Hagyom, hogy a hideg víz leáztasson, csendben, lefelé fordított fejjel figyelem csak, ahogy lecsurog, hogy miniörvényben eltűnjön a fémlefolyó rácsai között. Egy rakat sárral együtt, amivel tele vannak mind a kezeim, mind a lábaim, úgy tűnik, valahol elhagytam a cipőmet. Meg az ingem ujjainak nagyját. Meg valószínű a pálcámat is elhagytam volna, ha magammal viszem. Más veszteség egyelőre nincs, mindenesetre abból, hogy még mindig röhögök, megállapítom, hogy nem én ittam le Freyát és Lancet, bár gőzöm nincs, hogy kettejük közül ki nyert. Nekidőlök a falnak, és szemügyre veszem még egyszer az enyhén vérző karcolások egyikét a lábszáramon.
Annak ellenére, hogy a tanáraim szerint én vagyok hármunk közül a legokosabb, és még egy prefektusi jelvényt is rám sóztak, egyáltalán nem vagyok mindig megfontolt, intelligens. Istenadta tehetségem van hozzá, hogy hülyét, bohócot csináljak magamból, a mai dolog nem is volt kifejezetten különleges. Talán az az oka, hogy elsősként túl sokat hallgattam, hogy én vagyok a stréber, hogy elkényeztetett vagyok, ami nem meglepő azt figyelembe véve, hogy én vagyok a legfiatalabb testvér. Talán csak rájöttem, hogy hiába értek mindent jól, hiába vannak álmaim, céljaim, hiába a lényem egyik legfőbb motivációja, hogy fejlődjek, nem akarok emlékek és történetek nélkül maradni. Nem akarok olyan lenni, mint Edgar, aki nem tudott nekem soha semmit mesélni a Roxfortból- csak tanult, kajált, awkward volt, és kifarmolta a jegyeket az aurori kollégiumhoz. Ha rá is megy a jövőm egy kis szeglete, én nem adok fel annyit a jelenből.
Nem tudom biztosan, hogy mikor szereztem a karmolásnyomokat a karomon, de majdnem biztos vagyok benne, hogy Freyától vannak, aki még egy hétig Lancelnél fog csövezni. Annak ellenére, hogy sok szempontból teljesen különbözőnek tűnünk, és látszólag csak a kviddics köt össze minket,  ő az egyik legjobb barátom. Ő az a lány, akitől minden fiús anyuka félti a fiát, még akkor is, ha ez az egész csak barátság- nem állítom, hogy egyszer sem volt róla olyan gondolatom, de nem jutott soha eszembe, hogy próbálkozzak nála, még akkor sem, amikor tizennégy évesen mindhárman meztelenül úsztunk éjjel a tengerben. Más szempontból persze talán ő az, aki belerángat a hülyeségekbe, bár néha már nem vagyok biztos benne, hogy esetleg nem fordítva történik-e ez. Ő ritkán alázza le magát annyira, mint én.
Hatodik évemre prefektus vagyok, a Griffendél hajtója, népszerű a barátaim között, remek jegyeim vannak, és ha nem is tökéletesen, de elsajátítottam az animágiát minimális segítséggel. Ha én is auror akarnék lenni, valószínű viszonylag könnyen bejutnék a Kollégiumba, ahogy a nővérem és a bátyám is, de nem vagyok biztos benne. Ahogy megszagolom az aberdeeni varázsszappant, eszembe jut, hogy még mindig nem tudom biztosan, hogy mit akarok. Talán túl kapzsi vagyok hozzá, hogy csak egy dologra vágyjak. Valahogy mindenhez akarok érteni, mindent akarok, pedig tudom, hogy előbb-utóbb választanom kell magamnak egy utat. Egy olyan utat, amit azokkal az emberekkel járhatok be, akiket szeretek.
Felszisszenek, ahogy belekenem a szappant a sebeimbe. Nem elég mélyek hozzá, hogy igazán fájjanak, vagy hogy fertőtlenítést igényeljenek, de akaratlanul is eszembe juttatják az estét, amit Lancelot mellett töltöttem elsőben, amikor csúnyán elvágtam a tenyerem, és mivel mindketten félénkek és hülyék voltunk, csak reggel kísért el a Gyengélkedőre, amikor már nagyon begyulladt, és az az napot már ott is töltöttem. Akkoriban kezdtem el összenőni Lancecel, akit eleinte idiótának tartottam, mert nem értettem, miért nem ért semmit vagy tud semmiről- csak később jöttem rá, hogy az alig pár háznyira élő mugli család tagja, akit talán még láttam is néha-néha elbiciklizni régen. Én, ő és Freya szétszedhetetlenek vagyunk azóta, és már nem egyszer kerültünk szarba egymásért, vagy mutattuk meg egymásnak a legrosszabb oldalunkat. Kevés dolog van, amit még nem láttunk egymásból. Kevés dolog van, amit nem tennénk meg egymásért- az egyik, úgy tűnik, az, hogy hazakísérsz egy részeg kecskét bebaszva egy hűvös nyári hajnalon.
Ahogy a víz hidegebbé válik, libabőrössé változtatva a bőrömet, eszembe jut, amikor egy edzés után egymással szembelévő fülkékben zuhanyoztunk Lancecel. Talán tizenkét évesen láttuk egymást először meztelenül, több dolgot is együtt fedeztünk fel magunkon, ahogy beütött a serdülő kor, és megbeszéltünk mindent, de akkor abszolút a semmiből jött a felismerés, hogy vonzódok a legjobb barátomhoz. Biztos észrevette, hogy beszélgetés közben el-elcsuklik a hangom és felgyorsult a légzésem, de nem szólt semmit. Azt persze biztos nem tudta, hogy őt néztem közben, és hogy most is miatta van erekcióm. Furcsa ez az egész, biztosan nem vagyok meleg, mert tudom, hogy bejönnek a lányok is. Néhánynak bejövök én is, de hiába tudom, hogy így van, sehogy nem tudom követni a Freya által javasolt taktikát randikon azt illetően, hogy csak kussoljak és hagyjam, hogy megtörténjen. Mindig borzalmas voltam emberekkel. Ez az egész faszság meg csak még komplikáltabbá teszi az életet.
Megérintem magam, de néhány mozdulat után inkább kinyitom a zuhanyzó ajtaját, hogy vizesen-csúszkálva a vécéhez sántikáljak, felhajtsam a deszkát, és elegánsan belehányjam a tegnapi kaja-pia hibrid gusztustalan maradványait a vécébe. Felfelé is éget, könnybe lábad a szemem, és úgy érzem, hogy ezúttal vége, ezúttal tényleg meg fogok halni. Valahol mélyen azért tudom, hogy ez az érzés jelenti, hogy nem fogok, hogy élek. Élek.