Nem azért látogatom minden áldott csütörtök este Mrs. Pottert, mert minden egyes alkalommal nagyobb és nagyobb duplacsokis kondért süt nekem.
Nem is azért, mert a kertet hanem elárszatanák a goblinok, pipitérek és egyéb pitiáner kis élősködők.
Nem azért, mert tejeskávét kortyolva együtt sztorizgathatunk a régi szép időkről. Hogy milyen volt még mielőtt Lily Evans eltűnt. Vagy mielőtt a férje meghalt.
Nem azért, mert búcsúzáskor mindig telepakol lejárt szavatosságú kozmetikumokkal, amiket nem lehet már forgalomba hozni, de a minősége egyébként kiváló, legalábbis Sirius szerint a kézkrémek és thesztrál trágyás arcpakolások hibátlanok. Ami azt illeti én a főnixkönnyszérumra esküszöm, ami amellett, hogy hidratál, elmulasztja a székrekedést, ami mostanában mintha együtt járna holdtöltékkel, és Sirius szerint a lábaszagomat is enyhíti, aminek egyébként mindketten nagyon örülünk, szóval ez olyan kínai balzsam szerű csoda. A Potter házaspár méltatlanul népszerűtlen terméke.
Nem azért vagyok itt ismét, mert valami ostob bűntudt gyötörne, amiért gyakorlatilag itt éltem le a fél életemet, aztán egyszer se szó, se beszéd leléptem.
Úgy, mint James nem sokkal utánam.
Nem azért vagyok itt, mert hiányzik az anyai ölelés, és végképp nem azért, mert pótolni akarom azt a sok kis űrt az életemben, ami lassan egy hatalmas fekete lyukká növi ki magát és beszippant teljesen. Nem azért, mert Mrs. Potterrel valahogy mindn könnyebb, mint a saját szüleimmel, akik nem értik, miért olyan rövid életűek a munkahelyeim, mikor még Peternek is stabil munkahelye van a Roxfort óta, vagy hogy miért élek Sirius Blackkel, kvázi nyitott kapcsolatban 1980-ban, egy háború kellős közepén, de főleg London kellős közepén, amikor az ingatlanárak az eget verdesik és amikor nyilvánvalóan nem engedhetem meg magamnak. Tehát nyilvánvalóan kitartott vagyok. És nyilvánvalóan nem azért járok minden csütörtök este Mrs. Potterhez, mert Sirius elől menekülnék, mert a kitartottja vagyok és ez azóta méginkább érződik, hogy látszólagosan (mondja ezt ő, de ki tudja már, hogy mit hiszek el és mit nem) visszatért szeretett családjához. Igen, Blackékhez, akik természetesen tárt karokkal fogadták, és már alig várják, hogy megházasítsák (jó, erről sem tudok semmit, de ez ilyen aranyvérű berögződés, egy átkozott tikk, hogy ezek mindig házasodnak.
Nem vagyok egyáltalán ideges, mikor átlépem a küszöböt, nem rángatózik minden idegszálam, és nem kínoz a csoki utáni vágy, nem álmodozom cukorkómáról, egy utolsó pokoli mennyországról, mielőtt átváltoznék, főleg, mikor rájövök, hogy valami nem stimmel. A ház szokatlanul sötét és csendes, és friss sütemény illata sem érződik a levegőben. Csak alkohol és többhetes izzadságszag,  mintha Mrs. Potter befogadott volna pár útszéli csövest. De persze megpróbálta valahogy a szagot semlegesíteni és az egészet telefújta valami levendulás pacsulival, amitől az egész az érzékeny szaglószerveimnek és a folyton korgó gyomromnak túlságosan sok. Émelygés kerülget és valószínű, hogy ki is dobnám a rókacsaládot, ha előbb el nem botlok valami kellőképpen nagy és puha testben (ez utóbbit különösen értékelem, amikor éppen rajta landolok). Az meg hangosan felnyög, én meg valami sikkantásszerű hangot hallatok, még mielőtt meg mernék szólalni.
- Baszd meg, James, kérlek mondd, hogy nem te vagy az. Nagyon ajánlom, hogy ne te legyél az, különben esküszöm, hogy megverlek.
A pálcám után nyúlok, és egy lumost mormolva egyenesen az arcába nyomom a fényt, direkt remélve, hogy kisütöm a szemét, de közben másik kezemmmel úgy kapaszkodok valamelyik alkarjába, mintha attól félnék, hogy kámforrá válik ismét.

Azt hiszem, anya végső soron dühös volt rám, és ezt azért kell nekem így kimondanom, mert ő sosem tenné szóvá nekem.
- Azért örültem volna, ha legalább…
Jó, erről ennyit.

Anya hajnalban kelt, egyedül reggelizett, délben volt, hogy vendéget hívott ebédre. Azokat az öreg hölgyeket a klubból, akik mind ugyanazt a parfümöt használják. Egy ideig szentül hittem, hogy ez az úgynevezett tipikus öregnéni szag, de aztán a világ kitárult, én pedig a magam kárán és megannyi más öregasszonyon keresztül megtanultam, hogy anya barátnőinek azért van mind ugyanolyan illata, mert anya ugyanazt a parfümöt adja nekik évről évre ajándékba. (Azt hiszem, a gondolatmenet teljessége érdekében ide kéne idéznem néhány szót azoknak az öregnéniknek a szagáról, akiknek anya nem szokott parfümöt ajándékozni, de korunk zavaros világában egyre kevesebb esélyünk van megöregedni, hát akkor mi értelme van megbarátkozni a maradék kis időre az öregemberek szagával?) Én valamikor délután keltem, és az ottmaradt parfümillatban egyedül ettem reggelire a maradékból, amit anya barátnői meghagytak. Evés közben kibámultam az ablakon, és azokra az időkre gondoltam, amikor rosszra fordult minden.

- Tehát azt akarod mondani, hogy bebörtönöztek. – Anya, mióta apa meghalt, visszaszokott a cigarettázásra. A fekete ruháival és a szipkájával (meg azzal a bársony köntössel, amit nem rég vett, és azt hiszem, lehetett volna csak egy picivel sötétebb bordó) úgy nézett ki, mint a húszasévekből valami madame.
- Igazából fogházbüntetés volt.
Délután együtt kávéztunk, miközben elszívtam előle a cigarettáit. Az idő egy részében próbáltam megértetni vele a régi mugli börtönök és a mai fogházak közötti különbséget, de azt hiszem, nem jártam sikerrel, és anyám most már örökké abban a tudatban fog élni, hogy egy sötét, középkori cellába zártak, ami egy pincében volt, és az elmúlt hónapban csak a cellák hosszú folyosója végén lévő képkeret üvegéből visszatükröződő napfény érte az arcomat. (Az üveg mögött a képen pedig nyilvánvalóan Sztálin volt, mert anyám a mugli világ rosszabb részeit automatikusan a keleti kommunizmushoz kötötte.)
Az idő egy más részében pedig olyasmiket kérdezett, hogy
- És mit akarsz csinálni most? Sokáig maradsz? Itt maradhatsz, ugye tudod? Szerzel végre valami munkát? A postád a szobádban van, nem akarod elolvasni?
Mégis, leginkább azzal vertük el a napjainkat, hogy nem beszéltünk arról, hogy milyen kibaszott üres a ház apa nélkül. Vagy csak ő üres nélküle, én pedig valami egészen más miatt ürültem ki.
A szobámban viszont nem tudtam megmaradni. Vagyis pár órát eltöltöttem ott, míg a régi plüssök és a Petertől kapott Playboy magazinok (ilyet miért csak a muglik csinálnak?) és a porlepte seprűm és a törött szárnyú cikeszem szorongató közelségétől fuldokolni nem kezdtem, utána minden este más szobában aludtam. Jobban mondva minden este más szobában próbáltam elaludni.
Legutoljára a nappali maradt. Anya már rég aludt, én pedig gyertyafénynél régi fénykép albumokat néztem. Az italszekrényből elloptam apa valamelyik régi whiskyjét (apáé még az?), a fénykép albumban pedig találtam egy képet anyáról és apáról, mikor körülbelül annyi idősek lehettek, mint én most, és anya pont olyan vörös köntöst viselt, miközben megölelte apát, mint amilyenben a lakásban rohangált. Akkor aztán annyi whiskyt ittam, hogy ne emlékezzek, mit csináltam ezek után.

Valamivel később egy térd az oldalamba állt.
- Aú – nyögtem, egy pillanatra kinyitottam a szemem, aztán pedig a hirtelen fénytől összeszorítottam. Aztán, mikor elért a tudatomig, kinek a hangját hallom, megint kinyitottam a szemeim, hogy jobban megnézzem a hang tulajdonosát, csak hogy: fény. Maradt a hunyorgás. – Mi – annyi, annyi mindent meg akartam kérdezni, de mégsem ment egyebet kinyögni, minthogy – van?

Ha még számított volna, hogy éppen péntek van-e vagy vasárnap, vagy ha még egyáltalán számon tartanám a napok, hetek, évszakok múlását, akkor pontosan tudnám, hogy mikor és egészen pontosan mennyi ideig könyörgött nekem James, hogy jöjjek vissza. De az rémlik, hogy milyen makacsul elhatároztam magam, hogy a jelenlétemmel sokkal többet ártok, mint amennyt használok azoknak, akiket szeretek, és senki sem tudott volna meggyőzni ennek az ellenkezőjéről. Vagyis pontosabban de, valaki meg tudott erről győzni, de valljuk be, hogy még maga Sirius sem járt volna sikerrel, ha éppen nem vallok olyan csúfos kudarcot a vérfarkasokkal.
Zavaros idők voltak. És akkor még ott volt bennem az ostoba kalandvágy és a kíváncsiság, hogy milyen lehet folyton részeg vagy épp másnapos fickókkal és lányokkal élni, akik a dezodort és a sampont hírből sem ismerték és előszeretettel mászkáltak pucéran, mikor röpködtek odakint a minuszok. És nem, még véletlenül sem tartanak 44%o-snál nagyobb kakaótartalmú csokit.
Sirius bezzeg sosem hagyja, hogy túlságosan megnőjenek a körmeim és mindig ragaszkodik ahhoz, hogy minden második nap ő borotváljon, ami miatt egyébként most szégyellem magam, ahogy amiatt is, hogy cserben hagytam Nikolait. Az utolsó emlékem róla az, hogy whiskybe fojtja bánatát és akkor megfogadtam, hogy nem hagyok mégvalakit az alkoholba belepusztulni és mert James egyértelműen bűzlik a piától, és mert iszonyatosan szomorú a látványa, már amennyit látok belőle a pálcám fényénél. Olyannyira, hogy végül megunom a kínzását és eloltom a pálcám hegyét, de csupán azért, hogy ránk boruljon a sötétség újra és én minden megbánás nélkül térdelhessek bele  a lépébe vagy a májába. És egyetlen jól irányzott mozdulattal elvágjam a Potter vérvonalat a könyökmmel. Mire motyogok valamit, ami akár bocsánatkérésnek is dekódolhat, ha nagyon akar, pedig nem is állhatna messzébb a bocsánatkérésről.
Addig dögönyözöm így Jameset, amíg végre kapok egy olyan pontot, ami nem nyöszörög, de lehet, hogy időközben csak elájult.
A sötétben teszek egy kísérletet arra, hogy megnézzem, még lélegzik-e, de  ez a mozdulat is balul sül el, ezúttal nem szánékosan, és ujja felszalad az orrlyukába, éppen csak egy picit, de az éppen elég ahhoz, hogy végül felkapcsoljam a fényt a szobában, de csak éppen takaréklángon. Még az hiányzik, hogy Mrs Potter felébredjen és meglássa, hogy az egyetlen utolsó élő rokonán terpeszkedek, aki látszólag öntudatlan állapotban van.
Végül kvázi lovagló pozícióba helyezkedem, nem mintha attól tartanék, hogy ebben az állapoban bárhova is hopponálna de mi van, ha elszublimál vagy csepfolyóssá válik és lecsorog az ereszen? Aztán csontos hosszú ujjaim közé veszem a borostás állat és nagyon közelről tanulmányozom, mint valami különlegesen veszélyes ereklyét.
- Azt hittem, börtönben vagy. Megszöktél? – szólalok meg végül, és nem teszem hozzá, hogy hogyan jutottam ennek az információnak a birtokába, semmi rosszallás vagy felsőbbrendű hangmen, cask egyszerű ténymegállapítás és persze a sértődött arckifejezés, ami tulajdonképpen már a védjegyemmé vált.

Az, hogy Remus Lupin keltsen fel engem az éjszaka közepén, már eleve szemben áll mindennel, amiben hiszek. (Ja, de várj csak, menő vagyok, és nem hiszek semmiben – de hoppá, a semmivel szemben pont a minden van, akkor végül is az előbb sem mondtam baromságot, nem? Várj, várj megint, most jobban belegondolva…) Az első gondolatom az volt, hogy ez például fordított felállásban sokkal hihetőbb lenne.
Á, a francokat volt ez az első gondolatom!
Szóval először is jobban érdekelt, hány óra van. (Nem tudtam meg.)
Utána nyöszörögtem picit az oldalamból sugárzó tompa fájdalomtól. (Akkor még nem sejtettem, hogy később rosszabb lesz.)
Picivel ez után a másnapomra gondoltam, meg hogy vajon mekkora lehet. (Felejtsük el, hogy a másnapra léteznek állapot- és mértékhatározók.)
Csak ezután tettem fel magamnak a legfontosabb kérdést: mi a francot kereshet itt Remus?
Én például nem szóltam nem csak neki, de eddig még senkinek sem, hogy visszatértem volna. Nem is annyira a büszke sértettségem miatt, hanem mert… ó, a fenébe is, akkora nihilista fasznak tűnnék, ha azt mondanám, hogy nem láttam értelmét, ugye? Pedig, azt hiszem, valahogy tényleg erről van szó, hónapok óta nem beszéltem senkivel, akihez elvileg visszatérhettem volna, és habár a szó klasszikus értelmében nem voltam haragban senkivel, a gyakorlat mégis inkább azt mutatta, hogy mikor egy ponton már nem találsz erőt magadban arra, hogy egy aránylag fontos levélre érdemben válaszolj, vagy mondjuk a te leveleidet hagyják válasz nélkül, onnan már nem könnyű a fonalfelvétel.
Most mit lehet csinálni? Folytatni mindent onnan, mintha mi sem történt volna, vagy mondjuk felkoncolni a másikat a lehető leglassabban, de a lehető legtöbb fájdalommal?

Egyébként mindez a gondolatfolyam egész gyorsan végigcikázott a fejemben (ami a másnapomat nézve egész figyelemre méltó). Még nem rúgott (rúgás volt ez?) tökön, mikor végül is felötlött bennem, hogy lehet, hogy azért van itt, mert ki akar nyírni.
Aztán, látod, ha elég jól célzol valaki golyóira, akkor legalább attól meg tudod kímélni őt, hogy az életéért kezdjen aggódni. Ha gyerekeid többé úgysem lehetnek, akkor már minek, nem? Vagy legalábbis az ágyéktól valahogy a szív felé sodró éles fájdalom eltompítja a túlélési ösztönöket, szóval már jóformán rezignált nyugalommal vettem tudomásul, hogy felnyúlt az orromba, valószínűleg azért, hogy kitépje az agyamat (az ókori múmiáknak is így szedték ki az agyukat, mielőtt mumifikálták volna őket). Csak jóformán, mert a fájdalomtól persze egy darabon még nyöszörögtem, utána pedig arra koncentráltam, hogy mindettől könnybe ne lábadjon a szemem, legvégül pedig arra jutottam, hogyha jobban belegondolok, végül is annyira nem vészes maga a fájdalom, sőt, sokkal inkább csak felkúr, hogy váratlan mértékben és váratlan helyeken csap le.

Mondjuk aztán más is volt, ami felkúrt, ha nem foglal majd le, hogy felkúrt képet is vágjak hozzá, ahogy Remus megragadja az államat, majd kifejtem jobban.
- Ha nem szállsz le rólam azonnal, rád fogok hányni – veheti tőlem garanciának vagy fenyegetésnek is. – A picsába is, nem börtönben voltam! Ezt anya mondta?

A borostás áll egyébként különös látványt nyújt. Megszoktam mindig, hogy a társaság legszőrösebb  tagja én vagyok. Érintésre is elég furcsa, ezért egy pillanatig, mikor éppen elbambulok, csak úgy önkéntelenül is cirógatni kezdem. Mintha a sajátom volna, de közben a tekintetemet egyre mélyebben és elszántabban fúrom az övébe. A kivallatás még alig kezdődött és nekem rengeteg kérdésem van. Biztos akarok benne lenni, hogy mindenre őszintén válaszol és persze abban is, hogy nem rúgok be a puszta leheletétől. Ez utóbbiért nem tudok azonban garanciát vállalni. Legszívesebben kisuvickolnám a fogait és órákig öblögetném aztán a száját, de ahhoz fel kéne állnom és nem vagyok biztos benne, hogy mire visszatérnék, még mindig itt feküdne. Szóval beérem azzal, hogy látványosan fintorgok és igyekszem minél kevesebbszer levegőt venni.  De aztán minden erőlködés hiábavalónak bizonyul, mert vagyok annyira tapasztalt már a témában, hogy tudjam, nem csak úgy kamuzik, tényleg lehány, ha egy módja van rá.
Szem forgatva, kelletlenül kászálódok le róla, de legalább cserébe i-sz-o-ny-ú l-a-ss-a-n és végig rajta tartom a tekintetemet, mint a sasszemű szomszéd néni, aki egész éjjel a kukucskáló előtt áll és arra vár, hogy mikor tántorogsz haza részegen, hogy aztán másnap anyádéknál jól beáruljon.
- Lehet. Fontos ez egyáltalán?
Az egészben az a szép, hogy itt elvárom tőle, hogy őszinte legyen, de közben nem vagyok képes egyenes választ adni neki. Csak hát az egész olyan fura, még a végén félreértené ezt az egész kapcsolatot. Pedig kezdetben tényleg csak azért jártam ide, hogy a holdtöltéket és az utána következő napokat átvészeljem.  
- Igen, ő mondta. De akkor most azt akarod mondani, hogy az egész vaklárma volt? Nem is voltál börtönben? Akkor mégis hol mászkáltál?
Tényleg én vagyok kb. az utolsó, akinek joga van így, éppen ezzel a hangsúllyal kérdőre vonni. Talán ezt az egész börtöndolgot csak azért találta ki Mrs. Potter, hogy valami elfogadható magyarázatot találjon arra, hogy James miért szarik a fejünkre. És hát én meg minden további nélkül elhittem. Mert el akartam hinni.
Valami szúró, fojtogató érzés szorongatja a torkom. Tehetetlenül tátogok, és szinte kényszeresen csavargatok egy tincset a tarkómon.  
Annyi kérdésem van. Hol volt, amíg mi Lily Evanset kerestük gőzerőkkel? Hol volt, amikor az apja meghalt? Hol volt, amikor minden kilátástalanná vált és elképesztően melankolikussá. Mikor akart szólni, hogy visszajött? Akart-e egyáltalán szólni? Volt-e meleg zoknija és tényleg képes volt-e ennyi hónapon keresztül szemét kajákat enni, ahogy azt éppen elképzelem róla. De végül csak egy valamit sikerül kiböknöm.
- Nálad van az az átkozott térkép?
Valójában ez kéne az utolsó dolog legyen, ami miatt aggódom. Én voltam az első a sorban, aki hetedéven azért téptem a számat, hogy adjuk tovább valamelyik arra méltó alsóéveseknek. Egy kicsit titkon abban reménykedve, hogy valamiképpen elismerik a zsenialitásunkat, hogy nyomot hagyjunk és nem csak a hetedik emeleti fiú wc-ben állított emlékplaketten, mint a távolvizelés bajnoka (kéz nélkül) 1977-ben (jelzem megvédtem azt a címet a rákövetkező két évben is).  
Szóval a többiek persze arra szavaztak, hogy maradjon nálunk és majd passzolgatjuk egymásnak, de hát kérdem én, mi értelme van ennek az egésznek, ha soha többé nem megyünk vissza a Roxfortba?
- Ugye még nálad van és nem szórtad el valahol a fergeteges kalandjaid közben?
Valójában nem is érdekel az a térkép, de annál inkább azok a fergeteges kalandok, amikről normál, szarkazmus mentes hangnemben és kertelés nélkül túlságosan kínos lenne kérdezni.

Mint mondtam, annyira elfoglalt, hogy véletlenül se keveredjek veszekedésbe anyával, hogy kénytelen voltam napokon át kizárólag a semmiről beszélni vele, és elütni pár hümmögéssel az esetleges életben való terveimmel kapcsolatos kérdéseit, azzal együtt pedig mániákusan igyekeztem valahogy nem egyszobában maradni vele, vagy legalábbis nem sokáig (ha mégis sikerült, akkor rágyújtottunk, ő teákról beszélt, én az időjárásról, miközben mindketten átkozottul untuk a témát), hogy aztán végül ne jöjjenek szóba az igazán fontos dolgok, amikkel egyébként érdemes tisztában lenni.
Kivel mi van?
Ki hogy van?
Az még mindig eltűnt?
Az még mindig halott?
Az tényleg meg fog halni? (Ez egyébként a politikai viszontagságok miatt ugyanannyira elsüthető kérdés, minthogy ugye az ismerősi körének nagyrésze már tényleg csak évekre van a száztól.)
Nem mintha ne lenne bátorságom ehhez az egészhez, inkább csak arról van szó, hogy hellyel-közzel tudom, hogy miket mondana az ilyesmi kérdésekre, és már így is elég nyomorultnak tűnik a helyzet ahhoz, hogy aztán ne akarjam az ő szájából is hallani.
Vagy hát nézd csak, azért mégsem vagyok tévedhetetlen, mert arra például tényleg nem mertem volna gondolni, hogy Remus Lupin felbukkan az éjszaka közepén nálam, illetve nem is pont nálam, de AZ ANYÁM HÁZÁBAN. Félig viccként tettem fel ugyan a kérdést (mert túrjanak az orrodon keresztül az agyadig, rúgjanak tökön, öljenek csak meg, akkor sem engedheted meg magadnak, hogy ne legyél legalább félig vicces – már ha olyan kifinomult humorod van, mint nekem, tehát az a fajta, ami tulajdonképpen soha nem is nevettet meg senkit, de hé, én legalább jól elszórakozom rajta életem belső narrálása közben, és ha már csak ennyi maradt nekem, hát akkor ebből már nem engedek), de a válasza alapján ez közte és anyám között valami tartós és hirtelen bizalmasabb kapcsolatnak tetszett, mint amire épp gondolni akartam. De nézd, ha már anyámnak nem tudom megmagyarázni, hogy mennyire félreérti a helyzet komolyságát (pedig fejben már kitaláltam, hogy kéne, és így mondanám, hogy anya, tényleg nem gond, máskor is törtem már be házakba, nem az én hibám volt, hogy most elkaptak), Remus-szal még megtehetem, még ha mondjuk szívesebben lehánynám inkább, minthogy most hirtelen magyarázkodni kezdjek neki. Vagy esetleg megölelném. Vagy esetleg… nem várj, döntöttem, nagyobb részt tényleg megölelném.
- Izé, nem voltam ott sokáig. Meg… nem úgy néz ki a dolog, ahogy gondolod, nem volt ott Sztálin arcképe a falon – kicsit furcsán mondtam ezt, az embernek gondja van a szavak precíz kiejtésével, ha egy kéz lefogja az állát és összenyomja az arcát.
Aztán lekászálódott rólam, én pedig felültem, nos, félig felültem, hátul a könyökömmel támasztottam meg magam, aztán pedig nagyokat pislogtam mind rá, mind a szobában lévő fényre. Nem tudom, a kettő közül melyiknek a látványát ment nehezebben megszokni. (Logikusan nézve persze inkább a fényét, mert ha a fény nem lenne, Remus-t se látnám, TUDOMÁNY, GYEREKEK.)
- Elmondom, hol voltam, ha te is elmondod, te hol voltál. – Kétség kívül fair ajánlat, nem? Még feljebb ültem, hátha akkor jobban tudok gondolkodni, mert egy csomó-csomó dolog olyannak tűnt, mintha nekem feltétlenül meg kellene értenem ISZONYÚAN GYORSAN, de még mindig nem léptem túl azon sem, hogy Remus Lupin itt van. A szobában. Abban a szobában, ahol én is vagyok. Másnaposan. Meg, tudja fene, talán ha nem fekszem, majd nem lesz hányingerem sem. (A fenébe, még azt sem fogtam fel, hogy hányingerem lenne!)
- Mi a szarnak kell neked az a térkép épp most? – Kérdeztem, miután elbuktam a dolgok csendes megértésével. – A-asszem a szobámban van.

Nem is értem, hogy miért gondoltam, hogy ha majd egyszer – valahol a valószerűtlen jövőben – megkérdezem Jameset, hogy merre járt, akkor majd valami értelmes vagy legalábbis olyan választ kapok, amit én is megérthetek. Hogy nem lesz az majd tele mugli utcanyelvvel és ki tudja milyen hobók szóvirágaival. És persze ezzel nem az utca embereit akarom leszólni. Én is éltem egy üres albérletben, ahol levágták a fűtést és az áramot a fejem felől, azelőtt meg egy vérfarkas falkával az erdő közepén, úgy teljesen hippisen. És habár az elején tényleg csak a szabadság és feel good érzés volt, mint amikor ránézel a „szeretkezz, ne háborúzz” plakátokra, de a valóság ezen túl valahogy véresebb és sokkal hidegebb volt, és képtelen voltam megszokni, hogy egy a Nikolai által ásott gödörbe kell piszkítanom. És hogy mindenki tudja, hogy éppen mit csinálok. Ha éppen székrekedésem van - és azért abban a helyzetbe volt is egy párszor - még azt is.
Csak értetlenkedve ráncolom a szemöldökömet, aztán elkezdek csavargatni egy tincset a tarkómon. Két napja volt ugyanis frizuraigazítás Sirius jóvoltából, akkor rendbe tette minden testszőrzetemet és ennek áldozatul esett a hajam is, egyébként határozottan előnyére. Így sokkal magabiztosabbnak tűnök tőle. Kihozza a déli eleganciámat, jelentsen bármit, amit Sirius összehadovált. Még mindig képtelen vagyok mit kezdeni a bókokkal. Szóval minden annak a jele, hogy halvány lila gőzöm sincs, hogy miről beszél. És ettől valami ismerős szomorúság férkőzik a garatomba, és hiába próbálom lenyelni, vagy felkrágokni, nem szabadulok tőle.
- Azt hittem, tudod, hol vagyok – ezt már csak mindegy mellékesen jegyzem meg, hiszen már nincs igazi tétje a dolognak, de ha ez így van, akkor nagyon szarul működtek a nyomjelek, amiket titokban adtam. Vagyis hát nem, mert Siriushoz mégis eljutott közben. És talán ennek így kellett lennie. – Nikolai falkájában éltem pár hónapig…de.. hát ismersz. Nem nekem való a vadon. Szóval kirúgtak. És tudom, ha előre elmondom, akkor te már első körben megmondtad volna ugyanezt. Amúgy meg Peter végig tudta.
Még mindig nem vagyok biztos benne, hogy minek van relevanciája ebből a távlatból és minek nincs. Például talán Petert nem kéne ebbe belerángatni még akkor sem, ha első körben ő bíztatott fel, hogy lelépjek.
- Most te jössz.
Most először nyugszom meg egy kicsit, és hitetem el magammal, hogy James talán tényleg nem fog lelépni, úgyhogy lehuppanok a szófához közeli fotelra, de közben nem veszem le róla vizslató tekintetemet, és várok. Hogy meséljen, és hogy persze megoldódjon az eltűnt térkép kérdése, de látványosan zavarba jövök a kérdésére.
- Hát azt nem mondhatom el.
Tulajdonképpen nem is nekem kellett, hanem Sirius kottyintotta el egy bizonyos Rend tagnak, hogy van nekünk egy ilyen mindnet látó csodatérképünk a Roxfortról, és hát azóta nem minden nyomásgyakorlás nélkül próbálnak rábírni, hogy adjuk nekik oda. Persze erőszakot ne alkalmaznak, mert így is kevesen vannak a Dubledore hívők. Hogy nézne ki, ha csak úgy tisztogatni kezdenének a saját házuk táján? De volt, hogy névtelen tégla törte be az ablakunkat és követtek fura alakok, amikor Petert látogattam meg a Tesco áruházban. Mert azt hiszem azt hitték, hogy nála van és figyelmeztetem, és hát én is azt hittem valamiért, hogy nála van, de aztán kiderült, hogy nem, és miért hazudna éppen Péter? Mégis miért akarna átverni? És láss csodát, igaza is volt, mert hát a farncba is, végig James szobájában volt.
- Ezt most nem mondod komolyan – olyan arcot vágok, mint, akit éppen herén rúgott egy kertitörpe a hegyes kis csizmaorrával és a hangom ennek megfelelően vékonyodik. – Most csak baszakodsz velem, ugye? Tényleg végig a szobádban volt?

Már majdnem egy egész éve, hogy utoljára beszélgettem Peterrel. Mármint, ez most kivételesen épp nem valami túldramatizált szál arról, hogyan hagytuk el egymást, mert ettől függetlenül vele épp a megszokott tempóban folytattam a levelezéseim, meg néha összejártunk, meg ilyenek. A baj csak az, hogy ez a megszokott tempó csak vele szemben megszokott, más meg talán zokon venné a háromhavonta féloldalnyi levelet, amit olykor el is felejtünk feladni a másiknak, illetve a gyakorlat szerint zokon is veszi más, de nem erről akarok beszélni, hanem hogy már majdnem egy egész éve, hogy utoljára beszélgettem Peterrel. Úgy értem, úgy igazán. Még inkább úgy értem, hogy ettől függetlenül találkoztunk a fizikai térben és valóságban, csak az már nem feltétlenül számít úgy rendesen beszélgetéstémának, hogy elmondja, milyen döghúsokat pucolt ki a Tesco húspultjából.
Szóval már majdnem egy éve – vagy lehet, hogy picit több, fene tudja, mire jók a naptárak – ott ültünk fenn a szobámban (valamiért kétlem, hogy azóta bárki kidobta volna a cigarettacsikkeket, amiket az éjjeli szekrényemen nyomott aznap el), gyászoltuk Sid Vicious-t, miközben felolvastam neki a levelet, amit épp akkor kaptam Remustól, és tudod mit? Egy szóval, egyetlen rohadt szóval még csak nem is utalt arra, hogy tudta volna, hová lett Remus. Sőt, amennyire vissza tudok emlékezni, inkább csak sunyin hallgatott, míg én valahol fél úton voltam afelé, hogy agyvérzést kapjak. Szóval ezért most pontosan úgy néztem Remusra, mint akit alaposan kihagytak egy nagyobb konspirációból (amikor még voltak mugli barátaim, akkor ők az ilyesmi helyzetre azt mondták volna, hogy Lee Harvey Oswald vagyok a Kennedy gyilkosságnál, miután a CIA felültetett, de erről amúgy gőzöm sincs, mit jelent, csak hiperokos gyerek vagyok, de ahelyett, hogy valami hasznosat kezdjek nyilvánvaló szellemi fölényemmel a világgal szemben, csak hülyeségeket jegyzek meg, amik még csak nem is tudom, hogy miért viccesek, sic transit gloria mundi satöbbi, satöbbi).
Az, hogy Peter átvágott, persze közelében sincs annak a ténynek, hogy Remus miket tett, és nézd, abban a pillanatban tökéletesen megértettem, miken ment át éveken keresztül McGee, a drága, valahányszor utólagosan megtudta, miféle szarságokat csináltunk, mert hát Remus felé az anyai szívem féltő aggódásából úgy dobbant fel, hogy kedvem lett volna helyből seggbe rúgni.
Aztán picit megszédültem a másnaptól.
- Én… én próbáltalak megtalálni, de igazából… hát, előbb feladtam, minthogy kudarcot vallhattam volna. Nem tudom, valahogy mindenki eltűnt, én meg csak folytattam a sort vagy mi. Sajnálom. Még csak jó sztorim sincs róla, de ha nagyon fontos neked, kitalálok valamit. – Megdörzsöltem a jobb szemem, aztán összeráncoltam a homlokom, és hozzátettem még, hogy – Hogy lehet, hogy Peternek elmondtad, mire készülsz, nekem meg nem?
Ezen a ponton már van jogom számon kérni? Volt jogom valaha is? Kicsit bandzsítottam rá, kicsit megfordult a fejemben, hogy ha már ő civilizált ember módjára le tudott ülni, talán nekem is fel kéne nyalnom magamat a padlóról, de ez végül is ilyen csekély előnyért felesleges energiabefektetésnek tűnt, amúgy is, kit akarok átverni ilyen semmiből jött modorossággal?
- Ha nem mondod el, hogy mire kell, legalább ne izgasd fel magad ennyire miatta, vagy ne előttem, mert ez így, fiam, csak totál kibaszás. Vagy ha most jön a rész, amikor kiderül, hogy hajnalban azért törtél be anyámhoz, hogy átforgasd a cuccaimat, és tényleg még csak nagyvonalakban sem mondod el, hogy ez mire jó neked, akkor egyenesen baszd meg. De, nézd, megkereshetjük attól, csak… kicsit kupi van ott, meg... előtte kell nekem egy kis víz. Izé, nem hoznál nekem vizet?

Így utólag végignézve az életünket, meglehetősen sok olyan tulajdonsággal ruháztam fel, amiknek, minden valószínűség szerint, a közelében sem járt. De hát a kamaszok ilyenek. Felmagasztalják a bálványaikat. Ha igazán őszinte akarok lenni magamhoz, nem voltam különb azoknál a tinilányoknál, akik csorgatták utána a nyálukat. Sőt, egész biztos, hogy túltettem rajtuk.
Szóval ezekben az időkben, mikor emberfeletti tulajdonságokkal ruháztam fel őt. Ő volt a Mr. tökéletes, mindent megoldunk úr, az egyet se félj Remus, majd csak lesz valahogy-on túl még ráadásul mindentudó is volt. Mármint mindig úgy tűnt, hogy tudja, hogy mi van velünk, de talán ezt is bemeséltem magamnak. Legalábbis az elmúlt évek és ez a pillanat is inkább ennek a verziónak igazolnak. Szóval most már vagyok annyira edzett, hogy csak egy tétova sóhajtással reagáljak és ne lepődjek meg túlságosan azon, hogy fogalma sem volt róla, hogy hol vagyok vagy hogy feladta, mielőtt még kudarcot vallott volna. Egyáltalán mi a fészkes fenét akar ez jelenteni?
- Hát jobban teszed, ha kitalálsz valamit sürgősen, mert azért ez édes kevés.
Nem tudom, hogy az zavar-e, hogy végül is nekem kalandosabb életet szánt a sors, mint Jamesnek, pedig valahogy mindig fordítva képzeltem el. Mondjuk azt is elképzeltem, hogy a Roxfort után majd le kell lépnem az országból, vagy hogy Peter anyja tényleg egy morzsás szavú szapirtyó. A lényeg, hogy ezért csakis Jameset tartom felelősnek és a hangomban sem tudom leplezni a neheztelésemet.
De aztán ez a hangsúly egészen okafogyottá válik, mikor egy elejtett megjegyzésen képes még tovább csámcsogni, ezért nem tehetek mást, mint beárulni Petert, de most úgy tényleg. Pedig még Siriusnak sem mondtam el, nem tudom, most miért tűnik az egész hirtelen kikerülhetetlennek. Talán mert bűn rossz hazudozó vagyok, és hát James figyelmét nem igazán lehet úgy elterelni, hogy mondjuk ledobom a gatyámat. Bonyolult dolog ez a barátság.
- Ő...kényszerített... hogy... a fenébe, dehogy is kényszerített. Csak egyszerűen feldobta az ötletet. Hogy talán tanácsosabb lenne, ha tudod... nem lennék ott, mikor az összes vérfarkast próbálják bemocskolni, ellehetetleníteni és aki jóban van velük, hát azok sem számíthatnak jóra...ööö...ne nézz így... ez egy teljesen helytálló elképzelés volt akkor még.
Igazából a térkép ügy pont kapóra jön, mert így legalább nem kell a múltban vájkálnunk. És valahogy ezt az absztrakt találkozást valóságos alapokra helyezzük. Ha lehet, akkor megszabadulunk a térképtől, hogy ne kerüljön a Rend kezébe. Vagy hagyhatnánk ott James szobájában a kupiban biztos nem találná meg senki. Egyébként is valószínű, hogy már megpróbálták megtalálni, csak ők is feladták, mielőtt kudarcot vallottak volna.
- Tessék? De hát te miről beszélsz? Már hogy törtem volna be? Meghívott az anyád.
Már a feltételezéstől is elvörösödik a fülem hegye, mint akit rajtakaptak valamin.
- Erre most nem érünk rá. Gyere, majd útközben kapsz vizet.
És ezzel a végszóval megkísérlem a lehetetlent, felrángatom Jameset, amire rá kell szánnom pár tapogatózással és imbolygással teli másodpercet, aztán a vállánál megragadom és már lökdösöm is szolidan a lépcső felé, miközben egy pálcalegyintéssel magunkhoz hívok egy pohár vizet, ami kitartóan követ minket útban felfelé.
- Úgy fest, valaki tud a térképről. Hogy pontosítsak, talán egy egész szervezet tud a térképről. És maguknak akarják, hogy a Roxfortot megfigyelés alatt tarthassák, vagy leutánozzák a technológiát és mindenkit lekövethessenek, ahol csak akarnak. Hogy tudják, ki merre jár, tudod, olyan Nagytestvér üzemmódban.

Egy más világban most nevetve hátradőlnénk, ahogy azt mondom, anyád tegnap este nem ezt mondta a farkamra. (Ó, Merlinre, emlékszik még valaki arra, mikor én, James Potter, vicces voltam? Mit mond el a világról vagy rólam, hogy erről csak nekem vannak emlékeim?) Jó, jó, jó, jó, nem is erről akartam beszélni, de ez azt hiszem, már örökké így lesz, az ember öregedik (ez a második X jobban fáj, mint ahogy azt le lehetne írni), aztán csak olyan dolgok hagyhatják már el a száját, amiket szíve szerint örökké száműzne a fejéből, semminthogy szembe nézzen velük.
Egy picit a padlót bámultam – nem annyira bűnbánóan, mint kétségbeesve – aztán pedig visszanéztem rá, aztán meg inkább valahová a háta mögé.
- Meghalt apám, és – és amúgy mennyire kisstílű húzás ezzel kezdeni, és rühellem magamat érte, és rühellem, hogy ezt kell mondanom! – Hát, szóval fogalmam sem volt, hogy mit kéne csinálnom. Te nem voltál sehol, Lily, bassza meg, azóta sincs sehol, Sirius elvolt azzal, hogy téged megtaláljon, Peter meg… hát, a lényeg, fogalmam sem volt, hogy mit kéne tennem, vagy, hogy min változtatott volna, ha mind leülünk egy szobába, vagy, hogy van-e egyáltalán értelme annak, hogy én megvagyok-e. Szóval, csak olyan faszságnak tűnt az egész, és hát… hát valahogy úgy gondoltam, hogy vagy most azonnal én is lelépek, vagy pedig megdöglök. Úgyhogy elmentem délre, valahová Brighton környékére, ott ráakaszkodtam pár muglira, aztán meg pár hónap után igazából tőlük is teljesen kivoltam. Csakhogy, mikor végre rávettem magam, hogy lelépjek onnan, akkor lecsuktak, és… hát, akkor most itt vagyunk. – Ez így végigmondva persze nem tűnik sokkal értelmesebbnek, de talán majd húsz év múlva valaki megérti. – Elégedett vagy?
Azt nem tudom, mire tőlem ez a számon kérő hangsúly. A hajamba túrtam, és tulajdonképpen csak rágódtam azon, amiket mondtam. Annyi bizonyos, hogy a magam számára többé egy percre sem tagadhatom, hogy komplett idióta lennék. És, gondolom, el tudtam volna csámcsogni ezen napestig, ha aztán nem mondja azt Peter-ről, amit mondott. Az állam valahová a padlóra esett, vagy fogalmam sincs, hogy mondják manapság, ha valami olyat hallasz, amire nem igazán számítottál. Az, hogy meglepődtem volna, valahogy nem tűnik elég erős kifejezésnek.
- Mi a kurva élet? – Na, ez talán pontosabban visszaadja. Ezen a ponton meg nagyjából tízezernyi kérdést egymáshoz vághattunk volna, csak hogy az már túlment néhány határon, hogy annyit kérdezgetünk vissza a másiknak, mint a hallás sérült öreg nénik a bingó esteken. – Ezt… ezt ki kéne fejtened. Peter ezt… tudta? Hú, húha! – Késeltek már meg? Jó, engem sem, de lefogadom, hogy pontosan ilyen érzés. Csak ma talán hajlandó vagyok letesztelni is.
- Miért… - hívott meg anyám téged, kérdeztem volna, de abban igaza volt, hogy most valóban nem érünk rá ilyenekre. Nem tudom, hová futunk ki az időből, de valahogy úgy tűnt, mintha hirtelen igen kevés maradt volna belőle. Elharaptam a mondatot, aztán elkínzottan nyögtem, ahogy felrángatott a földről, kicsit megszédültem, jobban vágytam a vízre, mint azt emberileg el lehetne képzelni, és ötletem sem volt, hogy adjam az értésére, hogy úgy is tudok sétálni, ha nem karol át.
- Melyik szervezet? Ezt most… megakadályozni akarod, vagy elősegíteni? És ebben meg kell akadályozzalak, vagy segítselek inkább?

Első körben olyan arcot vágok, mint aki már réges-rég megbánta, hogy egyáltalán kérdezett, de aztán ezt az elkínzott arckifejezést szépen lassan felváltja a csodálkozás. És egészen biztos vagyok, hogy szám öntudatlanul és nagyon sokáig egy nagy O betűt formál,mert aztán érzem, hogy zsibbadnak az ajkaim, mikor aztán valahogy megszólalok nem kis hatásszünet után.
- Akkor most azt akarod mondani, hogy a helyettünk a muglikat választottad?
Éppen csak egy pillanatig látszik rajtam a felháborodás, aztán már jön is szorongó érzés, a mindent elöntő indulat, a villódzó vörös lámpák a fejemben, hogy bizony én is otthagytam őket a vérfarkasokért. Szóval, ha valakinek nincs joga erről számon kérni, az én vagyok. De biztos vagyok benne, hogy helyettem majd szétszedi Sirius, ha a keze közé kerül.
- Végül is érthető. Egész életünkben csak egymással lógtunk, nem is barátkoztunk senkivel. Nem csoda, ha kíváncsiak voltunk, milyen kicsit másokkal. Talán ez valami kétségbeesett elszakadási vágy volt mindkettőnk részéről. Aztán nézd, mindketten itt vagyunk. És nekem átkozottul hiányoztatok minden egyes nap, annyira, hogy elviselni is nehéz volt. De azt hiszem, nem lennék most itt, így, ez a Remus, aki most vagyok. És talán te sem lettél volna ez James, a muglik és a sitten töltött idő nélkül.
Azon kapom magam, hogy magyarázkodok, és mosdatom mindkettőnket. Elhallgatok, aztán kisvártatva szólalok meg megint.
- Te hiszel  az újrakezdésben?
Ezt valahogy meg kellett kérdezzem, tudnom kell, hogy nem megy sehova, soha többé. Persze akkor talán abba kellene hagynom, hogy mindent Peterre kenek, de már késő. A mondandómmal sikerült gyomorszájon találnom és már bánom, hogy egyáltalán megszólaltam.
- Ne légy rá dühös, kérlek. Peter csak józanabb és bölcsebb volt mindannyiunknál. Úgy sejtem, még mindig az – ezzel sikerült megint elszólnom magam, hogy valójában nem tudom, mi van most Peterrel. Pedig most valami olyan álmokat dédelgetek már, hogy most azonnal összeszedjük a brancsot, és együtt megsemmisítjük a térképet. - Beláthatod, hogy nem álltunk éppen a helyzet magaslatán, mikor leléptünk a Roxfortból. Most éppen remusosan, finoman fogalmazok. Valójában egy rakás szerencsétlenség voltunk, és nem voltunk egyáltalán pozitív hatással egymásra.
A térkép megtalálása most újult erővel tölt el, és tényleg olyan energiával rángatom magam után, hogy ha teljes lenne a tiltakozás, akkor is képes lennék felvonszolni a lépcsőn.
- Hallottál te már a Főnix Rendjéről? Na igen, az a Rend – éppen az ajtó előtt állok már, de kénytelen vagyok megtorpanni és tovább magyarázkodni, pedig ezt akartam mosta legkevésbé  - Természetesen megakadályozni –  úgy szólalok meg, mintha egy erősen fogyatékos emberrel beszélnék és még a hangomat is lehalkítom. - Ezek nem százasok teljesen, és sokkal veszélyesebbek, mint ahogy azt mindenkivel elhitetik. Látnod kellett volna, hogy mikre vették rá Siriust.
És akkor egyből kibújik a zsákból. Valószínűleg a fülem botját sem mozdítanám, ha nem lenne Sirius benne az egészben nyakig és ha nem lenne éppen az átkozott gyenge pontom. Meglököm az ajtót és az minden tiltakozás nélkül megadja magát és feltárul a világ legbizarrabb tárolószekrénye, egymás hegyén hátán egyensúlyozó kacatokkal, többek között bizarr pornóújságokkal és egy fűnyíróval, na meg persze valami iszonyú, orrfacsaró bűzzel. Egészen könnybe lábad a szemem és a hangom is nyafogóssá válik.
- Basszus, James, arról nem meséltél, hogy kinyírtál valakit és a szobádba rejtetted.