Vasárnap van. Ott kellene lennie a Roxmorts melletti tisztáson, de Megara megint késik. Reggel felrúgott egy vödröt a melegházban, a molyvirágok ijedtükben szanaszét röppentek, kettő beleszállt az ördögnyomba, és hát...felrobbant. Nem lehetett őket megmenteni, pedig Megara megpróbálta.

Már fél óra késében van, amikor odaér a tisztáshoz. A kabátja leesett hoppanáláskor, úgyhogy az utólag zuhan a fejére. Ahogy egy könyv is.
- Sajnálom, Mr. Urquart! Sajnálom, a molyvirágok... – lihegve igyekszik bocsánatot kérni, ahogy összekapja a dolgait, és Mr. Urquart felé siet. – I-itt vagyok – megáll előtte, teljesen szétcsúszva, borzosan, a szoknyáját igazgatva.

A tisztás csak pár perc sétára van a házunktól, ami nagyban megkönnyíti a reggeli felkelést. Nem is sietem el a dolgot, az utolsó pillanatban indulok, és késve érkezem a találkánk helyszínére, ami roppantul megvisel, mert sosem kések, ellenben... Ms. Cromwell még nincs a helyszínen, ami felettébb meglepő, elvégre nagyon bizonyítani akar. Lehet, hogy félreértettem a viselkedését. Mindenesetre, ha egy órán belül nem érkezik meg, hazamegyek.
Lefekszek a fűbe kezemben a pálcámmal, és mielőtt lehunynám a szemeimet, ejtek magamon néhány sérülést, hogy véres legyen az egyébként fehér pólóm. Nem szoktam ártani magamnak, de ez egy kivételes alkalom, ez is az oktatás része.
Nyakamnál átázik a fehér anyag, és terebélyes foltot alkot. Csak ezután csukódnak le szemeim, és testemet kicsavarom, amennyire egy eszméletét vesztett érdekes pozícióban lehet. Aztán várok, hogy megérkezzen. Majd várok, hogy észrevegyen.

Teljesen elsápad, amikor meglátja Mr. Urquartot sérülten feküdve a fűben. Eldobja a könyvét, a kabátját, és kétségbeesetten, falfehéren rogy le mellé.
- Mr. Urquart! Mi történt?! – lihegve pofozgatja az arcát. – Mr. Urquart! Hahó! Ne csinálja ezt! – már el-elcsuklik a hangja, és csípős-vaníliás gombóc nő a torkában. – Kérem... – nyögdécsel halkan, és tenyerével átvizsgálja a testét, na nem mindenhol, csak egészen pontosan derékig. – Banyek, banyek – keresi a vér forrását a nyakánál, megtapogatja reszkető kezeivel. Előveszi a pálcáját, aztán elejti, pontosan kétszer, mire képes úgy megfogni, hogy rászegezze a sérülésre.
– Nem...nem tudom, mit kell ilyenkor csinálni, mr. Urquart! – már sír, de leginkább hiperventillál, mint anyuska, amikor megtudta, hogy az egyik nyúlkölyök beesett a kiszáradt kútba, és lelegelte az összes nyákbogot. Összeszorítja a szemeit, és sírva nyögi ki. – Hippokrax!

Ernyedt testtel várom a reakcióját, és bármennyire szörnyű, de nem lepődök meg. Pontosan azt kapom, amire gondoltam, és ez hatalmas hiba. Egyrészt a kiszámíthatóság miatt, másrészt pedig azért, mert nem szakszerű, és mert késett.
Érzem, hogy remeg, és van egy olyan érzésem, hogy nem csak a keze, hanem az egész teste. Ez megint nem túl előnyös, ha a munkájáról van szó, és a Hippocrax... Nem is tudja, mi bajom lehet, ha ezt használja. Mindegy, még mindig nem mozdulok.
- Elkésett. - szólalok meg tökéletesen tiszta hangon. Érződik, hogy nem ájultam el, semmi bajom sincs. - Ezt pedig nem engedheti meg magának.

Összerezzen, mint egy óvatlan mókus, amikor Mr. Urquart mozdulatlan teste megszólal. Csak rémülten felnyög, remegő ajkain nem jön ki érthető szó. Nem is tud azonnal válaszolni Mr. Urquart első, de jogos kritikájára, el kell telnie néhány ködös másodpercnek, mire pislogni tud.
- Mi? - egyelőre ennyi. Mr. Urquart él. Mr. Urquart magánál van. Mr. Urquart - Jól van?
Már nem ér hozzá, az első ijedtségtől elengedte a nyakát.
- Nem értem. A-akkor n-nics baja? - szaporán törölgeti a szemgödreit és fehérből vörössé vált orcáit. - Késtem, de Ön meg... Bocsánat, hogy késtem, én... Mr. Urquart, ne haragudjon! Kérem! Nem akartam késni, de nem hagyhattam ott a molyvirágokat, kettő elpusztult, és ha a többiek szomorúak lesznek, akkor... - még zokog egy kicsit, mert nagyon megijedt Mr. Urquart állapotától.

Felállok, leporolom magam, és megigazítom magamon az öltözékemet. A ruhát kitisztítani még ráérek, azzal nem sietek kifejezetten, ellenben a lány kezéről lemosom a vörös testnedved. Nem tudom, mennyire viseli el a látványát, vagy azt, hogy a kezére szárad. Ráér még mindezt kitapasztalni, megszokni, nem fogom ezzel is traktálni. Okozok én neki elég fejtörést enélkül is.
- Tökéletesen jól vagyok, ne aggódjon miattam. - intem le, amint megszólal, és leülök egy kidőlt fa törzsére, ami már lassan korhadni is kezd. Az idő vasfoga semmit sem kímél.
- Nem haragszom. Semmiképp sem, ellenben a késésének megvoltak a következményei, mint az imént láthatta. Ez csupán egy megjátszott baleset volt, de mindig érkezzen időben, hogy ne érhesse az átlagosnál sokkal több váratlan meglepetés. - beszéd közben a nadrágomat simítgatom, bár nem ez a legelőkelőbb darab a ruhatáramnab. Mégis, adjunk csak a kinézetre, nem baj az sem alkalomadtán. Főként, ha az ember hivatalos személy, vagy minek csúfolják a nép szolgálatát manapság. - Kezdhetjük?

Remegő, nedves tekintettel nézi végig, ahogy Mr. Urquart egészségesen, de mindenesetre közel sem életveszélyben feláll, és úgy tesz, mintha csak épp a délutáni szundításából ébredt volna. Megara lihegve térdel a földön még mindig, és a kognitív kapacitásának határán épp csak fel tudja fogni, hogy Mr. Urquart valóban jól van. Mozdulatlanul és szótlanul nézi végig, ahogy kényelmesen leül, és ő mellkasát szaporán fel-alá járatva hallgatja a dorgálást.
- Én... – márpedig mondania kell valami értelmeset, mert ha nem tud megbirkózni egy szimulációval, márpedig gyakran ez a helyzet, akkor vajon hány másodpercig maradna életben a ringben? – Nem fogok többet késni, megígérem – még mindig gyenge és kusza hullámokon szól a hangja, de feláll, leporolja térdén a kilyukadt harisnyát, és kezébe veszi pálcáját. – Igen. Azt hiszem – bár megbizonyosodott róla, hogy már akkor elkezdték, amikor még az ördögnyomot feddte otthon, és az érkezése volt az első bukása.

Látszik, hogy kellőképpen sokkoltam a lányt, de ugyan már! Ehhez is hozzá fog szokni idővel. A váratlan helyzetek egy ilyen szakmában elég valószínűen várhatóak, ezzel nyilván tisztában van, mégis bűntudat gyötör, mert ez egy nagyon rossz vicc. Nem szabadott volna ilyesmivel várnom első alkalommal.
- Sajnálom, ha megrémítettem. - szólok oda, és felé küldök egy kedves mosolyt, hátha az egy kicsit felvidítja, visszarángatja a valóságba, és felkészíti a továbbiakra - ebben kevésbé hiszek.
Megvárom, míg egy kicsit rendbeteszi magát, legalábbis amennyi idő alatt én tettem ezt, annál egy kicsit tovább várok. Nem sietek sehová. Minnie-nek is mondtam, hogy majd jövök. Remélem, nem veszi zokon, arra meg gondolom nem vetemedik, hogy elméleteket szőjön a megcsalásával kapcsolatban.
- Akkor kezdjen egy támadással, amiből egy kisebb párbajt szeretnék kialakítani szintfelmérés végett. - szembe állok vele, és figyelem minden mozdulatát. - Csak akkor kezdje, ha már úgy érzi, készen áll. - mint mondtam, ráérek.

Megara térdei még mindig remegnek, ritmusra, négyszer olyan szaporán, mint ahogyan a szíve ver, és fele olyan látványosan, mint ahogyan egy verejtékcsepp gurul le a tarkóján. Kissé sután nyúl mindkét kezével a kontyához, újratűzi, miközben végig Mr. Urquartot nézi, mintha könyörögne neki, hogy ez ne így legyen, ahogy lennie kell, a háború és a bűn ne olyan legyen, mint amilyen.
- Sajnálom, hogy késtem – lesüti a szemeit, és tesz néhány lépést felé, de azonnal megtorpan, amikor Mr. Urquart támadásra szólítja fel. Vajon mit gondolt, mi fog itt most történni? – Én-n-n... Én nem akarom Önt megtámadni, Mr. Urquart! Ba-baja eshet! – akkor kezdje, ha készen áll? Sosem fog készen állni, ebben teljesen biztos. Hogy lehet készenállni mások bántására? – Inkább csak...mutasson néhány varázslatot, tanítsa meg használni, és majd...majd használni fogom, ha tényeg szükséges lesz – már-már könyörögve néz rá, hátha mégis meg lehet oldani ennyivel, hiszen ha egy pontosan három percig főzött tea megmenthet egy életet, és mindig van más választásunk, akkor...akkor ez is lehetséges, nem?

Nem gondoltam volna, hogy ennyire frászt kap attól, amit csinálok. Ha ezt akár csak sejtem is, akkor meg sem kísérlek ilyesmit csinálni vele, de hát az ember azt hinné, hogy egy aurornak készülő lányban ennél több van lélekjelenlét és cselekvőkészség szempontjából. Nos, úgy tűnik, hogy hatalmasat tévedtem, vagy csak... Vagy csak áll valami a háttérben, amiről én nem tudok, és amiatt nem képes elengedni egy ilyen esetet. Remélem, hogy valami olyasmivel állok szemben, ami kezelhető, és akár egy jó beszélgetéstől is oldódik.
- Nem esik bajom, nyugodjon meg, és mondjon el akár csak egy Stuport. - ám látom, hogy ez így nem fog menni, mert a lány ismét az érzelmi összeomlás határán áll. Valahogy így nézhet ki az is. Legalábbis az elképzeléseim alapján, ezért inkább közelebb megyek inkább pillanatnyi tanítványomhoz, és jelzem neki, hogy üljön le egy kidőlt fa törzsére, melyen én is helyet foglalok.
- Miért nem szeretne rám támadni? És most hanyagoljuk a baja eshet indoklást, kérem. - őszintén kíváncsi vagyok a válaszára, mert csak úgy tudok segíteni. Remélem, hogy nem vágok ehhez a kedvesnek szánt kérdéshez túlságosan is mogorva arcot.

Még mindig meg van rémülve, szaporán mozog a mellkasa, görcsösen szorongatja a pálcáját, még akkor is, amikor Mr. Urquart hangja és arckifejezése már korántsem olyan szigorú, mint az imént.
- D-de nem biztos, hogy nem sikerül félre, és akkor valami más történik Önnel, Mr. Urquart, és azt nem akarom, és én... – mentegetőzik összevissza mozgó tekintettel, majd elhallgat, és felnéz a közeledő férfira. Gombócot nyel, szorítja a pálcáját, nem mozog, csak lassan tesz egy fél lépést hátra, amíg a férfi meg nem szólal. Hirtelenjében és ilyen lelkiállapotban nehezen fogja fel a kérdést, de nagyon igyekszik elismételni magában néhányszor, hátha az segít. Elgondolkodva, sűrűn pislogva ül le a fatörzsre, néhány arasszal arrébb, mint ahol Mr. Urquart eddig ült.
- Én öhm... – mélyeket sóhajt, a férfi cipőjét bámulja, enyhén félredönti a fejét, hátha ttől vátlozik valami, kívül vagy belül, de végül kénytelen engedni a késztetésnek, hogy felnézzen rá. – Félek, hogy megsérül. Hogy...ispotályba kell mennie, és az ispotály szörnyű hely. Nem fogom tudni meglátogatni sem! – apró könnykristályok térnek vissza a belső szemzugaiba. – N-nem vagyok képes rá – ingatja a fejét. – Nem vagyok, erre az egészre nem vagyok, és... – felpattan, elteszi a pálcáját, és elkezdi a ruháját igazgatni, miközben görcsösen rázza a fejét. - ...én nem is tudom, mit keresek itt. Sajnálom, Mr. Urquart, hogy iderángattam, sajnálom, többet...