Tudjátok mi szívás abba, amikor a fejedbe veszed, hogy az eddig nemigen érdekelt rokonságot kutatod fel? Minden. Vagy kérnek belőled, vagy nem, és mindeközben úgy kell maradni, hogy ne higgyék azt, hogy kunyerálni akarsz. Anyámat valahogy még mindig nincs gusztusom kutatni, de ha  minden tudásom helyes, van annak egy akkora rokonsága, hogy egyvalaki biztosan emlékszik majd a lapátfülű gyerekre az ezer évvel ezelőtti családi bájolgáson. Vagy nem.
Így esett, hogy szépnek nagyon nem nevezhető kézírásom, és kiküldtem pár baglyot, vagyis, ha ennyi madaram lenne, akkor éhenvesznék, de mire nem jó a posta. Várakozás. Eleibe úgy gondoltam, nem lesz nagy gondom vele, és lám, olyan hatalmas nem is szakadt. Elvétve jötte a válaszok, hiszen ez egy hosszabb projekt volt, mint aminek le lehet írni és sok reményt nem szokásom semmihez sem fűzni. Miután nekem a család fogalom képlékeny, így nem kaptam sírógörcsöt sem a kedves vagy épp száraz válaszoktól sem. Jó nekem mi? Persze, nem egyszer keresték anyámat, apámat, vagy épp érdeklődtek afelől, mennyire lettem semmirekellő csavargó, ahogy az öregem. Mert valljuk be, anyám akármilyen szép családból érkezett is, nemigen ügyesen választott. Tipikus fellángolás, amiből lettem én és amely szépen komédiába fordult, hogy aztán meg is szűnhessen. Csak épp azzal nem számolt senki, hogy míg a bútorokat szívesen átveszik mások, a gyereket már annyira nem. És a történet vége végül mégiscsak a másik rokonság szerető befogadásánál ért véget.
Azért nem egyszer gondolkodtam el, mi lett volna, ha a levelekkel megbombázott rokonság közül választ valaki vagy épp annak ajtaja elé pakolnak le, mint egy csomagot. Jobb lett volna úgy, vagy egyszerű rémálom vált volna belőle? Ezek csak unalmas perceimet töltik ki, hisz tenni már nem tudok semmit sem, az időt visszapörgetni még most sem lehet, így... Felesleges. Ez egy papír alapú kapcsolat egy olyan világgal, amiben nemigen volt részem. És hogy irigykedem-e? Abból szerencsére már jó régen kinőttem.
A lelkesebbekkel több szót váltva talán nem is olyan szörnyetegek, mint ahogy az emlékeimben élnek. Talán van valóságalapja annak, hogy kicsit szándékosan zártak el, mint egy ünnepi poharat, hogy azt mondhassák, a hétköznapi üdítő nem belevaló. Sosem érdeklődtem teljes lelkesedéssel, most pedig már nem fogok magyarázatot kérni arra, mit miért tettek, ha akkor ez volt a jó válasz, vagy épp a rossz, ütheti a kavics. Nem életem a veszekedés, ennek külön lehet örülni, vagy épp hiányolni, hogy a balhék velem bizony továbbra is elmaradnak. Az meg a másik, hogy azt se nagyon tudják, mi lett belőlem, így, azon kórságot, amelyet eddig óvtam, továbbra is őrzöm. És végül, mint valami vásáron, úgy választok. Azt hiszem, a sok hülyeség közül, lehet ez lesz az egyik.
Mindenki nagyban karácsonyozik, én pedig arra készülök, hogy egy meglett családba tolakodjak a kíváncsi fejemmel. Látni látnám már őket, nem mondom, hogy a gyermeki érdeklődés nem ébredt fel bennem, csak nem mondom ki hangosan. No de hogy pont most? Igen. Pont. Ünnepek vannak, nagyon kevesen ügyelnek vagy dolgoznak, így a legesélyesebb, hogy elkapom őket. Meg egy önző köcsög vagyok, és nem várok. De ezt nem kell tudniuk. A címet bámulva igazgatom meg a sálat a nyakamban, de baromira zavar. Nem is az enyém, sosem hordok ilyet igazából, szúr is és meleg, de jól áll és épeszű ember enélkül nem indul meg. Mondjuk, én nem vagyok az, de szeretem azt mutatni. Szóval... Vagy elcseszem a karácsonyt, vagy ügyes leszek, lehet tippelni.
Mély levegőt véve nézem a házat, ahova a cím hozott. Kényelmesnek tűnik, nem kísértetkastélynak, így nem vertek át, már jó pont. A gyomrom csomóban, ezer éve érintkeztem bárkivel, aki ehhez a családhoz köthető, meglepően én is képes vagyok ilyen miatt izgulni. Aztán... üsse kavics. Csengőt nyomok – vagy épp kopogok – és várom az ítéletet. Idegen a küszöbön, nem harap és el sem akar semmit adni. Nagylevegő család, itt vagyok.

Oké, lehet nem volt csak így, random meglépni ezt, mindenféle bejelentés nélkül egészen idáig jönni. Sőt. De hát, mindig mindent csak utólag veszek számításba és gondolok át. Az orrnyergemet masszírozgatom, mintha épp most kezdődne egy kiadós migrén amit magamnak okoztam, nem lehet  a hülye időjárásra sem fogni, pedig sokkal kényelmesebb lenne. Lepillantok a cipőmre, amin már meglátszik az idő, a sár, meg az, hogy az egyik ki is kötődött és szépen végighúztam a városon keresztül. Igen, a legjobb dologgal foglalom le magam, ahogy itt állok a lábtörlőn, a csengőt megnyomtam és azon vacillálok, hogy elfussak, mint a huligánok, akik ilyennek játszanak, vagy legyek végre már érett felnőtt és tegyem azt, amit kell. Vagyis, zargassam a rokonságot a hülyeségeimmel, meg a felébredő kíváncsiságommal. Fejem megemelve bámulok rá az ajtóra és nagy levegőt véve ugyanúgy maradok mint eddig; állok és szerencsétlenül nézek ki. Legalább a szomszédság nem toporog a kapukban, hogy miféle népség jár erre, ki mert belépni a kis fészkübe, és a többi. Szerencsére legalább nincs sittes fejem sem, ha kulturáltan hagyom magam, nem pedig sebekkel és foltokkal tarkítva próbálok emberek közé menni, vagy épp nem a szakadt gönceimben, amik amúgy most élik divatjukat, valamiért mégis mindenki rosszallóan nézi, pedig nekem kényelmes, minden, amiben mozogni tudok és nem jár hozzá nyakkendő. És igen, a marhaságokon jár az eszem, mert sikerült jobban felidegesíteni magam, mint amennyire terveztem, ez pedig több figyelmet kíván, hogy a nem kívánt baleseteket megelőzzem, és ne azzal teregessek ki elsőre, hogy amúgy én nem csak az elveszett bárány vagyok, hanem a flúgos is.
Visszaút pedig most fogyott el végleg, a kilincs és ajtó duettjét hallva pedig hamarosan szembetalálom magam velük. Hogy mit várok? Abszolút semmit, mármint, semmi nagyot. Miért is tenném? Emlékeim haloványak, a vágyaim pedig nem léteznek, nem akarok egyikükhöz sem költözni, csak megismerni és aztán? Lezárni egy újabb fejezetet.
- Ööö hello! - amint nem az ajtót, hanem a felbukkanó arcot pillantom meg, megemberelem magam. Nem lenne célszerű hebegni-habogni, mint valami agyrokkant vagy épp gyáva nyúl. Nem mindennapi figura ő sem, azonban én aztán az utolsók között szólok ilyesmiért, és valahogy jobb is, hogy nem a félrefésült jógyerek nyit ajtót, szóval... Akár még jól is elsülhet ez az egész.
- Hú, hát... Az a helyzet, hogy nemigen szóltam semmit erről, ez elég random ötlet volt ami azt illeti. Szóval... ha zavarok meg ilyenek, akkor már megyek is – bár nem úgy tűnik, hogy annyira megzavartam valamit, így hát, ha már invitál, beljebb sétálok. Kellemes meleg és illatok repdesnek már itt az előtérben is, gyomrom egy apróbb kordulással jelzi, hogy szívesen elfogadna egy tányérnyit, de emlékeztetem mind őt, mind magam, hogy nem ezért jöttem elsődlegesen. Kabátom és sálam hamar lekerül, ezt kérni sem kell, hiszen nemigen való idebentre nekem kabát, alatta pedig csak egy egyszerű ing van, semmi nyakkendő vagy épp akármi. Az is lazán betűrve csak, jól mutatva, mennyire nem vagyok én az elegancia nagykövete. A kabát és a cipő is a helyére kerül, felemás zoknijaimat is csak most sikerül észlelnem, így orrom alatt morgolódva bámulok le a bordó és fekete párosra, amelyet úgy néz ki, korán a sötétben tévesztettem össze, meg a bűbáj is, amivel anno rendeztem. Sebaj. Ennyi kell is.
- Lehet találkoztunk a Roxfortban, nem olyan régen végeztem – lépkedem utána, és szemlélem meg a többi itt lakót is. Na igen, úgy néz ki, ma mindenki azt hiszi a másik vendége vagyok és igazándiból kezdem magam már-már igazán kényelmetlenül érezni. Sőt mi több. Tarkómat megvakarva sóhajtok egyet, majd az emlegetettre nézek, akit különc címszóval illettek. Mint holmi kritikus, pedig csak aprót legyintek.
- Nincs ezzel semmi gond, nem szeretem a pingvineket, az a fő, hogy kényelmes legyen – meg majd pont miattam kellene valakinek felöltöznie. Na de, hogy mindenféle vitát vagy épp értetlenkedést elhessegessek, most már illene arról is beszélnem, hogy a kutya nem hívott, mégis itt állok és belezavartam a vacsorába. Lassan lépkedem át az ebédlőbe, itt is körbetekintve szúrom ki a férfit, és úgy nézem, mindenki itt van ahhoz, hogy most vegyem át a szót.
- Nos, szóval... Se nem önök, de nem Archer hívott, én Max vagyok, aki a baglyokat írta és érdeklődött, meg minden. Az anyám Philippa, nem tudom merre van és őszintén nem is érdekel, de talán így könnyebb lesz belőni, kinek a borja vagyok. Nem is azért jöttem, hogy pofátlanul betolakodjak a karácsonyi vacsorába, csak ez a hely relatíve közel volt ahhoz, ahol lakom, és hát... Kíváncsi voltam, nemigen láttam a rokonokat vagy... hát baromi sok éve – de ők se engem. Arról most nem ejtek szót, hogy eddig hol voltam és kik neveltek, nem is fontos. Nem foglalok helyet sem, tényleg nem az a célom, bár mit ne mondjak, a kínos csendembe a haskorgás igencsak belezavar. Hát, én is jól bemutatkoztam...

- Hát ez rendes tőled, de azért vigyázz, akkor se engedj be mocskokat, ha épp nem zavarnának – mintha amúgy bárkit ki kéne arról oktatni, hogy kiket ne engedjen be az ajtón, a szükség pillanatában sem. Persze, azokra az emberekre sincs tábla aggatva, így persze, okos dolog az, hogy felhívják a figyelmet meg minden, de az egyszerű ember, aki nem született tökéletes hatodik érzékkel, simán beinvitál bárkit teázni, ha elég szép és meggyőző a mosolya. Én is ezekben az időkben keresgélem őket, aztán fogalmam sincs, ki merre orientálódik. Bár akaratom sziklaszilárd, mégis, ha lehet, a kényes kérdéseket jobb lenne mellőzni és persze azt is, hogyha sötét barlangba kell bemennem, akkor azt senki ne lássa és én időben észleljem. Szóval, mégis, pár pillanat alatt úgy érzem, hogy itt nem forog vész, a lakás kellemes és otthonos, olyasmi, amiben én is felnőttem. Persze, nagyobb, de ott sem feszengtem, az albérletünkben viszont hetekig nem voltam képes egy jót aludni, vagy épp kényelmesen ülni. Mindegy is. Ide nem beköltözni jöttem, mégis, a felesleges meleg holmiktól megszabadulva azért könnyebben lélegzem magam is, akármilyen rövid időre is kötelezem le magam. A pillanatnyi zavar elszáll, és hallgatva a másikat, tájékozódom, hogy mennyi lehet közöttünk, azonban ránézésre sem olyan sok, hogy öregnek érezzem magam. Remek.
- Prefektus? Ejha, gratulálok. Bár szerintem egy jó nagy átok, de gondolom megbirkózol vele. Azért minden oké a suliban? És nem csodálom ha nem láttál, nem voltam az extra balhés társaságban sem, se kviddicsben, szal ja -  nem mintha ezzel megsértett volna, nem is akartam annyira maradandó alak lenni, valamennyire mégis sikerült. Ez olyan dolog, amit nekem nem lehetett elkerülni, főleg, ha láttak is egy-két dolgot. Ő viszont nem, így legalább nem kell magyarázkodnom arról, hogy ja, amúgy tudok ilyet is, de nem kell félni, nem vagyok kötöznivaló bolond, nem kell félni sem. Nem. Itt most és talán az egész hatalmas rokonság előtt is tiszta a lap, olyan, amit rég éreztem, így kicsit könnyebben kezdődhet a történetem. Legalább. Aztán ha később marad bármi ebből, majd ráérnek megtudni az igazságot. Az étkező szépen rendezi magát, már-már túl idilli minden, otthon kézzel volt szokásom még akkor is teríteni, amikor már nem volt tilos felemelnem a pálcát az iskolán kívül, így kicsit nekem pont ez a szokatlan. Aztán el is rontom, szinte látni, ahogy a hangulat úgy hull le, mint egy szép porcelán, aztán darabokra is robban. Hát, így kell beköszönni illedelmesen.
- Nem tudok erre mit mondani, már alig emlékszem rájuk. Anyám elfelejtette, hogy van egy fia – rándítok vállat, ezzel mindenkinek mutatva, hogy kicsit sem hatott meg a dolog, engem ők nem foglalkoztatnak. Sőt. Lehet, hogy azt hiszik, színészkedem vagy könnyelmű vagyok, de az igazság az, hogy tényleg baromira nem érdekel. Lehet külsőre hasonlítok rájuk és örököltem valamit, lehet belsőre is, ezeket azonban nem ismerem. Az anyára azonban barátságosabb mosolyt küldök, ne érezze azt, hogy a férje éppen nagyon elrontotta a hangulatot, vagy épp az enyémet.
- Ne tessék szabadkozni, nem érdekelnek a szüleim, sem az ilyen megjegyzések. Sőt, bizton állítom, hogy akárki jobban ismeri őket, mint engem. Szóval... Ha nem gond, maradok szívesen, de tényleg, ami jól esik, azt kell mondani. Nem vagyok sértődékeny – közelebb merészkedem, miközben anyát és fiát figyelem. Jó, kicsit kínosan érzem magam, nem vagyok se nagy ember, sem pedig akárki, aki miatt ekkora műsort rendezni, úgy is teszek, mintha ezt nem is vettem volna észre, és a kínált helyre fáradva ülök le, és igazgatom be a széket.
- Én se gondoltam, hogy bárkit látok. Na, máris van közös pont – dőlök hátra, és bólintok. - Persze, mehet minden, nem vagyok finnyás – hagyom rá, ha merjen, mind finomnak néz ki, még a pörkölt pulyka is, mert a szenes részeket levágva alatta ott van a lényeg. - Nem, ha ismerem is, nem tudnám felidézni. Apám ágáról voltak a gyámjaim, az egyikük kvibli, ha ez mond valamit – nem tudom erre mekkora szégyen egy ilyen, nekem természetes kimondani és elviselni is. Amúgy sem kevesebb senkinél, mindent tud a világról, csak épp nem képes használni. Kölyökként odaadtam volna neki a tüzet is, amin mindig csak nevetett. Akkor még adakozó voltam meg minden. Most meg?
- Ugyan, ez nem menthetetlen, semmi sem kell kárba menjen. Szabad? - mutatok a késre, majd, ha senki nem ellenkezik, kicsit megemelve magam, hogy ne könyököljek a krumpliba vagy épp a salátába, elkezdem levagdosni a tényleg ropogós részeket, hogy megláthassák, alatta van a lényeg. Amúgy is, én is égettem már oda húst, oda se neki.
- Úgyis szeretem ha jól át van sütve és már szinte ropog – szedek magamnak a megmentett részből, majd visszaülve falatozok párat, és elégedetten hümmögök csak. Hát nálam mindenki csak jobban főz.

- Hiányozni... A fenéket, maximum az ágyam, mert az marha kényelmes volt, meg a hangulat, de ezeket idekint is megtalálom. A sok taknyos nem hiányzik – rázom meg a fejem, hogy nem feltétlen ülnék be kölykök közé, akik sivítanak a vacsora alatt is. A végén ez volt fárasztóbb, mivel minél többet kellett gyakorolni és tanulni, az ingerküszöböm igencsak alacsonyra állt be. Sőt. Túlságosan robbanékonnyá váltam, akkoriban tényleg inkább voltam a morcos szörnyeteg, mint bárki más. Ez nem hiányzik, meg sok minden, belegondolva, inkább csak látogatóba mennék be, egy-két napra marháskodni, de nem sírom vissza, mint ahogy mások tennék. Tény, minden szempontból kényelmes volt.
A férfi csattanását csak csendben szemlélem, láthatja, hogy nemigen tud beletiporni semmibe sem, mintha totál elérhetetlen lenne az, amely jellemez engem. Tény, én sem viseltetek kedvesen eme tett iránt, sőt, talán bennem még több harag és szitokszó is felgyűlt az évek során, csak nem adom ki nyilvánosan. Számtalan levelet írtam, cím nélkül, amelyben kiadtam mindent de végül a lángok falták fel, ahogy azokat az írásokat is, amik elmentek volna naplóbejegyzéseknek is. Néha nagyon is hasznos az, hogy ilyesfajta megsemmisítő-rendszer áll a rendelkezésemre, semmiből nem maradt semmi és még a dühöm is elillant. Már nem is kell.
- Kösz – vigyorgok a srácra, az már jó, ha valaki ezt mondja, nem pedig fintorog meg minden. Nekem sem ellenszenves igazából itt senki sem, az, hogy ő tele van varrva és nem épp a társadalom által jóváhagyott dolgokat viselteti, nem kizáró ok, mindig is érdekesebbek azok, akik a saját útjukat képesek járni és nem betegesen megfelelni akarnak a világnak. Attól még, hogy rajtam nincs semmiféle varrat vagy ékszer, teszek arra, amit az öregek megmosolyognának, minden a kényelem érdeke.
- Jó vagy nem jó, ha eddig nem keresett, én miért tegyem? Apám elvileg még az Azkabanban ül, a másik se keres, hát akkor? Még ha lenne egy erős indok, de az sincs – megvonom a vállam. Elég nagy pofon az egy gyereknek ha csak úgy elhagyják és ezek után már olyan apróságok, mint a mi jó és mi nem, eltörpülnek, kicsit sem foglalkoztatnak. - Apám nagybátyja, tulajdonképpen. Azt nem tudom pontosan, hogy féltestvérek-e vagy teljesen, anyám részéről sem kapkodtak értem. De nem számít – lehet, hogy amúgy megtette volna valaki, csak tényleg nem tudok róla. Lehet volt ott valami olyan dolog, tényező, amely miatt ez jött ki. Ha van ilyen és a férfi tudja, csak elmondja, ha nincs, akkor nem, vagy más teszi majd meg egyszer. Nem változtat majd semmin, még akkor is, ha rossz és a nagybátyámék tettek rosszat, mert akkor is köszönettel tartozok nekik, ha akarom, ha nem. Szóval, az igazságtól nem félek.
- Nem is zártam ki. A külső meg... hagyd el, mondtam, nincsen ebbe semmi, majd ha agyaraid lesznek és polipkarjaid, visszatérünk arra, hogy különc vagy-e – mert azzal valóban jobban sokkolna mindenkit. Falatozok közben a finomságokból, tele szájjal ugyan nem beszélek, de a fülem nem tömte el a krumpli. Legalább így nem szakítja félbe a mondandómat még egy haskorgás, valamit már kapott, a többi pedig vár még magára, elfér majd. Hát ha kinézettel nem is, azzal simán lesokkolok másokat, mennyit vagyok képes enni, szemrebbenés nélkül, és, hogy az ő szavaikkal éljek, mellette milyen giliszta vagyok. De a tűz gondolom erre is kihat, hamar elemészt mindent, főleg a csirkét.
- Persze, nem egy palotába, viszont kényelmes helyre. Nekem tökéletes volt – jobb mint a lelencház vagy akármi más, idegenek világa, vagy épp az utca. Ha az estét nem is, a pulykát talán sikerül megmentenem, így újabb falatokat küldök le, elégedetten nyammogva és remélhetőleg nem kenem ki az arcom annyira, mint amennyire hiszem. A kérdésre felé fordulva nyelek egy nagyot, kézfejemmel megtörölve a szám.
- Mardekár, fene se tudja hogy sikerült – persze, mindenkiben van mindegyikből, de hát, ez nyert. De láthatja, a mellem sem verdesem vagy akármi. Csak egy ház, még ha sokan erre is verik a nyálukat. - Hát, eleinte túl kölyök voltam hozzá, és lefoglalt, hogy egyáltalán kibírjam mások társaságában. Aztán lefoglaltak a vizsgák, és túlságosan haragudtam mindenkire, mintha bárki tehetne arról, amit anyám tett. Aztán meg nem is érdekelt. Most meg úgy voltam vele, mit veszíthetek – vagy valami olyasmi. Lehet részegen találtam ki és megmaradt, lehet Aiden beszélt rá valamikor, valóban nem emlékszem. Tény, hogy ezzel megnyílt az út, ezek szerint. Miközben eszem és feltárja, kik még a rokonaim, szemöldököm magasabbra szökken, mivel a családfával nem vagyok tisztában, ez a név a suliban is hallatszott már, még ha arcot nem is tudok odatársítani.
- Jézus, gondolom ez nem kevés embert jelent. Hogy mibe vágtam a fejszém! - csóválom meg a fejem és kortyolok párat az italból. - Nem, ha beszéltem is valakivel valaha, fogalma sem volt, ki vagyok. Szal ja... ez ilyen kis mókás. Van egy rakás rokonom, ha oda jutok, lehet kéne segítség, igen. Azt meg... hát ahogy kijön, nekem nem gond ha sétálnom kell majd.

Ez valójában sokkal rosszabbul is elsülhetett volna, de mire ezt realizálom, addigra már az asztalnál ülök, átkot sem kaptam és senki sem kiabál. Tudom, ez az én agybajom, hogy ilyeneket hiszek egy egyszerű kopogás következményeinek, de tény, akkor is meglepő. Nem hiszik, hogy őrült vagyok, vagy rosszabb, nem, pedig aztán... Nem teljesen felhőtlen a hangulat, mégsem ramaty. Otthon nemigen voltak viták, ha akadtak is, olyan csendben rendezték le, hogy semmit sem vettem észre belőle, előtte meg túl kicsi voltam megérteni, ha anyámék ilyet műveltek. Viták mindig és mindenhol lesznek, nem egy ilyen fog a padlóra küldeni végleg, de még ideiglenesen sem, magam sem vagyok mindig a nyugalom példaképe, mondhatni. Bár, nemigen vitázom, én inkább a dohogok, csapkodok és káromkodok típus vagyok, a bajról vagy nem akarok beszélni, vagy nem tudok, mert nemigen fejlődött ki az agyamban minden és nem mindent tudok szavakba önteni. Aiden-t ezzel fogom egyszer az őrületbe kergetni, az biztos, ha olyanja van, kihúzza belőlem a dolgokat, meg minden. Itt persze semmi komoly nem ül meg a sorok között, mármint, nem érzem azt, csupán az alaphangulat paprikásabb és érződik át. Látszik, hogy valami történt nemrég és nem is kell sokat gondolkodni azon, hogy mi, az pedig elég sok mindenkit sértett és fordított ki. Mikor lesz már vége az őrületnek...
- Nem. Apám tudott varázsolni, annak testvére nem, ő kvibli volt. Vagyis most is az, és a felesége mugli. Eléggé rövidke családi ág ez, még annyira se lehetett róla hallani, mint anyámról és rólam – nem mintha ezzel én most őket szólnám le, csupán annyit éreztettem ezzel, hogy mind ők, mind a család tisztes távolságban éltek egymástól, boldogan. Kell is az ilyen, el sem akarom képzelni, hogy mik lehettek volna, vagy épp mik nem, és bár utólag szutyok dolog kutatni mindenki után, talán mégis így a helyesebb.
- Gondolom mindenki azt hitte, anyám magával vitt – kortyolok az italból egyet közben. - Nem azért mondtam vagy épp csinálom ezt, hogy bárkit felelősségre vonjak, miért nem ugrott értem – na akkor lenne gond. Ó nem, engem ez tényleg nem érdekel, a múlt lement, nincs mit firtatni rajta mert nem fog megváltozni, és nem is akarom. Kérdésekre sem akarok választ, vagyis csak olyanokra, amik a jelenhez köthetőek. Talán látszik is, talán nem értik, miért nem húzom fel magam, vagy épp eresztek könnyes kiskutya szemeket arra, hogy milyen lehetett volna az életem. Lehet nem is értenék meg, miért jobb így, mint úgy. Én kicsivel problémásabb voltam egy idő után, még annál a gyereknél is, aki állandóan megszökik és rossz fát tesz a tűzre. Legalább mindenki meg lett kímélve, valamelyest.
- Tollas? Animágia, mi? Hogy az még mindig divat – rázom a fejem, mintha ez valami gond lenne. Nekem is tetszett, nagyon szerettem volna, de tudom, hogy ez az egyik olyan utolsó dolog, amire képes lettem volna. Bár, mindig is azt reméltem, hogy sündisznó lennék, hogy jól összeszurkáljak mindenkit, majd egy adott pillanatban a tüskéim hegyéből a kis lángocskák bújtak volna elő. Emlékszem, még le is rajzoltam egyszer egy házidolgozatra, az írás helyett, hogy kitöltsem vele a lapot, de hiába értékelték mosollyal, bizony az troll lett. De megérte. Én is falatozgatok közben, úgy figyelek a srác szavaira, majd amint felveti a dolgokat, rágás közben kutatok az emlékek között, hogy vajon igaz-e.
- Mmmm... Nem rémlik, kevesen hecceltek meg. Jobb is, nagyon csúnyán szoktam megköszönni – vigyorgok egy sort, mintha ez még mindig élne, de azóta jóval nyugodtabb vagyok. És nem csak a tűztől kellett félni, volt nekem két kezem és pálcám is, mert ha nem is voltam mestere, átkozni mindenki tud. Rémlik pár ilyen dolog másokkal, eléggé homályos és nem is fontos, hacsak nem ő hozza majd fel valamelyiket, ha úgy adódik. Inkább lenyelek egy újabb falatot, fejben jegyzetelve, bólogatva arra, amit mond. Veszteni nem fogok, a lehetőség előnye nálam van. Máris könnyebb minden, bárcsak így működne a világ összes dolga.
- Hú ez már több info, amit meg tudok jegyezni így hirtelen, de értem. Lényegében, akkor iszonyatosan nagyra duzzadt ez a családfa, jobb ha nem is találgatom, mennyire. Én csak pár embernek küldtem levelet, ők nem voltak közöttük, így ja, új ajtók tárultak fel előttem. Az esküvő meg sem lep, ahol ennyi ember van, nem ritka – nem voltam mégsem sok ilyenen, egyszer talán, és kész. Az, ahol én voltam, kicsi család, aki eladósorban volt, elkelt, egy akadt még, de őt érhetően senki nem akarta elvenni a lehetetlen természete miatt. - Na igen. A jóóó réges-régi családon belüli megoldások. Mágiatörin is elégszer tanultunk hasonló családokról, jobb azért, hogy most ez már nem jellemző – kortyolok ismét, és a kipakolt adagom megtoldásának is nekiesek, láthatóan tényleg nem zavar az, hogy kicsit ropogós az a hús. Aztán kibontakozik előttem a családi élet igazi oldala. Az éneklésre csak a fejem rázom.
- Inkább nem, halláskárosodást nem hoztam és nem is adok – annyi alkoholt meg nem fogok inni. Aztán már csak nem állom meg kuncogás nélkül azt, amibe belekezdenek. Jó kis program lehetett, csak figyelem őket, nem irigykedve, hogy ilyen kalandokat is meg lehet élni.
- Áhh, de menő, hogy kártyája van. Hogyhogy? Mármint... mit ért el? - érdeklődöm, mert nekem két béka is sok, sosem gyűjtöttem a kártyákat, olyanok vannak még otthon eldugva, amik nem mozognak és inkább mugli cuccok, én is voltam gyerek.
- Ritkán eszek édeset, szóval akkor megbuktam? Inkább savanyú cukrokat eszek, de leginkább gyümölcsöt, a csoki meg ezek nem épp a kedvenceim.

- Nálam rosszabbul nem tudod követni, ne aggódj. Örülök, ha magamat megtalálom – legyintek kegyesen, ne szabadkozzon, ő akkor is előnyben van, ha valamelyik nénikéjét másik sorba teszi. Nem kesergek, ennyi névvel amennyit sejtek, nem is tudnék mit kezdeni, de megjegyezni sem. Szóval, marad a békés megoldás, a próbálkozás. Itt még könnyű dolgom van, bár a három az már tömeg, rajtam kívül, de ennyivel elbírok. Azt hiszem. Elvégre, el kell majd bírnom olyan bestiákkal is, amikből nemhogy három, de egy is bőven elég, ideje előtte egy kicsit az emberekkel is gyakorolni. Nem a balhés osztag ez itt, nem egy csapat marakodó kölyök, így aztán nem panaszkodom, a könnyített pályán haladok.
- Ahahah, na azért ennyire nem fontos, hogy 12 kölyköt elviseljek, még az egy gondolata is meredek. Nem, azt hiszem, meghagyom nekik ezt a sikert. Meg amúgy se szeretem, ha én vagyok a szóbeszéd tárgya. Vele akkor bizonyára találkozhattam már akkor, amikor bent ténferegtem. Ismerősen cseng a neve – hunyorgok is egy kicsit, mert az ember hajlamos azt hinni, hogyha így tesz majd, akkor a rejtett tudás majd könnyebben jön. Vagy eleve megteremtődik. Viszont csak külsőre látszik valami, aminek jönnie kell, azt nem kapom meg, vélhetően majd jóval később lesz ebből bármi. Ha lesz. Mindegy is, nem az a fontos, hogy ki mit foglal el és hol, persze, az életben az a fontos, ez viszont egy vacsora, ahol kicsit ki kell kapcsolni. Megpróbálom, nem azzal dobálózni, hogy én a létra hanyadik fokán állok épp. Mondjuk, nem olyan menő az alsó lépcsőkről kiabálni.
- Nem nagyon, mindig is egy makacs kölyök voltam, most már makacs marha – bólogatok aprókat, nem is tervezem, hogy így utólag valaki elvállalva próbáljon meg bármire is tanítani, vagy épp csak megtömje a zsebem. Elméletben amúgy is van anyáméknak valamennyi letétben, csak épp sose értem hozzá, egyszer láttam, mikor nagykorú lettem, és elméletben én kezelem a családi számlát. Vész esetére majd jó lesz, alapvetően viszont nem kérek semmiből, ami az övék, jó példa erre a családi ház. Hogy ott mi lehet... A fene tudja, de nem bambulok el, csak kicsit.
- Csak félig sikerül vagy hogyan? - képzelem el azt, ahogy ott áll tollasan, vagy épp szárnyakkal, csőrrel, mindenhogy. És nem, nem nevetek, elfojtom. - Kellemetlen pillantás lehet az, ha repülni kívánsz tőle. Én meg még normális patrónust sem tudok, csak olyat, ami abrosz alakú – vonok vállat, mert a paca túl unalmas kifejezés, meg az is, hogy alaktalan. Tudom jól, miért nem válik ez sosem jobbá, de abban is reménykedem, hogy a dementorok legfeljebb rémálmaimban és horrorregényekben bukkannak majd elő. Szerencsére nem tartoznak azon lények közé sem, akikkel valaha foglalkozni kell. Újabb korttyal öblítem le a torkomat, elszoktam a sok beszédtől, még a végén kiszáradok és berekedek. A rosszalló pillantások vagy épp a kellemetlenség elér persze, még ha nem is felém áramlanak, nem lehet az ilyet könnyen kikerülni, vagy épp nem észrevenni. De aprók, nem táplálom őket én sem sértettséggel, feltépett sebekkel vagy épp kellemetlen kérdésekkel.
- Áhh, nincs azzal gáz, többnyire érteni szoktam a vicceket, de az iskolában hagytam ezeket, felnőttem vagy mi – a fenéket, csak épp nem érzem már értelmét sokszor. Néha egy-egy aprót elsütök otthon, vagy épp mikor tanulás van, de többnyire elmaradtak. Főleg akkoriban, amikor erővel vágtam vissza, olyannal, amit meg se tudtam fogni. Az már nem volt stílusos, de hatásos igen, úgy tűnik, ezekről nem hallott, vagy csak jól elfedi.
- Te is? No sok sikert – erre már vigyorgok és épp betermelnék pár falatot, amikor az ominózus kérdés elhangzik, szemöldököm kicsit magasabbra szökken, és a villát elengedve gondolok is bele, hogy hát az egyalkalmas pillanatok nem épp ide sorolhatóak.
- Öhm... nem, nem találtam még senkit sem – és jobb ha sosem, tenném hozzá. Talán az a szerencsétlen is megkapná a tüzet, ha azt nem is, hogy elhagynám. Nem utálom a kölyköket annyira, inkább nincs türelmem, ambícióm hozzájuk, és mert nemigen ismerem a család fogalmát sem rendesen. Egyelőre még nem állok készen, talán nekem kell még vagy tíz év vagy egy élet, hogy meglelem az alkalmat. Bár ahogy hallom, hogy semmi sem tökéletes erre sem. Nem szólok bele, úgy érzem, nem illik, így most, hogy kicsit megtárgyalják egymással a dolgokat, lefoglalom a szám az evéssel, úgy, mintha semmit se hallanék, még azt se, amit láthatóan kellemetlen témának jelöl meg a családfő, vagy épp az éneklés elmaradt mivolta. Rágcsálva figyelem a címet, amit elért a gazdája, és megvonom a vállam.
- Mit számít, ha egy rakás csaj rám aggatna egy ilyen szöveget? Anélkül is tudok én rájuk mosolyogni – nem, nem mozgat az, hogy a legszebbek közé kerüljek. A rajongólányok meg furák, láttam egyszer egy étteremben egy kupacot, amikor egy zenészcsávó ott próbált enni. Na, ezért is, inkább vicsorgok kajamaradékos foggal, ha egyszer ilyen helyzet fenyegetne.
A sárkányok is népszerűek, azok az idomárok meg, akik szép mosolyt tudnak megőrizni sebhelyek és végtaghiányok helyett, főleg népszerűek – nem csodálom immár a népszerűség okát. Számat megtörölve dőlök hátra, és bár nem épp a sárkányokra specializálódom, egyel így is elbánok, történetesen magammal. Több nem is kell, bár úgy tudom, hogy kicsivel könnyebb dolgom lenne.
- Én ha azokkal nem is, más bestiákkal fogok foglalkozni. Van elég, szóval le leszek foglalva – ha közbe nem esik, és nem raknak valami irodába pár évre, hogy még okosabb legyek azáltal, hogy valami nagymenőnek segítek papírokat rendezni.
- Az ilyen kísérleti cuccok sosem jöttek be, a Mindenizű drazsét is addig zabáltam, mígnem a hányás meg a szellemizű vacakokat ki nem fogtam. Bár, a pattogós még jó is, szerintem utolsónak Roxmortsban vettem olyat iskolás koromban. Ehh – elég sok minden ott maradt, az biztos. Az ilyen élmények is, bár nincs hiányérzete vagy rossz kedve miatta, csak egyszerűen előjönnek, mintha sok-sok éve történt volna. Mondjuk, úgy is érzem. Néha.
- Az iskolában vagy a faluban nincs még káosz a rosszak miatt? Nem lázadozik senki, hogy mekkora Tudjukki hívőként ő majd most ott randalírozik? - volt már pár éve is elég határeset a rossz tettek oltárán vagy épp a kegyetlenség szikráiban is. Ki tudja, mennyire süllyedt most mélyre.

- Náh, nem mozgat a kviddics ennyire, én selejtes vagyok és ezekből kimaradok. De majd egy ismerősömnek átadom a tippet, ő él-hal a cuccért, szerintem azonnal rohan az asszonyért – a minisztérium berkeiben igencsak akadnak, elvégre munkahelyet is ad nekik, így aztán biztosan akad olyan, akit láttam már és aki szemrebbenés nélkül vállalná be, azt már talán nem, hogy etesse és ruházza is őket, elvégre, az a legnehezebb feladat. Az meg nekem továbbra is rejtély, hogy sikerült ennyi gyerek, meg miért, de lényegében, ennek köszönhetem magamat is. Szóval, így utólag is köszi.
- Na akkor az jobban végigsöpör a családfán, mint a sok gyerek akarata – mert hát, én is annak számítok, meg lehet kérdezni a lakótársam is, biztos tudna egyet napra lebontva elmesélni, és záros, rövid időn belül, ami a visszaidézést illeti. Úgy néz ki, a szülők mondanának erre valamit, de visszafogják magukat, kedvem támad kimondani, hogy miattam ne, azonban az eléggé furán jönne ki, hogy arra kérem őket, viselkedjenek tök természetesen, mintha itt se lennék. Már belezavartam mindenbe, nem lehet minden olyan, mint eddig, most én vagyok a változó s nem az, aki itt osztogatja a parancsokat meg a tanácsokat. Inkább a srácra fordítom figyelmem, az animágiájára, arra a dologra, amit már akkor menőnek tartottam, amikor először hallottam róla, elképzeltem, hogy mi lennék, milyen vad kutya, oroszlán vagy akár madár, de végül, egy idő után csak a pikkelyes gyíkokban tudtam gondolkodni. Meg abban, hogy ez bizony nekem sosem fog menni. Valamit valamiért, ugye? Még nem ért hozzám egyikük sem és csak reménykedem, hogy sikerül magam normális, üzemi hőfokon tartani. Bár, ez nálam alapvetően nemigen lehetséges, de, mindegy is.
- Óóó és miért? Még nem megy jól? - ráncolom homlokom, igen, kicsit elképzelem, hogy neki szó szerint tollas a háta, vagy akár épp egy csőr vagy valami. Valahol vicces, mégsem nevetek, elég szutyok lehet megrekedni, abban van tapasztalatom nekem is. Csak az kevésbé mókás. - Még az a jó, ha azokat el tudod tüntetni. Ahogy emlékszem, épp elég veréb van az iskola falai között, majd azok csiripelnek – vigyorgok végül, mert biztos tudja, kikre célzok épp, mindig voltak olyanok, még az én, békés habitusom mellett is, akiket megröptettem volna párszor, és mivel alattam jártak, még ott rontják a levegőt. Érdekes minden felhozatal, tény, mindig is a sokszínűséget reklámozta, azt, hogy mindenkinek van ott helye meg keresnivalója, na de meddig? Kíváncsi vagyok, meddig képes az igazgató ott maradni és ezt oltalmazni, béke szigetét adni. Csak ez az, ami hiányzik, a pártatlanság – tekintsünk el azoktól, akik már ott is szektásodnak – színtere, az, ahol óvnak és nem neked kell mindent megoldani. De ha padba kéne ülnöm bájitaltanvizsgára, kiugranék az ablakon. Maradhattam volna tanárnak, és őszintén, elgondolkodtam rajta utolsó évben, mivel azonban semmiből sem voltam olyan jó, erről a hajóról lekéstem.
- A lelkem vagy a patrónusom? - mindkettő érdekes téma, de utóbbiról szívesebben beszélek. Apró fejcsóválással kezdve. - Félreértesz, nekem olyan köd, pajzs, akármi alakja van, semmi kiskutya vagy kiscica. Nem is is fog menni, már megmondta a prof is, belőlem ennyit lehetett kihozni, aminek örülhetek is – ilyen az, ha valaki korlátolva van. Hiába próbáltam én bármit, amikor a legerősebb volt, akkor sem volt más, mint a reggeli köd a kviddicspálya füve felett, aztán pedig megállapítottam én is, ő is, hogy ha ezt tudom vész esetében produkálni, akkor bőven elég lesz. A pálcás mágiám korlátai és szépségei. Sok apróság van, ami neki tuti tök természetes, nekem viszont nagyon nem. Szerencsére, azok kevésbé kellemetlenek mondjuk. Jobb is, ha lapozva van, nem szokása senkinek a bénázásokkal dicsekedni, én meg mással se nagyon teszem.
- A minisztérium felnőtt embert kíván – mondom ünnepélyesen, mintha valóban ennyire karót nyelt izé lennék, de aztán elröhögöm magam. Nem nőttem még fel teljesen, viszont elég régóta közel állok hozzá. Nem az kívánja meg, hanem a bensőm. Talán ezért tűnök sokszor mogorva izénak, akit inkább elkerülnek, pedig amúgy... Hát jó, teszek is érte, mert eléggé hamar pöccenek, de ki nem? Ez nem újdonság másnál sem. Az se, hogy előkerül a barátnő téma, ez tipikus szülői hozzáállás. Ismerném, ha normális körülmények között lettem volna, bár az, akik magukhoz vettek, rákérdeztek anno párszor, akkor sem tudtam sokkal okosabbat válaszolni.
- Romantika. Ahha! - sejtem melyik fajta. Az első pillantásra fellobbanó szerelemé, az örök együttlété, meg minden, amit valaha, valaki papírra vetett. A világ egy része túl rózsaszín és puha nekem, de nem a világ idomul hozzám, ami nem tetszik, azt kikerülöm, ennyire egyszerű.
- Igen, azokról már olvastam, csak akkor elég hülye a megnevezés. Bár gyanítom, vannak kóklerek, akiknek csak a mosolya az érdemleges, róla nem ezt feltételeztem – csak bugyuta névvel mire gondol az ember elsőre. Nem ítélek annyira elsőre, mint most látszott, bár az ilyen magazinok hasábjaira sem, csak akkor olvastam, olvasom, ha egy váróteremben elém kerül és olyankor se értem, hogy ezek a témakörök, mint a divat meg a legújabb hajápolók miért ilyen fontosak. Most lehetne tippeket írni, csak arra senkinek nincs mersze. Pedig hasznosabb rondán álló hajjal túlélni mindenkit, mint tökéletes frizurával meghalni. Én inkább az erőre gyúrok.
- Aha. Igazából a sárkányokkal is szívesen foglalkoznék, de ahhoz nem voltak tökéletesek a jegyeim, lecsúsztam róla. Bármelyik érdekel, egyelőre még kicsikkel foglalkozunk csak és elmélettel, de jobban megy, mintha emberekkel kéne foglalkoznom – vonok vállat, ezzel aztán jól kifejezve, hogy inkább állatokkal foglalkozom, mint mondjuk egy miniszteri állásban emberek bajaival. Meh. Azokkal törődik eleget a réteg, velük meg lassan senki, mindenki elmegy csatázni, ide vagy oda. Én meg majd etetem a griffeket és nézem, ahogy összedől a világ. Másrészt, ha a kezdeti bizalmatlanság elmúlik, egész jól fogadnak. Elvégre, valahol félig én is egy bestia vagyok.
- Főzés közben szoktam az ízekkel. Nem mindig díjazom vagy épp más, de megéri – egészen jól kezdek boldogulni, a két kezemmel meg főleg. A maradékot eltüntetem és észre se veszem, milyen mély vízre eveztem. Sőt. Megpillantom én azt a feszült csendet és remegő kezet, legszívesebben visszaszívnám az egészet és idegesen fészkelődöm a széken, Archer azonban nem rest és nem fél. Nem tudom, ez jó vagy rossz jel-e, de ha nem beszélnek róla, akkor sem fog megjavulni. Én sem akarok és nem is fogok egyik oldalon küzdeni, de attól még amit lehet, arról tudok.
- Ihh, pont ott? Mondjuk, amilyen alakok járnak a Vadkanba, csoda, ha eddig nem kísért tömegeket a tanári kar. A faluról nem hallottam, oda is ezek a falatozó sötétek másztak be? - húzom el számat és nagy korttyal ürítem ki a poharam. - A Mungo-t tudom, időnként járok arra, de mostanság inkább kihagyom. Mindenki feszült ettől, érthető, ha nem akar bemenni közéjük. Nem sokkal előtte jártam ott, miután ugye.. támadtak. Fura, most is ráz a hideg tőle, de hát ez ilyen. Várható volt – és beszélek, nem érdekelve, hogy mennyire mély a csend. Nem lehet elbújni, még ha az hasznos is lenne. Lám, így is épp eléggé elér mindenkit.
- Nekem van a suli mellett minisztériumi állásom is, apróság, mégis, ott sem könnyebb – nézek az apja felé. - Ott már csak egy szál gyufa sercenése hiányzik a robbanáshoz. Én ugyan nem teszek semmit, csak hallok ezt-azt, vagy épp nem és ez a gond. Van aki fogta magát és elment, én magam összepakoltattam a családom azon részét, azt a két embert, akik foglalkoztak velem és elküldtem őket a világ másik felére. Jól vannak, én is jól vagyok, de jobb így. Ha ingoványos a talaj, megyek utánuk. Valami készül, és akármennyire nagyszerű az új miniszter, ha mindenki megszektásodik, akkor hosszú nyaralás vár rám a tengerparton – dőlök hátra, én állást foglaltam. Egy valami foglalkoztat csak, hogy ne jusson senki sem a kartonomhoz vagy az ívhez, ahol be van jegyezve, micsoda is vagyok pontosan. Sejtem, semmi jó nem várna rám, csak kényszer, hogy lehetnék fegyver. A meggyőző erejük pedig... képzelem milyen. Köszönöm, én nem kérek ebből.