Zsebre dugott kezekkel ólálkodom a folyosón, ráérősen, semmi dolgom. Vagyis akadna, de egyelőre azt hazudom magamnak kegyesen, hogy semmi. Nemrég értem ki a gyengélkedő oltalmából, ahol sikeresen leápolták a lábamon végighúzódó igen hosszas karcolást. Fára mászni könnyű, fáról leesni még könnyebb, ez tény, közben pedig az ágak, amik kapaszkodók voltak eddig, most halálos ellenségekké válva karcolják végig a magaslatba vágyott embert. Kisebb-nagyobb, végül pedig az utolsó reményem vált gyilkossá, amely ág megfogott, úgy is tört el és szántotta fel a combom, bár bevallom, férfiasan viseltem és csak akkor könnyeztem, mikor az a mocskos csípős vacak a sebbe került. De akkor már nem voltak ott a vihogó többiek, akiknek fele lent, a másik fele meg fent lógott, épp bagót akartak szívni az ápol és eltakar lomb környezetében, de hát, úgy lett ennek vége, hogy levegőt szívtak be, miközben kiröhögték a belüket. Ilyenek a barátok, ugyebár. Aztán egyikük mégis bekísért, nem tört el semmim, annyit felfogtak azok a tetves ágak, hogy ne törjek, csak a becsületem. Egy ideig azt hiszem mást kell megmásznom. Lépcsőket, létrát, akár kedves és puha dombokat. Ruhám már a tiszta, azt átcseréltem, arcomon apróbb karcok jelzik, mivel harcoltam – eladhatom egy halom macskának is akár, vagy dühös exnek -, hasam pedig korog, mivel az ebédet lekéstem, szobaszerviz nincs, most engedelemmel, de mehetek konyhára, hogy estig ne vesszek éhen. Szóval, tök átlagos minden.
Aztán egy sebes ciklon csapódik a mellkasodnak akkora hévvel, hogy ha eddig alig álltál a lábadon, akkor most biza elesel. Szerencsére egy kis dölöngélés után megállok biztosan, kezemmel megfogva finoman eltolva a ciklont, sűrű pislantásokkal illetem őt. Se puszi, se pá, főleg nem magyarázat.
- Várj mi aaaa... - forgat meg, mintha táncolnánk, és én forgok. Nana, nem arra! De arra? - Fészkes fenét művelsz – cisszegek rá, de olyan erővel taszít rajtam, hogy félek, most esek pofára. Aztán ez tipikusan az az arcocska, amikor tényleg futni kell. Értelmetlen bámulok abba az irányba, amerről jött, miközben tovább noszogat, toszogat, és közben elképzelem, miféle szörnyeteg elől menekülhet, már-már hallom a hörgést és a kaparást is, a jajveszékelést a pánikot és végül futni kezdek. Lábam sajog, jaj de sajog, kissé sántítok is, de futok. Ha nem lennék ennyire meglepve, még sikítanék is, mint a filmekben, de senki nem követ minket, se szörny, se ember, így aztán..
Lihegek, mint a kutyák, amikor jelzik, elég a sétából. Az iskola másik felé rángatott el, és amikor megállva azon kapom magam, hogy levegőért kapkodva huppanok le a földre, és lábam fogom, mint az öregek, a csaj csak röhög. Na jó, most nem értek semmit.
- Mi a tosz? Akkor most ez vicc volt vagy komoly? Mégis miért ne akarnék arra menni, te – hunyorgok rá, én nem röhögök. Köhögök. Szóval, a potyacigi gondolata is már ennyit ér. - Csapat prefektus öli egymást, vagy épp kislányok civakodnak egy poszteren, netán.... na jó, mindegy – dőlök a falnak csak végül, kimelegedtem, csatakos a hátam, hello megfázás! - Öreg vagyok én már a te tempódhoz...

Minden vágyam a futás volt, nem is értem, hogy találta ki, biztosan belelát a fejembe. Az viszont tényleg jobb, hogy közben nem lát és hall semmit, bár néha kipréselek magamból egy „meddigkellmég” vagy „álljunkmármegbaszki” kifejezést, de hát, a falnak beszélek, aki, mint a jól átmulatott estén, istenesen mozog, bár annyit sose tud inni az ember, hogy a fal fusson, maximum amaz neki annak, de ebbe most nem akarok belemenni. Végül talán imám meghallgattatik, mert lassít és végül meg is áll. Jó hogy nem a birtok szélén, vagy azon túl, bár bevallom, az utolsó bevett kanyar és lépcső után eldöntöttem, mindjárt feladom, így viszont nem kell beégetnem magam, csak egy kicsit. Így is jó a kedve, ha adtam volna még okot neki, akkor meg aztán kifutna a világból a nevetéstől. Máskor könnyebben veszem az ilyet, nem vagyok én annyira elszokva ettől meg lerobbanva, csak ma. Meg néha.
- Nehezen hiszem el, mentem én már végig sok fura helyen – hunyorogva nézem azt a vigyort, van benne a csibészből elég, vagy ő, vagy más csinált valamit, és elinalt, míg valami hivatalos el nem kapja őket a tetthelyen. És lám, megérzéseim most nem csaptak be, amint kimondja a kulcsszót, zihálásom nevetésbe fullad át, kiröhögöm magam, majd fejemet csóválva pillantok rá, kusza tincseimet szokásos egyszerűséggel lapítva hátra.
- Mindent értek. Mindent – nevem sincs kedvem áldozatnak lenni, azok a kis aranyosak pedig, akárhol is vannak, most olyan felfordulást csinálnak, amire ember nem képes. - És mégis hol? - érdekelne, kinek címezzem a koszorút, vagy hova menjek majd katasztrófaturistának, ha eljön az idő és az ordítása annak, aki elszenvedte, az egész iskolai népséget odacsődíti. Már nem kapkodok közben olyan vészesen levegő után, az oldalam persze picit szúr, a lábam meg hát ugye még szar. A veríték csípi a kis karcokat, halmozottan hátrányosnak érzem magam.
- Lehet, de az épp elég, hogy néha úgy érezzem, hogy amim fáj, az egy öregemberé – egy év, kettő, nem sokat számít, vannak elsősök, akik simán léphetnének duplán is osztályt és olyan végzősök, akiknek még a bölcsiben lenne a helye, a csendespihenő alatt. Változó. Ahogy leül, úgy fordulok félig-meddig felé, megtámaszkodva, és bólogatok. Jól ne lennék. Messze még a haldokló fejem.
- Aha, csak most nem esett jól futni. De ne aggódj! Túlélem! - azt már nem, hogy éhen maradok. Erről meg is feledkeztem a nagy menekülésben. - Mikor mehetek arra?

Ha megkérdik, mit művelek itt naphosszat, a listára lassan fel is vehetem azt, hogy futtatnak, csakhogy tényleg színesnek tűnjön már a lehetőségek tárháza. Igaz, nem minden nap alkalmas a futásra, és az én esetemben ez úgy van, hogy aki futni lát, tegye maga is, hogy jobban járjon, ez azonban nem rajtam múlt most. Pedig, én igyekeztem ellenállni, mint az úrihölgyek a kéretlen tapogatás ellen, de ami nem megy, azt nem kell erőltetni. Vagyis, most épphogy kellett. Fene érti ezt.
- Ott most nem akarok, legyen – adom meg magam, előbb szabadulok. Tény, hogy most már kedvem nincs sétálni sem, csak ülni, meg azért egy pohár valami most jól jönne, de semmi sem lehet tökéletes. A mai napnak már úgyis mindegy, szerintem ezek után nyakig húzom a takarót, és fel nem kelek, bár akkor meg majd éjjel nem tudok mit művelni és a forgolódás pedig a halálom. Napközben az alvás csak akkor megy, ha ki vagyok ütve, így egyik opció se élhető, az elgondolás viszont jó. Már talán a színem is normalizálódik, ahogy az is, ahogy a levegőt veszem, nem kell életlementő mára sem, kivéve, ha nem megyek vissza a fára leesni.
- Persze, engem szőke lányok rabolnak el minden nap! Üdv a klubban – vigyorgok egy sort, és előre  sajnálom majd azokat, akik egyszer, egy fura jövőben ilyesmit merészelnének. Nem vagyok jó túsznak való, sokat beszélek, idegesítően ha pánikolok, meg azért ütök, rúgok, meg minden. De nem tudom milyen ez, elvégre, még sosem történt ilyen és szerencse, kevés is az esély. Az ez nem valami menő történet, ahogy a dráma ily módon tetőzik és nem is vagyok senki nagykutya kölyke, hogy zsákszám adjanak értem pénzt. Hah. Jobb is. Az meg főleg, amikor kiderül, hogy azok az aranyos, puha teremtések épp hol és mit művelnek.
- Ó, te jószagú. Azért az egész iskola kapni fog, amikor meglátják. Szerencsétlen mi, meg ők, már szinte látom is. Egy zsák aranyat adok annak a furkásznak, aki megsemmisíti a beadandókat! nagylelkű vagyok a semmivel, de benne van a pakliban. Mondhatni, azok nagyon is alaposak, alaposabbak mint akárki a világon, így, az eredmény elképzelhető. Aztán meg majd jön a hajtóvadászat az ellen, aki leművelte ezt. Szóval, szép napok elébe állunk.
- Dehogynem, csak nem futással – nyögök fel a bökésre, és annak helyét vakarászva dőlök vissza, rosszabbik lábamat kinyújtva egyenesbe, ami már nem is annyira vészes. Nem lennék ennyire ki, ha nem lenne ez. Hátránnyal indultam.
- Igazából nem a tanári kellett nekem, hanem a konyha. Enni akartam, mert kimaradtam belőle. Csak épp arra kanyarodtam be, amikor te jöttél és azt mondtad, nem kellene. Tény, így már érthető, de azzal még nem lakom jól, hogy a furkászok randalíroznak – persze de, az ember sokáig bírja evés nélkül, napokig, meg minden, de na, ennyi dráma meg kell.

Akkor ma se kell már közlekedni, és ami későbbre volt tervezve különóra akárkinek, sajnálatosan elmarad. Mármint, senki nem lesz olyan mazoista, hogy megtartsa, miközben romokban áll a tanári. Mondjuk, tény, jó időt fogott ki, most nagyon nincsen arra senki, vagy ha igen, hát nagyon mélyen aludt és nem vehetett észre semmit sem. Ha szerencséje van, akkor még diák se látta meg és akkor később sem lesz problémája. A furkászoknak van egy nagyszerű tulajdonsága a romboláson kívül – nem köpik be azt, aki az adott helyre vezényli őket. Amúgy ritka aranyos lényeknek tartom őket, csak féltem a magam fura rendjét vagy épp csillogónak vélt dolgaim. Nem vagyok nagy lénytudós, csak annyira, amennyire az átlag itt megkéri, nem hiszem, hogy ezzel fogok foglalkozni, bár tudom azt, hogy ha valaha haragosom lesz valaki, így bánok el vele, kap ő is egy kis segítséget abban, hogy otthonában mindent megleljen, főleg a rejtett kincseket. is.
- Még mennyire az! Csupa izgalom, sosincs nyugtom, csak mikor alszom – jó, ez nem teljesen igaz, mert nem rabol el senki, de sok időmet lekötöm azzal, hogy másokkal lógok és akkor majdhogynem teljes minden. Vannak unalmas napok, meg csendesek, mint mindenkinek, ezzel nem lehet mit kezdeni és nem is akarok, jobb így. A folytonos nyüzsi kifáraszt, olyankor tényleg öregembernek érzem magam, no de sebaj, egyelőre a mai nap fájdalmain más már nem ér el. Keresve sem kell kellemesebb alkalmat keresni arra, hogy még asszisztáljak is egy meneküléshez, még ha nem is látszik most a lelkesedésem. Megpróbálom leszedni a szenvedő szerkezetet pofázmányomról és akkor minden rendben lesz.
- Hát akkor, ég veletek, dolgozatok. Ég veled tanári. Nem tudom, ki ér oda elsőnek és mi fogadja majd. De azt igen, hogy semmi jó. Csak úgy spontán jött a dolog? - érdeklődöm, hogy volt e már ihlete annak, hogy ezt művelte. Lehet valamelyik prof kicsit felbosszantotta, lehet csak unatkozott és kapott az alkalmon. Vagy kicsit minden. - Találj ki egy jó alibit ám, könnyen megúszod vele. Én falazok neked! - húzom ki magam, lássa a lelkem akárki, én nem vagyok köpcös. Annyi színészi tehetség biza szorult belém, hogy zsigerből mondjak olyat, hogy: nem láttam semmit, nem tudok semmit, még ezen a bolygón sem voltam, mikor történt. Ő meg nem haragosom, biztos lehet a szavaimban.
- Ehh... sétával, néha futok is, meg... az ember mindig izeg-mozog, épp elég az – reggeli nyújtózkodás, padból kiszálló nyújtózkodás és a többi. Mindig van valami. Ja hogy sport? Nem az asztalom, de ha az lenne, nekem az a mugli-módi tetszik, ahol kerekes deszkán gurulva száguldoznak ide-oda, mágiával kombinálva még menőbb is lehetne, de eleve is az, láttam már eleget mikor otthon voltam nyáron, meg is hagytam, hogy ha lehetséges, szerezzenek be nekem olyasmit, majd szünet után ha hazamegyek, behozom és elborzasztom vele a népet. Vagy! Na, ha ennek vége, írnom kell haza.
- Óóóó? - pillantok elmélkedésemből rá, kutató kezeire, majd az életmentő csokira. Nem szép és nem is oldja meg a világ gondjait, de elég lesz, hogy ne haljak idő előtt éhhalált. El is fogadom, kibontva pedig nagyot harapok belőle.
- Köszi! - nyammogok a csokin, és hát, nem is kell sok, hogy ujjaim között már csak a viharvert csomagolás időzzön. - Egy kis csirke nincs a táskádban? Grillezve? - a női táska amúgy is mindig mindent rejt, ki tudja, lehet tanulták akármiből, hogyan kell tankönyvekből grillcsirkét, vagy épp a semmiből.

Kicsit beégtem, már az se fog meglepni, ha majd ez is kicsit közszájra kerül, hogy na még ennyit se bírok, vén öregember lassúságával közlekedem, de az biztos, hogy bírok én minden ilyen pletykát, valamikor teli szájjal röhögök, ha épp elmegyek valaki mellett, vagy meghallom, de olyan is akadt, hogy tódítottam rajta egy sort. Komolyan. Azt már megtanultam, hogy itt mindenki szívesen foglalkozik a másik dolgával, mintsem a magáéval, így aztán, csinálják. Volt egy-két évfolyamtársam, akik folyamat sírtak, mert miket hallottak vissza, és ha lány lennék, akkor sem így kezelném. Jobban bírom, ha valaki elém áll, és úgy mondja el, mégis mi a franc a kínja, baja, akármije, ha pedig olyan, röhögéssel díjazom, vagy orrbavágással, gyanítom, emiatt tartanak ettől a lépéstől. Lehet, hogy nem látszik, de ha kell, odacsapok, azonban annak elszenvedője olyan nem lesz, aki kicsit megfuttat és még lány is. Igazából, nem haragszom én rá, meglepett meg minden és utána csak levegőt akarok kapni. Tényleg komolyabban kéne vennem a testmozgást, ha nem akarok hamar sörpocakot. Na ja. Azt inkább ne.
- Nem csak a szőkék, kedvenceim a vörösek és a barnák. Igencsak... hát, ja. A lányok szépek, mindegy a hajuk – általában az az utolsó, ahova eljutok, kivéve, ha olyan, ami aztán totál végképp szembe nem tűnik, mert van olyan is, de az átlag nem. Jó az, ha van neki haja, és akkor maradjunk egyelőre ennyinél. Az elrablás inkább az én reszortom lenne, mint a férfinek, aki megmenti valamitől a hölgyet, másnem egy unalmas partnertől, azonban eddig még ilyenben nem volt részem, mondjuk olyanba sem, amit most nyújtott nekem a szöszi. Mindig van valami új, ez a legjobb az egészben, még ha a furkászok rombolása nem újdonság, nem egyszer sütötték el és nem is utolsónak, talán a helyszínek változnak csak, hol jól, hol unalmas irányba. A tanári az elég extrém kategória, ez előtt adózom is némán, meg majd azon, amikor felfedezi valaki az egészet. Szinte hallom a káromkodást és a sikolyt a látványra, már azért megérné arra járni, de hát ha azt mondja ne, akkor ne. Tényleg elég sokszor vagyok szar helyen és mosnak bele mindenbe, már lassan magamat is meglepem, mennyire sikerül ez. Szóval, néha tényleg kell a pihi. Oké.
- A magadét vagy kiért vagy ekkora hősnő? Bár, akár egy személy, akár több, sokan fognak most neked áldozni, hidd el. Mert bár aki be nem adta, nem bizonyíthatja semmivel, hogy nem is volt közötte ugyebár. Ha ezt tudom, nem vesződöm manapság.. - sóhajtok színpadiasan, mintha olyan nagy dolog lett volna lekörmölni a pár – sok – sort. Bár tény, már sokan megmondták, hogy ha nem a hülyeségen járna az eszem, akkor nagyon jó is lehetnék, de a sok hülyeség szórakoztatóbb, mint a magolás, így sosem tudjuk meg, milyen lennék stréber éltanulóként. Talán egy másik életben. Se.
- Nekem, szerelmi tanácsokat? Hé, nem vagyok én lány, inkább akkor veszekedjünk vagy valami, ezt senki nem hiszi el rólam. De komolyan – rázom meg a fejem, tanácsokra nemigen szoktam hallgatni, azért is tartok itt pontosan, ahol most és egyedül. Majd megoldom, mondom mindig magamnak, aztán mégsem, és jót hazudtam. Ráérek, lesz egy életem egy nő mellett, vagy több mellett, most meg, ami jön, az jön. Vagy fut.
- Komolyan, de fele annyit csak, mint kellene, ez tény. Mindegy is, nem azért vagyok, hogy én legyek valami sportisten, van elég beképzelt belőle – utal azokra, akik kakasként sétálnak végig a folyosón és azt hiszik, elérhetetlenek. Aztán valakik csak rájuk öntik a nyálkát vagy a tintát, és akkor kirobban minden. Nekem egyelőre a csoki számít csak, amit hamar el is tűntetek, így végül már annak is csak íze maradt a számban, illetve a nugát maradéka a fogaim között, de ez is több, mint a semmi. Jó lesz egy kicsire.
- Aha, csirke. Hordtok ti mindent a táskátokban, enni, inni, írni, olvasni, sminkelni, miért ne férne el egy csirke? Vagy jó, legyen csirkés szendvics, de érted amit értek. Miért hordotok annyi cuccot magatokkal? - bukik ki belőlem talán az univerzum kérdése. Mert miért ne. Tudni mindig kell valamit, és ez olyan, amit ha nem is mert feltenni senki, én most igen.

Hát ez aztán fenomenális. Persze, ráteszem a lapátot, arcom egy pillanatra olyasmi, mint azon a sikítós festményen, de csak majdnem, mert igazából nem is komoly ez, meg olyan elnyúlt pofát csak bizonyos esetekben vagyok képes előhúzni, ami nem is kellemes, szóval maradjon meg ez a játék szintjén, mint az egész életem, amit nem veszek túl komolyan és amire azt mondják, nem lesz túl szerencsés. Bahh. Most nem is ezen „szörnyülködöm”.
- Nem rabolsz? Hát akkor pedig unalmas lesz az életem! Ne csináld ezt velem, még a végén mennem kell tanulókörre meg ilyenek – mintha az olyan szörnyű lenne, amúgy jó társasággal simán ki lehet bliccelni mindent, nem egyszer tettem már ilyet tönkre, vagyis inkább csak elkezdtem és végül feladtam, nem hagyva, hogy mások is az unalom folyójába fulladjanak. Szerencsére, azok jól is vették a lapot meg minden, így aztán nagy röhögés lett a vége, ökörködés, majd aztán mindenki tanult ott és akkor, amikor volt ideje és alkalma, ahogy én is, volt, hogy más órán a pad alatt, sosem szabad az unalmasságot egy órán hasznosra venni. De amúgy is, itt vagyok még, nem is akarnak kivágni, nem csinálok semmit nagyon rosszul. Ezt sem, biztos mondhatná, hogy tök jó túsz vagyok, voltam, nem is sikítoztam meg könyörögtem, a kicsi értetlenség meg simán elfér, az meg főleg, ha kifulladtam. Egyikünk sem fogja ezt itt kemény igazságnak elkönyvelni, viszont nem jött még fel, azonban mégis jobb, hogy nem keveredtem bele semmi gázosba, főleg nem egy olyanba, ami történt, utólag nézve azért valakit nagyon meg fognak harapni és csak jól járok, ha nem futok bele a dühös fogazatba. Viszont kíváncsi is vagyok arra, hogy sikerült, no meg arra, hogy ki lesz a bűnbak. Ó, hát mi lesz még itt!
- Nahát, tömeges lázadás a beadandók ellen. Ez is jól hangzik azért, de nem annyira, mint a kis szőrös barátaink. Azért mégis érdekelne, mit szólna a prof, ha egyszer beülve a kollektív évfolyam azt mondaná, hogy ja, mit ezt nem írtuk meg, senki sem, még a stréberek sem, ők bojkottálták a legjobban, és a többi. Sokkot kapna vajon, vagy repkednének a büntetőmunkák? Bár tény, annyi idő, feladat és alkalom sose lenne. Hmmm – persze, ez sosem fog megtörténni, ennyi embert nem lehetne rávenni egy valamire, mert a birkaszellem nem olyan erős, ha erről van szó. Mindegy is. Ő megoldotta máshogy, ha szerencséjük van, annyira fel lesz forgatva a hely, hogy a dolgozatok menthetetlenek lesznek.
- Aaa! Azt megköszönném, tudok nagyon kreatív is lenni, majd meglátod – bólogatok nagyokat, ha nem is hallott, látott már ilyet tőlem, biztosítom, nem fog csalódni, megoldok mindent majd, ha eljön az idő, meg addig is. Jó, lehet több időt fektetek néha ebbe, mint kellene, de oda se neki.
- Jó, értem én, de hát én meg a szerelmi tanácsok... Akkor izé, sport? Valami edzéstervet ajánlasz a pocakereszkedés ellen? Vagy... nem tudom – nem tiltakozok én annyira, csak hát én meg a csajozás... Mármint megy, volt is, meg lesz is, csak azt se veszem komolyan. Illene, meg minden, de lesz időm még rá, meg majd megállapodni ha késznek érzem magam rá. Fura ez is, nincs minden rendben az emeleten, én ezt tudom, viszont a tipikus, pillanatot megfagyasztó, első pillantásra mindent betöltő asszonyság nem érkezett meg az életembe. Szóval, ráér.
- Igen királyi kiállásom lenne, kéremszépen. Meg mint akinek gerincferdülése van, de mindegy is – vigyorgok a nevetésre, akár lehetne azt a pillanatot kakaskodásnak is nevezni, majd kipróbálom, mit hisznek majd az emberek, ha így látnak. De egyelőre hallgatom amint sorolni kezd, szép lassan vált arcom a tipikus „én pont ezt mondtam” pillantásba, vigyorral együtt. Na. Néha tényleg eltalálom a dolgokat, de ez amúgy is örök igazság.
- Na, egy kész öltözőszekrény meg minden. Mondtam én, mondtam – csóválom a fejem, szórakozottan, nem komoly korholás ez, csak puszta tény. - A zsebeiiink? Ó, most pont nem, de hát na. Azért vannak a gatyákon zsebek, hogy ne kelljen táska. Olyan necces cipelni, mert a legtöbb tök hülyeség, vagy nagy, vagy kicsi, meg könnyebb zsebbe nyúlni és az a pár cucc meg is van. Nem kell váltásruha nekem, elvagyok koszosan és kócosan is, mint látod – mutatok felfele a sörényre, amely most kicsit tényleg az. De ennyi mindent akkor sem, általában a tárca, a cigi, pálca és funkcionális dolgok kerülnek oda, apróságok, semmi több.
- Egyszer vittem haza zsebben kismacskát is, látod, erre is jó pl – mondjuk a macska most is megvan, testvére örült neki a legjobban, meg ő, hogy jót cselekedett. Tényleg nem lopta, találta.