Új ösvényre lépve

A pattogó tűz melege járja be az egész szobát, egy pillanatra sem engedve a rémes hidegnek, hogy beszökjön és megcsapja a fotelben üldögélő Minervát. Minden egyes pillanatot kihasznál, amikor nem kell neki az iskolában maradnia, a lehető legjobb választás volt ez férjével, hogy ide költöztek, Roxmortsba. A nyugalom és a szeretet járja át eme falak egyszerűségét, a fa burkolaton számos emlék nyugszik az együtt töltött közös évekből, a családről és Minerva különleges kézimunkáiról - amelyek valójában második pillantásra egészen beleillenek az összképbe. A finom vacsorával már egy órája elkészült, Elphinstone bármelyik pillanatban hazaérhet a munkából. A várakozás izgatottsággal tölti el, ennyi év után sem változott semmi, számára még a mai napig különös ez az érzés, de oly őszinte, mint talán más semmi az életében. Fülét hegyezi csak az ajtó irányába, de szemei mindvégig az Átváltoztatástan Ma újságot fürkészik, pontról pontra, sorról sorra kielemezve azt, majd pulitzer pennája felröppen, átfirkálva egy-egy részletet és hosszas jegyzetet írva a még üres területre. Elégedettséggel tölti el tudása, mosolyogva vág neki egy másik részletnek amikoris kattan a zár és nyílik az ajtó, ki más lehetne az mint férjura, a kedves Mr. Urquart.
- Elphinstone végre, már azt hittem elő kell szednem a régi Átváltoztatástan Ma újságokat, hisz ebből csak pár oldal maradt... - Hangja még vidám, a penna a helyére repül, az újság pedig a dohányzóasztalra, Minerva szemei pedig elkerekedve vizsgálják az ajtóban álló két személyt, hiszen csak egyre számított, nem érti.
- Hát ő meg...? - Bizonytalan hangja mindent elárul, talán kérdéseket sem kell már feltennie, ez épp elég lesz ahhoz, hogy a férjura elmagyarázza, miért hozott magával egy kislányt. Valami baj történhetett? Felkel, közelebb sétál, magyarázatra várva vizsgálódik, jó megfigyelő, de ez nem elég, ehhez több szükséges ennél.

Természetesen magától értetődik, hogy rettegek Minerva reakciójától, holott tisztában vagyok azzal, hogy nem kellene, mert mindent meg tudunk beszélni, és nem nagyon szoktak konfliktusaink lenni. Nem is hiszem, hogy lett volna bármikor nagyobb vitánk, amit őszintén szólva furcsállok, mégis örömmel tölt el, hogy ilyen jól megvagyunk egymással, és szót értünk a másikkal.
Most mégis félek, elvégre egy kislánnyal állítok haza, ami nyilvánvalóan felvethet néhány kérdést. Ki ez, mit csinál itt, mi történt ma egyáltalán, hogy itt kell lennie, és a többi. Ám nem érkeznek sorra a kérdések, sőt. Csak egy kedélyes köszöntést hallhatok, valamint játékos méltatlankodást, de természetesen látszik Minerván a meglepettség és az értetlenség, amit a leányzó váltott ki belőle.
Érzem, ahogy Jasmine könnyei átáztatják talárom szegélyét, de nem bánom, hisz én nem vagyok olyan helyzetben, mint Ő. Csak ezt még nem mondtam el neki, és igazából pár napig még nem is szeretném. Jobb, ha egy kicsit megtanul bízni bennem és Minnie-ben, aztán majd meglátjuk, hogyan is adagoljuk, de az ilyesmit nem szabad elsietni.
Kezemben a kislánnyal lépek be a házba, így is fogadom feleségem szavait, de még nem válaszolok neki, hanem a nyakamba kapaszkodó lányhoz szólok. Ezt feltétlen el kell intézni, még ha nem is mondok el neki egyből mindent. Mindenképp pihennie kell.
- Éhes vagy? - kérdem, de csak fejrázást kapok válaszul. Most nem szeretném erőltetni az evést. Majd holnap reggel beleerőlködök valamit, ezért vetek egy bocsánatkérő félmosolyt Minnie-re, és a vendégszobába megyek nyakamban az elárvult gyermekkel. Kegyetlen vele az élet. Nemrégiben az édesanyja, most pedig Benjamin, és egyből árva is lett szegény. Nem érdemelte ezt. Pár perc múlva kilépek a szobából, és a konyha felé veszem az irányt, ahol kedvesemet sejtem, és végül hamarosan meg is találom.
- Benjamint dementorcsókra ítélték. - átölelem a nőt, aki már évek óta lop fényt a mindennapjaimba, és mutatja meg minden egyes nap, hogy igenis van értelme élni. Most átölelem, és el sem engedem reggelig.
- Jasmine ezzel el is árvult, és nem lettem volna képes otthagyni a folyosón. Még a végén bedobják egy mugli árvaházba, ahol szemernyit sem törődnek vele. - tudom, mi a jogszerű eljárás ilyenkor, és bele sem akartam gondolni, hogy megtörténhet vele is, és bár hazahoztam, egy halk, fáradtságot és gyötrelmet mutató sóhaj hagyja el a számat.

Ahogy izgatottan feláll és az ajtóhoz sétál, nem is sejti, hogy vendégük lesz. Úgy érezte, a mai nap is a megszokott módon fog majd telni, és eltölthetnek egy kellemes, nyugodt estét kettesben a kandalló mellett; de valami történt. Ugyan imádja a Roxfortot, sok időt tölt ott el, de amióta Elphinstone az élete része, sokkal inkább azt várja, hogy mikor térhet haza hozzá. Soha nem adatott meg neki az a lehetőség, hogy gyermeke szülessen, ám a rengeteg unokahúg és unokaöcs teljes mértékben kárpótolta érte. Természetesen talán ez is az egyik oka annak, hogy tud bánni a gyermekekkel. Ugyan meglepettségét egyáltalán nem tudja elrejteni, de a síró kislányt próbálja kevésbé vizsgálni, kedvesen üdvözölni, akármi is történt, nem szükséges, hogy még inkább felzaklassa őt. Haloványan mosolyog vissza férjére, hagyja, hogy Elphinstone elvigye őt a vendégszobába. Felsóhajt. Aggódik a dolgok miatt, és bár tudja, hogy a férje igen tapasztalt, érte is aggódik. Hogy elterelje figyelmét, a konyhába siet, az ételt kezdi el kikészíteni, megterít, és addigra már Elphi is megérkezik hozzá. Visszaöleli őt, jóleső melegség járja át testén közben, várta már ezt a pillanatot, bármennyire is rossz a hír, amit most hozott magával.
- Sajnálom. - Jegyzi meg halkan, tudja, hogy ebben a világban már semmi sem meglepő, nem tudhatjuk, mi történik holnap. - Szegény kislány. Olyan fiatal még és máris elveszített mindenkit. Könyörtelen a világ. - Lesüti pillantását, miközben megrázza fejét, és úgy érzi, helyet kell foglalnia az egyik széken, ezért le is ül, onnan figyeli tovább a férjét.
- Jól tetted, hogy elhoztad. Ennyi idősen már nagyon nehéz lett volna neki beilleszkednie egy árvaházba. Már jó esetben, ha oda küldik. Persze, biztosan van neki még élő rokona, akiknél tud majd élni, nem...? - Örül annak, hogy egy gyermekről kell gondoskodnia egy ideig, de nem tudná most elképzelni, hogy hosszútávon is velük lakjon. Tekintetét Elphistone-ra szegezi, miközben pálcájával int egyet, és a pulton kikészített két bögrébe forró tea töltődik, majd a kezükbe röppen. Jólesően fogja át mindkét kezével az átmelegedett tárgyat.

Soha nem gondoltam, hogy kerülhetek ilyen helyzetbe, ezért igazán fel sem tudtam erre készülni - nem mintha erre fel lehetne. Auror létemre kifejezetten ritkán jut eszembe a halál és elmúlás gondolata. Inkább a jókedvűbbik fajtából szalajtottak, legalábbis én így gondolom. Ellenben tudok rossz zsaru is lenni, nem kell engem semmiféle szereptől sem félteni. Ha arról van szó, belemegyek emberi keretek közt bármibe a siker érdekében. Ez csak természetes. Mindenesetre örülök, hogy Minerva nem kérte, hogy öljek neki óriást eljegyzés előtt.
A kislány szerencsére gyorsan elaludt, még mesét sem kellett mondanom neki - ettől függetlenül tudnék rögtönözni, ha úgy alakul, illetve ha ez tartós állapotként is így marad, akkor beszerzek pár mesekönyvet vagy kisregényt. Amit szeretne. Persze először mindenképp meg kell beszélnem ezt a helyzetet a ház úrnőjével is, aki mint mindig, most is ínycsiklandozó illatokkal vár rám a konyhában. Köztük az egyik illat a forró tea, ami felettébb jólesik ebben a hideg februári időben. A tenyeremnek és a torkomnak is.
- Rég láttam könyörületesnek. - bólintok, és belekortyolok a teába, de rá kell jönnöm, hogy igazán nem is akarok sem enni, sem pedig inni. Mindegy, ettől függetlenül fogok vacsorázni, mert kell az energia - az ágyban mondjuk pont nem.
- Nincs senkije. - leülök az asztalhoz, és gondterhelten fújom a forró italt. Nem árthat, ha tudok belőle inni is még a közeljövőben - értem itt ez alatt a lefekvés előtti időszakot. - Arra gondoltam, hogy örökbe fogadhatnánk. - ez bizonyosan nem az a téma, amit az ember a vacsoraasztalnál munka után meg szeretne beszélni a párjával, ám igazán remélem, hogy Minerva megérti a motivációmat még anélkül is, hogy kimondanám azt. Nem hagyhatok a sorsára egy kislányt. Még csak tíz éves, és már senkije sincs. A minimum, hogy olyannal folytatja az életét, akit ismer egy kicsit. És jelenleg én voltam ott, hogy elhozzam. - Haragudnál, ha megtenném?