Nézem a szürkén áramló víztömeget, és mint annyiszor, megállapítom, hogy lenyűgöző. A mai napomat megcifrázta egy véletlen találkozás, még nem tisztáztam magamban, hogy hosszú távon mi minden következik ebből. Az biztos, hogy jobban nyitva kell tartanom a szememet, mit szememet... az összes érzékemet, mert hiába hitetem el magammal, hogy muglik között élek, ha közben pontosan tudom, hogy többezer varázshasználó él az országban, és tulajdonképpen önmagamat is oda illene sorolnom. Ezzel együtt átadom magam a mugli járművek távoli zajának, az esőt ígérő égnek, szürke háttér előtt élénken zöldellő fáknak és legfőképp a Temze költői hullámainak. Kedvem lenne magamra idézni egy buborékot és valami melegentartó bűbájt, és úszni egyet a sodrásban. Persze nem tehetem, még kiábrándító bűbájjal is feltűnő jelenség lennék. Talán, majd éjszaka, a csillagos ég alatt. (Nem jó, túl sok a felhő. Marad az utcai közvilágítás. Annak is megvan persze a hangulata.) Ahogy ezen töprengek, eszembe jut, hogy az előbb mit határoztam a szemem, fülem, tudatom élesen tartásáról, márpedig az álmodozás és az éberség nem fér össze. És most nem az álmaimra lesz szükség, ha az a gyanús alak ott tényleg egy pálcát tart a kezében....
I solemnly swear
I am up to no good
Vendég
C’est la vie
Vendég
»
»Pént. 5 Jan. - 22:08
Nathale & Marissa
Tulajdonképpen sosem tudtam igazán, hogy ki vagyok. Hosszú utat jártam be, akárhonnan is nézem, míg végre elkezdtem szembenézni önmagammal. Kellett ehhez minden rossz is, ami eddig történt velem. Hogy az egész Roxfort a szájára vegyen, elforduljon tőlem, kitagadjon, gúnyolódjon rajtam, mikor negyedévben azon a karácsonyi bálon kicsit megártott az alkohol és kimutattam az érzelmeimet az évfolyamtársam iránt. Még meg is próbáltam csókolni. Ezzel talán nem is lett volna baj, ha nem egy lányról van szó. És onnantól kezdve mindenki tudta, mi is a helyzet velem... Akkor jött az életembe Carmen. Aki elhitette, hogy elfogad olyannak, amilyen vagyok, hogy szeret... A haláláig észre sem vettem, hogy manipulált. Végig. Én pedig hű kiskutyaként követtem. De mindez kellett ahhoz, hogy végre fel tudjak állni a padlóról és azt tudjam mondani, elég, ez vagyok én, nem játszom meg magamat senkiért és nem alkuszom meg, igenis úgy fogok élni, ahogy szeretnék. Ez egyelőre sikerül is. A Roxfort után el tudtam érni, hogy ott maradhassak repüléstan tanársegédnek. Legalábbis egyelőre. Mert tisztában vagyok azzal, hogy az igazi csata még hátravan. A családom ki akar házasítani hamarosan, ebbe pedig semmiképp sem fogok belemenni. Hisz épp csak önmagamat kellene hozzá megtagadnom... Na igen, a családom. Itt van még valami, amivel adós vagyok önmagamnak, eddig azonban a szőnyeg alá söpörtem a problémát. Meg kell tudnom, hogy kik az igazi szüleim. Ugyanis egyértelmű és nyílt titok volt mindig is, hogy örökbe fogadtak. Nem kell ehhez genetikusnak lenni, elég csak a szőke, kék szemű, világos bőrű szüleimre és rám nézni... Azonban meg kell hagyni, alapos munkát végeztek, az örökbefogadásnak nyoma sincs semmilyen nyilvántartásban. De nem adom fel. Meg akarom tudni, hogy honnan is jöttem, ki vagyok valójában és ennek ez is része. Még ha egyesével is kell London minden árvaházát végigjárnom. Valahol valaki csak tud majd segíteni... Mivelhogy ez a tervem egészen pontosan. Az első két helyen, amit felkerestem, nem jártam sikerrel, senki nem emlékezett hasonló esetre egy ázsiai kisbabáról, akit szőke házaspár fogadott volna örökbe. (Persze sajnos számolhatok azzal is, hogy kitörölték minden alkalmazott memóriáját, a szüleim mindig is alaposak voltak, de a remény hal meg utoljára, hátha valahol valaki mégis tud még valamit. Mert nem adhatom fel ilyen egyszerűen.) Épp a Temze parton sétálok egy közeli árvaház, a következő állomásom felé, az idő elég borult, esős, mint az Londonban nem szokatlan, így a látási viszonyok sem a legjobbak, mikor egy alakot vélek kirajzolódni a néptelen vízparton. Nem is értem, mitől támad rossz érzésem, hisz egy sima mugli is lehet, mégis ösztönösen nyúlok a pálcámért és vadul szorongatom, ahogy felé közeledek. Nem is értem, mitől ijedtem meg. Mintha tilosban járnék vagy valami. Pedig semmi támadó nem látszik a nőn, ahogy ott áll és felém néz. Megtorpanok, magam sem tudom, miért. Valami megriaszt. De mi? Magam sem értem. Mi a fene üthetett belém? Nem szoktam ilyen lenni. Ki lehet ez a nő, hogy ilyen hatással van rám? Vagy csak én lettem hirtelen paranoiás? Talán a kitörni készülő háború miatt is van. Talán... De igazán én magam sem értem. Őszintén.
Még alaposan végig sem mérem a gyanús alakot, megcsap az ijedtsége, instabilitása. Ahogy egy kicsit közelebb lép, már szemmel is látom, hogy szinte ráfehéredik a keze a pálcájára. A tudata pedig...? Emlékszem, mit mondott nekem Liti a fákról, amikbe bele lehet kapaszkodni viharban, mert mély és erős a gyökerük. Na, ez a boszorkány pontosan olyan, mint egy fa - miután kivágták. Pedig a tudata többi része meglepően szilárd. Pontos éntudat, tiszta kérdések a fejében, elszántság. Logika? Igen, az is, bár hogy pontosan mi az amire logikusan gondol, azt innen nem tudom kivenni. Az biztos, hogy nem akarunk ártani egymásnak. - Szép napot - köszönök neki, és egy kicsit odébb húzódok a betonfal közepétől, hogy ő is odakönyökölhessen, ha van kedve beszélgetni. - Megnyugtató, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki muglik közé szokott vegyülni. Na jó, ez hazugság, én nem "szoktam" hanem jelenleg ez lett az életem, de fogjuk rá, hogy részletkérdés.
Kezdőlap
