Talán szánalmas vagyok, ahogy „önsegítés” címén én most acélosan állok a dolgok elébe, hosszú fekete hajjal megint, mint soha azóta, hogy ő eltávozott és meredek ádázul folyton előre, melyről azt hiszem legyőzhetetlenné tesz, minden olyanná, ami eredetileg hiányzik belőlem.
Száműzöm angolságom, folytonos vigyoraim, leküzdhetetlen udvariassági rohamaim, ha menni kell és érte, vagy az emlékéért inkább, tovább küzdeni.

Most akkor tovább lépek, ezzel egy hatalmasat előre, először mondok „igent” erre a másfajta takarításra, gombóccal torkomban,talán, mert minden eszembe jut, saját magamról szintén, pont így festettem akkor, ilyen volt a múltépület, a renoválásról senki sem szól, csak úgy megtörtént, mintha minden rendben lett volna a Mungoban.
Hirtelen vettek váratlan fordulatot a dolgok, egy agresszív rezsim fürge kapitulálása, mint amikor egy történetet nem fejeznek be rendesen és talán ezért érzem, hogy hiába volt az ő halála, csak valami önkényes író radírozta ki szeszélyből és ebben a könyvben egyszerűen véget ért Draven élete.
Csak a sóhaj valódi most bennem, melyet hosszasan hallatok, azok a szálegyenes léptek az újrarakott kövezeten, összepréselt ajak, előreszegezett pálca, hogy most végleg visszafoglalunk.
Dumbledore nagytakarításnak nevezte, mely így tavasszal úgyis esedékes,
csupán attól tarthatok, ha elkap a hév, valami heroikus bosszú-görcs, majd nekik esem és kegyetlen veszek revansot.
Nagy levegőmön, előre meredő sasszemeimen nem látszik bizonytalanság, csak itt belül merülnek fel ártó fantáziák, jaj majd megölök valakit ne adj Merlin,úgy zokogok a hullája felett, mint akkor Dravené felett és majd mind rájönnek a rendtársak mi vagyok igazából (ha csak nem nézték egészen véletlenül az egyik öcsémnek) vagy tartanak roppant érzelgősnek egy barát haláláért. Borzasztó még mindig mennyire érdekel mások véleménye, mintha minden ember egy-egy újságkritus lenne,ha nem megfelelő szögben esik egy mosoly, kisiklik a hanglejtés, megroggyan a térd, tökéletlen kérdésre tökéletelent felelek.
A kifejezésmódom lesz suta, vagy csak én magam, kisiklom az állandó monitorozásból, valami rettenetesen abnormálisat teszek, mondjuk elárulom valakinek mit jelentett Draven, vagy a már említett sírás, hirtelen sokkos állapotból adódó spontán táncmozdulat, megcsókolok egy férfit, vagy elkezdek beszélni a tanársegédemről a randiról, a fenekemről, ami Alec szerint feszes és hát izgulok, bár nem félek attól, hogy most is, bármikor meghalhatok.

Draven mintegy keringési pályán pörög agyam körül, mint egy kisbolygó, túl nagy jelentőséggel írta be magát történelmembe.
Persze rá gondolok majd mindig először, ha erre járok és ezt most túlélem, hogyne idéződne fel ölemben heverő ernyedt teste, egy utolsó kék tekintet, elvesző sóhaj.
Nem remegni nehéz, újra feketének lenni, úgy tenni, mint aki nem hibázott, vagy hamar összeszedte magát. Pedig nagyon sok veszett el belőlem is az utolsó csatánál, Dravennel, elragadta az a végső sóhaj.
Most mégis úgy vonulok, szinte lassítva a kivont pálcámmal, a bátorság képzelt palástjában, mint egy hős, aki adózik neki (magamnak)
Nehéz a légzés, de könnyű minden lépés a halálba, vagy egyszerűbb így gondolni végső háborúba. Pedig a neheze már lecsengett, nincs több Nagyúr, halálfalónak is értelmetlen lenni, a nagyok, vagy igazi hősök megvívták helyettünk harcaink. Mi csak takarítani jöttünk most, de mégis oly sok a szemét, egyiket átkozom másik után rutinból, valakit nem kell, nem azért vagyunk, hogy kiirtsunk mindenkit, hanem, hogy majd szépen hazudjanak bizonyos megszervezett tárgyalásokon, ez is az Imperius hibája.

Por kavarodik, pedig nem kéne már folytatni ezt, betegeknek való hely, nem még több sérülést szenvedni, de bekapok egy robbanást és vércsík keretezi arcom, miután oldalra taszít, neki egy repedésnek, egyre több mágikus kötelet varázsolok elő, ők majd lógni fognak a korrupció melegágyában, Dumbledore így akarja. Én sem szívesen ölnék, még ha ez a fekete én folyton fülembe dobolja is az adrenalint és bosszút.
Ordítást hallok, mintha lenne néhány hulla, nem is értem miért, divat lett a harakiri? Mielőtt a dolgokat megfontolnám, a csata hevében, igen azért kiveszem belőle a részem, sokat megkötöztem, elkábítottam, hátráltattam és lebegtettem, ordítást hallok, majd megmerevedve és csak pislogva bámulok Rosoera.
- Igazán remekül. Te? Te ordítottál?
Az említett irányba fordulok, lélegzetem elakad, próbálok elé kerülni.
- Rengeteg... Hogy lehettek ennyien? Roscoe, előre megyek, te maradj mögöttem.
Mintha minden vadat én akarnék, én önző ugyebár, pedig aki számít nincs is, vagy rég halott már. De kell a bosszúhoz, kell az önigazolás, hogy most előre megyek, nem tétovázok, én védek meg valakit. Így ha csak nem áll le dulakodni velem ezen, lerohanok a lépcsőn, előbb nézve, aztán sok-sok Stuport kiáltva és fogva fel, hogy hárman, vagy akár öten kevesek leszünk húsz ellen.