Meg kell őrülni, de nézd, válaszokat akartam, csak nem voltak hozzá kérdéseim.
Bár végül is hogy máshogy érdemes manapság csatába indulni, mint az egészségesnél túlnyúló önbizalmam minden megmaradt, használhatatlan szilánkjával – és azt igazából beismerem, hogy ennél több tényleg nem is volt nálam. Nézd, nincs egy érvem, egyetlen egy érvem sem amellett, hogy miért kéne Severus-nak találkoznia velem, ahogy azt is tudtam, hogy a világon nagyjából bármit megadnék érte, hogy valahogy kiszedjem belőle, mi történt Lily-vel. Hogy került hozzá? Miért?
Ó, nézd már, mégis csak vannak kérdéseim!
Idegesen ültem a kávézóban, egyik csikket nyomtam el a másik után, közben meg furcsán izgatott is voltam, hogy végre van valami, amin kedvemre idegeskedhetek. Tényleg meg kell őrülni. Volt valami morbid ebben az izgalomban. Például mikor megérkeztem, végül is fogalmam sem volt, hogy most kivégzésre érkeztem-e, és ha igen, akkor az ő vagy az én kivégzésemre, vagy lesz-e ebből az egészből bármi, vagy csak épp hülyét csinálok magamból.
Mikor utoljára láttam Severus-t, majdnem biztos vagyok benne, hogy a pokolba kívánt. (Most senkit nem rendít meg, ha azt mondom, hogy ez nem csak az utolsó, de nagyjából bármelyik találkozásunkról elmondható, nem?) Azóta igazából semmi nem történt, épp csak valóban túl vagyok a poklon, vagy nem tudom, ahogy épp egy újabb szál cigarettára gyújtok rá, valahogy egészen úgy tűnik, mintha ez a pokol nem is múlt volna el igazán, épp csak új díszletet kapott. Ebben a pokolban pedig most épp én készülök szívességet kérni Severus-tól. Érted azért a helyzetet, ugye? Érted, hogy amúgy mennyire kilátástalan a dolog? Gondolom, pontosan az az idióta vagyok, akinek érzem is magam, mindenesetre mániákusan az órámra nézek (és mióta felhúztam az órámat, mindenhová előbb érek oda, mint kellene, hát nem volt jobb az idő, mikor óra nélkül éltem, és mindenhonnan csak késtem?), várakozás közben pedig kértem még egy kávét.
De most már aztán tényleg, igazán meg kell őrülni.