Vannak olyan időszakok, amikor nem tudom elhagyni az iskolát, hogy táplálék után kutassak. A lehető legtöbb ideig húztam most a dolgot, reménykedve, hogy majd el tudok menni és feltölthetem a készletemet, ám sajnálatos módon, ha ettől tovább éheztettem volna magamat, az a körülöttem lévőkre és rám is igen nagy veszélyt jelenthetett volna. Kifejezetten nincs kedvemre, hogy az erdőben vadásszak némi élelem után. Voltak időszakok, amikor kénytelen voltam állati vérrel beérni, hiszen túlságosan veszélyes és figyelemfelkeltő lett volna az embereket megmarni. Mint rájöttem, ez is csak egy ideiglenes megoldás, mintha diétán lennék, mintha az éltető nedű végigmarná nyelőcsövemet. A gondolat is hányigert kelt bennem.
Egészen mélyen sétálok be az erdőbe, óvatosan, macska léptekkel. Fülelek. Amit mindig is imádtam a vámpírlétben, az a hallásom felerősödése. Minden apró neszt megismerek már, minden állat nyomát jól követem. A vadászat sem újdonság számomra, egyszerűen kapom el a kiszemelt áldozatomat és ugyan undorodom attól, hogy a vérüket kell kiszívnom, de olynkor elveszítem néhány pillanatig a tudatomat, és egy igazi vadállattá válok. Szerencsére az évek és a rutin... lehet ezt annak nevezni? Az évek alatt sikerült némileg fejlesztenem a vérszomjamat, kontrolálnom egy bizonyos pontra, ami benne nyilvánul meg. Ilyenkor szeretek elvonulni, hiszen tényleg van amikor percekig nem vagyok önmagam. Most bebiztosítottam a jelenlétem, messze az iskolától az erdőben vagyok, reménykedve, hogy sem táborozókkal, sem senkivel nem találkozom ennyire mélyen... volt már szerencsém néhány különösen veszélyes varázslényhez, nem volt könnyű elmenekülni előlük. Egy egyszerű mágusnak pedig még nehezebb lenne. Épp egy őz élettelen teteme felett állok, ajkam szélén apró vérfolt hagyott nyomot. Szemeim vörösen izzanak a félhomályban, füleim, érzékeim olyanok, mint újkorukban. Ahogy ujjammal az ajkamnál lévő vér nyomait tüntetem el, majd az utolsó cseppig elfogyasztom, megérzek valamit a közelben. Egy mágust. A friss vér lüktető illata csapja meg az orromat elsőként, majd az ösztöneim hirtelen uralkodnak el rajtam. Nem figyelve arra, hogy mekkora zajt csapok a futással, kergetni kezdem, kicsit játszadozni vele, mint egy macska az ergérrel. Csak a vér, csak a vére jár az eszemben.

Csak egy kis magányra és nyugalomra vágytam, mindössze erre volt szükségem, de ez az iskola számomra túl mozgalmas és zajos. Nem mondom, hogy nem szerettem itt lenni és nem találtam volna hasznosnak a képzéseket, mindössze csak néha szerettem egyedül lenni. Ilyenkor is megvoltak a megfelelő megoldások, például nem messze innen van egy erdő, ahova már többször is elmentem az elmúlt időben. Szerettem ott sétálni, mindig olyan békés és csendes volt, egy tisztást is találtam, ahol általában meditálni szoktam, bár először Mr. Faszfejjel való beszélgetés után mentem oda, hogy lenyugtassam magam. Ő papolt nekem arról, hogy én voltam a hibás, miközben mindent azért tett, mert összefosta magát a családom miatt. Talán meg is érdemelné, hogy jól seggbe rúgjam... Igaz nem öltem vámpírokat, de magam is túlestem a kiképzéseken és megtanultam mindent, amit kellett, hiszen az ember sosem lehet elég óvatos. Lehet egyszer majd rám támad.
Végül pedig eltettem a két kis tőrt, amit mindig magammal hordok, szépen a bokámra erősített tartóba raktam őket és elindultam. Könnyű volt kisurranni innen, igazán surranni se kellett, több illegális dolog is folyik itt, így hát senkit sem izgat, ha egy diák kicsit elkóborol, max annyit mondanak, hogy egyben jöjjek vissza. Csak nem esz meg semmi remélhetőleg...
Nem sokkal később már az erdőben sétálok, de valami olyan furcsa és csendes itt, szokatlanul csendes. A feszültség kézzel tapintható a levegőbe, minden állat el van bújva és visszahúzódtak, még csak a madarak sem csicseregnek, ami azt jelenti, hogy valaki vadászik... A kérdés, hogy varázsló vagy éppen egy vámpír teszi e. Egészen addig csak csendben voltam, míg távoli lépések zaját nem hallottam meg. - Remek, elbasztad a meditációmat. - jegyzem meg durcásan, majd az egyik tőrt ragadom meg, kívülről fémnek tűnik, de valójában fa... másik kezembe pedig a pálcám kerül.

Szörnyen szégyenlem magam amikor az állatok teteme felé emelkedem. Nem jókedvemben csinálom ezt, nem örömteli időtöltés, csupán muszáj. Biztos, hogy a hétvégén elmegyek és megszerzem a szükséges tartalékokat, hisz nem szeretnék senkit bajba sodorni... ez volt az első alkalom itt az iskolában, hogy ilyen szörnyen kihatott rám a vérszomj, a mivoltom. Természetesen eszem ágában sincs olyan dolgot tenni amiért a munkámat veszélyeztetném. Tudom, hogy a diákok és az ott tanító diákok sem vennék túlzottan furcsának azt ami velem történik, de én nem akarom, hogy így, ilyen gyengének lássanak, még ha csak néhány pillanatig is tart mindez. Épp elég furcsa a sok tekintet, ami rám vetül azért, ami vagyok. Hisz valljuk be, nem könnyű elkerülni.
Megrémít tudatlanul is a pillanat, amikor elönt a vérszomj. A meleg érzés átjárja a testem, felerősödik minden, majd hirtelen iramodok neki. Csak egy dolog lebeg a szemem előtt, a vér, a vér, a vér. Az állatok amik a környéken voltak, hirtelen ugrottak fel egy fára vagy reppentek ki amikor megijedtek. Nem foglalkoztam semmivel. Csak a vér illata erősödött ahogy közeledtem. Nem úgy tűnt, mintha az ellenfelem megijedt volna, így első körben csak körülötte kezdtem el körözni mint egy ragadozó, óvatos és zajmentes illanásommal, majd hirtelen torpantam meg nem messze tőle, egy fa mögött. Óvatosan pillantottam ki onnan, talán egy pillanatra látszottak vörösen felizzó szemeim, ám ő biztosan nem vehette ezt észre, hisz a háta mögött álltam. Lassan vettem a levegőt, már ha vettem egyáltalán, aztán egy pillanattal később ugrottam ki a fa mögül, rátámadva Darlene-re, és lehúzva magammal a földre. Igyekeztem elkerülni a kezében lévő tőrt, de talán neki majd sikerül valahogyan észhez téríteni, mert még egyelőre csak az érdekel, hogy a fogaimat az ütőerébe mélyesszem és jóllakjak.