Több módszer létezik arra, hogy egy sakkjátszmát döntetlenre hozz ki.
Patt helyzet az, amikor a lépésre soron következő félnek nincs lépés lehetősége, azonban a királya nincs sakkban.
Az örökös sakk azt jelenti, hogy úgy adunk sakkot, hogy abból ugyan ki tud lépni a király, de a következő lépéssel újra sakkot adunk, ezzel visszakerülünk a kiinduló álláshoz, beszállva ezzel egy olyan ördögi körbe, amiből többé nem lesz szabadulás. Szabály szerint háromszori lépésismétlés a táblán döntetlent jelent.
Elméleti döntetlen az, ha nem marad elég báb a táblán egy lehetséges mattadáshoz.
Ezen kívül a felek meg is egyezhetnek a döntetlenben. (Személy szerint ez a kedvencem, de, csak mert ha ez nem válik be, akkor rendre veszíteni szoktam.)


A sarokban ülő véla asztalán összesen öt bábu maradt állva. Fél szemmel ugyan, de jó ideje figyeltem, ahogy sorra ellép valamilyen irányban az az öt bábu, de egyelőre nem úgy tűnt, hogy valaha is megegyezik magával az elméleti döntetlenben – vagy bármelyik másikban –, csak néha ráncolt egyet az orrán, és helyeslően hümmögött, ha rákérdeztek, hogy nem neki kellett volna-e ezt az egészet megakadályozni. A pohara oldalát eltalálta egy félrement átok – vagy bármi más –, így a tej előbb az az asztal lapján folyt szét, az asztalról pedig a földre csorgott. Én pedig, hát, ezt figyeltem. Közben többször rám szóltak, hogy útban állok, de én csak keresztbe fontam a karjaimat, és vártam tovább azon a biztos négyzetméteren, amit addigra felszabadítottak a földet borító fülektől.  
- Ez már gáz – dünnyögtem a csaposnak (négy arccal ezelőtt elkezdtem Mike-nak szólítani, ő pedig következetesen hallgatott rá, habár két arccal ezelőtt mintha lettek volna még kétségei önön Mike-ságát illetően, de nézd, a Mike egy tisztességes név, hamar hozzá lehet szokni), mire ő széttárta a karját, és mikor mindketten így tanúbizonyságot tettünk ékesszólásunk legjaváról, a másik srác (őt Bike-nak hívom) megkért, hogy legalább üljek le, mert tényleg baromira útban vagyok, miközben egy maréknyi konyharuhába csavart jeget a kezembe nyomott.
- A szemedre – mondta előzékenyen, és kissé későn is, a bal szemem ugyanis elméletileg valahol még ott volt egy zúzódás utáni vérömleny, avagy a néhai szemhéjam mögött, de erről a pontos emlékeim még abból az időből származnak, mikor a Hidra legszebb csillárja is a plafonról lógott, nem pedig a padlón volt törötten. Hát, szóval, ha jól számolom, negyven perccel ezelőttről.

Elhúztam a szájamat, ettől megfájdult az arcom, és valami olyasmin gondolkodtam, hogy az élet tulajdonképpen csupa kibaszás. Ma este én akartam Quincey képébe olvasni, hogy azért van egy határ, és hogy nagyon is tudnia kéne, hogy hol van az a határ, és hogy persze biztos meg tudunk egyezni abban is, hogy pontosan hol legyen az a határ, amennyiben…
Hát, na, azt hiszem, ront a tárgyalási esélyeimen, ha azzal is kell törődnie, hogy itt időközben lezúzták a helyet. Igen, bizonyosan ront.
Végül is felállítottam egy széket a földről, aminek csak egy lába tört ki, leültem arra, vártam tovább, a szemembe nyomva a jeget, és arra gondoltam, hogy ez a zúzódás vagy mi tulajdonképpen csak segíthet nekem. Biztosan jobb alkupozíciókat fog nekem kiharcolni.
És amíg erről ábrándoztam, eltelt úgy másfél perc. Akkor aztán a véla feldöntötte a fehér királyt.