Torkomban dobogó szívvel lépek ki a kandalló zöldellő lángjából, még mindig talpig feketében. Nem siettem a temetés után átöltözni, amióta levél érkezett a Mungóból, meg nem is tudok ilyesmivel törődni.
Nagyot nyelve vakarom össze magam egy civilizáltan beszédképes ember szintjére, mielőtt a recepcióhoz lépek.
-Tarah Morgan Bancroft. Heracles Bancrofthoz jöttem.
El is felejtek hivatkozni a levélre, amit küldtek arról, hogy Hörköt behozták hozzájuk, pedig itt is van nálam. Csak azért nem szorongatom még a kezemben, mert a kandallózáshoz elraktam, egész addig, mióta elolvastam... kapaszkodtam bele?
Ahogy elkísérnek a megfelelő szobáig, sikertelenül próbálok nem gondolni a legrosszabbra, igazából máson sem tud járni az agyam épp. Nemrég vesztettük el Anyát, ma temettük, és Hörk csak órákkal később kórházban köt ki a szíve miatt, nem, nem sikerül kiverni a fejemből a gondolatot, hogy elveszítem a bátyámat is.
Nem. Nem kéne hagynom magam bepánikolni. Él még, ha a "jól" nem is állná meg a helyét, velünk van, és jó kezekben, megnyugodnom kéne az azóta elég gyűrött szélű levéltől, nem aggódni kezdenem, mert azzal, hogy behozták, sokkal jobb helyzetbe került Hörk, itt már tudnak vigyázni rá szakértők is.
De nem tudok mit tenni vele.
Ahogy beengednek a szobába, rohanok az ágyig, aggódva szorítani meg Hörk kezét, ha az ápolók engedik, és el nem engedve, amíg rám nem szólnak érte, hogyha nem.
-Hörk... Itt vagyok... Hogy érzed magad?
Nem nyugszom meg, ameddig nem válaszol, nem csak jelét adja, hogy felfogja a jelenlétem, ameddig tudatosan nem válaszol valamit, bármit. Lassan nem is próbálok már, csak feszülten várok.