Ülhetnék az ürességben, egy Azkabani cellában, de én mégis, már megint és még mindig itt vagyok. A háború után, kedvem lenne röhögni -még képes vagyok rá, hogy volt valaha háború. Kell ez az embernek, elszopogatni, mint a babák az ujjukat, vagy a cuminak nevezett dolgot, melynek funkciójáról csak halvány sejtelmeim vannak és olyan undorító dolgot írnak le, ami nekem sosem volt, hiszen mindent elég visszataszítónak látok még mindig, ami az „anyához” tartozik.
Ha már itt tartunk, azok most biztos nagyon örülnek maguknak, azok alatt pedig van pofám a szüleimet érteni, mert én a háború után is csak az maradtam, akinek előtte álmodtak.
Brysen szépen kifundálta, milyen jó neki is, hogy megöltem, én a jótékonysági egylet egy személyben, én majd ott trónolok az elmebetegek Nagyúrjának jobbján, hagy legyek már a legbolondabb köztetek, ha már erre a feladatra neveltek.
Aztán egyszer csak hoppá, fordulnak a kockák, mindegyik szépen háromszázhatvan fokot, volt selejtes világnézet, nincs, de persze nem úgy történt, ahogy igazából lennie kellett volna, hogy én szépen elmagyarázzam hülyeség, mert csak a demencia fog szaporodni, hanem egyszer csak valaki elverte, aki jobb volt nálam is. Pedig milyen szépen haladtam, túléltem egy egész nevelési szadizmust, egy egész totál megőrülést és fogjuk rá még néhány gyilkosságot is tervezek így az őrület peremén, amikor már csak becsapom magam talán, hogy van itt még józan ész, mélyen valahol.
Nem lenne logikus totálisan normálisnak maradni ezek után. Az sem az, hogy most bánkódom Voldemort miatt, itt a tó partján, a házi őrizet alatt.
Nem tudom mit képzeltem, hogyan győzném le, a hősködést mindig értelmetlennek tartottam, a Griffendélesek a legrosszabbak, én meg nyilván kevés voltam ellenfélnek és éppen úgy alakult társnak se elég, most már Brysen minden elmélete megdőlt és még olyan bolond sem lettem, amilyennek elvárná az ember, hogy 15 évnyi tudatos kínzás után legyen.
Mogorván rágyújtok, ez egy új, menő hobbi lett, ami csak növeli a rossz hírem, Rookwood-al valami van, még a neve is csak halálfalósabb lett, különben hogy az ördögbe tanársegéd 17 évesen, ó még midig ez megy a hátam mögött, hogy valóban lekörözöm-e valaha Belbyt, akkora zseni vagyok tényleg, vagy csak loptam ezt is, különben meg mit csináltam Roxmortsban, hogy tárgyalásokra idéznek, azt beszélik, ó igen, hármat is megöltem, talán mégiscsak tud valamit ez a Rookwood gyerek, ugyanakkor azt beszélik azt a három hidegvérrel, megcsonkított testtel végezte, pedig a háromból csak egyetlen egy járt így.
Nevetséges, az egész emberiség a félreértéseivel és háborúival, én meg itt a tó partján talán nem is változtam nagyon, továbbra is gyűlölöm magam.

Az unalomig bámult sötét vízfelszín, a rendszeres semmi. Néha kibogozza elmém Gordiuszait, kisimítja, mint bájital a ráncokat, hogy megszűnjön a zsongás, leálljon legalább egy percre. Ha beveszek valamit is tovább kattog, mint örökmozgó, képtelenség kikapcsolni úgy, mint az elmúlással lehetne, csitítani csak változatos komponensekkel, kilogikázva, melyik üt micsodát, hogyan, okozhat-e, mit, lebegve mindig az őrület és az ép ész partvonalán, úgy egyensúlyozva, mint bohóc az egykerekűn, kifeszített póznán.
Milyen gyorsan eltelnek az üres másodpercek, a hangtalan semmi, aztán egyszerre visszatódul minden, amíg működik és kattan, rozsdásan, nehezen minden fogaskerék. Francba. Túl sok volt ez mindig, minden halomra történik, határokat feszeget és mennyire unok kifeszítve lenni én, mintha volna egy nagy zsákom, amibe rengeteg még fért el, még többet elviselni tőle, szép sorban az új megaláztatásokat, a más vonatkozású fájdalmat.
Amin ez vagy amaz kiakadt volna, egy elsőnél, én bekebeleztem a sokadikat, jött, amit már biztosan nem tudnék elviselni és mindig felülírta az előzőt, tovább feszítette a zsákot, nem omlott össze semmi, aminek rég dugába kellett volna dőlnie. Mennyire unok már viszonylag normálisnak és viszonylag élőnek lenni. Mindent úgy elviselni, mint a halhatatlanok és sérthetetlenek, csak azért mert nem neveltek belém lelket, vagy kiirtották, vagy túl mélyen van a rengeteg szemét alatt, egy olyan Nagyúr tévképzete alján, akivé egyre sürgetőbben válok.
Jaj csak jönnek sorban ezek az elvesztett eszek, ezek a gyilkosságok. Behunyom a szemem, nem hallom őt, csak mire kinyitom látom meg. Ha léteznének élő szellemek ő egy lenne ezek közül. Talán ijesztő, nem tudom, csak szomorúan nézem, vagy ásom bele tekintetébe egy pillanatra az én szomorúságom, hogy összeérjenek, mint víz a parttal.
Minden csak egy pillanatig tart. Felfogni, hogy itt van és megkérdezni magamtól mit akar. Jó lenne, ha azért jött volna, hogy meglincseljen, de majd biztosan vádaskodni fog. Megbetegítettem, szándékosan, nevezhetném őket rágalmaknak? Például, hogy hosszútávon jót akartam neki és belőle meggazdagodni? Hogy hírnevet hozzon és semmi más nem motivált, mint a kísérlet utáni vágy? Szólásra nyílnak ajkaim, de semmi mást nem lehelek ki egy hosszú sóhajon kívül. Mondani kell valamit, igaz? Előbb utóbb, ami a némaság végét gonoszul átszakítja majd.
- Igen, tudom. Nem segítettem és szerinted én vagyok a legnagyobb geci ezen a világon. Igazad van Cataleya, szóval nyugodtan meglincselhetsz.
Emelem fel kezem neki, bilincsbe verhet, csak úgy képletesen, mit is mondott? Felégetni? Mintha hinnék a tisztító tűzben, mintha nem lennének öngyilkos hajlamaim így, az Azkaban előtt egy lépéssel. Vajon meddig tágul még az elviselés? Mikor mondom, hogy elég? Jöhet. Zuhanás a magasból, sárkánykór tüze, amikor már bezárul a kör, igaz? Hogy már unom, hogy feszít és talán nem maradt helye tovább tágulni. Csak elodáztam. Valójában amióta az eszemet tudom erre ment ki… Milyen furcsa dacból nem lettem öngyilkos már 5 évesen, vagy hogy felfogtam másképpen nyúlnak hozzám, nem tudom. Talán ideje, most, közvetetten. Lehet, hogy valójában mindig is mindegy volt.

Sokszorosak a „minthák”
Mintha látomás lenne ez az egész, vagy a nem létező sors elém sodorta volna megint ezt a nőt, hogy hóhérom legyen, ott a sok rosszakaró mögött a sor végén, kész hadsereget tudnék lassan, aki a véremet akarja.
Mert azt hiszem azt akarja ő is, nem a könnyeim, vagy egyszerű meghunyászkodást, ki tudja…
Nem tudom elég gyorsan elűzni azt a méla fájdalmat, ami túl mély ahhoz, hogy feldolgozzam, régen elengedtem, hogy kezdjek vele bármit.
Könnyein át nézem a fájdalmát, mindig ott volt, nem akartam bántani, lehet, hogy ez is megcsillan szemeimben, egyelőre száraz, mintha túl sokat túráztattam volna az utóbbi időben, eltűnik egy pislogással, de csak én hiszem, hogy olyan távolra űzöm és nem látják meg.
A túl mély sebek, a rengeteg emlék vájta fájdalom eltüntethetetlen, mint ahogy hozzáérni sem merek már, olyan ingatag a létezésem, mint álmokból rakott kártyavár, rengeteg felesleges hasonlat.
Túl sok elmúláshoz kötött igényt megfogalmaztam, szóban és cselekedetben, tudatosan, vagy ott belül, direkt szakadék felé hajtva ezt a szánalmas életet.
Úgyhogy igen, ott a mélység, ott a feldolgozhatatlanság, amit nem mondunk ki, miközben az övében sem változott, ha nem mélyült mindez.
Keserűen elfintorodom, ennyit a nagy bájitalmesterről, régi ambíciókkal, aki majd megváltja a világot, híresebb lesz Belbynél, tiszteletbeli Wizengamot tag, vagy tudja faszom micsoda még.
Inkább csak ezt is elbasztam, Dorcasnak rosszul jöttek ki az indikációk és nála, nála azt hittem nem baj, ha mély emlékeket hozok felszínre, megoldom majd a szokásos süket dumával, semmi baj, de belegondolva, közvetlen utána az én emlékeim is felszínre úsztak és nemrég megint, amikor ténylegesen megöltem ezért egy másikat.
Talán nekem is bátran kijárna most már egy megölés, hogy joggal legyen dühös rám, míg én védekezésnek mit tudnék felhozni? A jóhiszeműség mentség? Vagy csak széttárt kar és elnéző vigyor, hogy elbasztam?
Ezért is furcsa, apró lehelet sóhajt ki elnyílt ajkamon, kerekedik szemem nevetségesen kerekké.
- Mi? De hát…
Elmés reakció, ugye?
- Nem én juttattalak oda? Vagy miattam lett rosszabb? Most ott tanulok, de…
Bénán a földet nézném, ha nem lenne ott mindenhol, ilyen közel hozzám. Mi a fene lelte, hogy erre fanyalodik? Az erővesztett, ambícióit feladott, gonosz hóhért keresni meg. Létezik egyáltalán jó reakció erre? Bocs, nem. Avagy, miben különbözök tőled, szerinted? Tele tolom magam is mindenféle szarral, hogy tudjak levegőt venni és mozogni. Legalább a tárgyalásig. Az, ha negatív ki kell találnom még valami harakirit is.
- A pupilládból ítélve be vagy nyugtatózva. Az eljárás, amit akkor én kitaláltam, nem működött, hogy az emlékeid együtt dolgozzuk fel, mert arra nem számítottam, hogy ilyesmiket éltél át. Szóval más megközelítés kell, de tudod…
Behunyom a szemem, hogy egyszerűen ne lássam és szinte kínlódva suttogom, ahogy ezt iszonyatosan fáj kimondani. Mint egy véres beismerő vallomás, vagy világ, ami szétszakad körülöttünk.
- Magamat se tudom… Nem tudom hogyan, ami ilyen meredek, azt…nem tudom.
Koncentrálok közben, ne remegjen a hangom, miközben azt kívánom legyen csak hallucináció az egész, gyógyszerektől előfordul, a megemelkedett dopa szinttől, rengeteg hormon kiválthatja. Csak egy újabb ok nekem az őrületre? Vagy a Szükség szobám nézze meg? Mert lehet, hogy betegebb vagyok nála.

Mitől, ha nincs itt semmi, csak saját magunk? Mégis rosszabb bármilyen háborúnál és minden más felelemnél, mert talán úgy teszek, mintha nem tudnám, mégis évek óta rettegek már magamtól. Ha akarsz teljes kiszámíthatatlanságot, fekete lyukat, mely magába szív és legjobb, ha magadtól félsz. Ez lenne a legrosszabb propaganda és nekem csupa baromság jut most eszembe, mintha nem is valóságosan ülnék jelen és ő csak növelné ábrándjait.
Persze agyam racionálisabbik fele, a zord bal tudja, Cataleya utolsó évfolyamos hallgató, összezavarodott lány sárkánykórral, olyan ember, akit te először és rosszul kezeltél.
Hiszen nálam szegényes a jobbik, miért ez az álmos-tündérháttér, hogyhogy eszembe jut bármi olyan nyálas fogalom Cat kapcsán, mint egy tündér?
Egy kérdés a sok közül csupán, hogy miért látszik ködösnek, tünékeny hullámnak az ő egész valója, legalábbis akkor, amikor olyan közel nézünk egymásra.
Mert megfeledkezem arról is, amit képtelen vagyok elviselni, mintha nem zavarna egy másik ember alig néhány centire tőlem, teljesen rendben van a képzelet szövete mögött rejtező való.
De mert emlékeznie kell erre mindig a testemnek, ő átszakítja vékony fátylát. Akkor is, ha hideg és mintha nem embertől származna – micsoda ostobaság, az érintés és mint olyan megremegteti világom.
A nagy földrengések kora egy-egy simogatás, a levegő kiszorul tüdőmből, halovány dereng,, hogy azt hittem én már túlléptem minden ilyesmin egy csókkal, de újra kezdődik, mint a rendszeres rossz szokások.
Olyasmi nekem az érintés, mint borzalom, amire még emlékszik a testem, hosszú évek durva kondicionálása, amit nem tudott legyőzni egyetlen, euforikus pillanat.
Hát ismét körömben köszöntöm az éles vágásra emlékeztető sajdulást és égetést, bár azt mondta először, fájna a sárkány tüze, mintha nem lenne az semmi ujjai hűvöséhez képest, a kínhoz, amit Brysen szerető gondoskodása teremtett.
Mintha egy mágikus képregény mozgó plakátja lennék, nem üvöltök, mert azokon a hősök mindig méltósággal viselték kriptonijait, még ha nevetséges is vagyok most ettől. Szemem behunyom és csak légzésem lesz szapora, ha retteg ő, csatlakozom hozzá, milyen jó, hogy éppen tőlem vár megoldást.
Azért az árulkodó kipirulás meggyszínbe vonja bőröm és azok a kósza verejtékcseppek is kiütköznek, hangom akadozik és elcsuklik folyton, szívesen megkérném hagyja abba, ne nyúljon hozzám, de mint valami ostoba Griffendéles, aki bizonyítani akar, csak ujjaim szorulnak ökölbe és teljesen mást kezdek el beszélni.
- Nem tudom milyen hatóanyagokkal, de az nem hangzik túladagolásnak.
Ó bravó tényleg, Cataleya hagyd abba, fáj, iszonytató, belém kódolta, hogy ne viseljem el, ezek szeretik eltüntetni benned az embert.
- Mitől? Nincs itt semmi már, ami bánthat.
Veszek reszketve levegőt, ironikusan emlékeztetném a Griffendél jelmondatára, könyörögnék, hagyja abba, mélyen, kínnal harapom be ajkam, azt hiszem nyilvánvaló lesz, hogy szenvedek.
- De ketten vagyunk, rossz klubhoz akarsz csatlakozni. Íme a rettegésé és a nyomorultté, akinek fájnak az érintések.
Nyögöm és mi ez ha nem terápia? Csak folytassa, hátha elsötétül minden, vagy egy ponton túl eltűnik, amikor a tűrőképesség határai kifeszülnek.