Erre a pontra már pontosan tudom, hogy mennyi része másnap, és mennyi része általános kialvatlanság a reggeli szédüléseknek. Nem eszek semmit, csak a tegnapról megmaradt kávét töltöm ki magamnak, feketén. Néha meg elképzelem magamat kívülről, azoknak az argentin szappanoperáknak a hőseként, amiket Dunggal mindig együtt nézünk – figyelmeztetett, hogy az a szar addiktívabb, mint az a bármi, amit el szoktunk szívni közben, figyelmeztetett, én pedig nem hittem neki – aztán egész nap úgy mászkálok a birtokon, mint valami latin, jóvágású bajkeverő. Már így érzésre, tudniillik, próbálok úgy mozogni, úgy irányítani a gesztusaimat, néha még beszélni is (amitől jobbára úgy hangzok, mint egy idióta, de figyelj, megegyeznek arról a vélemények, hogy az amúgy is menni szokott), közben meg, mit tudom én, viszem a tápot a csirkéknek vagy csak ábrándosan végig nézek a karámok fölött az égen a napfelkeltébe. A múló télben közben befagy a seggem, és már végképp elegem van az örökös favágásból, meg hogy csak Mrs. Daltonnak sikerült úgy a tűzgyújtó bűbáj, hogy aztán ne legyen füstszagú utána az egész ház, amíg át nem melegszik a kémény, hogy aztán onnan jöjjön ki a füst. Mrs. Daltonról viszont hónapok óta nem hallottam, és bassza meg, nem ez az egyetlen dolog, amiért hiányzik. Rettenetes ételeket eszünk, már ha eszünk, Dung folyamatos tisztaságmániájától pedig a végén mindahányunkat az őrületbe fog kergetni – illetve mélyebben beljebb az őrületbe, és hát… Mrs. Dalton nélkül valahogy olyan üres ez a hely, érted? Más nem tudja úgy belakni, mint ő, és ha néha belebotlok egy-egy itthagyott-felejtett cipőjébe, kendőjébe vagy egy meghatározhatatlan célú és tartalmú üvegcséjébe, valahogy egyből rám tör valami borzalmas szorongás, mint amikor a halottak után ott maradt dolgokra néz az ember. Pedig Mrs. Dalton nem halt meg – biztos vagyok benne, hogy nem halhatott meg, és csak a saját biztonsága érdekében nem írja meg azokat a beígért leveleket –, de közben semmi nem is utal arra, hogy valaha is életben lett volna. Bemész a szobájába, bámulod a napfényben táncoló porfelhőket, és nehéz visszaemlékezni arra, hogy pár hónappal ezelőtt ebben a szobában volt valami sokkal otthonosabb érzés, mint abban az érzésben, mikor az anyád átölelt. Most pedig… valahogy elmúlt. Minden csak elmúlt, én pedig latin bajkeverőként viszem az udvaron a kibaszott csirketápot, és másnaposan, kialvatlanul szédülök, a tömény, túlerősre lefőtt kávétól pedig már kissé remegek is, ahogy végül belépek az ajtón. A konyhaasztalon ül Beck baglya (aki tulajdonképpen mindenki baglya volt, csak megmaradt rajta a Beck baglya név), alatta az újság, a csőrével tépkedte a szélét (ezzel általában olvashatatlanná tette az időjárásra vonatkozó híreket, hát sohasem tudjuk meg már, mikor jön el a tavasz), én pedig amíg vártam, hogy lefőjön a második kávé, a tegnapról megmaradt pattogatott kukorica morzsáit majszoltam a mosogató szélén otthagyott tálból. Aztán ahogy lefőtt a kávé, a kezembe vettem az újságot, és pont úgy olvastam ivás közben, mint ahogy azok a latin bajkeverők is szokták a tévében. Aztán ahogy elolvastam az újságot, még jobban megszédültem, mint ahogy egész nap tettem. Aztán ahogy Dung belépett az ajtón, a kezébe nyomtam, hogy most szóljon hozzá. Nem, nem pont így mondtam, hanem hogy: - A-asszem gáz van.
Ha teljesen őszinte akarok lenni magammal – és mért hazudna az ember éppen magának annyi ember közül – már napok óta éreztem. Nem tudnám megmondani, talán még körülírni sem egészen. Mint amikor levágják a karodat, vagy nem is, inkább te vágod le a saját karodat, de utána is érzed a viszketés, vagy amikor a lépcső alján azt hiszed, hogy van még egy fok és nagyot lépsz a semmibe, megcsúszol a jégen és elveszíted az egyensúlyodat. Vagy amikor Mari dob neked egy kvaffot de a nap éppen szembe süt és a kezeid a nagy semmi körül záródnak össze. Vagy amikor Beck elment, de hónapokig éreztem a szagát, és hiába próbáltam mindenféle bűbájjal és mágikus tisztítószerrel kitisztítani, nem sikerült. És aztán a végén rájöttem, hogy valójában nem is akarok megszabadulni a szagtól, mert mégis milyen lenne ez a ház ázott kutyaszag nélkül? Mert az olyan, mint a zokni a párja, a panda bambusz, Fletcher Mari vagy én a kibaszott kezem nélkül. Szóval mindig ott volt, de nem tudtam megfejteni az érzést, csak persze halálosan besértődtem, amiért már hetek óta nem szólít a Sötét Jegyem. Olyan érzés volt, mintha kihagytak volna valamiből. Már megint, s habár ennek normális esetekben örülni szoktam, most nem találtam egyáltalán szórakoztatónak. Szóval az elmúlt hetekben jobbára kínos bulikba jártam, ittam, és próbáltam bepótolni az összes elmaradt vizsgámat, amit éppen a halálfalóság miatt hanyagoltam. És basszus, összejött az egész, itt hever előttem a rektori értesítő. Szóval az egész képletből egyedül csak az alvás maradt ki. Először csak mert nem volt rá idő, aztán meg már annyira hozzászokott a szervezetem, hogy most, mikor végre semmi más dolgom nem lenne, csak szunyálni egész nap, kivet az ágy hajnali ötkor, de arra már nem volt erőm, hogy lemenjek a karámokhoz. Egyébként is, mióta Fletcheré a ház, olyan, mintha az ő kis szemétdobján lébecolnánk. Én meg csak ülök az ágy szélén, Beck egyik lyukas gyapjú zoknijában és olyan világmegváltó dolgokon gondolkozok, minthogy visszabújjak a dunyha alá, vagy tegyek valami kivételesen közösségit és gyújtsam meg a tüzet. Tudja a franc, de az utóbbi nyert végül és robotikus mozdulatokkal, palackzöld szatén hálóköpenyemben lebotorkálok a lépcsőn. Természetesen a szatén alatt van legalább két pulóver és két nadrág. És Fletcher meg Flint már lent motoznak a konyhában. Tulajdonképpen nem tudom, mit csinálnak, de annyira nem is érdekel. Fletcherhez általában tizenegyig nem lehet hozzászólni, akkor sem ha jelen van fizikailag, de aztán úgy sutyorognak és nagyon gyanúsan mintha valami nagy dologról beszélnének, hogy egyszerűen már megint kizárva érzem magam. És erre baromira érzékeny vagyok. Úgyhogy előbb próbálok érdektelen arcot vágni és a fejük felett valahogy átlátni, hogy mit néznek éppen, de ez rossz taktikának minősül, mert kb. le se szarják a jelenlétem, mint úgy általában. Úgyhogy némi kerülgetés után végül kibukik belőlem a kérdés. - Most akkor elárulnátok végre, hogy mi a fene van? Erre már ott állok előttük és csípőre teszem a kezem. Azt mondják, az segít a határozott kiállásban. - Ez megint valami kínos lakótársi gyűlés, amire elfelejtettek engem, Bunnyit vagy Cocot meghívni? Persze a utóbbi érthető, mert hát Coco mégis csak kívülállónak kezelendő, és nem, nem azért, mert egy lány, hanem, mert Fletcher, az idősebbik még mindig keresi a biznyítékokat, hogy hogy nem lehet az Bunny gyereke, de komolyan, nem akarok beleszólni a Fletcher drámákba, nyakig vagyok így is. De talán az lakótársi gyűlés nem is olyan rossz ötlet, mert akkor végre elmondhatom, hogy Mari mosogatóbűbája szart sem ér, és mindig koszosok maranak a tányérok meg a poharak és ez meglehetősen undorító, vagy hogy Dung mindig összetapogatja a popcorntól olajos ujjaival a kredencet, a kilincseket és úgy mindent, amihez egyszer hozzáfér. Vagy hogy beköltözött egy egércsalád Mrs Dalton szobájába, vagy esetleg azt, hogy nem érzem azt az átkozott Sötét Jegye a meglévő karomon. De hát ez már csak úgy mellékes információ lenne.
Egyre csak azon gondolkodtam, hogy Mrs. Dalton már hónapokkal ezelőtt megmondta, hogy valami történni fog, és hogy vajon Mrs. Dalton tudhatta-e, hogy ez lesz, aztán meg hogy ki a fene annyira ostoba, hogy kételkedik abban, hogy Mrs. Dalton ilyeneket előre megérez, és hogy mi a fenéért nem kérte legalább az egyikünk nőül, amíg még nem volt késő, akkor talán nem hagyott volna el minket, és most szakértőien megmondaná, hogy mit is kéne tennünk. Nézd, az, hogy a háborúnak vége, alapvetően nem egy rossz dolog. Nem lehet rossz. A másnap és a kialvatlanság, illetve megannyi gyerekként végighallgatott dajkamese ezt mondatja az emberrel, de erre a pontra már rég túl vagyunk azon, rég megemésztettük azt, hogy ahhoz, hogy egy háború vége jót hozzon az embernek, egyértelműen a győztes oldalon kéne állnia, ami… nos… Mi esetünkben a győztes oldal? Mármint, én tudom, hogy mi számít annak, a kérdés, hogy te tudod-e, hogy ez esetünkben éppen csak egy szűk bürokrata kör, akik olyan jogi szövegekkel dobálóznak, amitől bárki, akibe csak egy cseppnyi jóérzés szorult, könnyek között vágná fel az ereit. Ezt pedig kifejteném bővebben is, de valahol itt maradt félbe a mondanivalóm akkor is, mikor Dungnak próbáltam ezt elmagyarázni, de ő csak elhallgattatott, hogy túl fáradt és másnapos vagyok ahhoz, hogy normálisan tudjak beszélni, vagy ő túlságosan fáradt és másnapos ahhoz, hogy normálisan tudjon… hát, bármit is csinálni. Nem tudom, mi a helyzet, csak abban vagyok biztos, hogy én például biztosan túlságosan fáradt és másnapos vagyok a normális figyeléshez, a beszéddel innentől kezdve lehet, hogy van gondom. Mindenesetre átolvastam még párszor a cikket, és mikor ötödszörre is hitetlenkedve a végére értem (illetve ötödik nekifutásra már el is értem a végéig), addigra már biztos voltam benne, hogy az éjjel, mikor lerészegedve álomra hajtottuk a fejünket, akkor tulajdonképpen a világ ért véget. Egy rossz világ, egy határozottan rossz világ, de mi van, ha… ha mondjuk nem feltétlenül akart az ember vele pusztulni?
Amúgy meg zsong a fejem, túl sok kávét ittam, túlságosan aggódok, és nem segít, hogy Dung nem mondja, hogy ne aggodalmaskodj már, az pedig pláne nem segít, ha mégis azt mondja, szóval fejben már előálltam egy részletes forgatókönyvvel, hogy milyen lesz, mikor a hatóságok rajtaütnek a farmon, mint valami bűnfészken (nem tudom, hogy ez a szó valóban létezik-e), és nagyjából centikre voltam attól, hogy ezt az egészet Dungra zúdítsam, mikor Amycus belépett – egyébként soha emberi lényt nem láttam még olyan kecsesen mozogni, mint Amycust, még a nővérét sem, szóval lehet, hogy úgy kéne mondani inkább, hogy belibegett, belebegett, egyszerűen csak materializálódott, mert valójában nincs is mozgáskultúrája, az egész lénye pedig csak egy kecses illúzió, és igen, látod, LÁTOD MÁR, hogy Dung miért követelte, hogy álljunk át a spanyol sorozatokra a sci-firől? – a konyhába, amire értelemszerűen el kellett hallgatni, mert korahajnalban épp elég egy, legfeljebb kettő agyvérzés egy háztartásba. A kérdésére már-már ösztönösen hazudtam valamit, mert mióta a farmon élek, a favágáson kívül azt is megtanultam, hogy bármit is csinálsz, érdemes első körben ösztönösen hazudni róla. - Ha kettesben beszélgetünk, az nem lakótársi gyűlés, hanem csak ki akarunk beszélni titeket a hátatok mögött – aztán az is lehet, hogy Dung valóban rossz hatással van rám. Régen olyan előzékeny és jól nevelt gyerek voltam. De minek? Oké, jegyezzük meg, igazából nem is hazugság volt, amit mondtam neki, inkább csak általánosítás, mindenesetre ránéztem Dungra, hogy akkormostmitcsináljunk, vagy hogy mondjonmárvalamit, vagy hogy oldmegkérlekkérlek, vagy hogy mikoraztkérdeztemmitcsináljunkakkorténylegarragondoltam,hogytecsináljvalamit. Na, hát szóval tényleg ilyesmi nézésem volt.
Azt hiszem, Fletcher rossz hatással van Mariusra. Régen olyan előzékeny és jól nevelt gyerek volt. De az is lehet, hogy ennek semmi köze Fletcherhez, sőt, talán éppen ő létezése tartja vissza Flintet, hogy úgy szétcsússzon, mint én, miután megölték a nővérét, a csaját, aztán az egész családját. Mindegyiküket alaposan megbőgettem, hát főleg Agthat és Madamot persze, de még Cipirian Flintet is, ki hát jobb sorsa volt érdemes. Mégis csak a házában töltöttem a gyermekkorom majdnem felét. Mégis csak ők voltak az első szívfájdalmaim. Flintéken nehéz volt túltenni magamat. Hát nem csodálkozom, ha Fletchernek sem megy. Csak idegesen, de a korai órához képest meglepő energiával legyintek, olyan lendülettel, hogy kis híján kiütöm a kezéből az újságot. Aztán ahogy a zizegés megüti a fülemet, eszembe jut, hogy végül is csak simán elkobozhatnám. Vagy hát minek is kobozni, hiszen még mindig én fizetek elő a Prófétára. És most próbálok elvonatkoztatni attól a ténytől, hogy miért én fizetem még mindig az ilyesmiket, ha egyszer Fletcheré a farm. Szóval kikapom végül Marius kezéből, miközben küldök egy megvető pillantást felé. Mintha nem szoktam volna meg, hogy mindenből kihagynak. Minimum analfabétának vagy látáskárosultnak kéne lenni ahhoz, hogy bárki is eltévessze a címlapot. A szokásos saláta, az ide-oda ugrándozó képek és harmadrendű érdekeltséggel bíró közepes hírek helyett most a szalagcímen kívül csak egy hajnövesztő szérumról szóló reklám, valamint egy az ingatlanárak zuhanásáról és egy az infláció növekedéséről szóló hasábon kívül semmi sem található. Úgy terpeszkedik, hergeli az olvasót és tényleg nehéz egyáltalán a végére jutni tisztességesen, amikor minden sor után azt várja az ember, hogy mikor szakad be a plafon. De a plafon a helyén marad, és Fletcher meg Flint is úgy állnak ott előttem, mintha nem láttak volna még leszerelt halálfalót. Tulajdonképpen még én sem láttam kurvára leszerelt halálfalót, és azt sem tudom, hogy mit jelent ez az egész. Valahogy mindig úgy képzeltem, hogy ha egyszer vége a háborúnak, akkor majd kap mindenki szép cirádás, szívhez szóló levelet a Nagyúrtól, amiben megköszöni a szolgálatainkat, vagy mind együtt elmegyünk és lézerbűbájjal leszedetjük a tetoválásunkat, vagy ha nem tudom, hogy mit kell csinálni, akkor jön Fairfax Fletcher például és elmagyarázza, hogy mi a protokoll ebben a helyzetben. Vagy valaki legalább hazaküldi a főhadiszálláson maradt cuccaimat, egy képet Alectoról, a szürke pulcsimat, levetett használt alsókat, vagy mondjuk a levágott kezem, mind szépen pedánsan egy dobozba betéve. Rendbe rakva. Meglepően sok OCD-s dolgozott a Nagyúr keze alatt egyébként. Leeresztem az újságot, és szórakozottan megdörzsölöm a szememet. Nem is azért, mert nem hinném el, amit látok. Mert mégis ki ne hinne el minden faszságot, amit a média ont magából? - Akkor ez most tuti? Nem kéne megnézni a Hírverőt is, hogy biztosra menjünk? És aztán elhallgatok, és jó mélyen magmba nézek, amikor rájövök, hogy valószínű, hogy ezek ketten tőlem várják a factchecking-et. Elvégre első kézből tudhatnák meg tőlem, ha a Nagyúr elbukik, és ezekből az arcokból ítélve pont úgy festenek, mint akik abban a hitben élnek, hogy ilyen fajsúlyú dolgokban hazudnék, vagy csak visszatartanék információkat. Hát nem egy kibaszott család vagyunk? Csak bámuljuk egymást hosszú, négyórásnak tűnő percekig. Míg végül megelégelem az állapotot és intek a pálcámmal az minibár felé, ami valójában egy örök hűtőbűbájjal ellátott, régi kiszuperált csirke-szabadidőközpont. Azóta a csirkék kaptak egy sokkal nagyobbat, viszont még így is elég tágas, hogy a Dalton farmon minden fellehető alkohol elférjen rajta, és ne kelljen folyton lemászkálni a pincébe. Egyszer Marius úgy törte kezét, szóval senki sem akart kockáztatni. Az a sötét lyuk kifejlett vérfarkas érzékekre volt valamikor dizájnolva, senki sem hibáztatja Mariust a balfaszságáért. Mármint így végül mind jól jártunk. Én ilyen elegáns pálcamozdulatokkal kézhez tudom venni az üveget. Amíg a varázslatom felszervírozza mindenkinek a poharakat, addig én leülök a székre, és rágyújtok, miközben úgy könyöklök az asztalon, mint anno a roxfortos drámakörön, mikor kibeszéltük, hogy kinek milyen szar darabot sikerült írnia, és a legfaszább varázs-drámaírókhoz hasonlítottuk magunkat, és kurvára elhittük. De most már csak abban hiszek, hogy ha most hajnalban nem iszom le magam, akkor estére a kötél már a nyakamon fog lógni, de egyébként is a nyakamon fog lógni. Pedig még azt sem tudom, hogy az auror parancsnokságon divat-e még az akasztás, vagy hogy volt-e az valaha is. - Mégis mi a faszt jelent ez a nyolcvankettes parancs? Olyan drámai sóhajként szakad fel belőlem a kérdés. Lehetne akár költői is. De nem az. Rohadtul nem az.
Ami a legnagyobb baj volt, meg amit, azt hiszem, nem igazán mondott ki senki, de a hátterében mégis csak ez lehetett, hogy a nyolcvankettes parancs értelmében tulajdonképpen mindenki, aki él és mozog, muszáj lesz bizonyítsa az ártatlanságát. Nem bűnösöket keresnek, hanem azokat az arcokat, akikre nem lehet rábizonyítani semmit, a többiek pedig mehetnek a darálóba. Amivel megint az a gond, amit soha nem is fog kimondani senki, hogy sohasem azok voltak a veszélyes figurák, akikről tudni lehet, hogy halálfalók voltak, mert ez az egész sose történhetett volna meg, ha nincs ott a háttérben a névtelen, arctalan, de a top10 top10-ének a top10-ébe tartozó kör, ami ezekkel konspirált. Voldemort nem tudja elfoglalni a Mungót, ha nincs valaki, aki rámutat, hogy az is elfoglalható. (Vagy, mit tudom én, lehet, hogy tévedek, mindig fenn kell tartani a lehetőségét, hogy éppen tévedés, amit mondok, még akkor is, ha csak azzal köszönök rád, hogy jó reggelt.) Voldemort nem tudja átmosni a varázsifjúság legjavának díszes garmadáját, ha valaki jóval korábban nem találja ki, hogy szarjuk le a fiatalokat, miközben mégis akkora elvárásokat teszünk eléjük, amiknek úgysem tudnak megfelelni. A bizonytalanság plusz mérhetetlen ambíciók pedig kéz a kézben járnak a radikalizálhatósággal. Szóval, csak azt mondom, hogy nem feltétlenül Voldemort baszta el ezt a világot, a világ eleve elbaszott volt, az a seggfej pedig éppen csak kihasználta. Vagy hát, ha bármit megtanítanak a spanyol sorozatok, vagy alapvetően a kábeltévé – én pedig az elmúlt másfél évemet lényegében Dungnak, a kábeltévének és az Amycus-szal való koradélutáni piálásoknak szenteltem, nálamnál többet senki nem tud a világról mostanra – az az, hogy bárhol vagy, bármit csinálsz, bárhová születsz, mindig lesz fölötted valaki, aki az egész életedet irányítja. Valahol volt egy zsinór, amivel Voldemortot rángatták, csak erre célzok. Bármely más esetben tudod, hogy mit csinálnak azokkal, akik kitalálják, hogy már pedig istenként kell tisztelni, szeretni, imádni őket, és hallgatni rájuk? Eltapossák őket, mielőtt még erőre kapnak. Ha bárkit igazán zavart volna a Minisztériumban, vagy ebben a kibaszott varázsvilágban ennek a fickónak az ámokfutása, már jóval előbb tettek volna ellene valamit, de nem, persze ez nem történt meg, ami csak azt bizonyítja, hogy valaki még mindig ott ül valahol a Minisztériumban, akinek éppen már nem érdeke, hogy a világ úgy forogjon, ahogy eddig, és akkor gondolt egyet, és akkor… Na, figyelj, de tényleg csak arra célzok, hogy amúgy ebben a történetben nincsenek gonoszok, nincsenek jók, csak gyilkosok minden oldalról, meg érdekek minden oldalról, meg szemben álló érdekek néha ugyanazon az oldalon is, ezek pedig még több gyilkossághoz vezetnek, mint ahogy például Martha Lucia sem mehet hozzá a szerelméhez, Juan Jesus-hoz, mert ő meg Bella Monica, Martha Lucia nővérének a jegyese, aki egy olyan apától született, akinek épp több pénze volt, ez az egész pedig a hozományra megy ki. Szóval, ebben a cselekményben te látsz például effektíve gonoszokat? Nem, mert nincsenek, csak vannak bizonyos megvilágítások, amik fényében aztán… Jó, jó, jó, hé, nem azt mondom, hogy Voldemort ne lett volna gonosz. Nem is akarom felmenteni semmi alól, amivel vádolják, csak azt mondom, hogy olyan széles vállai például nem voltak, amik minden bűnt elviselnek, amit most az ő nevéhez kötne. Azzal együtt pedig, ha azt vesszük, mások ugyanúgy elkövettek bűnöket pont az ő neve ellenében is. Vegyük például Dung-ot. Az apja halálfaló volt, és hiába nem látta őt évek óta, a nyolcvankettes parancs értelmében akkor is igazolnia kell, hogy nem volt közöttük semmilyen kapcsolat, de ha elkezdenek Dung körül szaglászni, akkor már nem kell sok, hogy az apjától teljesen független dolgaiba belelássanak. Mit tudom én, te hány évet adnál az alkalmi drogdílereknek? Na és a hivatásos embercsempészeknek? Mármint, hé, ez is egy Fletcher, rajta van a listán, és ha itt tényleg elégtételt akarnak venni mindenkin, akkor mi a fenéért ne ásnák elő még azt is, mikor éppen csak egy laposat fingottál egy tömött liftben? Vagy, nézd, itt van Amycus is. Igazából egyszerűbb lett volna helyből vele példálóznom, mert ő ugye pont az a kölyök, akiről gondolom, azért többen voltak, akik tudták, hogy halálfaló. Csak hogy nála az, hogy halálfaló lenne, körülbelül annyit tett, mint Beck-nek az, hogy meleg. Tudta, hogy törvényellenes, de tenni nagyon nem tudott ellene, inkább a körülmények hozták így neki, de itt kábé véget is ér a párhuzam pontossága, mert amennyire vissza tudok emlékezni, Beck például egyetlen pillanatát sem utálta annak, hogy meleg volt, míg mondjuk Amycus-ról most hirtelen nem tudnám megmondani, hogy az elmúlt években volt-e valaha is egy olyan igazán jó napja, amikor valaki ne… hát, mármint, érted. Nézz rá (de valaki igazán-igazán megnézhetné már rendesen, mert mióta levágták a fél karját, majdnem gyorsabban kapom el a szememet róla én is, mint a saját tükörképemről, mikor lecsekkolom a heget, amit Nikolai hagyott az arcomon, hogy még mindig ott van-e), és… nos, tényleg nem bántásból mondom, de ha én mondjuk valami nagyobb spíler lennék a halálfalók között, biztos, hogy legelőször az ő nevét dobnám fel, hogy magamat mentsem. Azt hiszem, azért kötött ki közöttünk Carrow, mert ő az a felültethető balekfajta volt, aki mindig csak sodródott, közben pedig predesztinálva volt, hogy ebből rosszul fog kijönni. Előbb az élete ment rá, aztán a keze, aztán most meg mind az a szar, amit élet helyett próbálunk körülötte fenntartani. Vagy ott van az apám, aki… akiről minek beszéljünk, ha egyszer ihatunk is, nem? Elvettem az első poharat, amit Amycus bűbája feltöltött, a többit meg biztos ki tudod találni. - Hogy rábasztunk. Nos, főleg te, de… Nem tudom, én a helyedben elgondolkodnék azon, hogy bármit is csinál a nyolcvankettes vizsgálóbizottsága, esetleg beállnék hozzájuk, mielőtt példátstatuálnak veled, vagy… vagy lehet, hogy amúgy nem történik semmi, mert amúgy semmi olyat nem tettél, amiért most idejönnének, hogy börtönbe zárjanak. Mármint… te ugye semmi olyat nem tettél? Merlin! Még azt sem tudom, Dung-gal mit kezdjünk! – Aztán végül is egyszerűbb volt inkább az üveg után nyúlni, de előtte Amycus-nak kínáltam, hogy belehúztam volna. Az alkohol fertőtlenít, persze, de ki tudja, épp hogy áll más nyálához.
Mariuson kívül senki sem tudta volna olyan pontosan megfogalmazni, hogy mennyire rábasztunk. Így belegondolva, talán ezért az egy mondatáért tartottuk mindvégig magunk mellett, hogy ha majd eljön az ideje, akkor kimondhassa és ezáltal bevégezhesse, amire predesztinálták. Meg hát én sem vagyok teljesen naiv, pontosan tudom, hogy hiába vagyok több kilométeres körzetben az egyetlen címzetes halálfaló, eltéveszthetetlen tetoválással a karján, attól még nem csak az én sorsom válik hirtelen bizonytalanná. Azért vicces önmagában ez a gondolat, hogy most, ebben a pillanatban vált volna a sorsom bizonytalanná, mikor valójában sosem volt egyetlen biztos pont sem a jövőben. Örültem, ha tudtam, hogy mi lesz holnap, vagy hogy mit csinál Mrs Dalton vacsorára, de hát mióta ő elment, már semmi sem a régi. És most egy pillanatra arra gondolok, hogy ez az egész azt jelentené, hogy talán Mrs Dalton visszajön (meg Beck is, de hát szerintem ő is nagyon jól tudja, hogy az anyja vele szemben mindig is előnyt élvezett ebben a házban), de persze az egész ostobaság. Talán mind össze kéne pakolnunk és leléceljünk, de az sem tűnik olyan rossz ötletnek, hogy csak igyunk, csússzunk szét, csapjunk egy baszott nagy házibulit (úgyis látom Fletcher szüntelenül kattogó fején, hogy éppen erre gondol), aztán meg hagyjuk, hogy a házibulit szétverjék, minket meg becitáljanak a parancsnokságra. Persze a mondandója másik felében is van ráció. Végül is, csatlakozhatnék, beépülhetnék és hóhéra lehetnék minden halálfalónak, és akkor visszaadhatnék minden geciséget, amit elszenvedtem az évek során. Tökéletes bosszúnak tűnik, és még túl is élhetném. Kár, hogy semmi ambícióm nincs a bosszúra, és legfeljebb a szótári meghatározását ismerem ennek a nemes fogalomnak. Kár, hogy nincs ambícióm úgy semmire ebben az életben. Igazán kár. - Hm? Most azt akarod kiszedni belőlem, hogy öltem-e és kínoztam-e ártatlanokat és kevésbé ártatlanokat? Vagy hogy szidalmaztam-e részegen a minisztériumot egész kocsmák füle hallatára? Mert ebből a szemszögből szerintem nekik édes mindegy. És ez most a teljes igazság. Szomorú, persze, és minden kétséget kizáróan lehangoló, de szerencsére van elég alkohol, hogy ne kelljen ezen agyalnunk még egy ideig. Persze ennek ellenére pontosan ezen fogunk agyalni, amíg el nem nyom az álom az asztalon. Hiába vannak kitöltve a szépen porciózott pia adagok, elfogadom a felém nyújtott üveget és húzok belőle, és hagyom, hogy az alkohol kiégessen mindent, ami az útjába kerül és tárt karokkal fogadom a szinte instant bebaszást. Éhgyomorra könnyebb lesz minden. Aztán megtörlöm a számat, és átnyújtom az üveget, aztán Dungra pillantok. Aztán Mariusra, majd megvonom a vállam. - Gőzöm sincs, Marius. És mi lesz a farmmal, ha minket lesittelnek? És mi lesz, ha Mrs Dalton vissza akarna jönni, de közben a Minisztérium befoglalja az egészet? Nem túl fair kérdéssel kérdésre válaszolni, de úgy érzem, ideje gondolkozni kicsit, kicsit törődni másokkal is, nem csak azon picsogni, hogy jaj, mi lesz velem. És erre ez a fórum rendkívül alkalmas. Elmondhatjuk, hogy mennyire a szívünkön viseljük a világ sorsát, aztán meg csak átadjuk magunkat az öntudatlanságnak. - Talán első körben nem ártana kicsit bebiztosítani ezt a helyet, mert nem bízhatunk mindig mindent arra, hogy jól el van rejtve a szemek elől. Kellenének bűbájok, meg titokgazda és egy randalór. Meg egy sárkány. Igen, egy kibaszott mennydörgő megoldaná minden gondunkat. Elbarikádozzuk magunkat! Úgy festek most, mint valami elcseszett francia forradalmár. Csapzott göndör fürtökkel, borostás állal és talpig bársony köntösben. Heves mozdulattal csapok az asztalra, olyannyira, hogy kilöttyen egy kis ital a színültig töltött poharakból. Én meg annak érdekében, hogy mentsük, ami menthető, felhörpintem a sajátomat. Csillogó szemekkel nézek ezúttal a páros felé. Azt hiszem, máris bebasztam kicsit.
Kezdőlap
