Ha azért fizetsz a Zsebkoszközben, hogy végre valaki alaposan megkeféljen, akkor végül is már csak-csak elkap valamiféle bágyadt csodálkozás, mikor a színház szertárban az a nő lecsutakol, miközben az előadásról csivitel, hogy mennyire tetszett neki, te pedig azokról a muglikról kérdezed, akikről mesélt a múltkor, hogy találkozni fog velük, és próbálod valami illedelmes mederbe sodorni a beszélgetést, hogy ne egyből arra térj rá, hogy sikerült-e szereznie ketamint, ami olyankor különösen nehéz, ha a kapcsolatotok kizárólag abból áll, hogy hónapok óta ígérgeti, hogy szerez neked majd ketamint. Nem tudod egészen pontosan persze, hogy mit tenne az veled, de hetek óta fáj a hátad – mind a kettő! –, na meg ott van az is, hogy ő például nem fog veled semmi olyat sem tenni (jó, azért ne legyünk túl kemények vele, hol találni bárki mást, aki hajlandó lenne szárazsampont kenni a seggedre?), szóval akkor… ezek után mi a ketamin? Nem pont ez kell egy fájó, összetört szívre? Mármint, valami mugli, valami ismeretlen, valószínűleg meg fog ölni, és mikor végül szóba hozod, akkor egy kis részed reménykedik, hogy most végre igazán aggódni kezd érted, és próbál inkább erről az egészről lebeszélni, mert nem akarja, hogy bármi bajod essen. De végül is csak az árat mondja, te persze sokallod a dolgot, ugyanakkor nem egészen sikerült elsajátítanod a pénzzel kapcsolatos számokat. Ha, mondjuk, egy fecskecsapatról van szó, abból nem sok a tíz (mármint ha tíz fecske van egy fecskecsapatban), de ha valamiért fizetni kell, és legalább tízet, akkor szükségszerűen úgy érzed, hogy épp átvernek.
Azért persze kifizeted.
Aztán persze, hogy átvert.

Azzal szoktad vigasztalni magad, hogy a színház amúgy is bezárt volna a háború alatt – előbb vagy utóbb –, meg hogy békeidőben is lehetetlen eladni a kultúrát, hiába vagy őstehetség (soha senki nem mondta még rád, hogy őstehetség lennél, te is csak akkor mondod magadnak, ha senki nincs ott, hogy hallja), és Doll is örült, hogy végre elutaztok kicsit.
Doll-t azzal szoktad vigasztalni, hogy például a ketamin is csak arra jó (ezen a ponton ki kéne mondanod, hogy köze sem volt  a ketaminhoz), hogy abba az abszolút vallásos mély őrületbe kergesd magad vele, aminek a végén ott lesz Bacchus, és hogy ebben sokkal de sokkal több a szent tisztelet, mint a színjátszásban, de Doll inkább játszani akart, semmint hogy a dél-francia vidéken (még mindig messze a Riviérától) naphosszat süttesse a hasát (nincsenek emlékeid arról, hogy valaha napfényben láttad volna). Doll-t nem érdekelte Bacchus a trip végén, meg igazából téged sem. Akkor sem ment volna segíteni rajta, ha egyszer hónapokon át egy mondatot nem tudtál értelmesen végigmondani a szertől, amit a kurva – ó, bár inkább kurva lett volna! – adott.

Arról szoktál álmodozni, hogyha majd véget ér a háború, visszamész Angliába Doll-lal, és akkor majd végre befut valahová a karrieretek, és az embereket hirtelen elkezdi érdekelni az a szar, amit a színpadon műveltek.
Azt mondjuk tudtad, hogy sohasem fog senkit sem érdekelni az a szar, amit a színpadon műveltek.
Arra mondjuk nem magadtól jöttél rá, hogy sohasem fog senkit sem érdekelni az a szar, amit a színpadon műveltek.
Aztán egyszer csak végetért a háború, te pedig, ahogy megálltál a régi színház előtt, kissé eltátott szájjal bámultál magad elé, miközben egy patkány kiszaladt a bedeszkázott ablakon, és hirtelen baromira elkezdett zavarni, hogy az utcán mindenki téged bámul.