi a funkciója a csónaknak és az érzésnek, amit olyan hirtelen és furcsán élek át, mikor meglátom. Hirtelen tisztán és érthetően megfogalmazódik a fejemben a gondolat, hogy be kell szállnom, fogalmam sincs hová mennék vele, végül is hova mehetnék? Nem juthatok messzire úgysem, ebből a szempontból majdnem teljesen mindegy, hogy hajóra szállok-e vagy a szilárd talajon maradok. Talán megnyugtató volna beülni a csónakba és csak hánykolódni kicsit mindenféle különösebb cél nélkül, mert hát így élem az életemet is, ha jobban belegondolok. Teszem a dolgom napról napra, láthatatlanul, értelmetlenül, nincsenek barátaim, nincs senkim és ez valahogy most kezd igazán zavarni. Milyen érdekesen működik az ember! Az egyik percben egyáltalán nem zavar egy adott dolog, a másikban meg megbolondulok tőle, mert azért én is látok embereket. Többnyire ezt csinálom, csak úgy nézem őket elmerengve, mert ennél többet nem is nagyon tudok velük kezdeni és gondolkodom róluk és persze tudok dolgokat ennek hála, aminek hatására mindig nagyon ijesztőnek érzem magamat. Most is ugyanezt gondolom, mikor teljesen önkéntelenül veszem az irányt a csónak felé. Miért akarnék én normális esetben csónakázni? Hiszen úszni sem tudok! Mégis valahogy vonz és én engedek, mert amúgy sem igazán van jobb dolgom vagy barátaim, akikkel lehetnék, örülhetnék, szomorkodhatnék vagy bármi egyéb, amit a többi korombeli gyerek szokott csinálni.
Ez az egész helyzet valahogy abnormális, én ahogyan egészen magabiztosan lépek a csónakba annak ellenére, hogy azt már Viviana lefoglalta, nemkülönben az az apróság, hogy szinte tényként osztom meg vele, hogy tudom a nevét. Nem tudom segítene-e vagy esetleg még rontana a helyzeten, hogy a Roxfortba járó diákok minimum felét, maximum háromnegyedét képes vagyok arcról és névről felismerni. Ez bizonyára azt jelzi, hogy igazi loser vagyok, emellett túl sok a felesleges szabadidőm, amit arra szánok, hogy másokat stalkoljak és jegyzeteket készítsek róluk. Most legalább a füzetem nem volt nálam, hogy eláruljon, majdnem egészséges tinilánynak tűntem, vagyis tűnhettem volna, ha nem mondom ki a teljes nevét és nem áll be ez a kellemetlen csend, amiben se jobbra, se balra, se előre, se hátra nem lehet haladni. Eszembe is jut, hogy talán ki kellene ugranom a csónakból és hagyni a szőke lányt magában sodródni, hiszen nagy a valószínűsége, hogy éppen erre vágyik, csupán nem mondja bele az arcomba. Miért is tenné? életében nem beszélt velem egy árva szót sem, ahogy a többi diák, akiknek csak véletlenszerűen tudom a nevét.
-Lenore…Aiken-mondom ki a nevem, hiszen hiába csinál úgy, mintha próbálná előkotorni emlékei közül, pontosan tudom, hogy fogalma sincs- tudom, hogy nem tudtad, de nem baj.
Fölöslegesen beszélek, biztosan ez is rendkívül kellemetlen számára, így csak beülök a csónak másik felébe. Ott vagyunk ketten, két pólus és én fogalmam sincs most mit kellene csinálnom, csupán előveszem a pálcám és zavartan forgatom a kezemben. Hirtelen megindulunk, ringatózva a vízen, idegesen kapom fel a fejem, mintha nem is számítottam volna erre az eshetőségre és csak azért ültünk volna bele egy vízijárműbe, hogy ringatózzunk vele a part mellett. Pedig ennek aztán egy csepp értelme se lett volna.
-Ohh…-pislogok le ijedten a vízre és próbálok elvonatkoztatni a ténytől, hogy amennyiben valami rosszul sül el és beleesek, akár meg is halhatok.
Most bizonyára bosszankodnom kellene, hogy itt ragadtam vele, valakivel, akit alig ismerek, de valójában nem zavar, nem is érdekel, mert most legalább nem vagyok egyedül. Tudok aggódni csomó mindenen, ami nem a családom, nem a származásom, nem a kétségbeesésem és ez jó, talán épp ezért töröm meg a csöndet, holott nem szokásom.
-Lehet egy feltevésem?-direkt nem nézek rá, a vizet kémlelem, talán megvárom a válaszát, talán csak kimondom, amit gondolok, mert valljuk be kétlem, hogy érdekelné egy hozzám hasonló senki véleménye.
-Szerintem fele annyira sem vagy kellemetlen személyiség, mint, amennyire akarod, hogy mások ezt higgyék rólad- van esély rá, hogy igazam van, de arra is, hogy nem. Mindegy, tulajdonképpen szórakoztató ezt a gondolatot feltárni előtte.
-Vajon…hova megyünk?-kérdezem, de egészen biztos vagyok benne, hogy se én, sem ő nem tudnánk erre a kérdésre választ adni.