Oldalköltözés
clementia.
Kedves Mindenki!

Oldalunk új formában nyitotta meg kapuit: clementia. néven. Sok szeretettel várunk benneteket, ahogy új discordunkon is! Ott találkozunk! : )

b & caelor & effy

Lépj beljebb
ki jár itt?
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
 Elfelejtettem a jelszavam!
Multiváltó
válts felhasználót!
Felhasználónév:


Jelszó:


Bagolyposta
az oldalon fecsegõk
Friss posztok
pergamentekercseink

Hírek
Alastor Moody

lopott idő, halott idő EmptySzomb. 25 Dec. - 10:27
MARAUDDDERS
Alecto Carrow

lopott idő, halott idő EmptyVas. 5 Dec. - 0:12
Practise makes perfect... really?
Alex R. Emerson

lopott idő, halott idő EmptySzer. 21 Júl. - 14:54
Elkészültem!
Lucius Malfoy

lopott idő, halott idő EmptyPént. 9 Júl. - 1:06
Marvel Universe
Vendég

lopott idő, halott idő EmptyCsüt. 8 Júl. - 9:43
Lucius A. Malfoy
Lucius A. Malfoy

lopott idő, halott idő EmptySzer. 7 Júl. - 16:18
arasznyit fölötte léptek
Yves McGonagall

lopott idő, halott idő EmptySzer. 30 Jún. - 3:38
First Knight
Martin Nott

lopott idő, halott idő EmptyKedd 29 Jún. - 2:33
en passant
Anathema Avery

lopott idő, halott idő EmptyKedd 29 Jún. - 0:34
A hónap írói
a hónap posztolói
Erre kószálók
ki kóborol erre?

Nincs


Jelenleg 30 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 30 vendég :: 1 Bot
A legtöbb felhasználó (89 fő) Csüt. 10 Jún. - 19:03-kor volt itt.


Megosztás

lopott idő, halott idő



Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Mikael Åkerman

Mikael Åkerman

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
▽ Avatar :
Fabian Gray

»
» Hétf. 20 Május - 22:29


Meghalni a csókodért

⋉ ❈ ⋊


Valami.
Végigkúszik a tájon, mint egy árnyék, amely mégis fényességet hoz és amely mégis beteríti és eltakarja előle a napot. Furcsa kettősség uralkodik rajta ismét, saját magát kergeti vele a nyugtalanságba, de ez nem olyan, mint mikor azért indul, hogy valakivel megméredzkedjen, hanem talán sokkal rosszabb, mert tudja, egyelőre nem győzheti le magában, vele kell élnie és formálnia, hogy legalább ha ő tudja, más ne lássa, ennek is egy hamis arcot adni, mint magának, amikor sunnyog és oson, egy idegen hangot, nevet és mosolyt, csillanást a szemben és akármit. Saját bőréhez ér, de mintha nem is az lenne, lehet, álmában, azon kevéske éjjelen, amikor nem alszik, lenyúzza minduntalan a bőrét, megnézve, mi rejlik az újabb és újabb rétegek alatt, hogy ott van-e még az, amit ismer, hogy nem veszett-e el aközben, hogy ő mindig más volt vagy épp rideg önmaga, akitől a többség inkább retteg, mintsem meg akarná ismerni. Mert melyik a valós? Tehetné fel magának a tükörben, de mindig azt látja, hogy az, amit néz, és vagy becsapja magát, vagy nem. Erre talán sosem derül fény.
Aztán, minden ilyen pillanatban kicsit megvilágosodik és elhiszi, ez az igazság, hogy ez az, ami történik és amit ápol magában, a valóság. Hogy ő nem egy olyan gép, amely csak cselekszik és végrehajt, hanem akinek szüksége van mindenre, amit Tőle megkaphat. És valahol tényleg igaz. Bőre ugyan bizsereg, a benne lakozó kétely most valahol csendes és néma egyszerre, de ott van, csak ilyenkor jól el tudja takarni. Mintha meghasadt volna végleg, hogy lenne egy olyan fél, aki mindig csak a harcot, a vitát vagy épp a pezsgést keresi, és a másik, aki csak csendre vágyik, nyugalomra, kedves szavakra és ölelő karokra, finom ujjbegyek simítására, hogy igenis játszadozzon a tarkóján a hajjal, mert belebizsereg és jó. De ugyanezt érzi, amikor megüt valakit, amikor a hóba, sárba küldi, amikor fölé tornyosul és elvigyorodik, jelezve, hogy vége, de csak mert nem illik a halálig való küzdelem. Szóval, fura.
Semmi sem.
Kellenek azért ezek a percek, hogy ember maradjon. Tudja ő, mégis, még magának sem mondja ki gondolattal. Óvatosan fogja a kezét, mintha porcelán lenne, ismeri a saját erejét, hogy el tudná roppantani, ha úgy fogná és mégis, valami kettősség megint, hogy ujjbegyével olyan óvatosan simít rajta végig, mint anya a kisded arcán. Megállva néz körbe, csendes sarok, béke szigete, és idegennek érzi a mosolyt az arcán, mégis, ez is ő, kellemes alak, kellemes szavak, felé fordul, figyeli a fény játékát a tincsein és megtanul ismét örülni, hogy nem óbégat egyik sem közben a fülébe. Mert úgy tűnhet, mintha szégyen lenne az, ami kettejük között van, szégyen, hogy érez és ápol és szeret, de mégsem, csak tudja, ott, az ilyen pillanatoknak nincs helye, meg kinek lenne kedve közben hallgatni, hogy fúúúj, nyálaaas és társai. Akad, amikor ott is maradnak, jobb most így.
- Bírod még szusszal? Mármint a lassú vizsgaidőszakot – átlagos, hétköznapi, sosem volt ebben jó, sosem volt a szavak mestere és semmié sem. Akaratlan mulasztott el egy olyan pillanatot és lehetőséget, amely pecsét, billog és éget minden percben és vak meglátni, érzéketlen felfogni az idegek sikolyát. Mert miért? Mint változtatna? Szent hite, hogy semmin. Hogy ezek a pillanatot örökké tartanak és még tovább, hogy ami az övé, holnap is az lesz. Pedig, ha tudja és felfogja, hogy minden mulandó...
- Igazából adni akartam valamit, még múltkor, csak a kavarodás... meg minden – utal arra, hogy ő sem volt egész, és talán a lány sem. Bocsánatkérés? Nem. Egy bilincs. Zsebéből fehérarany lánc kerül elő, rövid, hogy nyakába akassza billogként, de a durva dolgokat művelő ujjak egy pillanat alatt csatolják fel a vékony csuklóra. Apró függők pihennek rajta, csilingelnek is, lágy és kellemes dallamot, a függők pedig északi jelek, erősek vagy épp azok, amik elviekben megóvnak. Ezek a szavai.
- Remélem, azért tetszik – mert nincs ki ebben segítse, a nőtől, aki névileg anyaként szerepel, akkor se kérhetne tanácsot ebben, ha a csillagok leesnének. Próbálkozik, de hogy mit, maga sem tudja. De szüksége van, hogy fonja át a karjait körülötte és kicsit minden ismét tökéletes legyen odabent.

@Andrine Nygård-Koss
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Andrine Nygård-Koss

Andrine Nygård-Koss

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
▽ Avatar :
Nicola Peltz

»
» Csüt. 23 Május - 16:55
földtől eloldja az eget


Néha arra gondol, mennyire ismerik ők egymást voltaképpen. Minden ismerős ebben a mosolyban is, itt és most. Minden, vagy épp semmi, néha ott lapulnak azok az árnyak, melyekről tud, mégsem igazán megfejthetők, csak hagyja, hogy mindkettejük tudatának peremén létezzenek. Túléljenek. Talán nem is ismerik egymást olyan jól, vagy csak őt nem ismeri senki eléggé, olyan furán viselkednek most, hol tojáshéjakon lépkednek körülötte és félnek, hogy túl nagy zajt csapnak, rosszat szólnak, vagy őt törik össze, vagy mintha látszólag már el is feledkeztek volna róla, mintha semmi sem történt volna, mintha semmi sem változott volna meg, csak egy kis zárójel, hogy az ő világa tökéletesen összeomlott, a közepétől kezdve szippantotta be egy fekete lyuk, őt meg véletlenül itt felejtette.
Megpróbál azért ő is mosolyogni, csukott szájjal, kicsit lesütött szemekkel, valahogy most nem tudja túl sokáig nézni, pedig máskor akár órákig is, de most egyiküknek sem tud igazán a szemébe nézni. Idegennek érzi magát és másnak, koloncnak és betolakodónak, mintha az apja bukásával egyetemben neki is el kellett volna tűnnie innen, közülük, mert így csak fejtörést okoz mindenkinek, csak egy probléma, amit valakinek meg kell és meg kellett oldania, és amit aztán véletlenül sem az és azok oldottak meg, akiktől várta volna. Vagy hát... nem is várta. Csak szerette volna. Csak szerette volna, ha tényleg azokra számíthat, akikre kimondottan számított.
Erre itt áll Mika előtt, finoman a falnak dönti a hátát, egészen önkéntesen hagyja, hogy szinte sarokba szorítsák, mert megvan ennek is a maga megszokása, a dolgok menetrendje, épp csak most már minden olyan nagyon más, most nem azért csillog úgy a szeme, mert aztán közelebb fogja húzni a fiút, hogy az ajkaira suttogja, hogy kívánja, még csak nem is a kedvéért választotta ezt a ruhát, csak ez volt legfelül, már csomagol, lassan menni kell, és igazából csak azért szorítja a kezét, mert elengedni még a valóságnál is sokkal ijesztőbb lenne.
- Aha, persze - alig-tétovázás után vonja meg a vállát, a szokásosnál is kevésbé, vagy leginkább semennyire sem izgatja a tanév vége, a vizsgáik, az egész rémesen jelentéktelennek és súlytalannak érződik azzal szemben, hogy hiába kezdődik el mindjárt a nyári szünidő, ő nem mehet majd haza. Elmegy innen, nem pedig hazamegy és tökéletesen szürreálisnak érzi, valahányszor erről kérdezi valaki. Mikától egyenesen vérlázító, annak kellene lennie, de igazából már nem tud úgy haragudni, mint amikor meghallotta az híreket és mérlegre tette, ki mit tett, vagy nem tett, hogy minden másképp alakuljon. Haragszik persze, csak nem valami látványosan, csendben, magának maradva őrlődik a közelmúlt csapásai és a jövő bizonytalansága közt. Mindebben biztos pontként kellene tekintenie a többiekre és benne Mikaelre, de a dolgok megszokott egyensúlya mintha megváltozott volna. Kicsit minden elbillent.
Máskor tudna erről sokáig, feleslegesen fecsegni, Mikával ellentétben ő bármiről, bármilyen jelentéktelen dologról tud unalomig fecsegni, most azonban csak hallgat, kicsit ránéz, kicsit nem is, ízlelgeti magában a fiú által választott szót, kavarodás, és valahogy nem érzi, hogy ez kellőképp kifejezné azt, ami történt. A kavarodás nem olyasmi, ami életeket változtat meg. A kavarodás az, ha azt hitték, négyre beszéltek meg találkát, aztán kiderül, hogy egyikük szerint ötre. De kezdi új valóságként elfogadni, a többiek szemében milyen bagatell minden, ami vele történik. Lett megoldás is, tálcán kínálva, hát mégis mi baja lehetne? Figyeli Mika mozdulását, az ékszer csillanását, finoman lúdbőrös lesz az alkarja, hidegen simul a csuklójára a nemesfény. Egészen engedelmesen nézegeti, végigsimít rajta, minden rezzenésére finoman csengedeznek a függők, és bár nem tűnik tőle boldogtalannak, azért azzal sem lehetne megvádolni, hogy kiugrik a bőréből az ajándék láttán. Mert ez valójában nem is ajándék.
- Nagyon szép - azért nem hazudik, ami szép az valóban szép, épp csak ami szép, az nem feltétlenül tesz boldoggá, valójában ő sem tudja soha, hogy boldoggá tesz egyáltalán bárkit is, vagy egészen haszontalan a létezése - Köszönöm - azért kinyúl mégis, csilingel rajta a karkötő most is, a tarkójánál kapja el Mikát, finoman húzza közelebb, szinte csak egy sóhajtásnyi idő, amíg az ajkuk összeér, máris eltávolodik, aztán mintha mégis csak meggondolná magát hajol közelebb egy lassan perzselő csókra, aminek a vége mégsem megnyugtató.
- Azért meglátogatsz majd a nyáron...?

Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Mikael Åkerman

Mikael Åkerman

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
▽ Avatar :
Fabian Gray

»
» Csüt. 23 Május - 23:01


Meghalni a csókodért

⋉ ❈ ⋊


Mert hát tagadhatatlan, hogy más. Nem mintha ezzel taszító lenne, hogy undorodna és nem akarna vele lenni, akkor nem itt lenne, ő elég egyértelműen ki szokta adni a jelét annak, hogy valamit nem bír és nem akarja, ha vita van, akkor általában hagyja a dolgokat, nem mindig küzd és csap le, van amikor tudja, hogy nem kell és nem is akar odacsapni, mert nem képes rá. Azért még nőket nem csapkod, még ha szavai néha igencsak annak hatnak. Más. Persze, hogy más, lassan fogja fel ténylegesen, hogy mi veszi körbe, de szegényes képzelőereje költözött most oda, ahova máskor mindig egy éles szem és éles ész telepedik le, meglát és elemez mindent, most mégis vak volt és süket, nem gondolt bele abba, hogy ténylegesen el lehet ennyire bukni, semmivé válni és persze számkivetetté. Mert ő is az volt, csak szépen elfeledte, milyen, amikor egyedül marad egy idegen helyen, megszokta a kényelmes, hogy ha a zsebébe nyúl, akkor ott bizony van valami, a tányéron is, és hogy az az ágy kényelmes, nem egy dohos lyuk, ahova hazatér. Hogy amikor minden veszi, akkor tényleg minden és olyankor, még ha nem is sikít az ember, akkor is van valami. Aztán mégsem.
Ő is más. Valami egyszer eltört benne és mintha az irgalom vagy épp a lelkiismeret számlájára került volna a súlyos tétel, az önfeláldozás fejjel a falnak és miegyéb, az udvariasság meg látszat, ő benne valami félresiklott, annyit üthették a fejét, hogy elmozdult és bár a csapágyak működnem, nem úgy, mint kellene és nem úgy, ahogy illene. Nem tökéletes, sosem volt az és sosem lesz már az. Nem épp rá fog illeni a gavallér szó, és akármit látnak majd, az csak egy apróság. Mégis, most megpróbál törődni, mint amikor a katona, aki előtte az ellenség vérében fürdik, zokszó nélkül lövi agyon és lép át rajta, hazamegy és megpróbál normális életet élni, lefeküdni este, felkelni reggel, müzlit enni, meccset nézni, és bár egész a harcokig ezeket tette, csak most ismétli át, mégsem ugyanaz. Mégis más. Már nem olyan finom a müzli, nem olyan érdekes a meccs és nem köti le az asszony beszéde sem a gyerekről, vagy a szomszédokról, ő is ott halt meg a téren vagy csak otthagyta egy részét, a jobbat és most ezt takarva alkot valami újat. Mert mindig változik az ember, csak kérdés, mennyire jó irányba. Szeretné azt hinni, hogy ha minden másban a sötétség és a fenyegetés éled fel, ebben itt, vele, valami jó, valamit kompenzálhat kicsit és nem lesz teljesen üres és kietlen, gépies. De már ebben sem biztos, mind a ketten bizonytalanok és kicsit hamisak. Akár lehetne mondani, hogy most talán a legtökéletesebb páros, minden rossz ellenére igyekeznek és hasonulnak, kiegészítik egymást, mégis, kesernyés az íz és kellemetlen. Szeretné hinni, hogy ez elmúlik.
Jobb lesz. Eldöntötte.
- Az utolsó évet meg fél lábon is ki lehet bírni – eldöntötte, de, hogy sikerülni fog-e, jó kérdés. Addig pár hónap, pár fura időszak, és ismét az ő helyébe gondol, de tudja, ha most kérdezné meg, mi vár rá, elrontana végképp mindent. Mert akkor kellett volna gondolkodni, utólag mindenki marha okos, bevallani meg nem fogja, ahhoz marha büszke és minden, meg hát, tényleg, miért temesse el végleg, majd valamit kijavít, vagy...
- Minden rendben lesz – az, hogy ezt melyikre és mire érti, már a másikon múlik, mert tényleg, ő nyitva hagyja, de kicsit arra is utal, amely miatt most csendesebb, mert hát nem egyszer hallgatta végig a szavait, mindenről, és még ha ő néma is volt, tökéletes hallgatóság, elnézte, vagy csak feküdt mellette, behunyt szemmel és élvezte. Ez a csend viszont... Inkább elzavarja, tesz valamit, ami talán eltakar mindent és mégsem, egy pillanat múlva már hülyeségnek érzi az egészet, a láncot, minek aggatta rá, mindjárt letépi inkább és a földbe tapossa. De végül csak sóhajt, finoman fogja és finoman ízleli, adja vissza a csókot, röpke pillanat, nem elég, ilyenkor mindig erősebb a birtoklás. És mégsem. A szavai törik össze az egész burkot, szinte most fáj neki valahol mélyen, mintha most azt mondta volna, miért nem? vagy csak vádolná, hogy hogy merte. Tekintetét nem fúrja az övéibe, finoman simít félre egy hajtincset, öleli át másikkal a derekát és ismét mosolyt ölt, ismét a törött halomra dobja magát, hogy jobb, hogy ő nem akarta, ő hibás, nézze el mégis, ne fogja fel a súlyt és ne vádolja. Pedig de, ütnie kellene, kiabálnia és mégis...
- Persze, ez nem kérdés. Amikor lehet, ott vagyok, ott leszek, és... - és mi? Jó kérdés, elidőzik minden pocikáján, majd végül ismét ráemeli arcára a tekintetet, csendben figyeli néhány pillanatig. - ...hozzám is látogathatsz, majd elintézem, én próbáltam, csak... A nő. Miatta van minden. Nem tűr meg – mert miért ne hárítsa rá a gondokat, miért ne ő legyen az utálat tárgya. Részben az is, részben saját maga. Részben az egész világ.

@Andrine Nygård-Koss
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Andrine Nygård-Koss

Andrine Nygård-Koss

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
▽ Avatar :
Nicola Peltz

»
» Szomb. 25 Május - 13:26
földtől eloldja az eget


Jó ideje nem aggódik már az iskola miatt, talán soha nem aggódott igazán - mert sosem volt nagyon rossz semmiből, persze nagyon jó sem, és ez is volt otthon legalább annyira, mint bármi más, amit ismert. Nem ugyanolyan persze, meg egyébként is, itt télen nem szabad rendesen fűteni, és a teleket, a teleket igazán gyűlöli itt mindig, nem tudja, mások mit szeretnek benne, ha nem lennének a többiek, és főleg, ha nem lenne Mika, aki melegen tartja, lehet nem élt volna túl már pár telet.
De együtt mindig könnyebb, legalábbis eddig úgy gondolta, együtt bármit megoldanak, együtt nem esik bajuk, együtt fedezhetnek a másiknak és segítenek, ha kell, de azt hitte, ez így működik a szüleiknél is, az apjára mégsem vigyázott senki, neki mégsem falazott senki és igazán nem érdekli, mik a kifogások a történtekre - mert kapott már kifogásokat, bőséggel és a nyári kilátások is csupa kifogásból állnak -, nehéz nem arra gondolni, hogy tulajdonképpen ez vele is megtörténhet bármikor. És akkor mi lenne vele? Mi lenne vele a többiek nélkül, mi lenne vele Mika nélkül? Mintha tényleg csak a bordájából nőtt volna ki, valamikor hosszú hónapokkal ezelőtt, és az apja megmondta, és persze, hogy igaza volt, hogy fiatal még ahhoz, hogy így ragaszkodjon valakihez, de nem mintha ez döntés kérdése lett volna, csak úgy megtörtént, ahogy a dolgok megtörténnek vele és igenis túlságosan ragaszkodik hozzá. Ragaszkodik, miközben néha elhiszi, hogy jobb lenne hátat fordítani neki, mert ezt így nem lehet, ha a dolgok fordítva történtek volna, addig törte volna magát, amíg nem segít Mikának ahol csak tud, ha pedig igazán belegondol, itt senki sem törte magát azért, hogy neki jobb legyen. Persze, talán nem tudták volna megoldani. Talán nem lett volna másképp semmi akkor sem. De legalább törhetetlen lenne a bizalma mindannyiuk iránt.
Folyton elmenekül egymás elől a tekintetük, észreveszi, mégsem igyekszik jobban a másik szemébe nézni, megfutamodnak egymás elől a szavak, őszintétlennek érződik minden rezzenése, pedig sosem gondolta magát igazán jó játékosnak, ő mindig őszinte maradt még a szándékosan kacér mozdulatokban is, ami mindig csak Mikaelnek szólt, a sunyinak ható, célzó pillantásokban is, nem voltak előtte igazi titkai, de most olyan, mintha lennének és a játék csak azt a célt szolgálná, hogy minden ballépés ellenére azt hazudják, a dolgok azért még mindig ugyanolyanok. Hogy azt hazudják, minden rendben lesz, de mégis mi lenne rendben?
Talán jobb lenne nem is beszélni róla. Sokszor egyébként is mintha jobbak lennének abban, hogy nem beszélnek, csak úgy vannak, hús a húsba mar, de ugyanilyen lehetetlennek érződik soha nem is beszélni róla. A normális emberek biztos nem így működnek. De sosem voltak normális emberek. Magára erőltet egy mosolyt, valahogy halványnak és szégyenlősnek tűnik, pedig nem sok dolgot szégyellhet már Mika előtt, mégis mit ne látott volna belőle? - Az jó lenne - szinte csak súgja csendesen, valahol a fiú nyaka előtt, finoman kapaszkodik a derekát ölelő felkarba. Máskor biztos nem azért vonulnának félre, hogy így beszélgessenek, ilyen esetlen kényszerűséggel - Különben fogalmam sincs, mégis mihez kellene kezdenem magammal Nygardéknál egész nyáron - még egyszer sem mondta ki hangosan, tulajdonképpen mással sem nagyon beszéltek róla, még Ragnarral sem, csak mindenki tudomásul vette a tényt, hogy ez fog történni, nem lesz semmi baj, mert Ragnar családja a szárnyai alá veszi, ennél nem sok jobb dolog történhetett volna, mi? De amiben a többiek megnyugvásra leltek, az őt csak felzaklatta. Elképzelni sem tudja, milyen nyár vár rá.
Túl kevés, túl későn - ezt kellene mondani a magyarázkodásra, nem mintha nem tudná, Mika most mire gondol, nem mintha ne tudná elképzelni, hogy ez maga az igazság, de most már mihez kezdjen vele bármelyikük is? Lassított felvételben bólint, valahogy nem tud felnézni rá, elképzelése sincs, most mit látna az arcán, a tekintetében, vagy csak nem akarja tudni, mert attól fél, hogy üresség köszönne vissza rá, mintha neki ez az egész tényleg nem számítana - Tudom. Értem. Azt hiszem... - és érti is, igazán, valahogy mégis nehezére esik elfogadni, vagy egészen elfojtani magában a kesernyés neheztelés érzését.

Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Mikael Åkerman

Mikael Åkerman

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
▽ Avatar :
Fabian Gray

»
» Vas. 26 Május - 22:06


Meghalni a csókodért

⋉ ❈ ⋊


Apró mozdulatokkal simitgatja derekát, éppenhogy, mintha félne komolyabbat, erőteljesebbet tenni, mintha nem lenne már mersze arra, hogy komolyabban marjon bele és vegye ismét magához, így, hogy most ismét csak ők vannak egyedül. Mintha nem számítana ismét semmi sem, kóstolgatni lenne csak szabad, megízlelni és visszavenni a tempóból. De amúgy is hova kellene sietni ebben a pillanatban, az idő biztos lelassult, lehet azonban még meg is állt, sosem lehet biztos benne. Magába szippantja a haja illatát, vagy épp csak az őt körbeölelő illatfelhőt, feltölti magát a következő csatára, a hétköznapokra, mindenre, amire csak lehet. Mintha használna is valahol, lejjebb, nehezebben, az eddig feszült idegszálak kicsit engednek és kellemesebben feszülnek, a csomók meglazulnak, mintha eddig hosszasan kiáltott volna egyhuzamban és az oxigénhiány végül a megoldást hozta volna el. Valóban, mellette mindig volt valami, amitől a rossz és a folyton csatározó viharfelhő nyugodtabban fodrozódna. Hisz mindenkinek szüksége van erre, úgy tűnik. Úgy tűnt eddig.
Mély levegő, apró csókot nyom a vállára és nem engedi továbbra sem. Hisz nem kell, nem kell elengednie, történjen bármi újra és újra és újra. És elhiszi, kényelmes. Újra és újra. Abba nem gondolt eddig bele jobban, hogy a másik részről mi érhet véget és mi kezdődik, mi kezdődött már el. Olyan sokszor büszke arra, hogy mindent meglát, amit mások nem, hogy talán azt, ami az orra előtt tart, már nem is látja. Csak dédelgeti.
- Ohh, biztos lenne mit, Ragnar folyton pörög, nem hiszem, hogy másabb lesz mert te leszel a vendége. Azonban nem hagyom, hogy halálra untasson vagy bármi. Ha kell, viszem a kis zsákomat és az ágy lábánál alszom - mintha nem merne mellette, de ez csak amúgy is szófordulat, nem hiszi, hogy még egy vendéget könnyen fogadnának. Vagy csak egyszerűen nem akarja ezt a narratívát? Nem tudni. Egyelőre ez a dolog, a szavak csak jönnek, de mögöttük csend van és várakozás, talán arra, hogy mindketten megtalálják azt a felüket, amelyek nem is olyan rég voltak, akiknek nem volt a csend kínos és súlyos, vagy épp olyan okot sem adott, amely miatt ne nézzenek egymásra. Máskor talán kevesebb hely lett volna kettejük között, mégis, ez most kényelmes és jobb talán, mint egy vad csata, a finom harapások és karmolások, az egymásba simulások helyett. Talán erre van és volt szükség már egy jó ideje, érlelődött és szinte kiabált, hogy tegyék meg. Egy csendes zugra, időre és egymás megértésére, de vajon benne van mit és miért megérteni? A másikat érti, de önmagát nehezen, a hibák amúgy is nehezebbek bárminél, vagy épp az, ahogy talán éppen hogy érintőlegesen, de belemart kissé a bűntudat és ez oly idegen neki, hogy észre sem vette és félresöpörte, betemette magát azzal, hogy odabent ő már lassan a szörny, és az, akinek mellkasába egy kődarabot kell helyezni lassan. Ami talán még a céljai ellenére sem akar lenni, de mégis, egyenes úton száguld felé.
Másik kezét csúsztatja feljebb, emeli meg, majd finoman tartva állát, megemeli és immáron elkapja a tekintetet, mutatja a sajátját. Apró simítások ismét, mintha csak ismételné önmagát, mégis, ezernyi jelentése van. Most, talán az, hogy megnyugtassa. Csak jó kérdés, hogy önmagát, vagy őt?
- Rossz az ami történt és amit át kellett élned. Senki se hitte el, hogy létezik ilyen és megtörténhet velünk. Apám talán keresi a megoldásokat, hogy lehetne kihozni, talán már eltemette. Ha beszélek vele erről egyszer, elviszlek. Talán tőle majd kapsz jobb válaszokat – már ha nem kapott eddig, és még ha azok jobban fájnak, mint a hitegetés. És most ő őszinte, vagy csak azt adja, amit elvárnak tőle? Egyelőre maradjon nyílt kérdés. Apró csókot nyom ajkaira, orrának hegyére, milyen finom és óvatos tud lenni, ilyenkor ki hinné el, hogy kezében mekkora erő ül meg.
- Nem baj, ha nem hiszed. Ez... én sem értem teljesen. Nem téged nem tűr meg a nő, hanem engem. Ott más, mint Ragnar háza táján, más, mint bárkinél. Mindig is egyedül boldogultam, csak volt, aki fentről nézett és felügyelte, nincs-e vész. Úgy gondoltam, másnak is ilyennek kell lennie, de a világ nem olyan mint én – számít, nem számít, jönnek a szavak. Halkan, finoman, csak úgy. A vihar. - Talán hibáztam... - mert kimondani, teljesen, nehéz. Az igazság nehéz és büdös. Tök mindegy, mit mond már, a sors eldőlt és ő nem lépett semmit sem, most is csak beszél és ölel, mintha mindent megoldana pár, kedves szó.
Pedig falakat tudna, tudott volna ledönteni érte. Hol van ez?
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Andrine Nygård-Koss

Andrine Nygård-Koss

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
▽ Avatar :
Nicola Peltz

»
» Hétf. 27 Május - 23:16
földtől eloldja az eget


Számít vajon tényleg ez az egész? Kell számítania? Talán csak gyerekesen viselkedik, neheztel, mert ez tűnik jogosnak, indulatból, első felindulásból haragszik mindenre és mindenkire, amióta megjött a levél Hella szüleitől, amióta megjött aztán a levél az ügyvédtől és végül Nygardéktól, haragszik és neheztel, de legjobban valahogy mégis azokra, akik a legközelebb állnak hozzá és nincs ebben semmi igazságos. Csak elhitte, hogy ismeri őket olyan jól és szeretik egymást annyira, hogy legalább megpróbálják.
Ösztönös, finom rezzenésekkel reagál minden apró érintésre - efelett nincs hatalma, ez rajta túl történik, a fejnek, a gondolatoknak mintha semmi kihatása nem lenne a testre, mintha mindig ide térnének vissza, ebben gyökereznének igazából ők ketten, ez az egy, amiben mintha egészen egyformák, de legalábbis hasonlóak lennének, hogy szükségük van az effajta érintésekre, a közelségre, a szenvedélyre, a közös izzadtásgcseppekben feloldódó vágyra. Szentnek tűnik ettől a legegyszerűbb emberi kapcsolat is, pedig épp ellenkezőleg, nincs ebben semmi szent, sokkal több gyengeség és gyarlóság, mégsem próbálta meg soha kivonni magát ebből a bűvkörből. Mikael arcélét karistolja az orra hegye, a lehelete bizonyára csiklandozza a füle tövét.
Akár még igazán tökéletes is lehetne egy ilyen pillanat, ha nem készülnének arra, hogy inkább tökéletesen elrontják.
Nem a puhán lehelt csókkal, még csak nem is azzal, hogy némileg kényszerűen, de mégis összecsúszik a tekintetük, ez lenne a természetes, máskor úgy van vele, órákig tudná nézni Mika szemét, figyelni a legkisebb rezzenését, azt, ahogy emelkedik és süllyed a mellkasa, pusztán mert levegőt vesz. Máskor finoman megragadná a derekát tartó kart, pajkos pillantással még beljebb húzná, biztos van itt valahol egy üres szoba, amit be lehet zárni, vagy ha nem, kivételesen siethetnek is, megvan annak is a maga izgalma, és majdnem el is dönti, hogy inkább ez, minthogy tényleg igazán beszéljenek róla, pedig azt hitte, fontos beszélni róla, jobb lesz, ha beszélnek róla, most mégsem érez megkönnyebbülést. Haragudni sem haragszik jobban, épp csak minden ugyanolyan, mint eddig, kicsit zavaros és kicsit fáj, és egy kicsit elveszni látszik ebben a viharban, mert senki nem tudja neki igazán megmondani, hol kezdődik a vihar és hol ő maga, vagy hogy vége lesz-e valaha is, vagy hogy amíg vége lesz, még ezernyi dolog fog megváltozni benne és körülötte. És azokban, akik körülveszik.
- És nem zavar, hogy gyakorlatilag az egész nyarat Ragnarral fogom tölteni? - előbb csúszik ki a száján, semhogy végiggondolná, ez még annál is kicsinyesebb, mint amiért valójában haragszik, de mintha lenne abban valami sértő, mennyire örül ennek mindenki, milyen természetesnek veszik, ő meg közben arra gondol, hogy a picsába is, legalább Mika mutathatná egy kicsike jelét annak, hogy ez így nincs rendben, mert nem Ragnarral kellene lennie, hanem vele, vele, vele, csakis vele. És most nem fordul el, figyeli a másik szemét, figyeli minden rezzenését, felkúszik a tenyere a fiú karjáról a tarkójára, feszült lassúsággal cirógatja meg a nyakát, csak a lassú lélegzetvételük ritmusára. Mintha kimondatlanul is azt akarná mondani, igenis, zavarnia kellene.
- Lehet. Talán - ismétli aztán Mika után, hirtelen kifürkészhetetlenné lesz a tekintete, pedig Mikael előtt olyan átlátszó, hogy néha az már fájdalmas, ostoba, senki előtt nem sírt annyit, mint a fiú előtt az elmúlt két évben és senkinek nem mondott el annyi mindent, fontos, vagy épp jelentéktelen dolgot, mint neki, most mégsem képes egyenesen kimondani.
Pedig tényleg hibáztál. Nem szabadna elengedned.

Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Mikael Åkerman

Mikael Åkerman

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
▽ Avatar :
Fabian Gray

»
» Kedd 28 Május - 22:44


Meghalni a csókodért

⋉ ❈ ⋊


Egy pillanatra megáll minden ujja, megáll az egész pillanat és maga a világ is. Mintha a kérdés maga fagyasztotta volna meg az összes zsigerét, mintha nem lenne képes többet tenni, mintsem újra és újra lejátszani magában ezeket a szavakat, hol kiemelve, hol az egészet egyben lenyelve. Van benne minden, főképp az igazság, amit talán sosem volt könyörtelenebb, mint ebben a percben. Furcsa. Furcsa hallani az ilyet, persze, nem lehet azt mondani, hogy sosem voltak vitáik, hogy mindig minden tökéletes lett volna, mert az az ideális világ még nem született meg, azonban ilyesmi sem történt sosem. Miért is kellett volna, hiszen tragédiák sem voltak minden héten, de amikor szinte érzi, hogy épp a bizalom az, ami szilánkosra törik és a porba hull, megrázza valahol mélyen. Nem is látni, mert még mindig úgy van, hogy neki nem kell ilyesmit kimutatni, minek. És valahol mégis megérti, elismeri és talán szinte kéri. Nem lenne jobb talán, ha kiabálna vele? Ha nem ez a csendes, lassú és gyilkos némaság és egymás kerülgetése inkább heves lenne és indulatos? Egy pofon, sok, sok szó és ha jobb nem is, könnyebb lenne. Neki. Önmagának már mindegy. Aztán a fagyott pillanat elszáll,csendben volt, kereste a választ is, az érzést is, de leginkább azt, hogy mégis mit kellene mondani erre. Mi a tökéletes válasz ami lefedi, hogy ő mit érez és mit akarjon érezni a másik fél. Jobb lenne ha el se kezdték volna talán, de ebből már nem lehet úgy kifordulni, mint egy vitából, amit egy indulatosabb és hevesebb alkalom megold.
-Őszintén? Tudod hogy vagyok Ragnar-al - mintha arra utalna, hogy nincs miért, hogy tisztában van azzal, hogy a pajtása tudja, hol a helye, hogy mit szabad és mit nem, de. De közben Van valami fura kaparás, hogy jobb, ha nem veszi ezt olyan könnyen. Mert néha még neki is eszébe jutnak olyanok, hogy amiről nem tudnak, az nem fáj, bár ő épp nem ebből az indokból jutott erre. - Viszont persze, hogy valahol zavar. Minden zavar, ez az egész, hogy megtörtént, hogy nem valami olyannal, akire tojni kellene. Zavar. De nem hiszem, hogy bármi gond lenne - reméli, ezt azonban nem teszi hozzá. Fogalma sincs, inkább nem gondol bele semmibe inkább, nem ragozza túl és mi is lenne hát nem egy ágyban kell majd aludniuk. Kivéve… Aztán el is veti ismét. Nem. Semmi.
Újra mozgásba lendül, cirógat, már nem fagy le, de ez a kérdés mélyebbre vitte. Kezdi megfogni azt, amit okozott és amit okozhat, hogy ebben most ő a vesztes.
De nem akar tényleges veszíteni, egy talán még a normális felének maradéka, az, amelyik még él, vagy amelyik magához láncolja, tesz valamit. Nem érti saját magát sem, de mégis hogy nézne ki az, ha most arról kezdene el panaszkodni, hogy azért történt így, mert ugyan sajnálta, átölelte és minden vigaszt megadott, de képtelen volt belegondolni teljesen, mert selejtes? Annyira átlátszó lenne és mégis, ez lenne az igaz. Hogy valami nem jó, azon kívül, hogy most ezt itt elcseszte. Fejét hajtja le végül, amikor csak két szót ismétel, két nyamvadt szó, megint egy pofon. Lefelé tekint, mint aki feladta, mint aki megadta magát, hogy igen, győzött, rájött és vége, nincs több értelmes szó. Aztán csak sóhajt. Tekintetét és fejét is visszaemeli, nem tudja mit kéne mondani, aztán csak cselekszik. Még közelebb vonja magához, elengedi derekát és szorosan öleli át, nem fojtja meg, csupán minden távot lecsökkent, arcát pedig a finom tincsek közé fúrja. Talán tényleg a vita lett volna a jobb. Abban legalább tudja, mit kell tenni, mi mit követ.
- Nem ezt akartam - morogja bele a zuhatagba, a pillanatba, magába. Mit akart, mit nem akart, nem számít. Ez van.

@Andrine Nygård-Koss
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Andrine Nygård-Koss

Andrine Nygård-Koss

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
▽ Avatar :
Nicola Peltz

»
» Szer. 29 Május - 21:35
földtől eloldja az eget


Sokszor úgy van vele, valahányszor valaki azt mondja neki, hogy "minden rendben van", "nem lesz semmi baj", "nincs itt semmi gond", hogy nekik kellene inkább mennie. Körömmel, foggal, vagy csak ütni, rúgni, de minimum sikítani, hogy te mégis melyik világban élsz, ugyanabban, amelyikben én?? De persze ő nem sikít, nem üt, karmolni és harapni is egészen más körülmények között csak, beszélgetésekbe ez tőle nem illik, ő mindig puha, mindig alkalmazkodik, ha kell, le tudja sütni a szemét és egészen alá tudja vetni magát mások akaratának, mert sosem tanították meg neki, hogyan legyen olyan konok és merev, mint mondjuk a fiúk a társaságban. Őt mindig puhának akarták. Olyannak, aki meg tudja téveszteni a másik oldalt. De néha már elhiszi, hogy ez nem is megtévesztés, ez a valóság. Most, hogy ez a megnevezhetetlenül borzalmas dolog történik vele, most érzi csak meg a szívében azt a keménységet, amiről jobb helyzetekben tökéletesen meg tud feledkezni. De most ott van. Most konok. Most sikítana. Csak még nem egészen emlékszik, azt hogyan kell.
És tudja vajon tényleg, hogy vannak ők Ragnarral? És elhiszi, hogy nem lesz gond? Nem mintha feltételezné élből, hogy bármi történni fog a nyáron, aminek nem kellene, Ragnar meg ő valahogy mindig csupa szabályos csipkelődés, gondtalan ökörködés, a Mikához tartozása mindig elvitathatatlan és megmásíthatatlan, nyilván őt sosem rabolhatta szabadon senki, mert ők nem így működnek. De azért meglepné, ha nem változna ez meg egy kicsit sem, hirtelen olyasvalakivel száműzik egy házba, akit bár ezer éve ismer, a barátjának vall, valahogy mégsem áll hozzá igazán közel, a szó személyes értelmében. Nem tart semmitől - csak azt nem érti, Mika miért nem tart semmitől. Talán ez egy jó jel, annak kéne tartania, azt jelenti, hogy nem kell majd féltékenykedéssel szembenéznie, nem lesz buta vádaskodás, nem kell kimagyaráznia magát semmiből - akkor mégis miért lett volna jobb érzés valamilyen más választ hallani?
Aprót bólint, szinte csak rezzenés, tudomásul veszi ezt is, ahogy többnyire tudomásul vesz mindent, amit mondanak neki, ritkán vitatkozik, és ha nem kérik ki a véleményét, mostanában inkább meg is tartja magának. De nem is erről szól igazán az egész, Mikával most nem az a gond, hogy ne kérte volna ki a véleményét, vagy rá akarta volna venni valamire, amit ő nem akart, hanem inkább pont az, hogy olyan szürke maradt ebben az egészben, se nem hideg, se nem meleg, Merlinre, még annak is több értelme lett volna, ha kerek-perec kijelenti, hogy nem tud, vagy nem akar segíteni, és akkor biztos vitatkoztak volna, de meglehet, már túl is lennének rajta. Egész sok dolgot kibírtak már együtt. Talán ez is csak azért tűnik ilyen nehéznek, mert még nem tette túl magát a történteken.
- Azt akarják, hogy vegyem fel a nevüket - és akkor még itt van ez is, még nem mondta ki hangosan senkinek, az egész annyira nonszensz és rémesen szükségtelennek érződik. Tudja persze, miről szól, talán Nygardék azt hiszik, nem érti, de nagyon is érti és meg kellene botránkoznia rajta, de igazság szerint csak nincs hozzá ereje. Úgyis bele fog menni. Ugyanúgy, ahogy mindig idomul és mindig aláveti magát mások akaratának.
Ezt is a legrosszabbkor mondja, a következő pillanatban már egészen bele is vonódik Mika ölelésébe és az egész olyan bizarrnak érződik, de azért egyik válltól átcsúszik a karja, az ujjai a másikig, rutinos mozdulattal temeti az arcát a fiú nyakába, kicsit behunyja még a szemét is - ha nem gondolkodik és nem lát semmit, akkor csak Mika illata, Mika testmelege marad és ez otthonosabb, mint bármi más, amit jelenleg a magáénak tudhat. Nevetséges, hogy képes megkérdőjelezni mindent, nevetgséges, hogy haragszik, lehet, hogy nem is Mika hibája ez az egész, hanem az övé, csakis az övé, és ő tesz tönkre mindent azzal, hogy így viselkedik. Bőven átfut a fején a gondolat, többször is, kicsit könnyezni kezd tőle - Mindegy - rebegi, inkább csak suttogja csendesen, bár nem hiszi el ő sem, hogy ennyitől megoldódik az egész, hirtelen már nem is biztos, hogy annyira a múltról akar beszélni - Most mit akarsz?

Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Mikael Åkerman

Mikael Åkerman

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
▽ Avatar :
Fabian Gray

»
» Szer. 29 Május - 22:55


Meghalni a csókodért

⋉ ❈ ⋊


Egészen sokáig úgy hitte, neki ez nem fog menni, mármint a kapcsolat dolog. Nem azért, mert olyan kicsapongó, vagy épp annyira szerette és szeretné váltogatni a neveket az agyában, hanem mert nem volt biztos magában. Kevés dologban az, meglephet bárkit, aki tudja, mennyire annak adja el mégis. Nem számít, hiszen zakatolt és működött, működik és hát vannak, ő pedig ha valamit el is rontott, valahogy megoldotta, ez ilyen egyszerűen ment. Valahogy minden a múltra vezethető vissza és ragadjon le ott, miért is ne, hiszen egyszerűbb arra fogni, aztán elfelejteni, hogy ezen bármikor is gondolkodott. Vagy bármin, ami nem ő, amikor kettesben voltak. Könnyebb volt csendben maradni, mással foglalatoskodni és most ugyan a más nincs jelen, azért is suta ez az egész, meg hát le kell nyelni azt, hogy ő igenis kattog és kattogni fog azon, hogy mi lesz ebből a nyárból, mit hoz és mit visz. Mert ki tudja, sosincs jó megérzése, de csak mert megszokta a káoszt és itt, kettejük között a tökélyt, ha másra kell terelni és másban kell gondolkodni, az kényelmetlen és rossz, aztán felhergeli magát és már fogja megszívni. Nem Ragnar, a semmiért és a hülye gondolatért nem menne neki, még ha néha kevesebbért is megtette vagy akarta, majd valami névtelen senki, aki majd azt sem tudja, sejti, miért van akkora erő abban az ütésben. Mindig mások szenvednek azért, mert neki valami nem megy és valamiben nem jó, vagy, mint most, elszarta a lehetőséget. És a szenvedő fél sem olyan, akire nem kell figyelnie, hisz itt van előtte és... Nem, nem az igazi. De szinte már csapná magát fejbe, nem várhatja el, hogy ugyanolyan legyen, mint a történtek előtt, ekkora faarc csak ő bír lenni. Belegondolt, persze, hogy fordítva mi lett volna, ha vele történik ez. Megrázná mélyen, de nem mutatná jobban, mint azt, amikor a bordái sajognak. Abban viszont biztos, hogy neki nem azért kéne mennie valamerre, hogy legyen valahol, hanem mert az első pillanatban kivágnák, mint a szemetet. Neki menekülnie nem kéne, mégis űznék és boldogan rohanna fejjel a semmibe, de ez sem az igazi, nem képes átérezni, nem képes empatikus valaki lenni, nem olyan, mint ami illene. És itt a baj, már tudja. De majd... majd valamit.
Szemöldöke azonban akaratlan csusszan feljebb, ha eddig nem is látott rajta semmit és semmi olyat, ami megérintette, hát ez most igen. Ez már az a kategória, amelyre nem tud csak úgy vállat vonni. Nekik is ezt kellett volna? Odafogadni, nevet adni, segíteni? Apja talán tudná a választ, ő viszont csak sejti, ha nagy a gond és rosszak a hírek, talán nem is kockáztatott volna, kapcsolatot nem mutatott volna, mert nincs nagyobb álszent a családfőnél, nagyobb színész és még nagyobb alamuszi dög. De hát, mindent tanul valahonnan a gyerek, talán a jéghideg eleganciát és a gyilkos temperamentumot is. Most viszont határozottan meg van lepve, illetődve, vagy akármi is ez. Dühöngeni nem fog, most nem, majd ha olyan történik, vagy talán akkor sem, ezt így előre nem lehet és nem is akarja megjósolni, az viszont tényleg igaz és biztos volt, hogy teljesen egyedül nem fogja hagyni, azok mellett sem, amik nyáron várnak rá majd. Most viszont a jelen a fontos, nem kéne aláásni mindennek azzal, hogy mindenbe beleront.
- A nevüket – ismétli halkan, még mindig fent pihenő szemöldökkel. - Mégis minek? Trófea legyél, vagy nekik ez oly fontos? Hát ezt most nem értem – valóban. Név. Mintha örökre oda akarják láncolni, mintha bármit is változtatna ezen. Bár beszél ő, akinek már van egy eldobott neve, egy a múltban, amit csak papírok őriznek, ő már talán ki sem ejtette 10 éve. Lágyan csóválja meg a fejét, ehhez ő kevés, ezek a döntések nem az övék. De így már kicsit talán több a zavaró.
- Miért lenne mindegy? Ki kell mondani, vagy megmérgez – mert ebben van igazság, csak épp azt nem mondja ki, hogy az ő ki nem mondott szavai, vagy épp azok, amiket nem is tud, hogy mondania kellene, még jobban mérgeznek. Most viszont csitít, hátát simítja, újabb apró csók, még engedi, tartja a pillanatot, őt, mindent. Mert ebben jó, tartani.
- Mármint? Ezzel a helyzettel? Nem tudom... megjavítani nem tudom, de talán valamivel jobbá tenni. Ha már... - mindegy ez is, nem? Ha már az a része elveszett, ha már nem tudja visszacsinálni.  
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Andrine Nygård-Koss

Andrine Nygård-Koss

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
▽ Avatar :
Nicola Peltz

»
» Szer. 29 Május - 23:51
földtől eloldja az eget


Végül is, csak azt teszi, amit mindig tanult. Hallgatni. Hallgatni kell, mert a szavaknak ereje van és hallgatni kell, mert ezzel védik meg egymást. Nem beszélni a közös titkokról, nem beszélni a szüleikről, nem árulkodni, nem kiteregetni azt a bizonyos szennyest. Mert ha feleslegesen jár a szájuk, a saját sírjukat ássák és kinek kell az? Most is attól fél, ha igazán őszinte lenne (és őszinteségében valószínűleg túlzó, igazságtalan és felelőtlen), menthetetlenül tönkretenne mindent. Nem csak ezt itt, Mikával. De talán az összes barátságát, pont úgy, ahogy tönkretette a dolgokat Hellával. Jobb hát csendben maradni. Jobb megtartani magának a véleményét. Jobb megpróbálni kisakkozni ezt az egészet, fejben, nem igazából.
Meg különben is: ami megtörtént, már megtörtént. Senki nem tekerheti vissza az idő kerekét, hogy az apját ne vigyék el, senki nem csinálhatja vissza a napot, amikor mindezt Hellától megtudta, ugyanúgy, ahogy nem tüntethetik el az azt követő heteket, amíg eljutottak idáig, most már minden ez lesz, az új valóság. Mint minden, ez is elmúlik egyszer. Nem nyomtalanul, de elmúlik, és talán az apját előbb kiengedik, mint azt most gondolják és neki nem kell gyomorgörccsel gondolnia a jövőjére, amiben olybá tűnik, folyton másokra van utalva.
Mikára is túlságosan sok mindenben támaszkodik, biztos ezért érződik ez az egész valamiféle árulásnak, holott reálisan képes felfogni, hogy ez nem ilyen egyszerű. Olyan határozottan és szorosan tartja, hogy az kívülről talán már fojtogatónak tűnhet, de ő sosem érezte fojtogatónak, biztonságosnak érezte, fontosnak és különlegesnek. Kicsit rászorít a vállára - igazából nem tudja még elengedni, semmilyen értelemben, csak most minden kicsit más lett, megváltozott, újra kellene értelmeznie magukat. Vagy csak magát, igen, biztosan azzal kellene inkább kezdeni.
- Azt hiszem, csak az fontos, hogy ne legyek az apám lánya - ugyan, hát nem kell szentnek hinni Nygardékat, biztos benne, ők sem azért veszik a szárnyuk alá, mert ennyire kedvesek, ennyire nagylelkűek, inkább csak valakinek rajta kell tartania a szemét, egy kis jótékonyság pedig mindenkinek jól áll, de épp csak addig, amíg előnyös, és míg megkopik a hír a jólelkű szülőkről, utána már csak rajtuk ragad a "bűnöző lánya", hacsak meg nem próbálják szép tisztára suvickolni, még annál is tisztábbra, mint amilyen gyereknek volt. Mi másról szólna? Persze talán igaza van Mikának is, trófea is lehet, feltűnő, csillogó, nehogy az apjának fecsegni támadjon kedve odabenn. Ó, ő érti. Nagyon is érti. De most sem teregeti ki minden lapját. Minek beszélni róla, hogy még azt is elveszik tőle, ami megmaradt? Úgyis elveszik.
- Akkor is megmérgez, ha kimondom. Már késő - már nem kettejüknek, nem igazán, mégis kirántottak alóla egy biztosnak hitt talajt és ezt nem lehet csak úgy visszahazudni a helyére, bár bármikor készségesen elhisz egy szép hazugságot. Csak ez egy kicsit azért rosszabb, mint a szokásos. Ha a szüleik képesek feláldozni egyet maguk közül, mégis mivel lehetnek jobbak a gyerekeik? Mivel lehet jobb ő maga is? Mindannyiukat rémesen elrontották és soha senki nem mondta, vagy tanította meg nekik, hogy azért mégis csak vannak dolgok, melyeket meg lehet javítani.
- Tényleg mindegy. Nem kell beszélnünk róla többet, ha nem akarsz. Majd... majd biztos lesz valahogy.

Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Mikael Åkerman

Mikael Åkerman

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
▽ Avatar :
Fabian Gray

»
» Csüt. 30 Május - 22:00


Meghalni a csókodért

⋉ ❈ ⋊


Tovább rágja magában még kicsit a témát, ízlelgeti, végtére is, nem neki kell azzal élnie, az pedig, hogy annyira összekössék az életüket, hogy az ő neve kerüljön a másik helyébe, még messzi kép, sosem gondolt ennyire túlra és messzire, akármennyire is komoly és mély minden, hogy kapaszkodnak és fogják egymást, ebben talán még gyerekek kicsit, felelőtlenek, neki amúgy is fura dolog a család gondolata, a sajátja, amiben felnőtt, eleve kicsit elcseszett, nem egy jó és egészséges példa, pont olyan, amely nem tanítja meg arra, hogy neki milyen kéne, hogyan és mikor. De hát eleve csak egy megoldás lenne, állapot, azonban ő biztos nem ragaszkodna a megoldáshoz, talán apja sem, anyja meg tovább ráncolná az orrát, vagyis a nő, nevezze bárhogy, azon már nem múlna, nem lenne több, neki meg aztán... Mindegy is, hisz nem intézkedett, nincs is erre alkalom, csak egy kusza kép a nevekkel, mintha a semmibe rajzolná a betűket és megpillantaná egészben, milyen is lesz ez az egész, milyen lenne másképp. Nevek. Furcsa dolgok, bilincsek, ha úgy nézi, hisz hozzáköti őt, őket másokhoz, még ha azok a szülők is és bármit is tesznek, nem tudod levakarni, hamis iratokhoz is lehet nyúlni, de kitörölni teljesen, sosem lehet. Ő sem tudná sajátját, ha akarja, ha nem, tessék, aranyozott nevekről beszélnek és ő a kis korcs az arany bilétával a nyakában, ő ugat vagy harap a legjobban, most mégis gyengéd és ölel és az arany neveken gondolkodik. Tök felesleges. Talán ő az, aki legjobban kilóg az egészből és mégis, egy pillanatra sem figyelt erre sosem.
- Mindig is az leszel, nevezzenek bárhogy. Mindig te leszel. Mert csak nem akarnak elpusztítani és olyat formálni amit ők akarnak – ráncolja a homlokát, ebbe bele sem gondolt, ó, hát igen, lehetne új névvel és szép történettel új élet is, új alkalmak és lehetőségek. Ki tudja, nem mindenki gondolkodik úgy, ahogy ő, vagy épp egyformán, minden akarat és tett mögött van egy hátsó szándék, egy terv, hogy mire is lesz ez jó. Vagy csak szimplán ő a paranoiás. - Ha mégis ilyet akarnak tenni, eltaposom őket – és ez komoly. Neki nem egy másik kell, nem egy álruhába bújtatott valaki, véssenek nevet a mostani mellé, de aztán a hülye kis játékokba ne húzzák bele, van elég, lesz elég, ők olyan társaság, akik nem nyugszanak, jön a nyár is, jön a szabadidő, seggvakarással nem tölthetnek hónapokat, ő biztos nem fog, menni kell és tenni a dolgokat, le kell váltani a bilétát nagyobbra, még akkorára dagasztani a nevet, amelyet csak az a pár betű mutat, amelyen szólítják és nem az, amit rásütöttek, amelyet talán mondhat a magáénak. Ebbe fogja belesűríteni a vele töltött időt, de kreatív, meg fogja oldani. Csak annyira szakít az összeforráson, hogy ismét rá tudjon nézni, az ölelés marad, egy apró simítással söpör félre egy hajtincset. Nagy dolgok, az apja dolgai, nem ásta bele magát teljesen, majd megtudja mégis, aztán lesz ami lesz. Talán ez egy alkalom. Egy jel. Ha ezt túlélik, bármit.
- De te erős vagy, ennyi mérget simán elbírsz – mert az, hogy megemészti, nem épp jó kifejezés, ezt valóban kényelmetlen és talán lehetetlen. Ha megpróbál belegondolni, a változás, a hirtelen váltás vele is megtörtént, ő talán viszont már akkor is sérült volt és fel sem fogta mi történik vele. Lehet mindig hibás volt és mégis, nem menekült el tőle, nem üvölt most sem, hogy mit tett, mit nem és ezt valahol még mindig furának érzi. Sőt. Egyre jobban, ahogy kimondja. Mintha tényleg azt látná, hogy nem akar róla beszélni, nem akarja észlelni és felfogni, nem akarja ezt az egészet. Pedig...
- Nem erről van szó, kivel beszélnél mással erről, mert hát, valamit kell majd. Ragnar? Azt megnézem – csóválja meg a fejét, saját tincseit tűri hátra, amik most zavaróan lógnak homlokába, lassan majd megérik a nyírás, vagy fogalma sincs, addig nem érdekli különösebben az üstöke, amíg nem zavarja minden közben. - Persze, hogy lesz. Más nem az, hogy végzünk ezzel a szaros sulival, lehúzom az öregeket és szerzek egy apró házat, távol minden szartól. Oda jössz velem, felőlem bármilyen névvel és azt teszel, amit csak akarsz – mert valóban, neki ott lesz majd jó, egy csendes helyen, a mágia erre is jó, eljut majd bárhova, de a csend talán majd kicsit lenyugtatja a folyton feszült és ugrásra kész idegeket. Vagy nem. Vagy meg se éli. - Nem az van, hogy nem akarok beszélni róla, nem akarok és akartam segíteni. Úgy érzem, most valami ilyesmit érezhetsz, és megértem, csak... nem mindent tudok kezelni úgy, ahogy illene. Néha annyira távol érzem magam saját magamtól is, hogy mire feleszmélek, megtörténnek a dolgok. Nem tudom, értesz-e még...
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Andrine Nygård-Koss

Andrine Nygård-Koss

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
▽ Avatar :
Nicola Peltz

»
» Szer. 12 Jún. - 21:36
földtől eloldja az eget


Nem? Vajon tényleg nem akarják?
Egy pillanatra ott villan a tekintetében a leplezetlen kérdés, egyáltalán nem ilyen biztos ebben, de ha válaszolna valamit, abban sem tudna igazán biztos lenni. Tulajdonképpen nem ismeri annyira Nygardékat - vagy csak eléggé nem ismeri őket, nyilván annak kellene most jönnie, hogy csak Ragnart ismeri jól, de most először belegondol, úgy igazán, hogy még őt sem ismeri annyira. A felszínt ismeri, meg egy kicsit lekapargatták már azt annyira, hogy néha felsejlik, mi van alatta, de azért még így sem lehet teljesen belelátni, és a gyerekek szűrőjén keresztül nézni a szülőket nem mindig valóságos. Talán Ragnar máshogy ítéli meg a szüleit, mint amilyenek valójában. És még ha nem is így lenne... talán nem is számít, mit tud ő Nygardékról, mert nem tudhatja előre, vele hogyan fognak viselkedni. Talán máshogy, mint a saját fiúkkal. Talán ugyanúgy.
Egyáltalán nem tudja, mire kellene számítania és mint mindig, az ismeretlen rémisztő, még az sem hoz igazi megnyugvást, milyen fenyegetések csúsznak ki Mika száján, mert valahogy súlytalannak érződnek. Mint a szavak általában. A szavak nem jók semmire, tényleg csak elkendőzni a valóságot, a tettek, azok sokkal valóságosabbak. Ők viszont most nem csinálnak itt semmit, csak beszélnek. Nem biztos, hogy ez jó ötlet volt.
Finom rezzenéssel, csendesen vesz egy nagy levegőt - az emberek folyton ezt várják tőle, hogy erős lesz, és "ennyit könnyen kibír", mintha törvényszerűen igaz lenne, hogy így lesz, csak azért, mert az átlagnál kicsit már többet veszített az életben egyébként is. Soha nem érezte viszont, hogy bármi, ami vele, ami velük történt, igazán megedzette volna. Inkább mintha rosszabbá tett volna mindent. Mégis bólint egy aprót, mert mégis mi mást tehetne, vagy mi mást kellene mondania? Tudna egyáltalán mondani bármit, ami lenne valami kihatással erre az egészre?
- Ó, hát, ki tudja, a nyár végére talán már egymás haját fogjuk fonogatni... - ereszt el aztán egy gyengécske viccet, mert nyilván ő sem tudja elképzelni, hogy Ragnarral majd lelkizni fognak a nyáron, vagy ha fognak is, akkor ilyen komoly dolgokat nem valószínű, hogy érinteni fognak, mint ő meg az apja, hogy mi történt és aztán mi lesz vele. Olyan butaság az egész, ha már nem Mikához, miért nem kerülhetett inkább Saffiékhoz? Még Helláéknál is jobb lenne, mert ott viszont tudná, mi vár rá, és azt is pontosan tudná, mire számíthat Hellától. Nem lenne mondjuk móka és kacagás, de hát sanszosan Nygardéknál sem lesz az - és nem lesz móka és kacagás sem a nyár, sem az az egy év, ami még hátravan nekik, amíg elkezdhetik kergetni esetleg azt, amit Mika most felvázol. Rémesen távolinak tetszik, addig még annyi minden történhet, nem csak a kapcsolatukkal, de velük is, meg úgy egyáltalán, a családjukkal, a társasággal, honnan tudhatnák, milyen helyzetben lesznek úgy egy teljes év múlva? De azért halványan elmosolyodik, utána nyúl Mika kezének, finoman ki is túrja a fiú kezét a hajából, megigazítja inkább ő - Le kéne már vágatnod - mondja is rögtön, kicsit határozottabbá lesz a mosolya, mert ez ismerős, ebben jó, odafigyelni a másikra, olyan dolgokat mondani, mint amit a barátnőknek mondania kell, és a barátnőknek biztos el kéne olvadniuk attól is, hogy még közös terveket dédelgetnek az ilyen távoli jövőben is, csak most túl bizonytalannak tűnik ahhoz minden, hogy igazán hinni tudjon benne.
Tényleg mosolyog, ezért olyan váratlan, még önmaga számára is, hogy a következő pillanatban meg elsírja magát. Meg sem tudná mondani pontosan, miért pont most sír, azóta nem sírt, hogy megkapta a híreket az apja letartóztatásáról, pedig lett volna miért sírni azóta is, ahogy egyre több részlet derült ki, meg döntöttek a sorsáról. És Mika sem mond semmi rosszat, semmi különösebben rosszat, tulajdonképpen inkább azt mondja, amit hallani akar, még ha kicsit megkésve is, szóval igazán nem kenheti rá, de ettől függetlenül mégis csak elsírja magát, nagy krokodilkönnyekkel, de majdnem teljesen némán - Sajnálom - hebegi aztán, mint aki most tényleg nagyon meglepődött valamin, el is engedi Mikát, hogy két kézzel törölje meg az arcát.

Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good


Ajánlott tartalom

C’est la vie

»
»
Vissza az elejére Go down

lopott idő, halott idő

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére
1 / 1 oldal

Engedélyek ebben a fórumban:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
The Age Of The Marauders :: Archívum :: Befejezetlen játékok-