Zsebre vágom mindkét kezem, miután elengedem az ajtót. A "Jó reggelt, Mrs. Shacklebolt"-ok átsuhannak a fejem felett, olyan vagyok, mint egy után-gondolat, mintha legalábbis senki sem tudná, hogyan kell köszönni "Mrs. Shacklebolt" lányának, pedig nyilván nem lehetnek ennyire hülyék. Ami mégis meglepő, az ezeknek a "Mrs. Shacklebolt"-oknak a tónusa, mintha kicsit más lenne, mint amilyen eddig volt és valahogy sehogysem illik anyámhoz. Mondjuk eleve sosem gondolok anyámra "Mrs. Shacklebolt"-ként, mert azok a nők, akikre csak úgy hivatkozunk, hogy "Mrs." meg a férjük neve, azok kicsit olyanok, mintha saját jogukon nem is léteznének, végtére is még csak saját nevük sincs. Ha valahogy, akkor inkább "Deena Shacklebolt"-ként gondolok anyámra, amitől, ha jobban belegondolunk, inkább olyan, mintha apám testvére, vagy mondjuk legidősebb gyereke lenne, ami persze kicsit sem helyénvaló és irreális azt várni, hogy inkább úgy köszönjenek neki a munkahelyén, hogy "jó reggelt, Deena Shacklebolt". Mondjuk mondhatnák neki azt, hgy "jó reggelt, Deena". Abban nincsen semmi furcsa. Mégsem mondja ezt senki, mindenki mereven "Mrs. Shacklebolt"-ozik, és egy ízben szerintem valaki még ki is ugrik a liftből, hogy mi ketten beférhessünk. Ha apámmal lennék itt, valószínűleg ez lenne a normális. Anyával még sosem jártam így. De azért nem teszek megjegyzést, elég egyértelmű. Történt, ami történt, őt meg előléptették. Még a Próféta is megírta. Ő meg persze nem jött eldicsekedni vele, mert Deena Shacklebolt nyilván nem ez a fajta nő, én meg bámulom a lift tetejét, zsebre tett kézzel és ilyen egészen haszontalan dolgok járnak a fejemben egy egyébként tökéletesen értelmetlen napon, mert nem gondolnám, hogy ez a látogatás meg fogja változtatni az elképzeléseimet a jövőmmel kapcsolatban. - Szóval új irodát is kaptál? - vagy fél lépéssel le vagyok maradva mögötte, ahogy aztán a folyosón caplatunk - feltételezem - a munkavégzésének tényleges helyére, és csak kicsit hangzom úgy, mint aki el tudja dönteni, hogy akkor ez most valami jó dolog-e, vagy inkább fenntartásokkal kellene kezelnie mindkettőnknek. Amúgy nyilván marhára nem számít valójában, hogy kapott-e az előléptetése mellé új irodát is, inkább azt kellene megkérdeznem, naponta hányszor kap ideggörcsöt az ezernyi "Mrs. Shacklebolt"-tól, de ehhez talán még túl korán van.
Minden idegszálam pattanásig feszül, és a gyomrom kellemetlenül liftezik attól a perctől kezdve, hogy kiléptünk a kandallóból és ráléptünk arra a soha véget nem érő útra, ami az irodámig vezet. Éppen csak megvonaglik az arcom, amit aztán próbálok egy hálás mosolyként álcázni, és illedelmesen biccenteni, mikor Andrews átadja nekünk a liftet. Az az Andrews, akivel nem egészen egy évvel ezelőttig még együtt várakoztunk a büfében, és kigúnyoltuk az egész rendszert, miközben a főnökeink ebédjére vártunk, és idétlen vicceket fabrikáltunk karótnyelt munkatársaink kárára, akik naphosszat magasan hordott orral jártak-keltek a Minisztériumban. Attól félek, hogy én is egy ilyen karótnyelt munkatárs, osztályvezető lehetek a szemében most már és ettől a kínos érzéstől képtelen vagyok szabadulni és minden erőmre szükségem van, hogy ne sóhajtozzak hatalmasakat George jelenlétében. Egyik énem azt akarja, hogy azt érezze, az anyja több, mint elégedett jelen helyzetével és hogy minisztériumi aktatologatós, parancsosztogatós, szélsebesen felfele ívelő karriernél nincs vonzóbb ezen a világon. Valójában ezt az az énem akarja, aki mindig szót fogad Seymournak és engedelmesen bólogat. Csakhogy ez az énem a kiégés szélén van a valóságban, és minden reggel kínszenvedés és nagy önuralomról teszek tanúságot, amikor nem borítom szembe a kávét egy-egy odatévedő gyakornokkal. A másik énem gyűlöli a hazugságot és az álságosság minden formáját, és haza akarja küldeni Georgot, sőt, nem is akarta egyáltalán, hogy idejöjjön. Ezért megszaporázom a lépteimet a folyosón és még az sem érdekelne, ha véletlenül elveszíteném. És csak megyek előre, se nem látva, se nem hallva, egészen addig, amíg meg nem szólal. Ezt persze már én sem hagyhatom figyelmen kívül. Megtorpanok és hagyom, hogy beérjen, miközben lassan szembefordulok vele. Arcomon ott az az árulkodó fintor. Túl fáradt vagyok most ehhez. És tulajdonképpen bármihez, az öcsém utáni nyomozás kiszívta minden életenergiámat. Főképp, mert folyamatosan falakba ütközöm. És főképp, mert teljesen ennek szentelem az éjszakáimat, amikor is ugyebár aludnom kéne. - Bizony. Ott lesz a folyosó végén. Pazar, légkondicionáló bűbájjal és mini arborétummal, puffos párnákkal és azzal a nagyon puha, bolyhos szőnyeggel, amitől kedved támad mezítláb járni, de bármennyire is vonzó a gondolat, ne vedd le a cipődet. Engem is komplett hülyének néztek, amikor megtettem. Aztán mindenféle magyarázkodás nélkül újra elindulok, és éppen csak pár lépés, már nyílik is az ajtó előttem, és éppen ebben a pillanatban a terebélyes paradicsommadár az ajtó mellett felrikolt, mint mindig, amikor valaki belép (egyszer elnémítom azt a kis dögöt, az biztos) és már záporoznak felénk a jó reggelt Mrs. Shacklebolt-ok én meg szégyenkezve nézek hátra a vállam fölött. - Sajnálom, még nem sikerült betanítani őket, pedig én igazán próbálkoztam. Ezt szándékosan mondom hangosan, hogy mindenki hallja, de mint mindig, most is csak Maximilian szólít a keresztnevemen. Benne még van potenciál. Elveszem a felém nyújtott Reggeli Próféta friss számát, és beleszagolok a friss kávétól és péksüteménytől illatos levegőbe, aztán elfoglalom a helyem az asztalnál és arrébb tolom az asztalomon várakozó, cseppet sem kecsegtető papírhalmot, hogy a lányom szemébe tudjak nézni. - Foglalj helyet, George. Vegyél kávét és süteményt. Remélem hoztál magaddal elég képes újságot, mert ez itt dögunalmas lesz. Megeresztek egy újabb fáradt mosolyt és magam elé húzom az egyik csésze kávét, aztán reménykedve szólalok meg. - Nem akarsz inkább átmenni apádhoz?
Ahhoz képest, hogy a jelek szerint mindenki ismeri, és mindenki nagyon-nagy gondot fordít arra, hogy megfelelően és jól hallhatóan köszöntse anyát, ő kitartóan úgy néz ki, mint aki nem csak, hogy nem idevaló, de még gyűlöli is. Igazán nem olyan nehéz eljutni eddig a következtetésig. Gyerekkoromban sem tudtam soha összerakni a képet, mert a Minisztérium olyan volt, mint apa, élére vasalt, keménykezű, tiszteletteljes, apám otthon is mindig ilyen volt, de anyában ennek nem nagyon van nyoma és nem rossz értelemben. Ezért soha nem igazán értettem, mit keres itt, de aztán talált valamit, ami a jelek szerint fontos volt itt neki, most meg... igazából fogalmam sincs, most hogy érezhet azzal kapcsolatban, ami a munkahelyén történik vele. Szülők és gyerekek valahogy nem szoktak erről beszélgetni, pedig most, ahogy loholok utána a folyosón, úgy érzem, hogy kellene beszélnünk róla, és az érzés akkor sem múlik el, amikor már a részlegén vagyunk, meg aztán az irodájában. A szőnyeg tényleg úgy néz ki, mint amin remek érzés lehet mezítláb végigsétálni, de inkább nem hívom fel rá a figyelmét, hogy végülis mindegy, engem hülyének néznek-e, úgyis csak a "kislánya" vagyok, meg engem nem túlzottan érdekel, hogy mit gondolnának rólam. Annak ellenére, hogy leigazoltatom velük, hogy teljesítettem ezt a kis karrier napot, vagy mi a lóbánatot, még nem igazán tervezem, hogy itt dolgozzak. Talán anyám sem tervezte. Ez is egy olyan dolog, amit sosem kérdeztem meg tőle, és hirtelen azt gondolom, ez elég béna dolog tőlem... Már majdnem feltennék valami értelmes kérdést, miközben szerzek magamnak kávét és elveszek egy croissant, amit megpróbálok úgy csipegetni, hogy ne morzsázzon tűl durván, de anya előbb szólal meg, és valahogy kezdem nagyon terhesnek érezni a jelenlétemet. Ettől majdnem neheztelni kezdek rá, de aztán csak elkapom róla a pillantásomat, belebámulok a kávés csészémbe és úgy kussolok, mintha a csend méltó, vagy épp érthető felelet lenne egy nekem feltett kérdésre. - Nem hiszem, hogy apa örülne neki - mondom aztán a kelleténél motyogósabban, végül is apa is felajánlhatta volna, hogy tartsak ma vele, de nem tette, én meg nem kérdeztem meg miért, mert gondoltam biztos azért, mert nem mehetnék vele mindenhova, mert akkor hallanék dolgokat, amik nem tartoznának rám, meg ilyesmi. Ez apával jár. Mondjuk nem fogok hazudni, azt hittem, anyának nem gáz ez az egész, de lehet, hogy mégis. És ettől indokolatlanul feszengeni kezdek, a feleslegesség érzésétől, attól, hogy esetleg neki ez kellemetlen. Meg attól, hogy még nem mondtam el neki, egyébként mi érdekelne, mert szinte borítékolni tudom a reakcióját, ahogy apáét is. Most mégis azt gondolom, ha már ezen túl lennénk, elintézhették volna, hogy annak megfelelően töltsem el ezt a napot. Pár emelettel lejjebb... - De persze, ha útban vagyok és be tudsz juttatni a Parancsnokságra... - mert nyilván nem övön aluli úgy felhozni ezt, hogy közben azt várom, bűntudata lesz, amiért le akar pattintani.
Kezdőlap
