Egymásnak koccanú, kristály pezsgőspoharak, méregdrága koktélruhákba öltözött nők és méretre szabott öltönyökben pompázó férfiak, teljesen fölösleges pompa és fényűzés, teátrális gesztusok és formulák felvonulása a kristálycsillárok aranyló fényében; elcsépelt színdarab, aminek a legnagyobb szerencsétlenségemre én magam is részese vagyok, apámnak köszönhetően, akit nagyjából ugyanabban a pillanatban szem elől tévesztettem, hogy megjelentünk ezen a bankettnek gúnyolt, a sznobok által annyira kedvelt esti időpocsékoláson. Idegennek, kicsit sem helyénvalónak éreztem itt magam, feszengtem a vérvörös ruhámban, irritáltan tűrve a fülem mögé újra és újra azt az egy hajtincset, aki kiszabadult a kontyomból és most a világért sem akart azon a helyen maradni, amit én akartam volna; biztos voltam abban is, hogy a mesterien kigyakorolt műmosoly is az arcomra fog fagyni az este végéig, hiszen az arcizmaim már most zsiabbadtak tőle, legalább úgy, mintha az elmúlt hét évben egyszer sem mosolyogtam volna.
Még a varázstalanok istenének is eladtam volna a lelkem egy menekülési útért; már régóta nem figyeltem arra, amit a velem álldogáló, kis társaság tagjai magyaráztak a politikáról és háborús helyzetről, olyan régóta nem voltam már ezek részese, hogy követni sem tudtam, ki volt kicsoda - ignoranciám ez esetben inkább bizonyult átoknak, mint áldásnak, de mivel szégyen lett volna ezt elismerni, csak csendben bólogattam és hümmögtem, mintha figyeltem volna mindarra, amit mondtak, nevettem, amikor ők is és elhúztam a szám, amikor ezt mások is megtették. Marionettbábu voltam, amit icipicit mindenki irányíthatott, kritikus, diszmisszív tekinteteik kereszttüzében csak AZ a Rayne voltam, az áruló, a fekete bárány, a családja szégyene. Tökéletesen tudatában voltam annak is, hogy ez az egész publikus megjelenés csupán arra szolgál, hogy apám megalázhasson, megmutassa, szerinte hol van a helyem, amihez tartanom kéne magam, hogy meddig ér el a póráz a nyakamon - és minden egyes nappal, minden egyes rendezvénnyel egyre rövidebbnek éreztem, és biztos voltam abban, hogy ha semmi sem fog változni az elkövetkezendő hetekben vagy hónapokban, akkor előbb vagy utóbb el fog fogyni, és akkor nem lesz más választásom, mint végre megadni magam az akaratának, de egyelőre...
- ...elnézést. - Hamisan bocsánatkérő mosoly kíséretében hagyom ott a korábbi beszélgetőpartnereimet, akiknek még csak a neveit sem sikerül felidéznem magamban, mert nem hiszem, hogy egyáltalán bemutatkoztak volna; jobb menekülési útvonal híján a teraszra nyíló ajtót veszem célba, úgy vonulva át a kritikus pillantásokkal kikövezett padlón, mintha legalább egy dementorcsókért mennék; egy pillanatig még azon is elgondolkodok, hogy vajon elgondolkodott-e valamikor bárki is azon, miért is nevezték csóknak a dementorcsókot, amikor nem volt benne sem romantika, sem szexuális kontextus - mert hát mi romantikus lehetett abban, ha több méternyi fekete lepedő és alatta egy... akármi csak rád cuppan, hogy kiszipolyozza a lelked? Isten bizony még a lábfetisisztál talpnyalogatásában is több volt a romantika, mint ebben valaha is lehetett volna...
...és végül ezzel a gondolattal lépek ki a hűvös, esti levegőre és csukom be magam mögött a teraszra vezető üvegajtót; így, a bankett zajaival a háttérben és a konstans mosolygási kényszer nélkül egyből jobban is érzem magam, máramennyiben a fentebb analizált körülményeket figyelembe véve jól érezhetem magam egy efféle társaságban. Azt hiszem, sosem hiányoltam még ennyire a rezervátumot és a sárkányokat, mint ebben a pillanatban, hiszen még a legrosszabb napokon is önmagam lehettem ott, vagy legalábbis valaki olyan, aki a legközelebb állt ahhoz, aki lehettem volna, ha a családom kevésbé lenne diszfunkcionális annál, mint amilyen most volt; még az öngyújtóm aprócska lángja is arra emlékeztetett, hogy jelen pillanatban akár aprócska sárkányfiókákkal is foglalkozhattam volna, ha nem fogadom el apám ostoba meghívását egy eseményre, ami valószínűleg nem fog megtörténni a következő öt évben, és hát...
- ...a faszba már. - Az orrom alatt morgom el ezt az egy szitkot, ami korántsem fejezi ki az összes érzésem ezzel az egésszel kapcsolatban, de egy időre biztosan elég lesz ahhoz, hogy levezesse a feszültségem; mondjuk az egyik, benti asztal felborítása valamivel többet segítene, de a stigma már így is elég feltűnően rám volt helyezve, minek rontottam volna még jobban a helyzeten? Így jobb híján maradt a lehetősége annak, hogy a terasz korlátjának támaszkodva elszívjam a cigarettám, aztán visszatérjek bájologni abba a sznob bagázsba, akiket még a hátam közepére sem kívántam; de nem igazán volt választásom, a póráz egyre rövidebb lett, küzdeni a szabadságért meg úgyse lett volna értelme, akkor minek próbálkozni, csak azért, hogy potenciálisan még rontsak a helyzetemen? Semmi értelme.

- Hülye faszfej... - tudom, hogy nincs rajtam kívül idebenn senki, csak azért engedem meg magamnak, hogy mormogva csússzanak ki a számon az ítélkező szavak, ahogy a tükörben bámulom a saját felkaromat. Ha nem tudnám, mit keressek, hol keressek, talán fel sem tűnne, olyan halvány, ha visszamegyek, odabenn a félhomályosra tompított táncosok között, az orrukat nálam magasabban hordó tekintetek között talán senkinek nem tűnik fel, hogy mind a négy ujjának a nyoma ott virít a bőrömön, mint élő bizonyítéka férfiak kicsinyességének. De én azért látom. Piroslik, fehér hézagok választják el, nem mintha fájna, nem fáj igazán, mégis van benne valami kellemetlen, valami kicsit gyomorforgató, mert gyűlölök emlékezni rá, hogy ez a világ így működik. Valahogy mindig nekik lesz a végén igazuk.
Megpróbálom lejjebb rángatni a ruhám ujját, a csipkézett anyag halk recsegéssel tiltakozik, úgyhogy inkább feladom. Már csak az kéne, hogy elszakítsam, az mégis csak sokkal feltűnőbb, mint a vélhetőleg percek múlva halványodni kezdő ujjnyomok. Épp csak a haragom nem halványul, irritált ostobasággal dörgölöm meg a kezemet, amitől persze csak pirosabb lesz, végül indokolatlan lendülettel lököm el magam a csaptól, és egy nagy levegő után visszatérek a kúria rideg folyosóira.
Rendkívül igyekszem kerülni mindenki tekintetét, de éppenséggel valószínűleg szükségtelen minden ilyesfajta igyekezés - többnyire úgysem vesznek észre, így a legegyszerűbb mindenkinek, vagy ha észrevesznek, biztosan a rossz okok miatt vesznek észre. A kilátásba helyezett eljegyzés ténye még csak csendesen lóg apám és az én fejem felett - még nem tartoznak nekem semmivel. Még nem tudja ő sem, hogy elvehetett volna feleségül éppenséggel ő is, ha nem csak a büszkeségét bántja a hiányom, míg bármikor máskor fel sem tűnik neki.
Egy "faszba már" végszavára toppanok ki az első erkélyre, ami szembe jön, mint logikus választás egy percnyi szünetre, csak egy gyors kis kitérőre, ugyanis mindenki tudja, hogy a wc-be csak a nyomorúságos lányok zárkóznak be, és én nem vagyok hajlandó nyomorúságos lenni. De szükségem van egy kis friss levegőre, mielőtt olyasmit mondanék, vagy tennék, amit esetleg megbánhatok, főleg jelenlegi helyzetemben. Épp csak addig aggaszt, hogy valaki más is van itt, amíg nem lépek közelebb a díszített korlátokhoz és állapítom meg, hogy Flavia Rayne az - míg én többnyire láthatatlan vagyok, addig ma legalább egy tucatnyi embert hallottam, ahogy róla beszélnek, noha nem vagyok benne biztos, hogy szeretnék cserélni vele, ha bárki azt mondaná, teljesít nekem ilyen kívánságokat.
- Helló - emelem rá a pillantásomat tétovázás nélkül, leplezetlenül, ahogy egyik kezem felcsusszan a korlátra, finoman nekidőlve megtámasztom rajta a csípőmet, ahogy a nő felé fordulok, tökéletesen ignorálva, hogy ezekben a körökben soha nem mondjuk azt, hogy "helló" csak így, senkinek, de bizonyára azért van kinn idekinn ő is, mert elege van, és bár a legkevésbé sem ismerem, ezzel látatlanul és ismeretlenül is tudok rokonszenvezni - Kérhetnék esetleg egy szálat én is? - óvatosan megrebbentem felé a szempillámat, nem mintha le akarnám venni a lábáról, vagy különösképp jó benyomást akarnék rá tenni, épp csak így szoktam kérni dolgokat emberektől, akik igazán nem tartoznak nekem semmivel, csak hogy kicsit idegesebb és terhesebb legyen nekik, ha nemet akarnának mondani. Vagy ha meg akarnák kérdezni, mégis hány éves vagyok és mit gondolok magamról, miközben nyilván semmi sem érdekli őket kevésbé, mint hogy én mit gondolok.

Talán egy dekáddal korábban még élveztem volna a rám irányuló figyelmet, a féltékeny pillantásokat és a rivaldafényt, de most, egy évtizeddel később és egy nyakamba aggatott stigmával már korántsem volt annyira élvezhető az egész; evidens volt már az első pillanattól kezdve, hogy ez már nem az én helyem, az elit körökben egy magamfajta, fekete báránynak már nem volt helye, nem azok után, amiket tettem. Talán tényleg hiba volt visszatérni, talán jobb lett volna megjátszani a halálom és elutazni a világ túlsó végére, talán jobb lett volna soha meg nem születni; a "mi lett volna, ha..." stílusú gondolatok egész skáláját feltárhattam volna most magam előtt, mint valami legyezőfélét, csak minek? Ami megtörtént, azt már úgysem tudtam megváltoztatni, gondolkodni rajta meg teljesen fölösleges volt; attól még nem tűnnék el erről a teraszról, erről a szigetről, erről a kontinensről. Pedig mennyivel egyszerűbb lenne...!
A gondolatmenetem a tűsarkak kopogása a kövön szakítja meg; előbb hallom meg, hogy közeledik, minthogy meglátnám, tudom, hogy hallott káromkodni is, és lélkben már készülök is arra, hogy esetleg szembe kell majd néznem valami moralizáló, sznob nagyasszonnyal, aki ki akarna oktatni arról, hogy az efféle elit körökben nem illik, hogy egy hölgy így fejezze ki magát - az egész monológja csupán ott ment volna félre pár mérfölddel, hogy sem elitnek nem éreztem magam, sem úrihölgynek. Sárkánykutató voltam, nem apám marionettbábuja, és kezdtem egyre biztosabb lenni abban, hogy nem fogom tudni jól játszani ezt a szerepet a jövőben sem; ...de aztán a kioktatás nem jön, és valamennyi meglepetéssel konstatálom, hogy aki megzavar abban, hogy életem elbaszottságát kontempláljam, az nem más, mint egy tinédzser. Egy meglehetősen ismerősen kinéző tinédzser, ha már ennél tartunk; bár kizárt, hogy tudnám a nevét, de valami okból megjegyeztem pont őt mindenki más közül ezen az ostoba estélyen, ami azért fogjuk rá, hogy jelenthetett valamit.
Talán ha valamivel idősebb lenne, megfordulna a fejemben, hogy egészen vonzó így, ahogy a korlátnak támaszkodik és pillázik rám, de így csak odáig jutok ebben a gondolatban, hogy megállapítom, már ezzel a két dologgal több személyiségről adott bizonyságot, mint bárki más, akivel kapcsolatba kerültem egész eddig - és igazából megnyugtató volt tudni, hogy nem mindenki volt teljesen mechanikus és sorozatgyártott az itt lévők közül. Talán még poharam is emelném erre, de egyelőre sem poharam, sem okom a koccintásra, szóval...
- ...persze. - A mosoly leghalványabb árnyékával nyújtom felé a cigarettás dobozt, hogy kiszolgálhassa magát, meg az öngyújtót is, bár azt inkább csak azért, hogy felvágjak azzal, hogy gravírozott volt és igazából lenyúltam valakitől még a rezervátumban (bár ez utóbbit ő természetesen nem tudhatja, de a rózsák azért menők); gondolom, mindenki más ebben a pillanatban elkezdené kérdezgetni tőle, hogy van-e már elég idős ahhoz, hogy cigarettázzon, vagy hogy mi jogon hellózik itt véletlenszerűen kiválasztott partikerülőkre (na nem, mintha amúgy olyan sok lenne itt belőlük), de én csak odáig jutok, hogy eldöntöm, nem leszek az average aranyvérű sznob és kihagyom az efféle kihallgatást, mert úgyse érdekelnek a válaszok ezekre, mert a kor csak egy szám, a helló meg egy teljesen kultúrált és tiszteletteljes köszönés, tekintve, hogy nem érzem magam még elég öregnek ahhoz, hogy "jó napot"-tal köszöntsenek a nálam fiatalabbak, vagy úgy nagy általánosságban bárki.
- Kiemelkedő...en unalmas egy bankett, nem gondolod? - Kockázatot vállalok azzal, hogy ezzel kezdek beszélgetést, mert még lehet ő a házigazda, vagy a házigazda rokona, vagy a házigazda barátja, és akkor még elárulhatja neki, hogy az egyébként is ellenszenvvel körülvett, család szégyene Flavia Rayne lekritizálta a mások nehéz munkájával megrendezett bankettjét, de aztán rájövök, hogy úgyis teljesen mindegy, mert a stigma már rajtam van, nagyon már nem tudok mit rontani a helyzetemen; bár így, jobban belegondolva, ha élvezné a rendezvényt, most minden bizonnyal nem füstölne velem idekint, és nem hellózott volna, hanem csak az erkélyajtó üvegén át kritizálta valami más, sznob picsával, aki még akkor sem tudna különbséget tenni két sárkányfaj között, ha rájuk lenne írva, melyik micsoda.
És végül ezzel a gondolattal rakom el a cigarettás dobozt meg az öngyújtot a retikülöm mélyére, és nézek el a teraszon túl a semmibe az ég és a horizont határán, mintha csak abban reménykednék, hogy ettől majd valami varázslatos módon az idő előrébb ugrik pár órát és valaki közli azt az örvendetes hírt, hogy mindenki mehet haza, mert megunták a társaságunkat; vagy ezen, rendkívül irreális forgatókönyvön kívül még abban reménykedek, hogy talán a lánynak több ötlete lesz arra, hogyan tartsa fenn a small talk-ot anélkül, hogy vérbeli britek módjára az időjárásról kezdenénk el beszélni, abban reménykedve, hogy ezzel a témával a másvilágra tudnám untatni magam, ahol végre nem kéne idióta banketteken részt vennem. Esküszöm, hogy még a rezervátumban sem volt ennyire nehéz dolgom azzal, hogy épkézláb beszélgetést folytassak bárkivel is, de most... A fél tüdőm odaadtam volna azért, hogy ne legyek ennyire nyomorék a beszélgetésfenntartás terén, és hogy minden negatív jelző mellé, amit már rám aggattak, a "kommunikációképtelen" (létezik egyáltalán ilyen szó?) ne kerüljön fel.

- Köszönöm - habozás nélkül veszem el tőle a dobozt, a gyújtót, egészen biztos kézzel utalok ki maganak egy szál papírba csavart dohányt, az ajkaim közé csippentve húzom ki a dobozból és miután meggyújtom, egy ideg még forgatom az ujjaim között az öngyújtót, csak úgy, ahogy meg szokás nézni az átlagosnál szebb dolgokat - Szép darab - mondom is, miközben mégis visszaszolgáltatok maradéktalanul mindent, mert hát vagyok én sok minden, de tolvajjá egyelőre még nem lettem. Talán nemsokára az leszek. Talán nemsokára mindenki azt fogja mondani, hogy olyan fontos lehetőséget lopok el az orruk elől, amit megérdemel sok mindenki, épp csak én nem.
Próbálom valahogy rávenni magam, hogy érdekeljen ez az egész. Talán mostantól szerényebbnek kellene lennem - lehet vajon szerényebb a fattyú, aki egyébként sem igazán megy el semmilyen számba? Biztosan azt mondanák, persze. -, mégsem találom meg magamban a gusztust arra, hogy éppen most, éppen akkor, amikor esetleg egy kicsikét bemutathatok nekik, akarjak a kedvére tenni azoknak, akik sosem tettek az én kedvemre.
- Nekem a kelleténél izgalmasabban tellik, de igazság szerint nem olyanfajta módon izgalmasan, ami örömteli lenne - mondom minden kerteléstől mentesen, csak őszintén, nem mintha azt feltételezném, hogy itt a remek alkalom, lelkizhetek az élet nagy dolgairól egészen idegen nőkkel (nem mintha az egészen idegen nők bármivel rosszabbak lennének ilyesmire, mint az ismerősök, sőt), de odabenn kötelező hazudni, elkendőzni, szépen becsomagolni, és bár elég jónak tartom magam az ilyesmiben, azért még nagyon fárasztó folyton valamiféle filteren átszűrni önmagunkat. Úgy godnolom, az üvegajtó ezen az oldalán más szabályok uralkodnak, legalábbis amíg nem kényszerítenek ennek ellenkezőjére, úgyhogy ahogy hosszan kifújom a füstöt, bele az éjszakába, arra gondolok, hogy megpróbálom kifújni magamból a feszült frusztrációkat is, és egy pillanatra hagyni fogom magamnak, hogy leolvadjon bennem az a fajta óvatosság, ami itt, ebben a házban, mindig enyhe szorongással lesz a második bőrömmé.
- De nagyon szívesen átadom apámnak, hogy unatkoztál - teszem aztán hozzá, a mosolyom keskeny, de épp annyira íncselkedő, hogy ne nagyon lehessen komolyan venni - Egyébként igazad van, nem történik odabenn semmi érdekes. Celia vagyok - fűzöm aztán tovább a mondandómat máris, mintha most kötelessége lenne villámgyorsan összerakni a képet, miért és hogyan lehetek a vendéglátónk lánya, amikor tudvalevő, hogy a Wrightoknak csak két fia van (a szerencsések...!), de úgyis tudja mindenki, mi a helyzet apámmal valójában, és mindenki pontosan tudni szokta egy idő után ki, vagy inkább mi vagyok valójában. Egyszerűbb ezt kitűzni ide, épp a páncélom elejére, mintha büszkeség lenne, nem pedig szégyenfolt, hogy ne valaki más húzza elő valamiféle zsákból, mintha szégyenletes titok lenne.
- Te pedig Flavia, ugye...?

- ...köszi. - Egy hosszabb pillanatig nézem én is az öngyújtót, elmerülök a hozzá tartozó, kellemes és kellemetlen emlékekben, a múltban, akárcsak egy kútban, amiben már rég dögszagú a víz, amibe beledöglöttek már ártatlanok, mind emberek, mind állatok, mind az egykori terveim. Beledögölhettem volna én is - hosszú hónapok, évek telhettek volna el, mire valaki észrevette volna, nincs már odabent semmi, Flavia Rayne belepusztult a kútba, béke a rothadozó húsú hullájára, ami pedig megmaradt, nem más, mint egy üres héj, repedezett, üresen kongó porcelán. Ezzel a gondolkodásmóddal talán filozófusnak kellett volna lennem...
- Akkor gondolom, joggal mondhatjuk, hogy szórakozásból neked sem igazán jutott ki. - Olyan messzire már nem merek elmenni az asszumpcióimban, minthogy feltételezni merjem, talán valami szórakozásban része lehetett, csak az lehetett kérdéses, melyik fél is szórakozott jól abban a pillanatban; egyébként sem nekem kéne teoretizálnom, ki hogyan szórakozott, amikor nekem bevett szándékom volt már az első pillanattól kezdve hullapartinak titulálni ezt az egész eseményt, tekintve, hogy a többség csak élőhalott módjára kóválygott a terem egyik végéből a másikba, valami értelmet keresve egy olyan társaságban, akinek a látóköre szűkebb volt, mint... mint... oké, kifogytam a hasonlatokból. Minden esetre bent nem mertem volna kimondani, hogy a végtelenségig untam már magam, hogy talán szórakoztatóbb lett volna a kúria halotti csendjében végigjárni a folyosókat az életkedv után kutatva, mint itt lenni, mert odabent mindenki álarcot viselt, vagy többet, az őszinteség pedig olyan luxus volt, amit nem engedhettem meg magamnak - idekint pedig még reménykedhettem abban, hogy elhamarkodottan kimondott szavaimat még magával viheti a szél a messzeségbe, hogy pár perc múlva már senki sem fog emlékezni rájuk, mert legalább annyira jelentéktelenek voltak, mint én magam ebben a társaságban.
- Kérlek... Hátha a következő alkalommal megfontolja, hogy egy valamivel tehetségesebb vonósnégyest találjon. - Szórakozottan mosolyodok el; biztos vagyok abban, hogy nem fogja félreérteni az intencióimat, mert nem piszkálódok, teljes őszinteséggel mondhatom még úgy is, hogy magam nem vagyok egy nagy zenész, hogy ez a kvartett bizony elég gyengécske volt még akkor is, ha az ember elég alacsonyra tette a lécet ahhoz, hogy átléphessen rajta. Igaz, a zenészeknek biztos nem az volt a funkciója, hogy táncra való zenét szolgáltassanak, sokkal inkább háttérzajt, de azt is lehetett úgy, hogy az ember ne akarjon inkább vernyogó macskákat hallgatni helyettük... Meg ez felmeríti azt a kérdést is, hogy miért nem megbűvölt hangszerek szolgáltatják a zenét? Ez is egy volt a világmegváltó gondolataim közül, amikkel leköthettem volna magam odabent, de egyszerűbb volt kijönni, elmenekülni, fejest ugrani a metaforikus kútba.
De fennakadok a nevén, mintha csak a kőt falába erősített horog lenne, egy hosszabb pillanatig ízlelgetem is, de szükségem van pár hosszabb pillanatra, hogy mozdulásra bírjam a gondolatmenetem, próbálva összekapcsolni a tényeket, hogy mégis... Azt hiszem, az elmúlt hét év bőven elég volt ahhoz, hogy eltévelyedjek a koncenanszok labirintusában, így végül csak elkönyvelem magamban, hogy Celia fontos személy lehet, azzal a megjegyzéssel, hogy később visszatérjek a családi relációinak hogyanjaihoz és miértjeihez, mielőtt túlságosan elmerülve a gondolataimban azt az érzést keltsem benne, hogy kiszállt belőlem a lélek (gondolom, ez megérdemel egy újabb megjegyzést arról, hogy a túl hosszú gondolatmeneteimben általában el tudok mélyülni annyira, hogy percekig csak mozdulatlanul nézzek magam elé, mint akire sóbálvány átkot szórtak, és egy ilyen gondolatmenettel sikeresen megölném ezt a beszélgetést, meg egyébként is, ez egy annyira másodlagos szempont jelen pillanatban az ő esetében, hogy nem látom értelmét fennakadni rajta); minden esetre ez megmagyarázná azt, miért volt annyira ismeretlenül ismerős, tekintve, hogy a bankettek fontosabb személyeire általában emlékszik az ember valamilyen formában, és hát most, hogy végre nevet is tudok társítani az archoz, biztosan egyszerűbb lesz a jövőben is emlékeznem rá.
Persze gondolhattam volna, hogy odáig nem lesz szerencsém eljutni, hogy bemutatkozzak - mármint nem tudom, ez miért lenne szerencse, de az, hogy előbb hallott rólam, minthogy esélyem lett volna személyesen hallatni saját magamról, határozottan szerencsétlenségnek vehető, tekintve, hogy a nevem mellé biztos kapott valami szaftos pletykát is arról, kiféle-miféle lehettem, gondolom, nem csak "a" Flavia Rayne-ként ismert, és lehettem a szemeiben bárki, a csempész, a sárkánykutató, a tolvaj, a kurva. Ki tudja, miféle szavakkal beszéltek neki rólam, és talán egyszerre voltam mindenki és senki azok közül, akiknek hihetett, hiszen akárki is emlegetett neki, a dolgaim egyetlen, apró töredékét sem ismerhette.
- ...aha, személyesen. - Aprót bólintok, beletörődve abba, hogy a hírem megelőzött; gondolom, semmi értelme nem lenne most letagadni és valaki másnak kiadni magam, mert már úgyis tudja, innentől kezdve azt kezd az információval, amit csak akar; az igazi kérdés inkább az, melyik Flavia kéne neki a sok közül, melyiket lenne a legcélszerűbb megmutatni...? - Látom, a hírem megint csak megelőzött...

Mosollyal az ajkaimon rázom meg a fejem, kicsit fanyar, de talán inkább csak ironikus, leginkább az is magamra nézve, mert aki a tűzzel játszik, ne lepődjön meg, ha megégeti magát, ugye? Persze én nem így fogtam fel az egészet, azt hittem, már fél éve a jövőmön ügyködöm, a nagybetűs jövőmön, aztán kiderült, hogy okosabb lesz egészen más irányba evezgetni. Ha túl erős a sodrás, hát nem leszek olyan hülye, hogy szembemenjek vele. Az elválások néha fájdalmasak, de jobb lesz így, ugye? - Nem, nem igazán. De őszintén, már nincsenek is efféle elvárásaim az ilyen estékkel kapcsolatban - mondom ugyanazzal a pikírt őszinteséggel, mint korábban, akár elmondhatnánk ezeket a dolgokat odabenn is, nem vagyok én nyúl, és Miss Rayne sem tűnik annak, mégis édesebb valahogy idekinn, a sötét csendbe belesuttogni az ítéletünket.
- Ó, az biztosan Mrs. Wright hibája. Botfülű a szentem - nehéz lenne megmondani, hogy ezt megvetésből, vagy valami nyakatekert, hamis szeretetből mondom, de mindettől függetlenül a tény igaz. Mindazonáltal közel sincs annyi a mostohaanyám rovásán (ha hívhatnám így, sem lenne, de egyébként nem is hívhatom így), mint amit gondolna bárki, hogy fel tudok sorolni. Végtére is, sosem volt velem gonosz, sosem bántott, épp csak sosem tudott mit kezdeni velem, amiért nem tudom igazán hibáztatni, hiszen ha rám néz, biztosan kénytelen elképzelni, anyám vajon milyen nő lehet, mennyire szép, szebb-e nála, jobb-e nála...? Akár kikiálthatnám szentnek is, hogy még nem lökött le egy erkélyről sem, nem alázott meg senki előtt. De nem vagyok ilyen nagylelkű. Csak engedelmeskedik a férjének, ahogy a jó feleségek teszik, mindegy, odabenn mi történik velük közben.
- Meg, mi tagadás - most már elég nagy álszentség lenne, ha megpróbálnám elhitetni vele, hogy nem a pletykás nyelvek miatt ismerem fel őt, nem tudnék olyan hihető magyarázatot találni, amivel nem bántanám meg, és amivel nem alacsonyodnék le én magam is - Szinte olybá tűnik, mintha ma mindenki rólad beszélne. Ne haragudj, hogy ezt mondom, de egy kicsit örülök neki, mert rám így kevesebb idejük jut - tudom azért, hogy mifelénk veszélyes játék lehet ez a fajta egyenesség, Flaviának a végén még, szépen lassan, az a téveszméje támadhat, hogy én itt szabályosan kóstolgatom őt és fel akarom bosszantani, pedig egyébként semmi rosszat nem kívánok neki. Kicsit mindig inkább szimpatizáltam azokkal, akiket így megítélnek mások, mert megkapom ezekből a dolgokból én is az adagomat rendre.
- Úgy hallottam egy ideje nem jártál a társaságban... biztos ezért kavartad fel így a kedélyeket. Azért jól vagy? - azért azt túlzás lenne állítani, hogy ezt igazi törődéssel kérdezném, de nem is vagyok egészen érdektelen, megtámasztom a cigarettát tartó kezem hüvelykujját az ajkamon, úgy figyelem a másikat.

Kicsit meglep még, hogy akadt ezen a banketten valaki, akivel viszonylag őszintén lehet beszélgetni; igaz, szörnyen ostoba és naiv dolog lenne azt hinnem, hogy ebben nincs semmi hátsó szándék, mert mindig, mindenkiben van valami hátsó szándék, talán bennem is, minden kimondott szóban, minden gesztusban. Csak egy apró bólintással konstatálom a szavait, hiszen ostoba az, aki bármit is elvárna még az ilyen estektől a képmutatáson és sekélyes beszélgetéseken kívül; én magam is ezekkel az elvárásokkal érkeztem ide az este kezdetén, és erre nem is cáfolt rá senki és semmi, hogy így lenne, egészen eddig a pillanatig. Nem tudom, miféle rejtett intenciói lehettek ennek a lánynak, de egyelőre nem akartam megkérdőjelezni - nem volt okon kételkedni benne, nem tűnt sokkal veszélyesebbnek egy kölyöksárkánynál, akinek egyetlen fegyverét a fogai adták.
- Kicsit kár érte. - Közönyösen vonom meg a vállam, keresztet vetve a vonósnégyesre is, csakúgy, mint ez egész bankettre is; talán több értelme lett volna apám mellett maradni, árnyékként járni mögötte, belehallgatni a beszélgetéseibe és kombinációiba, hurkokat kötni az információfoszlányokra, jó kutyák módjára húzni őket magam mögött, memorizálni és a saját szükségemre alakítani őket, hogy később hasznot húzzak minden apró tudásfoszlányból, amim csak akadt. Erre kellett volna fókuszálnom ahelyett, hogy ingyenes filozófiaórát tartok magamnak, meg hipotetikusan véve még neki is, biztos vagyok benne, hogy Celia életéből sem hiányzott a lecsúszott nemesi lány teoretizálása vonósnégyesekről meg arról, mennyire unalmas volt ez a bankett.
- Ez esetben gondolom, állok rendelkezésedre. - Szórakozottan nevetem el magam, kifújva a cigarettám füstjét; igaz, ha nem muszáj, ebből nem csinálnék rendszert, már rég nem az egy dekáddal fiatalabb énem vagyok, aki élvezte a rivaldafényt és érdeklődést, most legszívesebben csak meghúztam volna magam valami csendes sarokban a könyveimmel, messze mindentől, ha már nem lehettem a sárkányaimmal. Sosem hittem volna, hogy egy nap majd hiányolni fogom a nem kifejezetten aranyvér-barát körülményeket, a sárkányokat és a munkatársaimat, de most, a terasz korlátjának támaszkodva kifejezetten visszavágytam Romániába, a kényelmetlen ágyamra és a közepesen elviselhetőnek titulálható kávém mellé.
- Hát, voltam már jobban is, de azt hiszem, túlélem valahogy. A pezsgő sokat segít. - Csak egy apró mosolyt villantok rá, mielőtt visszafordulnék a horizont felé; normális esetben nem lenne semmi gondom azzal, hogy felvegyem és tartsam is a szemkontaktust bárkivel is, legyen az ő vagy más, de most valahogy nem éreztem magamben az affinitást ehhez. Igaza van abban, hogy rengeteg kedélyt felkavartam, és most, hogy ezt felemlegette, megint csak arra tudtam gondolni, hogy mennyire nem is akartam itt lenni, sem itt, sem úgy nagy általánosságban Angliában. Hát ez így... kínos, azt hiszem. - De most már muszáj megkérdeznem, miket hallottál még? Ha már így benne vagyunk a témában, legalább korrigálnám az esetleges hazugságokat, amiket hallhattál.
Mondjuk minek is akarnám menteni a reputációm, pont előtte? Hiszen lényegében nem ismer, nem ismerem, és nem is tudom még, hogy a jövőben hogyan alakulnak majd a dolgaim, van-e egyáltalán értelme ennek a beszélgetésnek, hiszen ki tudja, lehet, pár hét múlva már megint Romániában leszek, ahol elérhetetlen leszek számára is, meg mindenki más számára is. Legalábbis ez lenne az álomszituációm, messze mindenkitől és mindentől, messze ettől a pokoltól, amivé az életem vált... De gondolom, ezek csak a levágott fej álmai, ilyen szerencsém úgyse lesz.

- Aha, kár – hagyom rá Flaviára egy gyors mosollyal és én igazán nem csak a vonósnégyesre gondolok, hanem egy csomó minden másra is. Annyi dologért kár ebben az életben. Az enyémben, gondolom az övében, kár dolgokért ezekben a felfújt körökben és kár úgy általánosságban is. Én például sajnálom, hogy az emberek sokszor az orrukig sem látnak, sajnálom, hogy engem akkor sem tudnának ténylegesen észrevenni, ha a szájukba rágnám, miben és mekkorát tévednek velem kapcsolatban. Kicsit kár azért is, hogy nem tudok egyszerűen hátat fordítani az egésznek, mert túlságosan csökönyös vagyok ahhoz, hogy feladjam. Túl kevély, hogy ne gondoljam, nekem ez jár. Talán nem az én hibám az egész. Talán anyám és apám hibája, pont úgy, ahogy mindünk elhibázott életéért egy kicsit a szüleink is felelősek. Kár, hogy nincs ebben a gondolatban semmi, de semmi vigasztaló. Fontos egyáltalán, ki a hibás és miért?
Derűsen villan rá a tekintetem, hogy sikerült belőle kicsikarnom egy kis nevetést. Nem mintha ez lett volna feltett szándékom, de azért mégis, ha már veszem a fáradtságot és megkerülöm a jéghegyeket, melyek el is választhatnának minket egymástól, jó lenne, ha ő sem csak a hegyeket nézné felénk magasodni. Ez lenne a normális, emberi viselkedés, csak hát éppen ez az, ez nem várható el odabenn mindenkitől. Vagy leginkább senkitől.
- Ó, igen. A pezsgő sokkal jobb, mint a zene – hagyom rá ugyanezzel a derűvel, mert természetesen a pezsgő a lehető legdrágább fajta, a lehető legjobb évjárat, ha az ember éhgyomorra issza, akár két kicsi pohár is a fejébe szállhat. Nem komolyan persze, épp csak annyira, hogy aranyos csillogás telepedjen mindenre, ami legjobb esetben unalmasan fehér és szürke. Egy jó fertály órával ezelőtt még én is így éreztem, de aztán azóta elmúlt és errefelé nem fognak kerülni a pincérek a tálcákkal, hogy mielőbb orvosolhassam ezt a problémát.
Kis biccentéssel veszem tudomásul a választ, természetesen nem gondoltam, hogy ennél részletesebben bele fogunk menni a dologba, beérem azzal is, hogy kaptam bármiféle választ. De persze nem vagyunk mi egymásnak senkije, talán csak a fantáziám kellőképp élénk ahhoz, hogy Flaviát némiképp magamhoz hasonlónak érzem. Lehet, hogy kicsit az, másfelől ő is pont annyira más, mint bárki odabenn, mert biztosan én vagyok az egyetlen, akinek nem kifogástalan itt a származása. Vagy bárki más van ilyen, sokkal jobban titkolja, mint apám az én létezésemet.
Egy pillanatig mintha elgondolkodnék a felvetett lehetőségen, de csak eszembe jut valami, amit legalább ilyen gyorsan el is vetek. Ahelyett azonban, hogy kétségek közt hagynám Flaviát, mégis miért nézek rá most így, készségesen meg is osztom vele, mit gondolok - Azt akartam javasolni, hadd találjam ki én, mi és mennyi a hazugság… de aztán végiggondoltam és rájöttem, hogy nem tartom valószínűnek, hogy sok igazság lenne abban, amit hallottam – vallom be némi bajtársias hunyorgással, mintha legalábbis szakértője lennék a hajmeresztő pletykáknak és ez annyira nem is áll távol a valóságtól. Pedig igaz az is, hogy már semmin sem lepődnék meg, ha mégis igaz lenne – A legtöbben azt gondolják, hogy gyilkosságért köröznek. Megöltél valami alvilági figurát, akivel az elmúlt években sűrűn üzleteltél, a vélemények megoszlanak, hogy mégis miért tettél ilyesmit. Van, aki megfizethetetlen tartozást emleget, van, aki „csak” a jó híredet, van, aki szerelmet… a szolidabbak pusztán meg vannak róla győződve, hogy csupa olyasmit tettél, ami a családod nevét bemocskolja és saját bevallásuk szerint nincs olyan jó fantáziájuk, hogy elképzelhessék, mégis mi ez a „csupa olyasmi”. Pedig fogadni mernék rá, hogy kettőnkénél is mocskosabb a képzeletük – egészen higgadtan adom elő mindezt, a füstfelhőkön keresztül könnyed egyenességgel figyelem a másikat, mintha teljesen átlagos lenne ilyesmiről beszélni és mintha természetesen én ezt az egészet hatalmas sületlenségnek tartanám.

- Ebben egyetértek. - Mosolyogva bólintok, taktikusan megtartva magamnak azt az információt, hogy igazából nem is vagyok nagy rajongója a pezsgőknek, sem egyéb, hasonlóan burzsuj italoknak, amiket a bent lévő sznobok annyira szerettek. Inkább a "közönségesebb", olcsóbb italokat szerettem, a drágábbakból pedig a jóval magasabb alkoholtartalmúakat, mert az alkoholnak csak két funkciója volt: vagy teljesen eltörölni minden emléket, vagy szebbé tenni őket, és erre sem a pezsgő, sem a bor, sem társai nem voltak igazán alkalmasak. Bár nem tudom, most épp felejteni akartam volna, vagy szebbé tenni az estét; talán mindkettő, talán egyik sem, de az biztos, hogy szerettem volna, hogy ez az este véget érjen.
Félreértés ne essen amúgy, nem Celia társaságával volt bajom; az összes ember közül, akihez szerencsém volt, ő volt a legkellemesebb, hiszen még azt is sikerült elérnie, hogy nevessek, ami egyébként tényleg nem volt egyszerű dolog, főleg, ha valakit alig néhány hosszabb perce ismertem csak. Talán egy másik helyzetben, egy más univerzumban kapna tőlem egy vállveregetést is, de jelen pillanatban valahogy nem hiszem, hogy helyénvaló lenne csak úgy belemászni a privát szférájába és vállon veregetni, meg hozzámondani valami olyat, hogy "hé, gratu, megnevettettél, ez fél siker!".
A szavaira viszont aprót bólintok; ha ugyanazokat a pletykákat hallotta rólam, amiket én magamról, akkor elég nagy eséllyel csupa hazugságot tud - bár ahogy hallgatom, szinte már kedvem is lenne kiegészíteni az általa ismert pletykákat a határozott favoritommal: a tinikori terhességgel meg a gyerekkel, amelyiknek valamelyik egykori tanárom volt az apja. Az, hogy melyik, az a pletyka elindítójától függően változott; és valamiért ez kifejezetten szórakoztatott, mert egyébként nem volt semmilyen gyerekem, sem románcom akármelyik tanárommal, még ha egyiknek vagy másiknak tényleg nem lettem volna ellenére, de hát... Khm, azt hiszem, eltértem egy picit a témától.
- Minden pletykának van valamennyi valóságalapja... - Óvatosan vonom meg a vállam, az ég felé fújva a cigarettám füstjét; a gyilkosság igaz volt, csak nem ebben a kontextusban, és az is, hogy olyat tettem, ami bemocskolná a család nevét - hiszen ők a szökésem ilyen dolognak tartották, én ezzel nem értettem egyet, de hát... Kinek a pap, kinek a papné, nem igaz? - De az igazság ennél sokkal unalmasabb, valószínűleg a benti társaságot is jóval kevésbé szórakoztatná, mint a kitalált gyilkosságaim és nagy románcaim.
Félszegen mosolyodok el, de nem tudom, mennyi vidámságot sikerül ebbe beleerőltetnem; pedig tényleg szórakoztat a gondolat valamennyire, az, hogy a társaság szerint sokkal élménydúsabb életem volt, mint valójában... Mármint leszámítva a sárkánybaleset után maradt "kis" emlékem, amivel büszkélkedhettem.
- Igazából csak tanultam, aztán megtetszett a sárkányrezervátum Romániában, és leragadtam ott, ennyi a nagy történet. - Legalábbis dióhéjban; nem az a lényeg, hogy az egész élettörténetem elmeséljem neki, gondolom, nem is érdekli, meg igazából nekem sincs kedvem mesélgetni, mert minek? Szomorú háttérsztorik megosztása nélkül is megoldhatóak bizonyos dolgok, meg egyébként is, lassan illene visszakérdeznem is, nem csak egocentrikus módon magamról pofázni össze-vissza, mintha csak azt hinném, hogy ez bárkit is érdekelhet... Mert lényegében még számomra sem volt annyira érdekes, hiába éltem át. Mármint... érted, na. Ennek így semmi értelme.

Finoman ingatom a fejem, újabbat slukkolok a cigarettából, résnyire nyitott ajkak között engedem kiszökni az éjszakába a füstöt - Több vagy kevesebb - mondom egyetértve, nyilván nem zörög a haraszt, ha nem fújja a szél, de sok esetben a legkisebb szélmozgás is elegendőnek bizonyul ahhoz, hogy egy indokolatlan pletyka szárnyra keljen. Talán azt mondanám, sokszor még a létezésünk is elég valóságalapnak - mert ugye arról nem lehet pletykálni, aki nem létezik, de esetemben kimondottan elégnek bizonyul az, hogy megszülettem, és azok a szüleim, akik, hogy az anyám egy félvér színésznő, az apám meg egy nagy tiszteletnek örvendő aranyvérű Halhatatlan. Attól még, hogy ez igaz, nem érzem, hogy bárki is fel lenne jogosítva arra, hogy a szájára vegyen, sok esetben még csak nem is a származásommal összefüggésben. De már megszoktam. Már nem bánt. Már jó régóta nem bánt.
Felcsusszanok végül a kőkorlátra, nem vagyok ugyan biztos benne, hogy a ruhám anyagát épp erre találták ki, de annyira nem érdekel, egy egyszerű bűbájjal orvosolható bármi kár, amit tennék benne, meg egyébként is, nem valószínű, hogy sokkal többször fel fogom venni még ezt a darabot. A cipőm viszont egy kicsit kezd kényelmetlen lenni, úgyhogy boldogan szusszanok fel, ahogy a súly lekerül a lábaimról, finoman meglóbálom őket a levegőben és a helyzetváltoztatás ellenére nyugodt kíváncsisággal hallgatom Flaviát, miközben csak egy röpke pillanatra fordítom el róla a pillantásomat.
- Hm, lehet ebben némi igazság. Az élet soha nem olyan érdekes és izgalmas, mint a képzelet - mondom elmélázva, azt hiszem, valami hasonló miatt keveredett anyám is a színházba és ezért él úgy, mintha nem egy hús-vér nő, hanem valami romantikus tragédia utánozhatatlan hősnője lenne, én meg ezért haragszom rá és a valóságra annyira...
- Értem - hagyom aztán Flaviára, amit mond, noha persze biztos vagyok benne, hogy a történet nem ilyen egyszerű, mert bár a képzelet valóban mindig izgalmasabb, az élet viszont többnyire sokkal bonyolultabb, mint bármilyen bugyuta színdarab. Talán Shakespeare-t leszámítva. Mégsem akarom ezt különösebben éreztetni vele, már azt, hogy ezt gondolom - azt egyébként sem hiszem, hogy hazudna, bizonyára ez az igazság, inkább csak nem tesz hozzá dolgokat, elhallgat pár részletet, lefejt pár réteget a családi titokkal, vagy személyes kellemetlenségekkel. Nem hibáztathatom érte, bizonyára én sem teregetnék ki neki bármit egy tíz perces ismeretség örömére.
Hallgatok egy kicsit, legalábbis addig, amíg egy utolsót szívok a cigarettából, majd konstatálva, hogy lassan a papír a szűrőig ég egy gyors mozdulattal elnyomom magam mellett a korláton, hogy aztán lepöccintsem valahova a parkba, ami legyen bármilyen kicsinyes, mégis elégtétellel tölt el. Aztán irányítom vissza a pillantásom a kastély kivilágított ablakai felé - És mi az ítélet? Itt fogod kivárni, amíg a családod menni készül, vagy visszamész? - nem mondom, még én sem döntöttem el, hogy az este hátralevő részét száműzetésben fogom-e tölteni, vagy visszamegyek.

Apró bólintással konstatálom csak a szavait, de gondolatban már megint messze járok; hiszen pont az olyan pillanatokban, mint ez, hiányoltam a rezervátumot, ahol senki sem ért rá arra, hogy pletykálkodjon és senkit se érdekelt, kiféle vagy miféle volt az ember, amíg jól végezte a dolgát, anélkül, hogy veszélyeztette volna a saját maga, vagy mások biztonságát, és én szerény elgondolásom szerint pont ezek közé tartoztam, vagy legalábbis akartam hinni abban, hogy ezek közé tartoztam. Azt, hogy mi volt az igazság, talán már sosem fogom megtudni - hiszen egyelőre elég csekélyek voltak az esélyeim arra, hogy visszakeveredjek oda, mert az itteni mocsokba könnyedén bele lehetett ragadni, és én már most kezdtem érezni, hogy elég mélyen vagyok ahhoz, hogy ne tudjak már szabadulni.
- Ennél már csak az lehet unalmasabb, ha valakinek a képzelete is pocsék és szart sem ér. - Újabb válvonás, talán már a sokadik az elmúlt percekben, de hogyan reagálhatnék erre? Meg hát gondolom, ő maga is tökéletesen tudja, hogy egyesekbe annyi képzelőerő sem szorult, mint egy haldoklófélben lévő sárkányba, szóval miért játszanánk el, hogy máshogy van?
Bár a korlátra felülős ötlete elég vonzó számomra is, végül nem követem a példáját; bár lassan már közel állok ahhoz, hogy azon kezdjek el gondolkodni, hogyan amputálhatnám a saját lábaimat úgy, hogy az a lehető legkevésbé fájjon, kitartóan álldogálok a tűsarkaimon, lassan már a cigarettám szűrőjét szívva, mert hát teljesen mindegy volt, a tüdőrák már biztosan így is beleette magát a gyenge szövetekbe, már rég aláírtam a halálos ítéletem, talán még csak nem tudtam róla, vagy nem akartam tudni, hiába lett volna lehetőségem rá. Egyébként is miért akarná bárki is tudni, mikor fog meghalni?
- Még nem döntöttem el. - Miért is hazudnék neki? Egész eddig nem adott okot arra, hogy azt higgyem, valamiféle rosszindulató intencióval közeledik felém, így egyelőre nem látom értelmét annak se, hogy hazudjak neki; egyébként is, bármennyire is igyekezne, a társadalmi státuszomon már amúgy sem ronthat, nem igaz? Már így is a létra legalján voltam, két lépéssel a béka segge alatt, meg így, jobban belegondolva, nem is igazán volt miért visszamennem a bankett vendégei közé. Apámat lefoglalták a saját ügyes-bajos dolgai, amiknek én evidens okokból nem lehettem a részese, mindenki más meg... Nem érdemelte a figyelmem. - Ezeknek a banketteknek igazából csak egy célja van: hogy az ember bővítse a kapcsolati hálóját, felkészülve olyan eventualitásokra, amikkel egyedül nem boldogulna el, mert akkor mindig ott lesz egy vagy két talpnyaló, vagy nyalható talp, hogy kihúzza a bajból... Nincs ott semmi keresnivalóm igazából, dísztárgy meg lehetek akár itt is.
Nem kevesebb és nem több, csupán egy istenverte dísztárgy, aminek a hibáit majd eltakarja a smink és a drága szatén, néhány szép szó és megjátszott mosoly; de még ezek sem bizonyultak elégnek ahhoz, hogy hirtelen mindenki elfeledje, ki voltam és honnan jöttem, és még ha lett is volna valaki, akivel érdemes lett volna az üzletről beszélnem, az minden bizonnyal a halál nemesebbik testrészére küldött volna az első három mondaton belül, már csak a rend kedvéért is.
- Az senkit se érdekel igazán, mi van a pocsék hírnév mögött, szóval a kapcsolatépítést már rég elfeledhetem. Akármit is tudnék felajánlani, senki sem akarna asszociálódni azzal a Rayne-kölyökkel. - Nem is tudom, ez igazából zavar-e, vagy nem egészen, hát nem teljesen mindegy? - De ha szeretnél, visszamehetsz igazából, ne hagyd, hogy feltartsalak.
Úgyis biztosan van jobb dolga, mint a véletlenszerűen kiválasztott témákról szóló monológjaimat hallgatni, meg hát ez valamennyire az Ő partija is volt, többé vagy kevésbé; a legrosszabb esetben egyedül maradok a maradék, fél doboz cigimmel, aztán ha annak is vége, egyszerűen hazamegyek, mint aki jól végezte a dolgát, vagy ha már úgyis mindenki olyan alja véleményen van rólam, talán teszek is azért, hogy legyen igazságalapja a pletykáknak, vagy... Bármi más, mert hát ki tartana vissza? Senki sem fog. Sosem tették.

Csendesen nevetek egy kicsit, hiszen tökéletesen igaza van, az elszaladt fantáziánál biztosan rosszabb az, amikor a fantázia még csak jelen sincs valakiben. Ha választani lehetne, akkor persze lehet, hogy inkább azt mondanám, hagyjuk a francba az egészet és ne beszéljen senki semmi és senki másról, mint amihez köze van. Mondjuk magához. Mégsem nagyon tudok elképzelni egy pletyka- és véleménymentes világot. Olyan ez, mint valami szükséges rossz, ami velünk, emberekkel jár. És van még jó pár ilyen szükséges rossz, de azért ott vannak a kevésbé rossz dolgok is. Még akkor is, ha ez a mai este kicsit sem tűnik jónak, és ezernyi dolgot szeretnék megváltoztatni vele kapcsolatban, ha visszamehetnék az időben.
Aztán lehet, hogy akkor sem változna meg semmi. Apám akkor is elbeszélgetett volna velem a bankett kezdete előtt, fontos dolgokról, nekem akkor is ki kellett volna adnom Spencer útját, ugyanúgy összevesztünk volna, tulajdonképpen az igazán fontos dolgok elkerülhetetlennek tűnnek, egy pletyka (vagy sok), pedig csak annyira jelentős, mint amennyi jelentőséget mi adunk neki. Régóta tudom, biztosan Flavia is, néha mégis nagyon nehéznek tűnik ignorálni a környezetemet. A szavak bántanak, még akkor is, ha valójában nem hagynak szemmel látható nyomot.
- Ugyan. Lebecsülöd a saját szenzáció-értékedet - mondom aztán ki kerek-perec lanyha somolygással, mifelénk az emberek csak szeretnek úgy tenni, mintha olyan magasan lenne az orruk, hogy már egy aprócska foltnyi kosz láttán sem tudnak odanézni, olyan alacsonyra, de azért ők is csak emberek, gyarlók és kíváncsiak, hiába húznák közben a szájukat, valójában biztos vagyok, hogy rentegen odabenn, főleg a nők, betegesen kíváncsiak most Flaviára. Pont a pletykák miatt, pont a balsejtelmű asszociácók miatt - Abban is biztos vagyok, hogy ha a megfelelő dolgokat ajánlanád nekik, seperc alatt eldobnák az egyébként is megkérdőjelezhető morális értékeiket... nem vernék nagy dobra, persze. De tudod, hogy megy ez - nekem mondjuk pont nem kellene tudnom, ha valakinek, hát nekem tényleg nincs semmiféle értékem, csak egy fattyú vagyok, nem fogok örökölni és bizonyára hozományom sem lesz, megfelelő férjet meg ezek az emberek aztán nem fognak penderíteni mellém. Legalábbis... biztosan így gondolja mindenki. Én pedig alig várom, hogy megtudják azt, amit én már tudok. Remélem, alig várják majd, hogy nyalhassák a változatosság kedvéért az én talpamat...
- Nem tartasz fel - vonom aztán meg a vállam könnyedén, viszont közben mégis lecsusszanok a korlátról, egy kicsit tipródok, amíg úgy-ahogy újra megszokom, hogy mérsékelten kényelmetlen egy helyben ácsorogni ebben a cipőben - Viszont nekem szükségem van még pár pohár pezsgőre, úgyhogy megkockáztatom a szalon felfedezését. Ha mégis meggondolnád magad, odabenn megtalálsz. Nem foglak letagadni, becs'szó - mondom ezt úgy, mintha legalábbis vérszöveget kötöttünk volna idekinn, vagy valamiféle kimondatlan testvériség lenne közöttünk. Aprót intek neki és ráérősen elindulok befele - persze, ha azt hallanám, hogy a cipőkopogása mégis velem tart, be fogom várni az erkélyajtóban.

Igaza lehet abban, hogy nem értékelem azt, mennyire is szenzáció vagyok - de így, jobban belegondolva, kellett egyáltalán ez az életembe? A rivaldafény, a szenzáció, az, hogy minden tekintet rám szegeződjön? Talán, ha elgondolkodtam volna azon, miféle hasznot húzhatnék az efféle figyelemből, találtam volna valamit, amiért megérte volna ezt végigszenvedni, de így... Nem is tudom, nem igazán volt kedvem sem bájologni, sem kiállítási tárgynak lenni, hogy a rengeteg sznob úgy nézegethessen, mint állatkertben a mangusztákat, vagy flamingókat, amiket még sosem láttak életükben ezelőtt.
- Tudom, persze... De megint csak, azért valamivel jobban megválogatnám, kiknek ajánlok fel és mit, és hidd el, hogy odabent alig akad olyan, akivel érdemes lenne ténylegesen leállni és az üzletről beszélni. - Nem, mintha kritizálni akarnék, de biztos vagyok benne, hogy ő is tudja, vagy ha nem is tudja, de biztosan sejti, mire célzok; vannak bizonyos dolgok, amik sosem változtak, és ez a társadalmi csoport is ilyen volt, az egész életüket mások drámájával és sarával próbálták értelmesebbé tenni, hogy valamivel kevésbé legyen monoton, gondolom, elég sikertelenül, hiszen újra és újra mind végigjárták ezt a kört, egyik pletykáról a másikra, egyik személytől a másikig, és úgy tűnik, ma éjjel pont én voltam a soros.
Nem akartam visszatérni közéjük; gyűlöltem már csak a gondolatát is annak, hogy ezt meg kelljen tennem, főleg, hogy apám is már rég odaveszett a tömegben, így az ő morális támogatására sem számíthattam - nem, mintha egyébként bármikor is számíthattam volna rá, őt sem érdekelte igazán semmi a saját érdekén meg a világmegváltó tervein kívül... Már amennyiben a saját gyermekei életének fenekestől való felforgatása világmegváltó tervnek számított. Lehet, már csak azért is, hogy felbosszantsam, haza kellett volna innen hoppanálnom, de hát...
- Várj... Megyek veled.- Ennyit arról, hogy korábban hazaérek; de végül csak ellököm magam a korláttól, aminek eddig támaszkodtam és elindulok Celia után, azzal a gondolattal, hogy ha mást nem is, de legalább pár pohár pezsgőt összeszedhetek még, mielőtt ténylegesen távoznék. Ez a pár perc meg már amúgy se változtat semmin...