Mindjárt 11. Ma este elég tiszta a levegő, főleg London belvárosához képest. Munka után kifejezetten jól esett elindulni otthonról. Most épp néhány ismerős arccal beszélgetek egy nemrég nyitott szórakozóhely parkolójában. Sok itt a fiatal, cigarettával, sörrel, keményebb italokkal. Biztosra veszem, hogy sokaknál még drog is van. S azt is biztosra veszem, hogy a mugli rendvédelem itt is nemsokára razziázni fog. Akkor majd keresünk másik helyet. Ismét.
- Azért rúgott ki, mert észrevette a pentagram tetoválásomat. – Mary a húszas évei elején jár, épp azt meséli, hogyan veszítette el ma az állását. Ha nem tudnám, hogy mugli, azt gondolnám, hogy szivárvány színű haját csakis valami bűbájjal tudta ilyen magasra tupírozni.
- Na de… az a tetoválás nem a hátsódon van? – Ruby, a nevéhez méltóan lángoló vörös hajú lány értetlenkedve néz, s most már én is, bár sejtem a választ.
- Hát akkor látta meg, mikor letoltam a gatyámat és közöltem vele, hogy csókolja meg a seggem!
A hangos röhögéshez én is csatlakozok, szeretem Mary lazaságát. Egy pillanatra eszembe jut, vannak olyan helyzetek, mikor ugyanezt én is megcsinálnám a Minisztériumban. Valószínűleg ugyanarra a sorsra jutnék, mint ez a lány.
Lassan bemegyünk a régi gyárépületbe, melyben kifejezetten a punk stílus kedvelőinek hozták létre ezt a szórakozóhelyet. Körbenézve nem is látok mást, csak színes kakastaréjokat, biztosítótűvel és szegecsekkel televarrt farmerdzsekiket, kopott bőrkabátokat, szakadt farmereket… én magam mindig feketében vagyok tetőtől talpig, tökéletesen beleillek a gót irányzatba, s nem is vagyok egyedül ezzel a Kaszás kinézettel. Maga a hely rendkívül eklektikus, itt minden stílusvonalat szívesen látnak. Csak legyen elég pénzed, amivel kifizeted a piádat. Én nem szoktam inni, a mai kivételes alkalom: lecsúszott a torkomon némi whisky, amitől most kellemesen szédülök.
Szokásos, majdnem térdemig érő bakancsom van rajtam, benne a varázspálcámmal. Bőrnadrágomat egy szegecses öv tartja a csípőmön, mindkét csuklómon az övhöz hasonló pántokkal. Jó idő van, így nem hoztam kabátot, felsőtestemet egy ujjatlan, The Sex Pistols póló takarja. Szemeimet feltűnően kiemeli a fekete kontúr. A hajamat ma nem akartam több marék zselével szobrász remekké alakítani, így csak szabadon omlik tarkómra, néhány sötétkék csíkkal, melyeket munkába indulás előtt majd eltűntetek belőle.
Nem ismerem a zenét, amit éppen játszanak, valahol a rock és a pszichedelikus között van, s mintha tudták volna, pont erre van szükségem. A táncolók közé lépek, a ritmus nem éppen gyors, így abszolút el tudom lazítani magamat, testem követi a körülöttem táncolók mozdulatait, míg én behunyom a szememet, s a szédülést felölelve kattan agyam azonnal vissza a témához, amivel már hetek óta nem boldogulok. A paradoxon és az idő egy olyan kikerülhetetlen elméletéhez, amihez talán mégis megtalálhatom a kerülőutat. De egyelőre mindig csak villanások jutnak az eszembe, olyan gondolatfoszlányok, melyeket szinte azonnal cáfolni tudok jelenlegi ismereteinkkel, de nem adom fel. Tudom, hogy létezik egy kiskapu, ami bűbájjal megfogható.

Soha nem gondolnám, sőt szerintem más normális ember sem, hogy pont ezen a helyen futnék össze bármelyik munkatársammal. Hiába élünk ugyanabban a városban, figyelembe véve annak méretét, plusz még a muglik számára láthatatlan részét is, olyannyira elenyésző ez az esély, hogy hajlandó vagyok figyelmen kívül hagyni annak érdekében, hogy semmitől sem zavartatva kiélhessem magamat. A minisztériumi dolgozók egy részét abszolút hidegen hagyná ez az egész: ők azok, akiknek fogalmuk sincs róla, hogy létezem, úgy sétálnának el mellettem, mintha csak a varázstalan tömeg szerves része lennék. Aztán lennének azok, akik rosszallóan ingatnák a fejüket, de ennél több energiát nem fektetnének az egészbe. Néhányan habzó szájjal vernék az asztalt, hogy távolítsanak el megbecsült pozíciómból, hiszen a viselkedésemmel méltatlan vagyok rá. Egy kezemen meg tudnám számolni, kik nem ítélnének el emiatt, bár valószínűleg őket is csak az én fantáziám emeli az elfogadó felek közé.
Akárhogy is, az biztos, hogy Rigel Avery nincs ezek között. Hogy miért jutott pont ő az eszembe? Nem kevés bosszúságomra ez előfordul néha munkaidőn kívül is, de most mintha egy pillanatra a hangját is hallottam volna a tömeg és a zene hangzavarában. Nyilván csak képzelődök, s hogy miért pont annak a pöcsnek a hangjáról, abba inkább most nem gondolok bele.
A szédülés továbbra is kellemesen hat rám, könnyedén követem a zene ritmusát, agyam pedig felkarolva ezeket az érzéseket egyre könnyedebben fókuszál a megoldandó problémára. Továbbra sem nyitom ki a szemeimet, még akkor sem, mikor érzékelem valaki közelségét, s megérzem azt a már annyira ismert kölni illatot. A szavak, melyek nekem szólnak, a zenével együtt könnyedén eljutnak a tudatomig, ezt a hangot pedig ismerem, túlságosan is jól… Lazítani, igen, azt jó lenne. Nem tiltakozom az érintés ellen a derekamon, általában engedem nekik, mert mindig így kezdődik, ami aztán a kiadós szexhez vezet, melynél semmi sem hat serkentőbben a gondolataimra. Fejemet már dönteném kissé oldalra, hogy szabad hozzáférést engedjek a nyakamhoz, amikor a felismerés összekapcsolja csapongó tudatomat a valóság észlelésével. Szóval titokban punk vagy, Marek…
Durva mozdulattal lököm el a kezét magamtól, ahogy immár nyitott szemekkel fókuszálok Avery arcára. Azonnal elhátrálok egy lépést, aminek hála letaposom a mögöttem táncolókat, de most még egy foghegyről odavetett bocsánatkérésre sem futja tőlem, a felém küldött meglehetősen mogorva pillantásokkal sem foglalkozok.
Sokat ittam, túl sokat, biztosan kifeküdtem a parkolóban és emiatt kerültem ebbe a rémálomba. Igen, Avery csakis egy ilyen ideglelésben jelenhet meg itt. Jó is lenne, ha ezt elhinném, de a valóság tagadása soha nem volt az erősségem. Kezem ökölbe szorul, mintha máris a varázspálcámat markolhatnám, de ennyi mugli között nem átkozódhatok csak úgy következmények nélkül. Hogy mennyire szeretném az öklömmel letörölni azt az elégedett kifejezést a képéről!
- Mit keresel te itt? – Dühösen, összeszorított fogakkal sziszegem felé, érzem, hogy a harag egyre erőteljesebb lesz bennem, csoda, hogy ezt a kérdést képes voltam ilyen kulturáltan megfogalmazni. Miért pont ő? Ha már valakinek ezt meg kellett tudnia rólam, akkor miért pont neki?! Szinte már hallom az önelégült válaszát, amivel elkezdi ecsetelni nekem, hogy ő bizony oda megy, ahova kedve tartja és különben is…
- Tűnj el innen a fenébe! – Továbbra is, mintha csak enyém lenne a hely, kiutasítanám innen és az életemből is örökre. Minek van itt? Nem is tartozik ide! Ráadásul miért közelít felém így? Gúnyolódik a mocsok, és tudom, hogy ezzel vissza fog még élni, az egész Minisztérium rajtam fog röhögni, olyan mélységekbe fogok kerülni az ottani társadalmi ranglétrán, amivel már tényleg rekordokat fogok dönteni.
Veszek egy mély levegőt, a totális pánik nem segít rajtam. Nyughass Niko, hát mágus vagy! Pont erre találták ki a felejtés átkot. Nem fogom hagyni, hogy Avery ezzel az információval távozzon innen, akkor sem, ha egy minisztériumi varázslót készülök megtámadni éppen. Egyelőre azonban még nem nyúlok a pálcám után, kivárom a megfelelő pillanatot.

Hozzá vagyok szokva a mantrákhoz az agyamban, főleg, ha valami új elméletemnek próbálok létjogosultságot szerezni, de hogy pont a valóságot próbáljam velük tagadni, arra még nem igazán volt precedens. Pedig most nagyon szeretném, már nem tagadni, hanem azon túllépve megváltoztatni a jelen történéseit. Mégis ki akarna az általa annyira rühellt emberrel nem hogy ilyen közelségben, de akár egy légtérben tartózkodni? Ráadásul hagytam, hogy hozzám érjen, úgy fogadtam a közeledését, mint bárkiét, csak mert nem figyeltem eléggé. Mintha önmagában nem lenne katasztrofális, hogy egyáltalán itt és így lát.
Felháborodásom nyomán szerencsére eltűnik a gerincemen végigtáncoló kellemes érzés, melyet a másik test közelsége keltett, főleg a lélegzete, ahogy a nyakamat érte. Öklöm erejével törölném le azt az önelégült kifejezést a képéről, sőt még az is komolyan megfordul a fejemben, hogy a pálcám után nyúlok. Nem hagyhatom, hogy később ezt az egészet felhasználja ellenem. Aztán persze észhez térek, senkit nem fog érdekelni a Minisztériumban, hogy a szabadidőmben merre és hogyan töltöm az időmet. Legalább is senki olyat, akinek a véleménye kicsit is számítana az előmenetelemet illetően. A többiek pedig, nos, nagyrészt fogalmuk sincs róla, ki az a Nikolai Marek. Az viszont már teljesen más lapra tartozik, hogy az előttem álló tuskónak mi a véleménye.
A „méregzsákoskodáson” dühömben csak még jobban ráncolom a homlokomat, hogy merészeli ez a felfújt hólyag így lekicsinyelni a jogos felháborodásomat! El is küldöm melegebb éghajlatra, vagy tulajdonképpen mindegy hova, csak tőlem távol, de aztán nagy nehezen eljut az agyamig, hogy a sértegetésen túl mit is mond, mit akar. Egy percen belül másodszorra sikerül olyannyira kirántania saját kis valóságomból, hogy elfelejtek rá időben reagálni, így történhet meg, hogy végig simíthat az arcomon, s csak utána döntöm odébb a fejemet, jelezve, nem fogadom szívesen a közeledését. Kezem villámgyorsan lendül, hogy elkapjam az övét, olyan erővel szorítva a csuklójára, mintha csak a csontjait akarnám szilánkosra törni. Teljesen rossz a kérdésfeltevése, miért NE utasítanám vissza? Azt gondolja talán, nem tudom, milyen szándék rejlik az ártatlan táncolhatnékja mögött? Nem, én nem fogok a következő trófeaként alatta nyögni, mint valami jól betanított lotyó. Tudom, hogy a férfiakat is szereti, elég nyilvánvalóvá teszi, de ebben az egyben hiába is egyezik az ízlésünk.
- Egy hegyi trollal előbb dugnék, mint veled, Avery. – A bennem tomboló érzelmekhez képest ezt teljesen nyugodtan és hűvösen sikerül közölnöm, aztán ellököm magamtól a kezét, mintha csak a világ legundorítóbb dolgát fogdosnám éppen. Tudom én, hogy ezzel az egy mondatommal újabb támadási felületeket adtam neki, de nem érdekel, ahogy a válasza sem, elfordulok tőle, hogy a tömegen átvágva célba vegyem a bárpultnak nevezett tákolmányt. Most jól esne még némi tömény. Egy dupla whisky, mondjuk kétszer. Aztán eszembe jut, azt itt ugyan hiába kérnék, az italkínálat is ezekhez a szakadtakhoz igazodik, akik minőségi piát maximum akkor látnak, ha otthon ellopják a szüleiktől.
Menet közben hagyom az egyik látványosan beszívott delikvensnek, hogy a derekamat elkapva végigtaperolhasson, nem zavar, de csak hogy jelentőségteljesen visszanézhessek Avery irányába, már ha azóta nem talált magának érdekesebb személyt. Még egy ilyen drogosnak is hagyom, hogy hozzám érjen, neki viszont nem. Gyerekes bosszúféle ez a részemről, a provokálás viszont rendkívül kielégítő. Magára hagyom a pasast, akinek egyébként szerintem fel sem tűnik, hogy néhány másodpercig a kezei közt voltam.
Elismerem, összezavarja az utálatom célkeresztjét, ha a célpont közli, bejövök neki. Már hogy ez a punk külső, nem én. Ilyenből legalább találhat itt még párat, csemegézzen csak. Műanyag pohárba öntött, elég rossz ízű pancsolt bort kortyolgatva pedig határozottan eldöntöm, nem fogok hazafutni, mint egy ijedt kiscica, ez az én játszóterem, Avery nem fog elüldözni. Annak mondjuk határozottan örülnék, ha nem az ismerőseim közül kerítene magának esti partnert, eszemben sincs még itt is az Avery-féle tehetséges varázsfarokról szóló legendákat hallgatni hónapokon át. Elhúzom a számat a gondolatra és a lötty undortó íze miatt is.

Szeretném tudni, mi lenne, amivel letörölhetném Avery képéről ezt az átkozott elégedettséget, egyelőre azonban úgy tűnik, bármit teszek, az csak olaj önelégültségének lángjára. Egy dolog meghallani a hangját, a nevetését valamelyik minisztériumi folyosó távoli részén, ahol tudom, hogy még véletlenül sem akadok vele össze (teszek róla), s egy másik keresni az egérutat egy olyan tömeg közepén, mely mintha képtelen lenne elrejteni. Egyáltalán miért én vagyok, akinek menekülnie kell? Megszokás ez, semmi más, kitérni Avery útjából és elkerülni, amilyen messze csak tudom, mert már a közelségének tudata is annyira bosszant. Miért vizslat ennyire, mi érdekeset lát rajtam, amit itt máson nem láthat? Miért érdekli bármi rajtam? Hiszen kölcsönösen szeretnénk levegőnek nézni a másikat.
Szavaimmal és cselekedeteimmel is jelzem, nem vágyok a közelségére, de természetesen nem úgy néz ki, mintha az én akaratom egy cseppet is érdekelné, hacsak azok nem esnek egybe az övéivel. Jellemző. Hogy kedvelheti bárki is ezt az önelégült hólyagot? A jelek szerint azért egy kicsit mintha meglepném vele, hogy durván elkapom a csuklóját, s ez kellő elégedettséggel tölt el engem is, de nem mutatom.  A következő mozdulata már engem ér váratlanul, főleg miután egy általam kellően kreatívnak gondolt újabb visszautasítást vágok a fejéhez. Nem engedem el időben, így ezt kihasználva magához ránthat, s mielőtt még tiltakozhatnék, máris a derekamon érzem újra a kezét. Sejthettem volna, hogy a sértésemből nem a sértést hallja majd ki, ábrázatomról pedig el sem tudnám tüntetni az undort a vizuális kép miatt, melyet a válasza indukál az agyamban. Megérdemlem persze, magamnak ástam ezt a sírt. Erre mit válaszoljak? Mégis inkább a troll, mint Avery?
- Nyilván megvannak a magad tapasztalatai. – Sóhajtom végül, feladva az agresszív ellenállást, mert ezzel egyértelműen semmire sem megyek. Ez persze nem azt jelenti, hogy megadom neki magamat, nem, erre soha nem fog sor kerülni. Kevesebb elánnal ugyan, de határozottan fejtem le magamról a kezét, ha még mindig fog, hogy aztán ellépve tőle magára hagyjam a táncolók közt. Néhány másodpercig még hiányzik a testmeleg a combomról, csípőmről és a hasamról, melyet Avery közelsége okozott, de hamar a feledés homályába merül ez is.
Az, hogy random idegenek taperolnak az estéimhez tartozik, de most Avery kedvéért még külön kis showt is csinálok belőle, igaz, elég rövidet. Látom, hogy figyel, és ez olyan önelégült és arrogáns mosolyt csal az arcomra, mely méltó párja lehet az övének. A pulthoz érve aztán már nem számít semmi, csak hogy valamivel ellazítsam kissé háborgó tudatomat. Ma már nem születnek újabb teóriák, kísérleti ötletek a fejemben, ez már nyilvánvaló, így nekem sem kell nagyon visszafogni magamat. Menekülni csak eddig voltam hajlandó, és úgy tűnik, jól döntöttem, mert miután megkapom az italomat és visszafordulok a tömeg felé, már sehol sem látom Averyt. Vagyis Rigelt.
A megkönnyebbülés mellett érzek némi pangó csalódottságot, ami magától értetődően megint csak bosszant. Nem fogok ellágyulni az irányába, csak mert esetleg volt hozzám két emberi szava, vagy mert képes volt kifejezni, tetszik neki az éjszakai énem megjelenése. Nem vagyok neki más, mint egy kreált entitás, ami kicsit eltér a megszokottól, így ideig-óráig érdekesnek is tűnhet. Fintorogva nézek a poharamba, melyből már több, mint a felét kiittam ennek az undorító löttynek. Elég volt, nem bírok belőle többet, és már tenném le a pultra, mikor a legnagyobb hitetlenkedésemre Rigel… nem, ő Avery, újra megjelenik mellettem.
Egy kissé talán feljebb kúszik a szemöldököm a meglepettségtől, a szavaitól és a whiskytől. Mint valami békeajándék. Nem fogadom el tőle, sőt, tüntetőleg még jó lassan iszok a saját boromból, miközben végig őt nézem. Rendkívül nagy erőfeszítésembe kerül, hogy arcomon ne jelenjen meg a tömény undor az íztől, de a hideg így is kiráz tőle.
- Mert létezel. – Közlöm a választ röviden, miközben olyan kimérten teszem a pultra az immár üres poharamat, ahogy csak egy műanyag poharat lehet. Nevetséges az egész helyzet, és az sem igazán segít, hogy rendkívül szédülök a mai este folyamán benyakalt alkoholmennyiségtől. Bár valószínűleg csak nem kellett volna ráinnom a kezdeti töményekre ezt a bornak hazudott undormányt.
Nincs azzal bajom, ha a „punkok színpadának közepén” tepernek le, hiszen volt már rá példa, de erről hallgatok. Valamiért zavarna ilyesmit beismerni Avery előtt, főleg ha eszembe jut, mennyire is élveztem azt az estét. Inkább szótlanul nézem, ahogy a szájához emeli a poharát, hogy igyon. Mennyire semmit sem jelentő, egyszerű mozdulat ez, mégis hosszasan tudnám nézni közben.
- Egy arrogáns fasz vagy, Avery. – Közlöm aztán hirtelen, ismét válaszolva a kérdésére. Ez legalább már közelebb áll az igazsághoz, jóval közelebb.
- Miért érdekel, hogy mi bajom veled, vagy hogy mit gondolok? Egyáltalán miért foglalkozol magadon kívül bárki mással? – Őszintén kíváncsi vagyok, de csak mert némileg ittas vagyok, egyébként pont annyira nem törődnék az önző világnézetével, ahogy eddig se tettem. Amúgy meg honnan szerzett whiskyt? Örülök, hogy ezt a kérdést nem mondtam ki hangosan, hiszen mágusok között elég nevetségesen hangzana. Akkor is hihetetlen ez a pasas, bárhol megjelenik, képes úgy görbíteni a teret, hogy minden neki kedvezzen, mint valami emberek közé tévedt Erósz.