A szemem sarkából folyton Doe-t lesem. Folyton próbálom rajtakapni, hogy megint issza azt a hülye bájitalt, vagy olyasmit csinál, ami nem tesz jót neki. Persze nevetséges, hogy nem vallja be, de sokkal jobban néz ki most, mint amikor utoljára láttam, sokkal egészségesebbnek, de valahogy mégsincs rendben teljesen. Utálok arra gondolni, hogy talán nem is lesz, de talán soha egyikünk sem lesz rendben teljesen már soha, és ez az elmúlt nyár, hát ez épp eléggé szar volt szerintem mindkettőnknek. - De figyelj, legalább azt mondd meg, minek vállaltad el a melót, ha feltett szándékod, hogy a világ legszarabb bébiszittere legyél? - kérdezem egyenesen, és lehetnék szemrehányó, hiszen a végén még nagyon be fogok égni azzal, hogy beajánlottam, de persze ennyire szerencsére nem érdekel, mit gondolnak rólam mások, ők meg pláne nem, és bevallom, egy kicsit szórakoztat is Dorcas a gyerekekkel inkompatibilis léte. Oké, nekem is lehetett volna jobb ötletem, de ez volt az első lehetőség, ami gyakorlatilag felkínálta magát (apám nekem mondta, hogy milyen jó lenne, ha nyáron elkezdenék dolgozni kicsit, célozgatott arra a három gyerekre, csak aztán jött az a vérfarkas, és hirtelen sokkal kevésbé lettem kívánatos társaság egy lassan zsugoródó, de bizonyára örökre rajtam maradó heggel a fülem alatt...), Doe-nak meg munka kellett, szóval... prioritások? - Verheesék udvariasan megérdeklődték tőlem, hogy rendben van-e az egészségi állapotod, mert aggódnak érted. Ami lefordítva, gondolom, annyit tesz, hogy fura dolgokat csinálsz, csak ezt első körben nem merik így mondani - folytatom most már tagadhatatlan, féloldalas vigyorral, mert azért nem fogok hazudni, néha remekül szórakozok azon, hogy mondjuk elképzelem Doe-t, amint leviszi a gyerekeket a parkba sétálni, mint valami elkúrt Mary Poppins. - Ha pedig utálod... akkor miért nem szólsz, hogy keressünk valami mást? - teszem aztán fel a pár milliós kérdést, és most tényleg érdeklődve sandítok rá a szemem sarkából, hogy azonnal elcsíphessek bármilyen gondolatot, ami esetleg kiülhet az arcára.
A száraz fokhagymafüzéren keresztül egyenesen Georgra nézek, de egy pillanatig nem szólalok meg, mintha halvány lila gőzöm sem lenne arról, hogy miről is beszél. Csak meresztem a nagy kerek szemeimet, aztán hogy figyelmét eltereljem, a fejemre teszek egy ormótlan kitömött madaras kalapot. - És mit szólsz ehhez? Szerinted Brutus örülne ennek az… izének? A kis szörnyetegektől tanultam egyébként. Mikor valami számukra nem kívánatos témára terelődött a szó, mint a spenótfőzelék, vagy hogy ki töltötte tele mágikus szappannal a kutya itatótálát, aki azután órákig csak színes szappanbuborékokat fújt, mikor ugatni akart, vagy csóválni a farkát, netalán a kettőt egyszerre. Szóval megpróbálom George figyelmét is elterelni a lényegről, mert egyébként is van egy másik lényeges feladatunk ma, mégpedig, hogy megtaláljuk Brutus tökéletes karácsonyi ajándékét, méghozzá a halloweeni részlegen. Ennek több oka is van. Először is, mert itt minden le van árazva, vannak áruk, amik talán nem is idén Halloweenról, hanem még az ezredfordulóról maradtak a boltosok nyakán, de legfőképpen azért, mert itt a legnagyobb karácsonyi ajándékvásárló láz közepén is találtunk egy olyan helyet, ami nem nyüzsög kíváncsian fürkésző szempároktól. És nyugodtan beszélhetünk a szupertitkos dolgainkról, mert George Shakleboltnak és Dorcas Meadowsnak kurvára sok szupertitkos megbeszélnivalója van. Mi már csak ilyen kurvára titokzatos páros vagyunk. Teszek egy-két légies léptet jobbra meg balra, mintha körbe akarnám táncolni a dohos helyiséget, aztán megpróbálok pukedlizni, de erre a madár a fejemen bődületes patáliát csap, vijjog, próbálgatja a szárnyait, és karmával belecsimpaszkodik a hajamba. - Basszus, szedd le rólam! Szinte rögtön visibálni kezdek én is, amitől aztán a dög méginkább rázendít. De közben még mindig van annyi lélekjelenlétem, hogy kiaszabadítsam magam és sarokba dobjam. - Hm.. talán ezt küldöm majd Sylvesternek. Nagy meggyőződéssel bólogatok, hogy nyomatékot adjak a szavaimnak, pedig valójában Sylvesterrel nem is tartom egy ideje a kapcsolatot. (Egy ideje, mikor George és Brutus unszolására végül abbahagytam azt az átkozott bájitalt.) De gyakran gondolok rá, főleg ilyen éjszakákon, mint a mostaniak. Közben meg ismét George vizslató tekintetének kereszttüzében találom magam. Teljesen védtelenül és nincs hová menekülni. A támadás óta, ha lehet, még makacsabb. Vagy csak egyszerűen én puhultam be. Mert hogy a francba ne puhultam volna be, hisz azóta is mardos a bűntudat, hogy az én szaros kis jóslatom miatt került Nikolai karmai közé. Hát ha az nem volt intő jel, hogy a jóslataim ön és közveszélyesek, akkor mégis mi lenne az? - Honnan szeded, hogy utálom?? És tényleg azt mondták, hogy a világ legszarabb bébiszittere vagyok? Nyilvánvaló, hogy az egyetlen mentsváram a kérdésre kérdés taktika maradt és az is nyilvánvaló, hogy mennyire rohadtul nem bírom a kritikát. Most például rohadtul tikkel a szemem, és valami fojtogató atmoszféra vesz körül, mint amikor a szüleim otthagytak a Wallmartban és észre sem vették volna, hogy eltűntem napokig, vagy amikor Dex búcsú nélkül húzott el valami melegebb éghajlatra és habár a tekintetem teljesen elhomályosul, biztos, hogy nem fogok itt bőgni.
Ez az a rész, amikor szerintem még a legjobb érzésű emberek is (jó, talán ők nem, de a kicsit kevésbé jók már igen) felhívnák Doe figyelmét arra, hogy ő most bizony katonásan bullshitel. Megállom, hogy verbálisan hívjam fel erre Doe figyelmét, szóval ő meregetheti tányér-nagyságra hajtva rám a szemeit, én meg csak félrebiccente a fejemet, felvonom a jobb szemöldökömet és összefonom magam előtt a karomat, de a végén csak annyit mondok, hogy - Élő ember nem örülne ennek a szarnak, Doe. Szerintem még egy hajléktalan sem - ebbéli véleményem egyébként komoly és megfontolt válasz, megváltozni pedig nem fog. Ha kell, saját testemmel akadályozom meg, hogy megvegye, még ha nem is tudom, ez adott helyzetben mit jelentene pontosan. Mindenesetre én nem vagyok kimondottan jóérzésű ember, a lejobbtól meg igazán távol állok, úgyhogy be tudom vallani lelkiismeret furdalás nélkül is, hogy kicsit nevethethetnékem támad attól, ahogy az a madaras szar megtámadja Doe-t, mert valljuk be, kurvára nevetséges az egész jelenet és kicsit bűzlik a karmától is, ha akarunk ilyesmiben hinni. Én meg nagyon boldog vagyok, amikor az az izé a sarokban végzi - Szerintem meg hagyd ott, ahova dobtad, jó? - Sylvesternek is van szüksége sok mindenre, de kétlem, hogy az egy keselyű lenne, ami megannyi dolog mellett lóghat a fülén, de egyszer életemben lehet, hogy képes leszek egy gondolatot megtartani magamnak. A jó érzések mellett meg egyébként a türelemnek is híján szoktam lenni. Ami csak azért baj, mert szerintem Doe direkt szivat, meglehetősen jól ismerve a temperamentumomat, és tudjátok, egészen büszke vagyok magamra, hogy nem szakítom félbe a kis előadását a megannyi borzalmasnál borzalmasabb és haszontalanabb holmi között sétafikálva, hanem képes vagyok kivárni, amíg magától visszakanyarodik ahhoz a témához, amiről én akartam beszélni. - Nem, ezt én mondom. Verheesek tulajdonképpen sokkal kedvesebbek nálam, remélem, már észrevetted, és ha az egészségügyi állapotodról érdeklődnek, levélben, nálam, akkor arra kell következtetnem, hogy nem te vagy az év alkalmazottja, és nem élvezed ezt az egészet különösebben. Vagy furcsán mutatod ki a szeretetedet - adom elő némi túltolt drámai sóhajjal, nyilván nem ez az én műfajom, de fogalmam sincs, hogy kell ilyesmiről normálisan beszélgetni. Még sosem volt állásom (talán Doe-nak sem?) és a látszat ellenére egyikünkben sincs szerintem egyetlen érett, felnőtt csont sem.
Némi egészséges bűntudat egyébként csodákat művel az emberrel. Főleg, ha az a bizonyos ember ilyen kurvára komolyan veszi a vezeklést, mint én. Mindig igazat adok neki. Nem kérdőjelezem meg a döntéseit. Mindig rohadtul előzékeny vagyok. Válaszolok minden átkozott baglyára. Nem szólok be a cuccaira. És bármilyen hülyeséget talál ki, én alávetem magam egyetlen zokszó nélkül. És nem akadok ki, hogy rajtam röhög. De tényleg, még csak fel sem háborodok, sőt, rögtön megjegyzem magamban, hogy ez a cucc tényleg ronda és hogy senki sem érdemli meg, hogy valakitől ilyesmit kapjon ajándékba. Még Vesta sem. Sem Sylvester. Sem James. De még Dex Cambell és Bunny Fletcher sem. Legyenek bárhol is ebben a nagyvilágban. Csak fintorogva rázom a fejem, és igyekszem úgy csinálni, mintha George nélkül is eljutottam volna erre a következtetésre, de a hirtelen beállt csöndben még nem tudtam kitalálni, hogy akkor hogyan tovább. Azt hiszem, hiába költöztem össze Brutusszal és kerültem hozzá ezáltal meglehetősen közel fizikailag, még mindig elég keveset tudok róla. Ha például Philipnek kéne vásárolnom, sokkal könnyebb lenne a dolgom, mert körülbelül tíz évre előre tudom, hogy mikkel tehetném boldoggá. De egyébként is fölösleges ez a tudás a kezemben, mert neki már novemberben megvettem. Sőt, még Georgnak is. Szeptemberben. Jó, talán kicsit túllelkesültem, hogy van egy lány barátom. Mármint miért ne lelkesülne be ezer bárki. De ha én belelkesülök, akkor pláne le sem lehet lőni. Pedig ki tudja, még mindig van Georgnak egy hete, hogy kidobjon még karácsony előtt. És miért ne tehetné meg? Elég reális esélyeim vannak rá. Már sokan megtették előtte. És ettől, azt hiszem, annyira rettegek, hogy képes voltam rohadtul rágörcsölni. És ezért érint ez az egész most olyan szarul, mert mi van, ha befuccsolok Verheeseknél, őt hozom kínos helyzetbe és aztán meg tényleg szakít velem, csak úgy. Vagy talán ő is lelépik. - Verheesék tényleg neked írtak? De hát nem értem. Miért? Mármint ott vagyok szemtől- szemben, minden áldott nap, leszámítva a szombatot és vasárnapot. Miért neked mondják? Nincs felháborodás a hangomban, inkább csak értetlenkedek az egész miatt, mert tényleg nem értem, hogy miért kell éppen Georgot belerángatni ebbe az egészbe, mikor éppen attól félek a legjobban, hogy neki csalódást okozok. Mégis ki nem szarja le egyébként Verheeséket, de komolyan? Mármint leszámítva azt, hogy tényleg túl kedvesek. És én nem vagyok ahhoz szokva, hogy csak úgy felnőtt emberek, vagy bárki ezen a világon csak úgy kedves legyen. Egyszer kell kedves legyen valaki, és hát mi lesz belőle? Egy életre ráakaszkodok, vagyis amíg erőszakkal le nem ráz magáról vagy el nem hagyja az országot. - Furcsán mutatom ki a szeretetemet? Mégis hogy? De hát imádom azt a munkát, George! Jaj, a picsába. Kicsit túllőttem a célon, ugye? Indulatosan tappogok a lábammal és hogy ne kelljen folyton Georgeot bámulnom, szórakozottan turkálni kezdek a közöttünk álló kacatos ládában, ahol egy knútért remélhetőleg kincseket lehet találni. De a szagokból ítélve csak lejárt szavatosságú trágyagránátok vannak és cukorkák, amiktől állítólag agyarod nő és bevérzik a szemed. Nehéz munka egyébként megfelelő mennyiségű lelkesedést mutatni. Ne legyen a zéróval egyenlő, de ha túl sok, attól is megijednek az emberek és hát fogalmam sincs. - Bármit is mondtak, fele sem igaz, George. - Na jó, talán a fele. - De nem is értem, miért lepődtél meg, mondtam, hogy rémes bébicsősz lennék.
Doe-nak persze igaza van, az egésznek semmi értelme, onnan kezdve, hogy én beajánlottam, Verheesék meg úgy döntöttek, megvan az új pesztonkájuk, nekem ki kellett volna lépnem ebből a képből. Én valójában tényleg azt is hittem, hogy kiléptem ebből a képből. Csak Verheesék annyira kedvesek, hogy megfeledkeztem róla, mégis milyen társadalmi réteghez tartoznak. Ebben a társadalmi rétegben a „normális” ugyanis valami egészen más, mint amit a normális alatt akár Doe, akár én értünk. - Mert bár nagyon kedvesek, de ők egy ilyen világban élnek, Doe, az egyenes, szemtől szembe beszélgetések nem divatosak arrafelé – mondom ezt úgy, mintha én is annyira távol lennék ettől az egésztől, mint Doe, de hát nyilván nem vagyok, amikor leveleket kapok olyan emberektől, mint Verheesék, és ez sajnos akkor is igaz marad, ha én többnyire szeretek erről megfeledkezni. Szeretek megfeledkezni arról, kicsoda és micsoda az apám, és apa ezt nagyon könnyűvé teszi, mert nem olyan, mint a többi aranyvérű gyerek aranyvérű apja, aki rátámaszkodik a kölykeire, de csak azért, hogy agyonnyomja őket, ha nem engedelmeskednek. Apa nem ilyen. Amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy elvette anyámat, aki megint csak nagyon könnyűvé teszi, hogy megfeledkezzek saját magamról. De attól még, attól tartok, az maradok, aki. - De én ezt most nem azért mondtam, hogy aggódj miattuk, hallod? – kérdezek vissza aztán szinte azonnal, az a rémes érzésem támad, hogy nem úgy sikerült tálalnom a mondandómat, ahogy akartam, vagy hogy legalábbis nem az jött le belőle, mint amit valójában ki akartam fejezni. Amit valójában ki akartam fejezni, az az, hogy Doe-nak nem kell ezt csak miattam, vagy akár Brutus miatt csinálnia, mert ez csak egy lehetőség, és ha ez nem jó, hát majd lesz másik, mert valami mindig van, meg amúgy is, nem fogok megsértődni, ha esetleg nincs kedve kölykökre vigyázni. Merlinre, nekem sem lenne. Nem is volt. Kicsit elhallgatok, csendesen figyelem, ahogy Doe a rémes szagot árasztó cuccok között turkál, nekem nincs sok kedvem hozzányúlni, szóval csak kicsit megrugdalom a cipőm orrával a padlót, aztán a láda sarkát és megállom, hogy felhívjam Doe figyelmét arra, hogy az „imádom ezt a munkát” meg a „rémes bébicsősz lennék” nem tűnnek összeegyeztethető megszólalásoknak – Csak arra akartam kilyukadni, hogy ha nincs kedved hozzá, hát hagyd ott a picsába és segítek keresni mást, jó? – és megállom azt is, hogy bevalljam, hogy bassza meg, én csak segíteni akartam, de meglehet, valójában fogalmam sincs, hogyan kellene segítenem.
Felszakad belőlem egy olyan mindent tudó sóhaj. Egyébként meg képtelen vagyok bármi értelmeset reagálni a szavaira, mint nagy elánnal bólogatni. Rohadtul két külön világ vagyunk, és ha ott élek közöttük negyven évig, akkor sem fogok egy szemernyit sem közelebb kerülni az egészhez. Mármint az ilyen aranyvérű körök valahogy mindig kimaradtak. Még Dexteréknél is mindig feszengtem az alatt a pár alkalomkor, amikor nem a hátsó ajtón, vagy a szobája ablakán próbáltam bemászni. És Verheesék még csak nem is tartoznak azokhoz az igazán dúsgazdag körökhöz. Különben biztos, hogy nem alkalmaztak volna engem. De ettől még a különbség óriási. És még mindig beleférne csak az előszobájukba a szüleim egész lakása, ne is beszéljünk a Brutuséról. És fájni kezd a fejem csak úgy spontán, ha arra gondolok, hogy milyen két külön világban élünk. De ami azt illeti, kicsit, egészen hangyányit élvezem. Néha, mikor egyedül maradok, azt játszom, hogy én is aranyvérű kölyökként abba a házba születtem, aranyvillával a számban és szüleim meg zongoraórákra és rajzórákra járattak, illemtan leckéket adnak francia tanítók minden héten kétszer és egy kibaszott lexikonnal a fejemen járok és hajlongok egész nap. - Értem én. Hát akkor legyen. Írogassanak csak neked, ha ettől különbnek és felsőbbrendűnek érzik magukat. Kurvára nem érdekel. Így olyan kicsit mintha a titkárnőm lennél – vigyorogva megbököm George oldalát, aztán már száguldok is tovább egy másik terembe, ami sokkal sötétebb, nyirkosabb és pókhálósabb. Csak néhány neonszínben világító emberi, macska- és egérkoponya biztosítja a fényforrást. Az is csak helyenként. A legtöbb olyan régóta lehet itt, hogy már kiment belőlük az örökfény-bűbáj. - Aggódik a franc miattuk. Ha egészen őszinte akarok lenni, csak gáz volna cserben hagyni téged. Meg egyáltalán feladni pár hét után. Nem fordulok szembe, helyette kezemmel végigtapogatok pár jó poros darabot. - Meg aztán… jól van, megfogtál, kicsit tényleg aggódom miattuk. Mármint Verheesék miatt. Azok a kölykök a négyedik bébicsőszt tették lapátra csak idén. Nem leszek én az ötödik. Legalábbis nem adom egykönnyen magam. Most már egészen elszántnak hangzok. Remélem sikerül meggyőznöm valami olyasmiről, amit még magamnak sem sikerült teljes mértékben bemagyaráznom. - De ha majd tényleg nem megy, szívesen veszem a segítségedet. Bárhol, ahol hajlandóak alkalmazni zéró darab sikeres RAVASz-szal. De eleget beszéltünk rólam. Hihetetlen, hogy képtelen voltan normális vagy legalább egy hangyányit gyümölcsöző kapcsolatokat kialakítani hét év alatt a varázsvilágban. Kicsit el is bíztam magam, mert azt hittem, ha van jóstehetségem, és olyan szépen megéltem az iskola falai között, akkor majd a felnőtt életben is elboldogulok. Miután végig töröltem a port az összes bóvliról, kezembe veszek egy neonrózsaszínű többé-kevésbé világító macskakoponyát és szembe fordulok a lánnyal, a koponyát az arcon elé emelve, hogy sejtelmes fényt adjon a beszélgetésnek. A hangomat is lehalkítom. - Amúgy mikor fogod már elmesélni. Mármint hogy mi történt, tudod… most volt holdtölte. Mit éreztél? Ezt a kérdést feltettem már az előző holdtöltekor is, meg az azelőtti után is, de sosem tudtam megunni a témát. És mindig vártam, hogy most majd valami rendkívüli történik.
Doe úgy sóhajt, mint aki mindent ért és mindent tud, én meg úgy, mintha rám abszolút nem jellemző módon már most feladtam volna mindent (mert persze, Doe úgy tesz, mintha nem értené, mi a lényeg, és az lenne itt a legviccesebb, hogy akár a titkárnője is lehetnék), pedig még bele sem kezdtem. Csak az az igazság, hogy nyár óta egy egészen kicsikét olyan, mintha tojáshéjon sétálnék körülötte. Ez az egész jóslat dolog, meg a hülye bájital, amit ivott, nem kimondottan könnyítik meg az életünket, meg úgy egyébként a barátságunkat, és erőmön felül igyekszem azon folyton, nehogy mondjak valamit, akármit, amit rosszul lehet érteni, és ami miatt Doe találna magának egy újabb rossz szokást. Nem mintha ilyen kurva sokat gondolnék magamról, hogy csak miattam valami összetörhet benne, vagy ilyen könnyen törhetőnek tartanám, mégsem akarnám bántani semmivel. Végül is a barátom. Tök normális, hogy az ember így viselkedik a barátaival, nem? Annak ellenére, hogy valamiért a fél iskola azt hiszi, hogy a "menő gyerekek" közé tartozom (egyébként fogalmam sincs, ez honnan jön, szerintem csak Sylvester értett félre valamit nagyon velem kapcsolatban), valójában egyáltalán nincs sok barátom. Sőt, most, hogy majdnem mindenki elballagott már a Roxfortból, akivel jóban voltam, úgy érződik, mintha még kevesebb lenne. Követem őt a szomszédos, semmivel sem bizalomgerjesztőbb szobába, megnézek közelebbről egy világító koponyát, de nem hozza meg a kedvem semmihez, csak kicsit könnyebben tudom leplezni, hogy egészen meghökkent az, amit Doe mond - Nem mintha cserben hagynál azzal, hogy nem jön be egy munka - próbálom nagyon "mellesleg"-stílusban mondani ezt, pedig amúgy véresen komolyan gondolom, de pont hogy nem akarok véresen komoly hangot megütni ebben az egész beszélgetésben, mert amúgy tényleg egyikünk élete sem ezen múlik. - De persze, ahogy gondolod - rántom meg a vállamat megint úgy, mintha nem lenne fontos és már bánnám is, hogy felhoztam, és megállom, hogy bedobjam a RAVASZ-vizsgák témáját, melyeket akár meg is lehetne ismételni, legalábbis gondolom, ha Doe akarná, de most már nincs kedvem ilyen vasakat ütögetni. A telihold emlegetésekor mondjuk majdnem meggondolom magam ezzel kapcsolatban. Kicsit kelletlenül hunyorgok rá Doe félig eltakart, félig világító arcára, akaratlanul is végighúzom a mutatóujjamat a seben a nyakam oldalán, ami bár szépen gyógyul, már szinte csak egy csík, de valószmínűleg sosem fog eltűnni igazán. A kérdésre meg em igazán tudok mit mondani, ugyanúgy, ahogy előző, meg az azt megelőző hónapban sem tudtam. Mert azt mégis csak hülyeség lenne megpróbálni elmagyarázni, hogy kicsit néha olyan, mintha a holdfény fel akarná nyitni a heget a bőrömön, és lehet sikerül is neki, mert olyan tud lenni, mintha holdfény lenne a bőröm alatt, ami nem hagyja, hogy nyugton maradjak - Még mindig nem nagyon tudok aludni és folyton éhes vagyok. Igazi főnyeremény, megpróbálni nem leosonni a konyhába a manókhoz meg kibaszottul lehetetlen, szóval gondolhatod - ennél jobb kombó már csak az lenne roxforti diákként, ha tényleg megfertőztek volna a farkaskórral, szóval amúgy nem nagyon kéne panaszkodnom - Alig várom már, hogy végezzek itt, de komolyan.
Próbálok úgy tenni, mintha az egész semmiség lenne, és meg sem hallottam volna, amit George mondott. Mert tényleg nem kell nagy ügyet csinálni belőle, az lenne csak igazán a kínos, én mégis körülbelül cseppfolyós állapotúvá válok, mikor a „nem mintha cserbenhagynál” mondatot kiejti a száján, és picit félrefordulok a pislákoló koponya fényétől, hogy ne lássa, milyen eszelős vigyor bukkant fel az arcomon, és próbálom rendezni az arcvonásaimat, mikor újra visszafordulok. Azt hiszem ezt a témát lezártnak tekinthetjük. És igazából könnyebb lett a lelkem, most, hogy tudom, hogy ha fel is adom Verhaaséknál, akkor George majd nem fog dobni. Persze nem akarom most otthagyni Verhaasékat, de ha úgy adódna. Mert ilyen szerencsétlen körülmények mindig adódnak, de legalább már nem érzem annyira azt az átkozott nyomást, hogy megfeleljek. És ezért nagyon hálás vagyok Georgnak, és úgy érzem magam, mint egy aranyhal, akit visszadobtak a vízbe, legszívesebben teljesíteném három kívánságát. Szóval ezúttal még jobban koncentrálok a szavaira, mint eddig valaha, pedig sosem gondoltam volna, hogy képes leszek ennél is jobban ráakaszkodni valakire. - Azért ez elég szarul hangzik, gondolom örök életre lőttek a fogyókúrádnak – én, mint a konyhai beosonások éveken át regnáló királynője, megannyi kínzó kajafless elszenvedője, örömmel hallom, hogy olyasvalaki tör a babérjaimra, mint George. George, akin nem látszanak a kilók, persze. Az iróniának éppen helye van, mert már viszonylag messze járunk az eseményektől, de ha a téma szóba jött eddig, nem mindig voltam ennyire vicces kedvemben. De George egész jó abban, hogy a fel-feltörő önhibáztatásaimat könnyű szerrel eloszlassa, vagy legalábbis könnyűvé tegye azt, hogy a szemébe nézzek azok után is, hogy éppen az én jóslataim miatt került abba az erdőbe, vagy éppen Nikolai útjába. - És a sebhely? Fáj? Jobban, mint mikor Nikolai még.. khm... életben volt? Vagy nem változott semmi? Hirtelen óvatoskodás tör rám, és gyengédséggel nézek végig rajta a koponya fényében. A szavakat is úgy ejtem ki, mintha valami ősi titkokat suttognék éppen. Persze korábban már alaposan kiveséztük a dolgot, de azt, hogy hogyan viseli így hosszútávon, hogy az anyja vérbosszút állt rajta, még nem igazán sikerült megfejtenem. - Persze, most azt mondod, hogy le akarsz lépni, de közben meg tudnod kell, hogy … - itt elnémulok, mert jönne a szokásos szöveg, hogy a Roxfort a legbiztonságosabb hely, de közben mindketten tudjuk, hogy a Roxfort nem védte meg attól, hogy egy vérfarkas rátámadjon. Minden, amit ezután mondanék, csak fölösleges bullshitelés lenne, úgyhogy inkább bölcsebbnek látom elhallgatni. És másra terelni a szót. - Semmi nincs ebben az iskolában, ami itt tartana? Valami magas szőke szexisten, aki csapja neked a szelet?
- Jaaa, kínos, mi? - mondom legalább úgy, mintha olyan lány lennék - tudjátok, olyan rendes fajta lány, akit komolyan érdekel, hogy néz ki, és hajlandó vagy tenni azért, hogy máshogy nézzen ki, vagy sanyargatni magát azért, hogy máshogy nézzen ki, pedig szerintem mindketten tudjuk, hogy én nem ez a lány vagyok. A hiúságot, mint olyat, nem tudom, hogy vajon a bátyám ölte ki belőlem, vagy csak úgy egyáltalán, az aranyvérú társaságok, ahova régen még kellett fodros szoknyát, meg lakkcipőt húznom, és anya megpróbált kezdeni valamit a hajammal, ami persze többnyire lehetetlen misszió volt (mindkettőnknek, neki azért, mert persze sosem sikerült, nekem azért, mert elviselhetetlennek találtam mind a próbálkozását, mind azt, hogy kudarcot vall). Persze nem azt mondom, hogy kicsit sem érdekel az egész... csak ennyire nem érdekel, meg egyébként is folyton megeszek bármit, amit megkívánok, hirtelen csak több húst kezdtem enni, ami amúgy fura. De azért sokkal könnyebb úgy csinálni, mintha ez igazi probléma lenne, mert akkor egy kicsit nem gondolunk az igazi problémáinkra, pedig tudom, hogy vannak mindkettőnknek, és a tagadás csak akkor gáz, ha túl sokáig csináljuk. - Már nem fáj, úgy igazán. Inkább csak kellemetlen, de főleg teliholdkor. Nem hiszem, hogy bármi kihatással is lenne a dologra, hogy... - nem mintha ne tudnám kimondani a nevét, azért mégsem a kibaszott Sötét Nagyúrról van szó, mégis vennem kell egy nagy levegőt - ... hogy Nikolai megdöglött - és bár hazudnék, ha azt mondanám, ennek kicsit sem örülök, valahogy mégis olyan kellemetlen íze van a számban a "döglött" szónak, mert a halottaknak elvileg kötelező jelleggel kijár valamiféle tisztelet, de nem igazán tudom, hogyan lehetne tisztelni valakit, aki akár meg is ölhetett volna, vagy tönkretehette volna életed hátralevő részét. Meg valakit, aki a családodra is potenciálisan veszélyt jelenthetett volna. Bárki bármit mond, nem nagyon lehet tisztelni ilyesvalakit, azt hiszem, csak a velem született jó érzés és a megszokás nem hagyja, hogy igazán örüljek ennek. Nem mintha bármi tényleg megváltozott volna. Talán csak jobban alszom - már amikor nem telihold van - Nem változott semmi - nem igazán válaszolom ezt, inkább csak megismétlem, amit Doe mondott, ahogy elfordulok tőle és céltalanul indulok meg egy másik polc felé, mintha hirtelen eltökéltebb ajándékvadász segítő akarnék lenni, mint eddig, de valljuk be, nem nagyon fogok fel semmit, ami előttem van, és fogalmam sincs, ki vásárol egy ilyen helyen. Meg mit - Mármint, nem úgy, változott egy csomó minden, csak úgy érződik, mintha nem - aminek nem tudom, van-e bármi értelme is, pont ebben a stílusban mondom, aztán csak megállok valami fura macska figurát taperolni, és aztán örülök, hogy mégis inkább úgy teszek, mintha ez érdekelne, mert így Doe-nak nem kell szembesülnie azzal, hogy egyszerre akarok röhögőgörcsöt kapni, meg vagyok hirtelen kurvára zavarban. - Aha, mert pont az a csaj vagyok, akinek szőke szexistenek teszik a szépet, akikkel csak a Roxfortban lehet találkozni. Ismersz te egyáltalán bárkit a suliban, akire illik ez a leírás? - sejtem persze, hogy Doe azért állatira nem szó szerint mondta, amit mondott, de ennél leragadni megint csak sokkal könnyebb, mint a nyomorúságos valóságommal foglalkozni, ami sok jót ezen a fronton sem tartogat éppenséggel - Kettőnk közül még mindig te vagy a pasi mágnes - minden rosszindulat nélkül.
Kezdőlap
