Természetesen csakis azért késik, mert kicsit késni akar - épp csak nem számolja bele az utazásba, hogy nem hoppanálhat Q küszöbére, vagyis fel kell sétálnia a házig - a piszkos, lassan esőre hajló fényben ismerősen sötét sziluettet rajzolnak a felfele törő falak, épp amikor megnyomja a csengőt valóban esni is kezd, egy csepp jól irányzottan koppan le épp a szemhéjára, átfolyik a szempillái közt, irritált mozdulattal, pislogva törli le, ahogy aztán belép az ajtón, mely mögött szokás szerint nincsen valójában senki.
- Én is örülök neked, Q, jó reggelt - ő viszont egészen édes, szinte már-már gejl, épp csak féloldalasan görbülő mosolya viszonozza az ismerős élcet, ahogy a ruháját maga alá igazítva zuttyan le az alátolt székre immáron a télikertben, mintha mi sem lenne természetesebb, minthogy egy pár megbűvölt kesztyű ugrál a kedvéért, nem pedig a vendéglátója, és ennél kevés természetesebb dolgot ismer itt valójában. Annyit azért mégsem jár ide, hogy ez másképp legyen, hiába lett az évek során Mr. Quincey-ből előbb Cranville, aztán Crane, ami valahogy mégis olyan idegenül ült rajtuk mindig, hogy aztán nemes egyszerűséggel Q-vá vedlett, és alkalmi vasárnap délelőtti elfoglaltságokká, melyeken sosem rágódott túlságosan sokat, még ha őszintén szólva, valójában nekik kettejüknek igazán semmi dolguk nem is lenne egymással.
Talán azért nem kopott csak el a szokás, mert egyikük sem "dologként" tekint rá.
- Ugye tényleg hoztam fürdőruhát - vonja le a kérdőjelet a másik szavainak végéről, ahogy rutinosan terít az ölébe szalvétát, szokás szerint nem kéreti magát, annyi év után már egészen nevetséges lenne bármiféle színjáték, szóval leplezetlenül gusztálja végig a villásreggeli kínálatát - Azért te is tudod, hogy az előkelő és a jól helyezkedő jelzők közül inkább csak az egyik igaz - ami nyilvánvalóan a jól helyezkedő lenne, a hangsúly nem hagy maga mögött kétségeket, de ez mindig is így volt, eztán is így lesz, épp csak nem volt soha sok ember, akinek eme jellemvonása szemet szúrt volna. Sosem volt eléggé szem előtt, a közelmúlt viszont felülírná a jelentéktelenségét, épp csak még kétséges, hogy a jövő megengedi-e ezt neki.
Az mindenesetre egyértelmű, hogy nem kell azzal bajlódnia, hogy holmi újságokat erőszakoljon le Q torkán, és ez kedves könnyebbség, a papírforma utálatos dolog a szemében, vajon pirulva és szerényen, tettetett érdektelenséggel, vagy kíméletlen tényszerűséggel kellett volna elmesélnie, hogy házasságot ígértek neki? Az anyja véleményét persze ismeri, sejti, hogy nemsokára megismeri Quincey-ét is, és bár bizonyára vele is úgy fog tenni, mintha nem hallaná meg igazán (vannak tippjei erről a bizonyos véleményről), mindig meghall mindent, amit neki mondanak, róla mondanak, hazudnak, vagy tagadnak.
Mosolyogva emeli meg a poharát, a kerek üvegek alig csókoloznak össze, és ahogy belekortyol a pezsgőbe, bizonyára meg is válaszolja a fel sem tett kérdést, melynek időzítése egyébként sem engedélyez semmilyen más választ - Ha most azt mondod, hogy úgy nézek ki, mint aki terhes, kötelező lesz megsértődnöm - mondja úgy, hogy az egy pillanatig sem hihető, itt kicsit mindig mások a beszélgetések szabályai, itt semmi sem véresen komoly és semmi sem megbotránkoztatóan illetlen, talán ez a másik oka annak, hogy sosem furcsállta, inkább megszerette ezeket a találkozásokat. Van ugyan neki apja, anyja, olyanok, amilyenek, és rajtuk kívül sosem figyeltek rá felnőttek túlságosan, Q-t kivéve. Csak persze... most már folyton a miniszteri nagyító alatt van. De annyira nem képes unalmas lenni, hogy emiatt ne jött volna ma el. Hiszen megígérte, hogy jönni fog - Hogy vagy, Q? Azt mondják, a háború jó üzlet, de te jókedvűnek tűnsz - ugrat kicsit a mosolya, ahogy piritósért nyúl.

Szinte elnézően villan a szeme a kenőkés makulátlanságában, mintha csak meg akarná tenni Q-nak azt a szívességet, hogy nem kezd vitatkozni arról, vajon valóban rossz dolog lenne-e, ha becsúszott volna egy kis baleset Crouch fiával. Persze valójában tényleg nem örülne neki, holmi családalapítás ténye valami egészen más, mint férjhez menni, sokkal könnyebbnek tűnik, csak annyit kell mondania, hogy "igen", meg rendesen viselkednie, és bár biztosan sokan érvelnének azzal, hogy egy gyereket sem túl nehéz összehozni, azért csak ki kellene hordania és megszülnie, ami már sokkal rosszabbul hangzik.
Meg amúgy is - egy gyerekről saját maga jut eszébe, ő maga, meg az anyja, amitől máris egy horrorfilm jellegzetes vonásait öltené magára a szituáció, szóval ha vitatkozni kezdene, a végén még kénytelen lenne igazat adni Q-nak. Ebben legalábbis.
- Miért, Q, te kit ajánlottál volna helyette? - rebbenti  meg a szempilláit tökéletesen álságosan, szinte még kíváncsi is, tudna-e a férfi előhúzni a kalapjából bárkit, ha legalább egy pillanatig megfontolná azt, hogy neki talán tényleg értelmes dolog férjhez mennie, nem csak úgy tengeni-lengeni a nagy világban. Főleg, ha figyelembe vesszük, hogy az égvilágon semmi kedve úgy élni, mint az anyja.
Kiskanállal potyogtat kaviárt a vajjal megkent pirítósra, nagy kegyesen hagyja abba és teszi le a kenyér szeletkét azért, hogy elvegye a felé nyújtott újságot - Nem, még nem. Mintha nem lenne elég, hogy politikai, még ilyen hosszú is? Talán inkább el sem olvasom - ezt azoknak a lányoknak a kényességével mondja, akiknek azért büdös a politika, mert vagy túl buták hozzá, vagy csak nem értenek hozzá eléggé. Esetében sokkal igazabb viszont, hogy inkább úgy tesz, mint aki túl buta hozzá, mert valójában sokkal többet ért abból, mi ebben a szenzáció, mint amit a legtöbben bizonyára feltételeznek róla, és ez jól is van így. Azt egyébként sem valószínű, hogy valaha elmondhatja magáról, hogy érti Crouch Senior csavaros, politikai észjárását. És minek beszéljen olyasmiről, amit csak darabkákban ért? - Igen, tetszett? - kérdez aztán vissza olyan mosollyal, hogy Q biztos lehessen benne, sikeresen simogatja kicsit az egóját, hiába fut át a pillantása a kezében tartott újság megnevezett cikkének hasábjain, algha tud rá így rendesen figyelni. Az állításával ellentétben viszont majdnem valószínű, hogy később mégis csak el fogja olvasni - Meglepően kedvesek voltak - mintha nem tudnák, miért, szinte nevethetnékje volt az egésztől, nem csoda, hogy úgy fest azokon a képeken, mintha gondja egyetlen szál sem lehetne kerek e világon.
Somolygással reagál csak a munkát érintő megjegyzésekre, végre bele is tud harapni a reggelibe, mielőtt kicsit ingathaná a fejét ő is - Aggódni azért persze nem gondolom, hogy aggódnom kellene érted.

Nemet int a szamócára, épp csak egy félmozdulattal, majd a pirítós után biztos visszakéri, csak hogy aztán újabb sós pirítóst kenjen magának, mert a sósra kell valami édes, az édesre meg valami sós, így izgalmas, így érdekes, talán így kellene csinálnia az életben is, csak ott sokkal nehezebb, mint egy olyan reggelizőasztalnál, ahol ilyen bőséges a választék. És ha már választék...
- Jaj, ne már... fúj! - nyilatkozza ki undok fintorral, persze érti a célzást, meg azt is megérti, miért lehet ez bárki számára vonzó opció. Vannak azok a kedves öregurak (valahol biztosan, mert ő egyet sem ismer), akik beérik egy icike-picike kedveskedéssel, egyébként meg elélnek napfényen és csak arra vágynak, hogy valaki koporsóba tegye és megsirassa őket. De neki inkább azok az öregurak jutnak eszébe, akik illetlenül sokáig bámulnak egy-egy fiatal dekoltázst, vagy egyenesen nem átallnak fordultában odacsapni egy-egy fenékre, és csak azért nem szól rájuk senki, mert már öregek, de piszkosul gazdagok, és ettől őszintén a hideg kirázza, mint ahogy szerinte ettől ki kéne ráznia a hidegnek mindenkit. Inkább pedálozik vért, verítéket nem kímélve, hogy valahogy a tűrhetőből előbb normálissá, majd a normálisnál egy kicsit többé kovácsolja a kapcsolatát Crouchékkal, semhogy pár évig ezt tűrje, aztán özvegyként épp csak fél fokkal legyen jobb helyzetben, mint bárki, aki az anyjához hasonlítható.
- A fiatalok meg úgyis mind egyre mennek, gondolom. Te meg, jó öreg Q, igazán nem siettél, hogy gyűrűkkel kápráztass el a tizenhetedik születésnapomon, úgyhogy nem vagyok benne biztos, hogy megveszem az öreg férfi elméletedet - teszi hozzá kaján ugratással, ezúttal épp csak hunyorogva sandít fel a reggelijéről a másikra, és legalább nyolcvan százalékban tényleg csak viccel, míg a csekélyke húsz százalékot fenntartja annak, hogy ha egyszer mondjuk nagyon nagy bajba kerülne és mondjuk új személyazonosságot kellene felvennie és kiadnia magát valahol máshol, valaki más feleségének, akkor Q egészen jó választás lehetne. Sok mindenre. Nem mintha teljesen kinőtt volna már az efféle hiúságokból, hogy rémesen várja, mikor kezd el jobban meglátszódni az anyján a kora, hogy végérvényesen szebb és jobb, ne csak fiatalabb lehessen nála, és esetleg néha arcra ejthetnék őt miatta...
Odatartja a poharát, hogy köszöni, kér még pezsgőt, és közben őszintén nem tudja eldönteni, hogy nevetnie kéne, vagy tovább grimaszolnia. Az élmény a Szombati Boszorkánnyal legjobb esetben is bizarr volt, és bizonyára várnak még rá hasonló nyalánkságok. Ez mondjuk csekély ár lenne egy biztos jövőért, már ha persze... de akár fókuszálhatna a reggelijükre, meg a vendéglátójára is, ahelyett, hogy szándékosan próbál aggódni dolgok miatt.
Finoman lötyögteti a poharában az aranyló pezsgőt, mire Q egyik szöge kibújik a zsákból, visszavándorolt hozzá valahogy, valamikor a szamócás tál is, abból csipeget válogatósan, mintha nem lenne minden szem maga a tökély, édes, mint a méz, kicsit mégis fanyarnak érződik attól, amit hall. VIsszaejt egy szamócát a tálkába, lassú, szinte óvatosnak érződő mozdulattal dől hátra, mintha azt várná, hogy jön a folytatás, a nagy litánia, amit végig kell hallgatni, de csak fordulat következik, amiből arra következtet, hogy Q meggondolta magát, de ő sosem szerette az egyszerű játszmákat és megfutamodni sem szeret - Beszélhetünk Barty Crouchról is, ha az jobban érdekel, mint a tökéletesen unalmas iskolai előremenetelem - mondja leheletnyit kimérten, vagy legalábbis, kimértebben, mint ahogy egyébként a férfival beszélgetni szokott, ez már kicsit arra hasonlít, ahogy az anyjával beszél, épp csak annál mégis kevésbé támadó és Q-t kész meghallgatni, nem úgy, mint néha az anyját, sőt, ha kell, egyenes derékkal áll bele ebbe a beszélgetésbe, ő neki ne mondja senki, hogy homokba dugja a fejét.

- Nem tudjuk mind, hogy a látszat mindig csal? - nem átall efféle finoman árnyalttá torzított közhelyet visszapattintanti Q-ra, épp csak nem merészkedik afféle ízléstelenségig, hogy kerek-perec kimondja, Q egészen nyugodtan lehetne már nagypapa, ha az élete úgy hozza, ugyanúgy, ahogy a miniszterúr is lehetne, ha az ő élete úgy alakul, hova tovább, éppenséggel lehetne már anyuka ő maga is, az anyja sem volt nála sokkal idősebb, amikor sikerült összehoznia magának egy gyereket... csupa olyan dolog ez azonban, ami bár nyilvánvaló, mégsem szívesen foglalkozik vele, ráér majd ilyesmin merengeni, amikor már elkerülhetetlen lesz, egyelőre jusson el az esküvőjéig, meg egyébként is: távol álljon tőle, hogy éppen Q életvitelét kritizálja, ha nem lánynak, hanem fiúnak születik, talán még találhatott is volna benne valami példakép-szerűséget, amit követhet, ahelyett, hogy világuk álságosságában a lehető legegyszerűbb kiutat próbálja meg megkeresni a dilemmából.
- Crouch és Crouch, férfi és férfi, alma meg a fája, őszintén szólva nem igazán érzek hatalmas különbségeket - és mindannyian árnyai valaki másnak, bizonyos értelemben, ha hozzámegy valakihez, akinek esélye sem volt mástól, csak az apjától tanulni, még akkor is ugyanazt kapná, ha az illető nem lenne miniszter, hogy igazán legyen súlya annak, ha bele kíván szólni. Mivel lett volna jobb, ha az ideje korán családfővé lett Greengrass fiúnak adják, vagy ha a kétes helyzetű Flintéknek dobják oda? Sorolhatná őket, egyiket a másik után, járhatna ilyen cipőben úgy, hogy sokkal fájdalmasabb lenne, ebben egészen biztos és akkor még ott van a származása is, bizony, ami többnyire csak hátrány, míg Crouch politikai csataterén lehet valami egészen más is - talál valamiféle örömöt abban, hogy a konvenciókat egy kicsit megbolygathatja.
Halkan sóhajt egyet, még csak nem is igyekszik különösebben, hogy szeliden hitetlenkedő mosolya ne tűnjön hazugnak, úgy rázza meg a fejét - Nem hiszem, hogy ez magabiztosság kérdése, Q - mondja könnyedén, mintha ez is afféle reggeli kávé mellé illő habkönnyű beszélgetés lenne, súlytalan és lényegtelen, nem pedig a saját jövője, aminek mégis csak izgatnia kellene. Alkalmasint hajlamos elfelejteni, hogy Q sokkal régebbről ismeri, mint a legtöbb ember az életében, a szülei kivételével persze, épp csak a szüleivel meglehetősen másfajta a kapcsolata és meglehetősen másfajta beszélgetéseket szoktak folytatni. Akár őszinte is lehetne, valóban, de az ő őszintesége valahogy sosem érződik valóságosnak. Pedig maradéktalanul őszinte a döntése, mégis mit kellene kezdenie magával, ha nem házasodna jól? Éljen úgy, mint az anyja? Ez nyilván sosem lehetett opció. Bizonyára azt mondaná neki bárki, ha tanácsot kérne, hogy inkább tanuljon tovább és találja meg a maga útját, de ez olyan valóságnak tűnik, aminek a létezéséről bár van tudomása, de nem kimondottan hisz benne. Soha senki nem mondta neki ténylegesen, hogy ezt kellene csinálnia. Ahhoz nem született a megfelelő csillagzat alatt és a természetéből is tökéletesen hiányzik a vágy arra, hogy egészen önálló legyen és bizonyítson azzal, hogy képes bármire egymaga is. Egészen másfajta hiúságok gyötrik.
- Nem gondolom, hogy ez rosszabb döntés, mint bármi más, amit választhatok. Senki nem ígérheti meg nekem, hogy ez, vagy az az út elvezet a biztos boldogsághoz és minden rózsaszín vattacukorból lesz. Nyilván nem gondolom, hogy könnyű és tökéletes lesz, de semmi más sem könnyű és tökéletes. Miért kell épp ebből ilyen nagy ügyet csinálni? - persze nem igazán Q csinál ebből nagy ügyet, az anyja az ilyesmihez sokkal jobban ért, na de aki pont hatalmasat bukott azzal kapcsolatban, hogy másfajta lehetőségeket villantson fel előtte, az pontosan az anyja. És tulajdonképpen az apja is. Vagy csak ő nem volt eléggé jó soha semmiből és semmiben, ami predesztinálhatta volna valami másra.

Úgy biccenti félre a fejét, mintha azt a benyomást akarná kelteni, hogy most igazán elgondolkodik azon, mit mondott valójában – elgondolkodni el is gondolkodik rajta, de azért nem olyan rettentően. Végül is ő mondta. Kimondta. Épp itt és épp most nem feltétlenül kell moderálnia magát – A két dolog között azért nincs olyan nagy különbség, nem? Ha férfi és férfi között nem teszek különbséget, az is azt jelenti, hogy a fiatalabb és az idősebb között sem teszek – mondja finoman ráncolt szemöldökre, ami igaznak tűnik, noha ebbe elsőre tényleg nem gondolt bele – Én csak arra gondoltam, mindegy, kihez megyek feleségül az ilyen fiúk közül, mindegyiknek hozzámegyek egy kicsit az apjához is. Meg az egész családjukhoz is – és azt már túlzás lenne talán hozzátenni, hogy első ránézésre Crouchék legalább úgy tűnnek, mint akik jól fognak kijönni ebből az egész cécóból, ami most folyik és ez nem alulértékelendő dolog, mert nem mondhatja el ezt magáról mindenki. Sőt.
Az elgondolkodó ráncokat a tekintet finom villanása váltja, valami elnéző csacskaságnak beillő félmosollyal. Nem mintha zsigerileg taszítaná minden, ami az anyja világa, mi több, felségterülete, de megszámolni sem tudja, hányszor tévesztették össze lenyűgöző olvasottsággal azt a tényt, hogy mióta járni tud, szinte több időt töltött színházban, mint az anyai otthonban és Cranville-lel ellentétben neki sosem kellett sokat töprengenie azon, miért éppen Celia. Rosalinda mellett csak a második, a kiegészítő gondolat, a csendes segítő. Ha mondjuk az anyjának lenne jóstehetsége, talán választott volna mást. De lehet, akkor sem.
Egy pillanatra mintha mondani akarna valamit, a száját legalábbis kinyitja, aztán a jelek szerint meggondolja magát, mert tovább hallgat. Nyilvánvalónak tűnik, hogy ennél többet kellett volna mondania, de őszintén talán ennyi épp elég volt. Hazudni itt felesleges, meglehet, rizspapír-átlátszó lenne, ha ő kezdene kedvénél sokkal harsányabb lelkendezésbe, és mi tagadás, lelkendezést soha nem is érzett, csak a kilátást, és sajnos csak a kilátást arra, hogy esetleg érezhet majd sokszínű elégtételt, ha a dolgok jól alakulnak. Ha. A szomorú igazság pedig természetesen valahol az, hogy az anyja minél jobban tiltakozik, annál kevésbé lesz hajlandó visszakozni. Q esetében még nem döntötte el, merre billenthetik mindenféle ellenérzései, de annyira még épp nem naiv, hogy kizárja annak eshetőségeit, hogy egyszer még krokodil könnyekkel kopogtat a férfi ajtaján. Egy hét múlva, vagy egy évtized múlva… honnan tudhatná bármelyikük? Még az is lehet, hogy ez sosem fog megtörténni.
- Köszönöm – ám a semmiből is képes megszületni a szolidra élezett, kedveskedő mosoly, hogy ez voltaképpen a brunchnak szól, vagy netán annak, hogy „nem csinálunk nagy ügyet”, az ajándéknak, vagy egyszerre mindennek, nehéz lenne megmondani, de olyan egyszerűen gördül le a szájáról a szó, hogy nehéz lenne hamiskártyázással vádolni. A szalvétáját elemeli az öléből, nem-létező morzsákat töröl le ajkairól, hogy felálljon, mint aki máris kész szaladni a váltás ruhájáért. Épp el is fordulna az asztaltól, amikor végül mégis visszafordul, finoman a másikra hunyorog, percet hezitál, mielőtt megszólalna, épp csak egy kicsikét álságos szempillarebbenéssel, holott a kérdés most nagyon is őszinte – De ugye nem haragszol rám?

Leheletnyit forgatja a szemét, vagy inkább csak kurtán a plafonra néz, mintha a tény, hogy Q sem ripacskodja túl a dolgot belőle is némi visszafogottságot váltana ki, de azért persze, egy kicsit azt reméli, Q egy kicsit többet látott már belőle életében, semhogy épp csak annyira gondolja okosnak, mint amennyire (kevéssé) annak mutatja magát. Ha nem is ért mindent és sok mindenhez meg nem ért épp eléggé, legalább azt sikeresen fel tudja ismerni, mi az, amit talán nem lát át megfelelően. Meglehet, éppen ilyesmi ez az ő reménybeli házassága is, de azért azzal nem lehet megvádolni, hogy ne gondolkodott volna rajta.
De mint mindennek, hát bizonyára ennek is megvannak a maga előnyei és hátrányai, megszámolhatnák őket együtt, de most már voltaképpen késő, és eddig senki sem vetemedett arra, hogy a kedvéért komolyan vegye, esetleg tényleg két oldala van ennek az érmének. Mert hogy az anyja nyilvánvalóan csak a hátrányait látja, az apja meg csak az előnyeit, és az ember azt hihetné, lehet ebből tökéletesre árnyalt képet kapni, de valójában nem. Az anyjának fogalma sincs például sem a politikáról, sem Crouchékról, az apja pedig valójában sosem fogta fel, vagy csak nem tudta kellőképp átérezni, mikor-milyen helyzetbe is emelte voltaképpen a félvér lányát. Vagy inkább azt, mennyire különböző az, amit ennek kapcsán ők ketten gondolnak és éreznek.
- Q... - türelmetlen szusszanással reflektál csak a következő, bizonyára költői kérdésekre, megkímélve magukat egyrészt attól, hogy felsoroljon még jó néhányat az eljegyzetlen fiúk közül, akikről tudomása van és akik közül Crouch voltaképpen még mindig sokkal jobb partinak tűnik (mert hát tényleg, kezdjük mondjuk Carrowval, folytassuk Flinttel, a kitagadott Black fiúval, Averyéktől a hideg rázza, ha meg akarta volna magát erőltetni, talán merő "véletlenségből" kerülhetett volna Kingsley Shacklebolt útjába, az kétségtelenül vicces lehetett volna, de csak azért mert Shacklebolték aranyvérű létükre is pont annyira kilógnak, mint ő félvérként és hát valójában erre vágyna, duplán...?), másrészt meg attól, hogy rávilágítson egy nagyon magától értetődő tényre: ő is már tizenhét és ugye egyértelmű, hogy ő is kellőképp selejtes, köszöni szépen a kérdést.
Végül viszont csak akkor néz kicsit sértetten, amikor egészen elbagatellizálják a nagyon is komoly, tulajdonképpen az egyetlen komoly kérdését - igenis fontos, hogy Q ne haragudjon rá, hogy ne gondolja, hogy ehhez neki bármi köze van, vagy rá se hederítene, vagy sorolhatna még rémes, ennél is nyálasabb dolgokat, de persze nem teszi. Ahogy sok minden más sem, ez sem a rutinjuk része, hát csak undok kis fintort vág - Könyvek! Micsoda büntetés...! - ezzel fordít hátat a terülj-terülj asztalkámnak, ismerős folyosókra indulnak kalandozni, vagy inkább bevenni a várat, ami csak a kedvükért létezik.
Már-már csintalan derűvel hunyorog Q-ra, ahogy besétálnak az ezerarcú szoba ezúttal meglepően letisztult fényárába, még a felhőktől is mintha csak fehérebb lenne a helyiség, de nem tesz megjegyzést arra, hogy híján vannak a szokásos grandiózus tarkaságok, engedelmesen követi a pár kesztyűt a paraván egyik oldalára, de persze nem a kád, nem a paraván, nem a villogó ablakok a legfurcsábbak, hanem a feltűnően központi helyre emelt kancsó - Már hogyne készültem volna! - feleli magától értetődő és ezúttal valóban játsszi könnyedségű lelkesedéssel, ahogy a táskájából némi tétovázás után csak egyetlen hajgumit ránt elő, és egy jól begyakorolt bűbájjal megsegítve a feje búbjára csavarintja a haját. Pillanatok alatt megszáríthatná majd ugyan később, de nem pont a nedvesen a hátat csiklandozó hajszálak fogják elrontani a nagy élményt - És mondd csak, mi az? - kérdezi is aztán a gombjaival bíbelődve bizonyára elég egyértelműen, épp csak kinyújtogatva a nyakát a paraván szélén.

Ha Q az apja lenne (ami több okból is relatív nonszensz feltételezés, de azért tegyük fel), az ilyen riposztjai lennének azok, melyek miatt minden és sok esetben "elviselhetetlennek" titutálná az "apja" viselkedését. Égi szerencse, hogy Q azonban nem az apja, úgyhogy csak egy csendesre fojtott "bah"-szerű hanggal adja a férfi tudomására, hogy mit gondol a szellemes válaszról az ő szellemi képességeit illetően.
Mintha szándékosan nem sietné el a vetkőzést, kimondottan ráérősen hagy maga mögött minden egyes ruhadarabot, nem először és bizonyára nem is utoljára azzal a kicsit furcsa érzéssel, hogy a pár kesztyű alkalmasint pont úgy viselkedik, mintha nem csak egy pár kesztyű lenne, hanem tartozna hozzá minden más, bármi más, aminek rendszerint lehet ember-szerű keze.  De ez is csak olyasmi, aminek enyhén bizarr furcsaságát egészen magától értetődőnek fogadta el az évek során és nem kíváncsiskodott róla soha, mintha azzal, hogy rákérdezne, megtörné azt a sajátos varázst, ami hozzátartozik Q otthonához. Vagy egyszerűnek csak Q-hoz magához.
Csendesen loccsan a kádban a víz, ahogy végül beleengedi magát, azonnal finom libabőr kúszik végig rajta a feje búbjától a talpáig, mint ahogy az rendszerint történik, ha az ember hirtelen ül bele nagyon meleg vízbe, pedig egy percig sem égeti a fürdővíz. Gondja sincs már a pár kesztyűre, ami tiltakozás híján gondosan el is húzza kettejük között a paravánt, ő pedig egy pillanatra csukott szemmel hagyja magát eltűnni a friss illatú, meleg párában, aztán mint aki máris új erőre kapott végigtámasztja a karját könyéktől ujjbegyekig a kád peremén, arra támasztja rézsútosan a fejét, onnan hunyorog őszintétlen, izgatott gyanakvással hol Q, hol a kancsó irányába.
- Morálisan megkérdőjelezhető? Kérlek, ha tényleg köze van halott csecsemőkhöz, inkább nem akarok tudni róla - mert ugye, az ignorancia ezernyi problémát meg tud oldani, de hogy a lelkiismerete miatt mondjon le egy igazán különleges ajándékról...? Az igazán nem is ő lenne. Nem mintha csakis hatalmas, különleges meglepetésekkel lehetne levenni a lábairól, gyerekesen tud örülni gyakorlatilag bárminek, ami csak azért létezik, hogy az ő kedvére tegyenek, de mi tagadás, Q rendszerint elég magasra helyezi a képzeletbeli lécet.
- Úgy néz ki, mintha legalábbis folyékonyra finomított boldogság lenne - mondja félig ironikusan, félig játszott ábrándossággal, nyilván nincs olyan jó képzelőereje, hogy komolyan ki tudja találni mi lehet az, amiről bizonyára még soha életében nem is hallott - De akármi is, elég szép.

Cinkosan villan a tekintete, mintha legalábbis elhinné, hogy Q házának bármelyik szobájának bármelyik szekrényében halott csecsemőket tartogat magának rossz időkre, vagy még inkább, mintha nem találna semmi "morálisan megkérdőjelezhetőt" abban, ha így lenne. Szívesen választja sokszor a tudatlanságot, való igaz, de elég nehezére esne azért igazi örömét lelni egy kisbaba lelkében, ugyanúgy, ahogy egyszerre nyűgözik le és borzasztják el a valódi állat bundák, melyekből látott már egyet-kettőt öreg, tehetős boszorkányokon, meg ott van az a rémes róka sál az anyja szekrényében, amitől hat évesen még rémálmai voltak, és mégis... az efféle dolgokban, az efféle rémes dolgokban sokszor van valami gyönyörűség, és ha az ember választhat, nem lenne jobb csak a szépséget látni? Néha úgysincs választás, egy róka mindenféle szemszögből nézve róka marad, de egy kancsóba zárt csillámló akárminek nem feltétlenül kell sátántól valónak lennie.
- Hát inkább túl, mint le - riposztolja kurta vigyorral, ahhoz már épp ismeri a férfit ő is, hogy ne kövessen el olyan ordas nagy hibákat, hogy lebecsüli. Nem mintha lenne oka ilyesmire, nem mintha fontos lenne ezt tudnia, hiszen nem ellenségek, soha nem is voltak és nagyon reméli, hogy később sem lesznek soha, még akkor sem, ha éppenséggel érhetik őt kellemetlen kérdések Q miatt. Nem fő a feje emiatt. Talán kellene, de meggyőződése, hogy amíg semmi feltűnőt nem csinál, addig békén fogják hagyni. És ha mégsem... hát olyan kevés dolgot kért ő eddig Crouchéktól, szinte semmit, hogy felhalmozhat még addig pár ütőkártyát, amíg kikezdenék csekély számú barátait.
Nem mintha nem lenne iszonytatosan kíváncsi - miért ne lenne az? -, de azért nem izgágáskodik a fürdővízében, majdnem mozdulatlanul figyeli, ahogy végre valahára kikerül a dugó a kancsóból, egészen meghatározhatatlan illatfelhőt szórva szét két marokkal, ha valaki csak azt mondaná, hogy édes, sós, kesernyés, fémes, a közelében sem járna az igazságnak, de az igazság ficánka halként kicsusszan az ujjai közül, kicsit úgy szimatol csak utána, mint valami kölyökkutya és egy pillanatra tényleg egy kölyökkutya jut eszébe (ki tudja, ha szagolgatott volna már életében csecsemőket, talán nevetséges módon tényleg egy csecsemő jutna eszébe), akinek a legcukibb mancsocskái még semmiféle utcai piszkot nem értek, sosem ázott még kinn az esőben, és a bundája puhább mindennél, ami egy hónapnál tovább létezett a világon. Ártatlan és tisztán édes kiskutya illata van. Ha nem lenne egészen testetlen, akár még belefurhatnák az arcukat is.
- Szóval csak varázslat - foglalja össze a semmi és minden kézzelfoghatatlanságát, a "csak" persze legkevésbé sem valaminek a lekicsinylése akar lenni, inkább a dolgok leegyszerűsítését szolgálja, miközben tagadhatatlanul elégedett mosollyal fordul inkább a kádja irányába, a karjait is visszahúzza a peremről, hiszen ha ez valóban efféle varázslat, hát maximum a feje búbja maradhat kinn a vízből, valószínűleg pont annyi is látszik ki belőle, meg a haja, ahogy állig merül a melegbe, ami most nem csak meleg és nem csak illatos, de még annál is könnyebbnek érzi magát, mint amennyivel az ember könnyebb vízben. Mintha felhőkkel takargatnák be - egészen biztosan nem vitatkozna túlságosan sokat, ha bárki arra kárhoztatná, hogy örökké itt maradjon.
- Milyen gondos ajándék, Mr. Quincey - mondja némi nevetéssel a hangjában, nem mintha ez tréfa tárgya lenne, nyilván nem ártana legalább egy kicsikét elcsábítania valakit, de azért a korábbi beszélgetésük fényében mégis csak ironikus választás - És te kit fogsz elcsábítani ezúttal, hm? - kérdez aztán vissza pimaszul, alig feljebb csúszva, hogy átsandíthasson Q-ra a kád pereme felett.