Cveta & Regulus - Ez meg mi a fene?

Hamarosan eljön a mi időnk, összeházasodunk Cvetával. Még mindig nem mondhatom azt, hogy a kapcsolatunk fényes jövőt kínál nekünk, de talán majd ez idővel megváltozik, talán majd minden más lesz ha tényleg egymásra leszünk utalva. Egyelőre még azt sem tudom, mit kezdjek az életemmel. Befejeztem az iskolát, de hova tovább? Annyira elmélyülten keresgéltem a lehetőségek között, hogy egyszer majd csak azon kapom magamat, hogy lecsúsztam mindent, és halaszthatok egy évet vagy pedig belevethetem magam a nagyvilágba és végleg a munka örömébe. De igazából ezzel sem vagyok előrébb.
A Dolohovéknál töltött idő mindig jó érzéseket kelt bennem. Nem csak Antonin miatt, hanem a régi emlékekre gondolva, a legilimencia tanulásoktól kezdve a nagy beszélgetésekig, berúgásokig, sőt, a Cvetával töltött percekig. Persze ez az utóbbi időben már egészen más, de nem keseredek el, próbálom a pozitívat meglátni a dolgokban. Csak nem mondom. Nem kell tudniuk, mit érzek. Cveta szobájában sétálgatok körbe, és körbe, miközben várom, hogy visszaérkezzen. Az asztalánál elidőzöm egy pillanatig, és akarva, akaratlanul kezembe kerül egy levél, ami bizony nagyon hivatalosan írott és még pecséttel is ellátott. Elvégre is a feleségem lesz, jogos, ha tudni akarok minden lépéséről nem?
Ahogy a szavak belevésődnek az elmémbe, az arcom elfehéredik. A válás, a gyermekek megtartása, a vagyon osztozásának kikerülése... a jókedvű és vidám Regulus egyszerre lesz mogorva és kissé dühös, és Cveta pont ebben a rossz pillanatban lép be a szobába. Tekintetem és a kezemben lebegő papír pedig szerintem mindent elárul. Nem mondok semmit, nem is kérdezek, csak egyszerűen felvonom a szemöldökömet és a tekintetemet egy pillanatra sem veszem le róla. Nem tudom, mit gondoljak már...

Mai napig kiráz a hideg a gondolattól, hogy férjhez kell mennem, el kell hagynom a családi házat és... együtt kell élnem... vele. Jó, valamennyit mérséklődött a kapcsolatunk és viszonylag kiegyensúlyozottak vagyunk, mégis fellelhető mai napig számos súrlódás. Nem fogom tagadni, kezdem megkedvelni és kezdek neki hinni, bár nem leszek naiv és ostoba, hiszen végül olyan lesz, mint az összes halálfaló férfi, egy hűtlen dög, egy hidegvérű gyilkos, egy bármikor feláldozható bábú és egyben egy olcsó bábú. Nem igazán érdekel engem, hogy kivel, mit, miért és hogyan csinál, nagy beleszólásom úgysem lesz a dolgaiba, de lassan ideje lesz majd megbeszélnünk alapvető dolgokat, többek között azt is, hogy miket csinálhat és miket nem. Nem leszek én otthon és nevelem a gyerekeket majd, nem viselném el, ha ő tartana el, ő dolgozhatna és élhetné az életét, míg én otthon bezárva a gyerekeire vigyázok... És itt van még egy dolog, nem igazán akarok gyereket szülni neki, legalábbis nem mostanában.
És most is itt van, nem tudom, hogy miért kedveli ennyire a családom, de valamit biztosan tudhat. Nem igazán hagyom egyedül a szobámba felügyelet nélkül, de apám beszélni akar velem, biztosan arról, hogy menjek biztosra és csináltassam fel magam még az esküvő előtt, így biztosan nem fogják meggondolni magukat a Black-kék. És igazam van, komolyan ezt kéri tőlem... Nyíltan nem szállhatok vele szembe még egyszer, az is elég nagy port kavart, amikor kiálltam a bátyám mellett és az is elég gázos volt, amikor elleneztem az esküvőt, na ez nem mintha megváltozott volna. Zavart, hogy ennyire semmibe veszi az akaratomat és mindig az van, amit ő éppen kitalál, ez nem így meg basszus. Szemem rögtön feketébe vált. - Elég volt Cveta! - csattan fel a hangja és én csak sóhajtok egyet. - Menj és tedd azt, amire kértelek. - mert ez parancsszóra működik, te faszfej... Csak bólintottam egyet és inkább visszaindultam a szobámba.
Nyitom az ajtót és már éppen készülnék megszólalni, amikor látom, hogy mit szorongat a kezébe. Én ehhez most fáradt vagyok és ha ez még nem lenne elég, hisztis is. - Már meg sem merem kérdezni, hogy mi jogon turkálsz a dolgaim közt. - mondom kissé sértőbben, mint szerettem volna, fintorgok is egyet, majd megfordulok. - Nekem ehhez most se kedvem, se erőm. További szép napot Regulus. - köszönök el és éppen arra készülök, hogy ott hagyom egyedül. Tényleg se kedvem, se erőm most ehhez a veszekedéshez.

Minden erőmmel azon vagyok, hogy biztos jövőt teremtsek kettőnknek és ha már a családom összefonni készül az életét Dolohovékkal, én mindent megteszek azért, hogy ez igy is maradjon és örülhetek neki, hogy nem gondolták meg megukat, és nem kell vérfertőzésbe vetnem magam, mint ahogy az előző generációknak. Mégis ilyenkor akarva, akaratlanul eszembe jut Sirius és hogy ő milyen jól csinálta, hogy nem kell számadást adnia a szüleinknek, de mondjuk ha ő itt lenne, nekem biztos valami szánalmas kis élet jutott volna, nem ez.
Ez a levél pedig olyan kétes érzéseket kelt bennem, hogy nem is tudom, mit mondhatnék. Szerintem egyetlen rossz szót sem szóltam hozzá, gyengéd voltam már a kezdetek óta, ő az, aki ellök és aki miatt feszült minden, és persze ez a levél is csak ezt mutatja. Kétszer is végigolvasom mielőtt bejön, látom az arcán, hogy igazából nem érdekli ez az egész, valami másra vágyott talán, és ahogy sarkon fordul minden magyarázat nélkül, karon ragadom. Tekintetét keresem, majd csak utána válaszolok.
- Nem kellett turkálnom, a szememet kiütötte. - Nem engedem el a karját, csak ha nagyon ellenkezik. A levelet a mellettem lévő éjjeliszekrényre teszem. - Minden rendben? Mármint biztosan nincs, ha már ilyen leveleket találok nálad... csak olyan érdektelennek tűnsz. Történt valami? - Tudom, én vagyok talán az utolsó ember, akinek ki fogja önteni a lelkét, de próbálok nyugodt maradni és meggyőző, annak ellenére, hogy a lelkemben háború dúl most.

Annyira nincs nekem kedvem ehhez az egész dologhoz, hogy el nem tudom mondani mennyire rühellem. Nem mondom, hogy szerelemből akarok férjhez menni, Dolohov vagyok itt le van szarva az én akaratom és kurvára snekit sem izgat a nyomorom. Megtettem mindent, megjátszottam magam és eljátszottam a nagy szerelmest, de csináltassam fel magam?! Apámnak is elment az esze, na nem mintha a Blackéket nem az orruknál fogva vezetné, ők is hálásak lehetnének, hogy Sirius előadása után még érdeklődünk utánuk... Bár apám szavaival élve, én nő vagyok, nekem csinosnak és termékenynek kell lennem, nem okosnak és ravasznak. Mekkora egy faszság ez már, csak annak örülök, hogy elkerülök innen és nem fog tudni parancsolgatni és nem akar majd befolyásolni.
És ennek is csak fel kell basznia, nem bír elülni a seggén, katatnia kellett és ezt a levelet kellett volna megtalálnia. Annyira nem érdekel ez a kis kiakadás és szenvedés, mit hitt? De most komolyan... azt hitte, hogy ostoba leszek és nem tervezek előre, nem lesznek B terveim, ha ez a kényszer felsül? Én nem fogok ölbe tett kézzel ülni és várni, hogy mikor raknak ki vagy éppen mikor csal meg. Megfogja tenni, egy undorító férfi, rám fog unni és keres majd egy jobb játékszert magának, én pedig nem fogok trükközni és csábítgatni, amúgy sem szeretem őt, nem vagyok szerelmes, kár lenne ezt hazudnom.
Merlin adj nekem türelmet, hogy ne átkozzam meg itt a saját szobámban... - Mégis még a helyén van, kinyomhatta volna rendesen... - jegyzem gúnnyal és csipetnyi dühvel a hangomban. Még hogy kiütötte a szemét, nem is értem mit keresett a szobámban, azt mondtam szerintem, hogy az ajtó előtt várjon meg engem. Cseppet sem tetszik, hogy megragadja a kezemet, szerintem mi ezt már megbeszéltük, szemem azonnal feketévé válik. - Lehet, hogy te kezded elhinni, hogy lesz ebből valami igaz, lehet, hogy van is valami köztünk, de SOSEM fogok beléd szeretni. - adom a tudtára talán egy kicsit hangosabban, mint szerettem volna. Karomat kitépem az övéből, nem engedtem meg, hogy megfogjon. - Tudom milyen egy halálfaló férj, szerinted nem biztosítanám be magam? - nézek rá értetlenül, bár nem kell róla tudnia, hogy ez már több hónapos levél... - Nem vagyok ostoba liba, mint akikkel eddig dolgod volt kedves vőlegényem.

Kissé elfintorodom az undok és gúnyos megjegyzésére. Nem szeretem amikor ilyen. Az utóbbi időben annyi meghitt, és kedves pillanatunk volt együtt, még ha csak mindez felindulásból is... hogy azt az énjét szeretem, azt láttam mindig is benne, és azt szeretném, ha mindig olyan lenne velem, de tudom jól, hogy ez lehetetlen. Már szinte le is tettem róla teljesen, hogy minden olyan legyen mint régen, mert nem lesz már soha. Nem bízik bennem, pedig én nem tettem ellene semmi rosszat, csak összebarátkoztam a testvérével, aki rengeteget segített nekem mindig is. Nem tehetek róla, hogy ő ezt féltékenységgel élte meg.
A kezét elkapja, de én nem hátrálok meg. Ugyan hagyom, hogy távolságot tartson, még akkor sem veszem el a pillanatásomat amikor feketévé vállnak a szemei. Már egyszer megfenyegetett, de elhatároztam, nem hagyom magam, hiszen én vagyok a férfi, mégis csak nekem kell viselnem azt a nadrágot.
- Nem kértem, hogy szeress belém, csak hogy próbáljuk meg normálisan, nem pedig elutasítóan. - Komolyan beszélek, de talán erről már ezerszer esett szó közöttünk. Következő szavai, amik a levélre vonatkoznak, kissé rosszul esnek. - Tudod, persze, és azt tudod, hogy én milyen vagyok? Ismersz engem, Cveta! - Hangom kicsit élesebb már mint az eddigiekben. - De csináld csak, játssz piszkosul és akkor én sem fogok máshogy... Ezeket a dolgokat pedig sohasem tagadnám meg tőled, de mit szólnak hozzá a szüleid? Ha elválsz majd tőlem, azt hiszed nem fognak rosszabb dolgokat elvárni tőled? Olyan emberhez hozzáadni, akit nem is ismersz? Aki majd bántani fogja a gyerekeid? - Sorolhatnám, de abbahagyom, mert nincs értelme, úgysem érdekli, amit mondani akarok ezekkel a dolgokkal.

Nekem biztosan nem fog parancsolni senki, még a férjem se, ha egyszer talán az lesz és nem lépek le... Komolyan mondom már ez is megfordult a fejemben, de vannak pillanatok, amikor megéri itt maradni, amikor elgyengülök egyetlen szavától is. NA de most, most aztán mondhatna bármit is, legszívesebben a legnehezebb vázánkkal törölném jól pofán és röhögném ki, amúgy is egyből ítélkezni kezdett, én meg nem fogok neki nagyon magyarázkodni, semmi olyan dolgot nem tettem, ami elítélendő lenne, csak előre gondolkodtam. Legtöbbször nem is értem őt, nem tudom megérteni, hogy vajon mi a faszra gondolhat és mit érez. Uh... elkezdtem csúnyán beszélni, na hát ez is az ő hibája! Már annyira kihoz a sodromból, hogy egyszerűen hölgyhöz nem méltóan beszélek vagy éppen gondolkodom. De nem is tudom... már elegem van.
Újabb szemforgatás, ha ez így halad nap végére vagy kancsal leszek vagy kiesik a szemem a helyéről. - Próbáljuk meg nem elutasítóan. - mondom jó pár oktávval magasabb és gúnyosabb hangom... Könnyen pofázik, neki aztán kurva könnyű, hiszen "férfi", neki nincsenek olyan kötelezettségei, mint mondjuk nekem. - Érdekelne téged hogyan érintene, ha apád minden beszélgetésében megejtené, hogy ideje lenne felcsináltatni magad, menj biztosra kislányom. - na nem mintha anyám nem adná alá a lovat, ő is ugyanígy vélekedik és szeretné, ha teherbe esnék, na de kit érdekel, hogy én mit akarok? Talán őt? Ne röhögtessen, hiszen ő is csak a bugyimba akar bemászni, hiába is tagadná. - Én csak azt látom, hogy kezdesz olyanná válni, mint a felnőttek körülötted, igazán követendő példát mutatnak. - kezdek el szarkasztikusan tapsolni.
Bevágom magam mögött az ajtót, talán sokkalta hangosabban, mint azt kellett volna, azt se csodálnám, ha mindenki felkapná a hangra a fejét. - Na akkor most jól figyelj ide Regulus Black! - kezdek bele és a szemem még mindig fekete, már megszokássá vált, ha ideges vagyok, akkor ilyenné változik. - Nem hiszek neked, tudod nehéz hinni, ha valaki csak a szüleinek akar megfelelni, hiszen látom... Vágysz apám elismerésére és tiszteletére. Ki tudja, lehet mindent csak ezért csinálsz, hogy a családunk tagja lehess végre. - mondom neki és teszek egy lépést felé, nem igazán hagyom szóhoz jutni őt. - És mielőtt azzal jössz, de hisz ismersz, együtt nőttünk fel duma nem használ, évekig nem beszéltünk és ki tudja miket csinálsz, amikor nem látlak, szóval nem... nem hiszek neked és a színjátéknak sem, már csak az lenne a röhej, ha azt mondanád érzel irántam többet, többet mint az eddig kurváid iránt. - nyers vagyok, mérges és haraggal teli. Ilyen, amikor Cveta Dolohov ideges, amikor igazán ideges és leszarja a külsőségeket és a formaságokat.

Összefonom magam előtt a karjaim amikor kigúnyol. Nem tudom őt már lassan komolyan venni, hiszen mindig ezt csinálja, amikor meg tudnánk beszélni normálisan is ez ilyen egyszerű dolgot. Nem is értem, miért kell rögtön vitába verni magunkat, miért kell hülyének néznie... de biztosan érzi, hogy még mindig holt nyugodtan kezelem a dolgokat és nem érint meg, hogy fenyegetően néz rám, sem hogyha idegesen csapkodja az ajtót.
- Nyilván ez nem az ő döntése, és nem is tud mit tenni, szóval nem tudom mit rágod magad ezen. - Nem lep meg, egyáltalán, hogy ilyeneket mondanak neki, de ezek szerint ők sem bíznak a lányukban vagy bennem, nem tudom, mindenesetre az biztos, hogy már csak hetek vannak az esküvőig, így hát mindenki feszültebbé válik.
- Lehet, hogy veszek apádról és apámról példát, de ettől még van saját személyiségem. - Vonom meg a vállamat. Nem látom úgy, ahogy ő. Szerintem egyáltalán nem válok olyanná, mint a körülöttem lévők. Nyilván, vannak dolgok, amiket kénytelen vagyok átvenni tőlük, már csak beilleszkedés céljából is, de ha pedig arra gondol, hogy kötelességeim vannak a jel miatt, ami a kezemen erősen megmutatkozik, akkor bele kell gondolnia, milyen következményei lennének, ha nem csatlakoztam volna a halálfalókhoz.
Kénytelen vagyok az orrom alatt elmosolyodni miközben ő kifakad és mindent a fejemhez vág. Megvárom még befejezi, utána pedig mély levegőt veszek és a szemébe nézek.
- Ennyi idősen már nem kellene ilyen gyermeki fejjel gondolkodnod. Értem én, hogy mennyire nem akarod ezt, de akkor gondolj a jövődre és a gyerekeid jövőjére. Felőlem, ha akarsz akkor szökj el és menj hozzá egy sárvérűhöz vagy egy félvérhez, ha van hozzá gusztusod, de biztos vagyok benne, hogy nem tudják majd úgy kielégíteni az igényeidet, mint ahogy azt kellene! - Vonom meg a vállamat. Nem mentegetőzöm, és nem fogok neki magyarázkodni, mert nem tartozom neki ilyesmivel. Egyszerűen csak ez a véleményem. Ha pedig ő ezt nem látja be, akkor így járt.

Csak figyelem őt és valójában még azt sem tudom, hogy mi is a bajom és min akadtam ki ennyire, mert végül is tényleg nem tett semmi olyat, de akkor is! Ne turkáljon a dolgaim között, mert eltöröm a kezét és még nem ő érzi magát hibásnak. Az a levél is kicsit meggondolatlan dolog volt, de biztosra kellett mennem, kellett egy biztosíték, hogy nem a végső bukásomba fogok belemenni. Nem, mostanáig sem változott a véleményem, még mindig nem akarok feleség lenni, főleg nem az ő felesége, nem mintha olyan nagy baj lenne velem, de mostanában nem tudom eldönteni, hogy miért próbál közeledni... Talán apám kedvéért vagy éppen a szülei kedve miatt csinálja? Lehet azt mondta neki az anyja, hogy kap valami jutalmat, ha elcsavarja a fejemet vagy lehet tőle is azt kérték, hogy csináljon fel? Vajon ő fel is akar csinálni..?
- Látom téged ez cseppet sem aggaszt... - jegyzem meg mellékesen, nem igazán van meglepődve és nem is igazán van megbotránkozva, mintha még csak ellenére sem lenne, ami kicsit megijeszt. Nem tudom, hogy mit csináljak vagy mondjak, illedelmes és jól nevelt, nem fog letámadni, erőszakoskodni, meg pláne nem, ennyire azért még ismerem őt.
- Idővel mindenki, aki példát vesz róluk csak a gyenge vagy éppen elbaszottabb utánzatuk lesz Regulus. - nem a jövőt mondom meg, csak figyelmeztetem, hogy hiába ők a példaképei, olyan romlottak sosem lehetnek. Bár hajthatatlan és makacs és nem is tudom néha, hogy miért állok le vele vitatkozni, hiszen ő is mindig azt szereti, ha neki van igaza és én is ilyen vagyok, én is azt szeretem, amikor nekem van igazam és azt mondhatom, hogy: "Én megmondtam". De végül is ki nem ilyen?
Csak pislogok és nézek rá, mintha nem is tudom, valami másik külföldi nyelven beszélne. Honnan veszi, hogy ő pont ki tudja elégíteni az én szükségleteimet és ezt most pontosan hogyan is érti? - Nem tudsz te semmit sem Regulus Black. - felelem, majd közelebb lépek és lábujjhegyre állok, hogy közelebb legyek az ajkaihoz. - Örülj neki, hogy elvisellek. - mondom valamivel halkabban és az ajkait kezdem figyelni, olyan régen csókolóztunk már, olyan régen éreztem az ajkaimat az ő ajkain, testem elindul, már majdnem összeérne az ajkunk, amikor én észbe kapok és teszek egy lépést hátra.

- Nem aggaszt, Cveta, mert ez nem apádon múlik, hanem rajtad és rajtam. Nyilván, fontos, hogy örökösünk legyen majd, de ha nekem azt mondod, még két évig nem akarsz gyereket, akkor nem lesz. - Teljesen másként gondolkodunk, ő nagyon rástresszel én pedig talán túlságosan is nyugot vagyok. Ha nem lennék az, már biztosan kinézett volna az apja, és az egyáltalán nem tenne jót a rólam alkotott képüknek. Mindenesetre nagyon rátértünk erre az apa témára, és ugyan valamilyen szinten igaza van, de másrészt pedig nem látom ebben sem a logikát. Tekintetem érdeklődő, még véletlenül se higgye azt, hogy nem fogom őt meghallgatni és mérlegelni a kijelentéseit.
- Figyelj, melyik fiú nem vesz példát az apjáról? Tudom mit csinálok. - Finoman fogalmazva közzé tettem, hogy nem szeretném, ha beleszólna ebbe. Egyrészt mert bajba kerülhet, másrészt pedig nem szeretném, ha ezekbe a dolgokba belekeveredne. Elég, ha én és a családfők benne vagyunk, de mégis biztosabbnak érzem így, a jelenlegi politikai helyzet is ezt kívánja. Aztán kicsit kifakadok magamból, néha, mikor felidegesít nem tudom már visszafogni a szavaimat, és talán ez az egyik jó tulajdonságom, hogy csak szóba vagyok ilyen, jellemben és tettekben nem. Tekintetét keresem és ahogy azt mondja, nem tudok semmit, csak elmosolyodom pimaszul kicsit. Ő közelebb lép, én pedig nem ellenkezem.
- Csak azt hiszed, meglepődnél... - Válaszolom a kijelentésére, miszerint én nem tudok semmit sem. Aztán már nem válaszolok, a közeledése, különleges érzelmeket vált ki belőlem, vágyat arra, hogy hevesen megcsókoljam azokat az ajkakat. Egy pillanatig úgy tűnik, mintha hasonlóan felfigyelne rám, de aztán eltávolodik. Tudja jól, hogy kettőnk közül általában én vagyok az, aki nem viszakozik, aki nem tud ellenállni.
Pillanatokig nézem őt, aztán a közöttünk lévő egy lépést ismét megszüntetem, ha ő is hagyja. - Elviselsz, elviselsz, ezt mondogatod, de közben látom mennyire nehezen állsz ellen. - Incselkedni én is tudok. Nem kell félteni.

Nem is értem, hogy miért lepődöm meg azon, hogy őt ezek a dolgok nem érdeklik, hiszen nagyon jól tudjuk, hogy mi módon lehet örököst csinálni és ő a módját aztán tényleg nagyon szereti. Igazán meg sem lepne, ha most már ő is bepróbálkozna az örökös dologgal, csakhogy az apjának még inkább kedvére tehessen és megkaphassa azt, amire nagyon is vágyik. - És ha én hat évig nem akarok gyereket? - nézek a szemeibe, bár nem hiszem, hogy meglepné vagy sokk élményként hatná rá az információ, de mégis érdekel a reakciója. Bár mielőtt még bármit felelhetne a kérdésemre csak gonoszan elmosolyodom. - Vagy ha egyáltalán nem is akarok? Akkor is ennyire nyugodtan elfogadod majd? - erre nincsen jó válasz, mert ha azt mondja, hogy nem akkor nekem szegül ellen és hát igen... ha pedig igent mond, akkor az apáink akaratának mond ellen, ami megint csak rossz neki. Bölcsebb lenne, ha valamilyen kitérő választ adna, de hát nem tudom, ki tudja mit fog lépni.
- Biztosan nálatok az a szokás, hogy a nő kussol és a férfi akarata szent. - mosolygok édesen, de a mosolyt a csúnya pillantásom hamar felváltja és újra előkerülnek a sötét szemeim. Igazából nem is fenyegetés már, hanem annak a jele, hogy mennyire felbosszant engem. - De engem fogsz elvenni és én nem fogok behódolni az akaratodnak Regulus Black. - mondom neki, majd a mellkasára bökök. Nem tudom, hogy mit hitt vagy miben hitt, de remélem nem gondolta komolyan, hogy a mi házasságunk is olyan lesz, mint a szüleinké. Vagy egyenlő felek leszünk és együtt hozzuk meg a döntéseket vagy nem fogok hozzámenni, ilyen egyszerű. Nem tart semeddig sem előszedni valamelyik régi kalandját, valami bájitallal rávenni Regulust, hogy felcsinálja azt a lányt és ha megvádolják, akkor úgyis a lánynak fognak hinni és én garantálni fogom, hogy ne tegyék el láb alól. Igazából már minden megfordult a fejemben, mindenre van tervem és ötletem, nem véletlen vagyok Dolohov.
Csak megforgatom a szemeimet és az égbe nézek. - Néha úgy megtudnálak fojtani téged. - jegyzem meg halkan és igazat mondok, tényleg megszeretném ölni őt. De van valami és már talán felesleges lenne tagadnom, hogy elkezdtem vonzódni felé, de talán csak azért, mert neki adtam meg először magamat vagy mert régi érzések feltörtek bennem? De akkor is közénk állt valami és az a valami a családom volt. Vajon most is ez fog történni? Megismétli magát a múlt?
Felkacagok a mondandóján és teszek még egy lépést hátra, de a hátam a falnak ütközik. Azt hiszem sikerült csapdába szorulnom... Remek. - Lehet szemöveget kéne hordanod drága Regulus. - mondom neki és próbálok a szemeibe nézni és most még csak véletlen sem pillantok le az ajkaira, nem jönnék ki jól belőle. - És mond el szépen mire készülsz, látom, hogy tervezel valamit... - mindig tervez valamit. Csak nem tudom, hogy most éppen milyen szörnyűséget akar velem tenni... Bár lehet szörnyűségnek nevezni valami olyat, amit jómagam is élvezek?

Megvárom még felteszi kérdéseit. Egyáltalán nem lep meg, felkészültem már minden ilyesmire, sőt, ettől sokkal többre is. Apró, kissé gúnyos félmosoly kerül a szám szélére, majd összefonom magam előtt a karjaimat és úgy rántom meg a vállamat, miután befejezte ezt a gyerek témát.
- Ha nem akarsz, akkor azért neked kell felelősséget vállalnod a családjaink előtt, mert akkor az azt jelenti, hogy te nem akarod teljesíteni a kötelességedet és nem fontos a családunk fennmaradása. - Ez egy olyan dolog, amit mindannyiunkba beleneveltek az évek során. Annyira szokványos lett már számunkra, mint a víz a testünknek. Akadnak páran, akik ellenkeznek és nem akarják teljesíteni, de ők legtöbbször elbuknak és a nevük is megszűnik, senki nem emlékszik majd rájuk.
Nem zavarnak sötétre változó szemei, határozottan nézek oda és el sem veszem már róla pillantásomat. Kicsit úgy érzem, félreértettük egymást, de nem akarok magyarázkodni, mert nekem mindig csak azt kell és egyszer az életben végre lehetne ő az, aki meglapul kicsit, és hagyja, hogy rendesen elmondjam amit akarok.
- Az egy dolog Cveta, de attól, hogy én apáinkról veszek némi példát még nem kell ennek a dolognak is érvényesülnie. Szerintem mi a saját életünket fogjuk megírni. - Ha elveszem feleségül onnan már senki nem szólhat bele a mi közös életünkbe. Ezt pedig ő nem tudja megérteni. Vagyis nem is akarja, hiszen nem szeretne hozzám jönni. Nem fogom őt soha csicskáztatni, se semminek nézni, hiszen mégis csak a feleségem lesz, mégis csak ő egy olyan személy az életembe akit már nagyon rég ismerek és - szerintem - elég jól is. Nagyobbra húzom mosolyomat amikor azt mondja, néha meg tudna fojtani. Ez visszafelé is igaz, de nem mondom, megtartom magamnak.
- Akkor unalmas lenne az életed, Cveta Dolohov. - Vicces a teljes nevekkel dobálózni, ilyenkor azt hisszük, mennyire komolynak tűnik a mondandónk tőle, de közben egyáltalán nem. Megpróbál emlenekülni a közeledésemtől, de nem tud, hiszen falba ütközik. Egy pillanatig sem habozok, határozottan lépek oda és egyi kezemmel a falat támasztom, miközben közel hajolok és mosolyogva hallgatom végig mondandóját. Közben akaratlanul is ingázok ajkai és szeme között, és kicsit talán el is bambulok rajtuk.
- Nem tervezek semmit. Csak a pillanatnak élek. - Lehet, hogy ő ennek annyira nem örül, de én mindenképp, még ha csak kicsit is, de játsszhatok vele, bár igazából teljesen komolyan gondolok minden pillanatot. Szabad kezemet a derekára teszem, közel hajolok. - Tudod, hogy jó lesz nekünk együtt... - Kell a feszkó, de tudom jól, hogy ő is élvezni fogja a közös életünket, és hogy ezt nyomatékosítsam, szavaim után rögtön megcsókolom.

Igazából nem is lep meg az, amit nekem mond, egyáltalán nem tudom meglepődni már semmin sem, hiszen ő egy olyan nevelést kapott, hogy mindent az örökös nemzésért. Persze nekem is hasonló nevelésben volt részem, hiszen apám a lelkemre kötötte, hogy minél előbb próbáljak gyereket szülni, most is elmondta nekem, azt szeretné, hogy még az esküvő előtt teherbe essek. Egy nőnek az egyetlen fegyver a kezében a gyerek, ha képes fiút szülni a férjének, akkor már hasznos szerepet tölt be a család érdekében, fontos lépést tesz a túlélés felé... ilyeneket szokott mondani, véletlen sem nézi le és egyáltalán nem becsüli le nőket, áhh... dehogy... Apám sosem tenne olyat, hiszen a királyok sem a lányuk házasságaiból gazdagodtak meg. Tudom, hogy a házasságom inkább stratégiai, mintsem baráti szándékú, bár egy házasság lehet baráti szándékú..? - Nem is kell ezen gondolkodnod, majd én vállalom a tetteimért a felelősséget. - mondom neki és legszívesebben felpofoznám, de nem tudom miért, mégis annyira viszket a tenyerem és mintha az arca azt kiabálná, hogy üss meg... De egy jól nevelt lány vagyok, ilyet nem teszek.
Nem tetszik, hogy nincsenek rá hatással a szemeim, lehet most már tovább kéne fejlesztenem és a fogaimat is megváltoztatni, bár teljesen mindegy. Már nem is fél tőlem, mert ott akkor lefeküdtem vele, amit nem kellett volna, ha akkor nem engedem, hogy rám erőltesse az akaratát, akkor most nem tartanánk itt. Most nem lenne tiszteletlen és félne tőle, vagy legalább tudná, hogy valami nagyon, de nagyon rosszat csinált. De nem, inkább nem foglalkozik vele. - Nincs olyan, hogy "mi" és nem is lesz, míg nem leszel velem őszinte. - mondom neki, miközben felidézem azt, amit nem kellett volna, vagyis neki biztos nem lesz jó dolog, hogy előhozom. De talán nem most kellene elmondanom neki, hogy roppant érdekes, hogy milyen jó férj, mikor az iskolát megtámadták ő nem volt sehol sem és az, hogy tanárnak készül... megint csak egy olyan dolog, amit nem értek. Valamilyen minisztériumi dolgozónak kellene lennie, valami magas rangú embernek, nem olyannak, aki majdnem kilenc hónapig távol lesz tőlem.
- Nélküled lenne igazán boldog életem. - felelem neki át sem gondolva a szavaimat, egyből rávágtam, talán ezt nevezik feltétlen őszinteségnek? Én nem hazudtam neki eddig egyszer sem és nem is fogok, engem tényleg cseppet sem érdekel, hogy mit hisz vagy éppen mit gondol, utálom őt. Nem leszek sosem a felesége és sosem fogom őt szeretni, inkább tépem ki a méhemet a saját kezemmel, minthogy neki szüljek gyereket. És az a levél, azt hittem megbántam már, hogy nem kellett volna elküldenem, de nem, nem volt hiba.
Tudom, hogy mire készül, magam sem vagyok hülye, de szerintem a tökét kellene inkább védenie, de menjünk bele a játékba, visszacsókolom őt, kezemet a mellkasára rakom és közelebb lépek hozzá. Elnyújtom a csókot, majd kezem szépen csusszan lefelé, majd tudom, hogy hasánál meg kéne állítanom, de mégis halad megállíthatatlanul tovább ágyéka felé, amit gyengéden dörzsölni kezdek. Mikor már minden kétséget kizáróan azt hiszi, hogy arra vágyom, hogy szexeljünk, akkor megragadom a tőkét és erősen markolom. - Anyád nem tanította meg, hogy a nők ravaszak, Regulus Black? - teszem fel a kérdést, miközben még erősebben szorítom a mogyoróit. Most rábaszol.

Valahogy meglep, hogy ennyire másként gondolkodunk a gyermek dologgal kapcsolatban. Azt hittem, ő szeretne majd egy utódot, hogy akármennyire is kényszer lesz ez a házasság, elfogadja és belenyugszik valamilyen szinten. Több esetben láttam ezt már rajta, éreztem egy pillanatig, hogy alakul köztünk valami jó, de aztán mindig történik valami amiért el kell hesegetnem ezt a témát és megpróbálok beletörődni. Már tényleg nem szeretnék én lenni az alárendelt, aki mindig enged, kicsit a sarkamra kell állnom, jobban oda kell figyelnem.
Nem megyek bele a vitába. Csak bólintok és megvonom a vállamat. Ha ő így szeretné, akkor én tényleg nem fogok beleszólni. Természetesen mindent megteszek majd azért a jövőben, hogy legyen gyerekünk, meg egyáltalán, hogy el tudjam venni feleségül, mert szüksége van a családjainknak egymásra ezekben a nehéz időkben és arra is, hogy biztos lábakon vigyük tovább a lehetőségeket. Felvonom csak szemöldökömet, szerintem arcmimikám mindent leír mellé, és nem kell túl sokat várnia sem, hogy újabb kérdést kapjon.
- Mert szerinted nem vagyok elég őszinte? - Nyilván vannak dolgok, amikről nem számolhatok be és nem is fogok soha, de még csak egy csöpp említést sem tenni, mert azzal akár neki is árthatok. De a kettőnk között lévő érzésekről, pillanatokról mindig őszintén beszéltem és még ha némi takarást is szerettem volna neki akkor is tudnia kellett. Nem értem hirtelen mire gondol vagy mit vár el tőlem.
Túl gyorsan rávágja, hogy nélkülem sokkal jobb lenne az élete. Ilyenkor el is hinném neki, ha nem ismerném úgy igazán. Most csak nem akar engedni a sajátjából, és nem szeretem, amikor lenéz engem, mert tudom, hogy azt hiszi, túl tud járni rajtam. Nem is mondok erre inkább már semmit, csak nem akarom tovább húzni magunkat, egyszerűen csak érzem a késztetést, hogy közelebb menjek és megcsókoljam őt. Nem tudom, még azzal is vonz, amikor taszít, kihívás számomra és szükségem van erre, egy kis gyengédségre minden mellé. Nem is gyanítom, hogy az fog történni ami, túlságosan elbizakodom és talán naiv is vagyok, ha őszintén be akarom vallani magamnak. Belemegyek a játékba, jó érzés és az én kezem sem tétlenkedik, végigsimítok a testén, a hátán, kicsit belemarkolok a hajába is, Aztán történik meg, ami olyan rosszul esik, hogy el sem tudom mondani, és azt hiszem, csak az arcomra írom, de összeszorítom fogaimat, hogy ne adja ki egy kis hangot sem. Nem tudok válaszolni ugyan a kérdésére, hiszen nem jönne ki értelmes hang a számon, úgyhogy csak megragadom kezét, szorosan és hátrébb lépek ha enged, még mielőtt felrobban a fejem meg másom is. Nem hiszem, hogy ezek után ma lesz kedvem bármihez is vele kapcsolatban. Kicsit megint elvette a kedvem, de gondolom ez volt a célja.

Nem tudom, hogy miért kötünk ki mindig itt és miért csináljuk mindig ezt a dolgot egymással, itt lenne az ideje, hogy túllépjünk ezen. Meg kéne állapodnunk és végre el kéne fogadnunk, hogy már egy pár vagyunk és lassan nem csak a látszat kedvéért, hanem lassan tényleg is. Csak én állok ellen, csak én nem tudok olyan lenni, amilyennek lennem kéne és tényleg szerethetném és tényleg tudnám szeretni őt, nem is kéne megjátszanom, de mégis a makacsságom... Mindig fölényeskedik. - Érzem, hogy valamit titkolsz előttem és ez nekem nagyon nem tetszik... - na nem mintha én nem titkolnék előtte semmit sem és ezt a levelet is titkoltam, még sem kellett volna, nem kellett volna megírnom, de amikor írtam, akkor még nem voltam biztos ebben a dologban kettőnk között. De most már egyre inkább kezdem úgy érezni, hogy mi ketten összetartozunk, most mégis ellenkezem a gyerek és minden ellen, mert ez nekem így van rendben. Szeretem ezt a drámát.
Igazából nem kellett volna megragadnom a tőkét és nem szabadott volna így viselkednem, mert ő nem ezt érdemli, én mégis ilyen fasz vagyok vele. Elengedem a heréit és bánakózó arcot vágok. - Sajnálom, nem kellett volna ezt tennem. - mondom neki sóhajtva, majd arra a köcsög levélre pillantottam és leültem az ágyamra. Talán ideje lenne neki elmondani az igazat arról a történetről, csak azt nem tudom, hogy mennyire hinné el nekem. - Az nem friss levél, elég régi és azért nem bontottam fel, mert... már szeretlek. - mondom neki sóhajtva, majd rá pillantok és komolyan nézek rá... Mielőtt bármit mondhatna, inkább kihasználhatná a gyengeségemet. De nem fogja, mert most megsértettem. - És nem hiszed el, mert... hülye vagyok. Szeretlek és tényleg szeretlek, de mindig elcseszem, de nem akarok úgy járni, ahogyan az anyám! Nem akarok elnyomott lenni. - sóhajtok rá, egy nagyon sóhajtok.

Szóval ő érzi, hogy valamit titkolok előle. Egy apró, kissé gúnyos félmosollyal nézek a szemeibe, miközben ismét csak megrázom a fejemet. Nem tudom mit mondhatnék, nyilván tényleg vannak titkaim, olyanok, amik nem tartoznak rá, és ez nem veszélyeztetni kettőnket, a leendő házasságunkat, de ez még közel sem bátorítás arra, hogy így viselkedjen velem, ahogyan. Talán az a baj, hogy nem tart tőlem kicsit sem. Nem vagyok egy tipikus halálfaló csemete, mármint a nőkkel szemben nem és amúgy sem tudnék Antonin húgával így viselkedni. Túl régóta ismerem Cvetát, túl fontos volt nekem anno, hogy megpróbáljam vele éreztetni a felsőbbrendűségemet, hogy könyörtelen férjpalánta legyek.
- Rendben, akkor majd szólok, ha valami eszembe jut. - Forgatom meg kicsit szemeimet flegmán ezzel is jelezvén, hogy nem értek egyet a kijelentésével. Aztán megpróbálok hozzá közeledni, kedvesen és sármosan, ahogy minden alkalommal, kicsit fel akarom puhítani őt, mert megérdemelnénk, hogy boldogok legyünk, megérdemelnénk, hogy kicsit élvezzük az életünket, de amikor már kezdem azt hinni, hogy jó útra lépünk, hirtelen elkeserít és fájdalmat okoz. Ez egyértelmű visszautasítás számomra, hátrébb lépek, mikor elenged és sikerül kicsit életet lehelnem magamban megpróbálom megőrizni a nyugodságom, hiszen én erről vagyok híres, magamba fojtom inkább. Összefonom magam előtt kezeim, látom a sajnálkozó arcát, megbánta talán? Vagy ez megint csak egy trükk, egy álca? Nem tudom már mit higgyek.
- Már megszoktam, hogy meggondolatlan vagy. - Csúszik ki a számon, hiszen mérges vagyok rá, haragszom amiért így bánik velem, miközben én szeretném ha neki jó lenne. Mindig ezt szerettem volna, de ő egyfolytában elutasító. Utána nézek, ahogy leül az ágyra, de én nem mozdulok el, csak felé fordítom tekintetemet. Megint az a fránya levél, de amit mond, az meglep. Arcomon látszik ez és gondolkodásba kényszerít ismét. Az ő tekintete is most más, valamivel komolyabb és megbánó, nekem pedig ő a gyengém, így felsóhajtok és egy lépéssel közelebb lépek. Azért még tartózkodom kicsit és megvárom még végigmondja amit szeretne. Utána próbálok csak valami értelmeset kihozni ebből a nagy meglepettségből.
- Szeretsz? - Soha nem mondott még ilyet nekem, engem ez pedig kicsit megpuhít most ismét. - Már hányszor kell elmodanom neked, hogy mellettem soha nem kell alárendeltnek lenned? - Kérdem kicsit aggódóan, valóban több esetben próbáltam már bizonygatni neki ezt a dolgot.
- Ha nem hiszel nekem és nem bízol bennem, úgy... nehéz lesz eljutnunk egyről a kettőre. Sokat jelentesz nekem és tudod jól, hogy amióta a jegyesség létrejött csak azon vagyok, hogy ne érezd úgy, ebbe bele kell kényszerülnöd. - Komoly arcom mindent elárul. Ugyan még kicsit fáj, hogy így viselkedik velem, de valahol megértem a kételkedését, hiszen ő nő, egy olyan társadalomban, ahol ez nem jelent túl sokat. Ezt láthatta anno, de nekem nem kell más és soha nem is kellett, ő taszított el minden egyes alkalommal már a kezdetektől fogva.

Magam sem tudom, hogy miért, de tudom, hogy hazudik nekem és megérzem az ilyet. Egyelőre nem tudom, hogy mit titkol, de majd úgyis kiderítem, tudok rajta fogást találni és tudom, hogy hogyan lehet megvezetnie, dalolni fog nekem. - Izgatottan várom. - billentem oldalra a fejemet. Nem félek tőle, soha nem is fogok, egyszer emelne rám kezet, Antonin lerobbantaná a fejét is. Nem mintha szükségem lenne mások segítségére vagy védelmére, magam is elboldogulok és tudom, hogy mit tehetek a védelmem érdekében. Még mindig nem tudom igazán hova tenni magamban ezt a házasság dolgot, nekem ez az egész olyan fura és érthetetlen. Egyik pillanatban élveztem a szabadságom a másikban meg hirtelen már gyűrű került az ujjamra.
Jó persze, nem kellett volna így reagálnom és tudom, egy irritáló picsa képét öltöttem magamra, de akkor is. Nem tudom miért érzek mindig... ilyen kettősen. Egyik pillanatban érzem, hogy beletudnék szeretni hamar, míg a másikban letépném a fejét a helyéről. És a szavai sem esnek jól, nem is vagyok mindig meggondolatlan, bár igaz a mindig szót nem tette hozzá. - Neked azért mégis könnyebb a helyzeted. Férfiként még akkor is könnyen nemzel bárkinek gyereket, akit nem is szeretsz. - mondom neki, de még mielőtt bármit félre érthetne és rossz néven venne, azonnal folytatom. - És most ezt kérlek ne értsd félre, de sokkal nehezebb nőnek lenni ebben az életben. - bár biztosan nem akarja megérteni a dolog lényegét, inkább nem is magyarázom tovább...
Igazából teljesen kellemetlen a helyzet, nem akartam... így hangosan kimondani, nagyon nem. - Nem hazudnék ilyenről. - mondom neki, miközben a szemeibe nézek. Igazából nem is tudom miért hiszi, hogy hagynám magam is valaha úgy érezni. - Hát ha olyan dologra kényszerítenél, akkor álmodban vágnám el a torkodat. - és ezt halálosan komolyan is gondolom, nem viccelek. Engem senki sem fog rongyként vagy használati tárgyként használni... Nem vagyok rá alkalmas.
- Azzal, hogy elmondtam azt, hogy mit érzek, szerintem tettem egy igen nagy lépést. - mondom neki halkan, majd figyelem az arcát.

Egyszerűen nincs mit hozzáfűznöm a megjegyzéséhez. Kételkedik bennem, hát tegye, de ennek ellenére még mindig nem érzem úgy, hogy okot adtam volna rá. Remélem egyszer majd ezen is túl lendülünk és minden a helyére kerül, ahogy annak lennie kell... vagy legalább megtanulunk békében élni a másik mellett, de jobban szeretném, ha közelebb kerülnénk egymáshoz, úgy mint régen. Nehéz, mert rengeteget változtunk, és ha nem lennék annyira kitartó, mint amilyen egyébként vagyok, már rég messze járnék. Nyilván mind tisztában vagyunk vele mégis, hogy a családom, a vérem milyen fontos számomra és tiszteletben kell tartanom, hogy a Black nevet méltón tovább vigyem. Ezt talán Cveta nem is értheti meg, hiszen náluk Antoninra hárul ez a feladat.
Figyelmesen hallgatom mondandóját, miközben megtartom a biztos távolságot kettőnk között. Talán most először éreztem úgy, hogy komolyan és egészen megsértett engem, de ettől még nem fogom faképnél hagyni, hanem ennek ellenére is próbálom helyrerázni a dolgot.
- Ezzel tisztában vagyok. Tudom, hogy nem könnyű a nőknek. De az én családom egyenjogúként kezeli a férfit és a nőt. Engem arra tanítottak, hogy tiszteljem őket, ne elnyomjam. - Vonom fel a szemöldökömet. Már egészen máshol tartunk, de megértem a kételkedését, hisz sok mindent hallani manapság. Ismerek olyan embereket, akik kutyaként bánnak a nőkkel... Felhorkantok Cveta kissé agresszív kijelentésére.
- Rendben, tudod mit? Ha egyszer ilyesmi történik, tedd is meg, akkor biztos megérdemlem majd. - Vonom meg a vállamat. Kicsit azért kételkedem benne, hogy megtenné valóban, de ráhagyom, egyébként is sikerül kicsit meglágyulni mindkettőnknek. A kezéért nyúlok, óvatosan megsimítom ha engedi.
- Igen, valóban nagy lépést tettél, és jó érzés volt hallani tőled, mit érzel valójában. Tudod, szerintem legalábbis tudod, hogy nekem is hasonlóak az érzéseim, de kicsit jobban bíznunk kell egymásban. - Elengedem és az ajtó felé sétálok. - Ez egy jó irány, csak tartsuk is meg. Majd találkozunk. - Inkább nem ingerlem tovább a kedélyeket, épp elég volt ennyi mára. Kilépek az ajtón, majd hazahopponálok. Szükségem van egy kis térre.

Én nem akartam megbántani őt, de be kell látnunk, hogy a férfiak uralják az életet és nőként mindenre fel kell készülnünk. Hiszen ő neki lehet nem egy szeretője, miközben én nekem senkim lehetne, hiszen engem mindenki elítélne, míg őt istenítenék a hűtlenségért. Undorító ez a világ és biztosan azon leszek, hogy ez változzon. Kellett valami biztosíték, hogyan léptem volna egy házasságba úgy, hogy ne legyen B tervem? Tudom, hogy ha elválnék, akkor a családom kitagadna és haza se mehetnék, csak egy nő lennék, aki megbukott, mint feleség és a saját családja is kitagadta. De azzal a levéllel már más a helyzet, azonban nem mostani, nagyon nem mostani és a dátum is rajta van, már jó pár hónapos. Kellett a biztosíték nekem.
- Hát ne haragudj meg, de ez nekem nehezen elhihető. Évekig még így látod, de majd ha lesz fiatalabb és szebb, akkor is ezt mondod? - szegezem neki a kérdést, de nem várok igazán választ tőle. Hiszen bármit mondhat, nekem most minden nehezen lenne hihető, hiszen látom a bátyám házasságát, az is hasonló, csak kényszer. Ő sem szerette azt a nőt és a szeretője a gyerekével terhesen van a házban... Hát én biztosan nem fogok ide eljutni, inkább megölném az össze kurváját. Szörnyű haláluk lenne.
Nem tudom, hogy miért háborodik fel és különösebben nem is érdekel engem, hogy őszinte legyek. - Kérned sem kell. - nem akartam vele összeveszni és nem is szerettem, mikor vitázunk, de hát mi mostanában csak ezt tesszük. Nem tehetek róla, de egyszerűen olyan, mintha szorulna a húrok a torkom körül és alig kapnék levegőt, fojtogat a közelgő házasság. Tényleg nem akartam felbosszantani őt, csak... aggasztanak a dolgok.
- Rendben, megértelek. - mondom, neki miközben figyelem őt, majd végül megszólalok. - Csak ne haraggal a szívedben menj el. - végül pedig figyelem, ahogyan kimegy és hazahopponál. Hát ezt most biztosan elrontottam... Idióta vagyok, egy hatalmas idióta.

» Regulus & Cveta ᛰ what you think
» Cveta & Regulus
» Cveta & Regulus
» Cveta & Regulus
» Regulus & Cveta - Don't touch me..

Cveta & Regulus - Ez meg mi a fene?

Cveta & Regulus - Ez meg mi a fene?

Similar topics

Similar topics