1929 -- New York-ban nagyjából 93,000-el több speakeasy volt, mint Chicagoban, de sokkal rosszabb zene is, ami még mindig nem hasonlítható azzal, ami Londonban volt.

- Frank, drágám, mi sosem halunk meg!
A nevetése visszhangzott az alagsor kőfalain, megtörve a ládák koppanását és az azokat pakoló fiúk - tizenöt évesek bármit megtesznek pár pennyért, hogy összekaparják a fehér halálra valót - fáradt nyögéseit, aztán megköszörülte a torkát és egyidejűleg lazított a nyakkendőjén.
- Ezt sokkal könnyebben hinném el, ha nem pont a korai halált akarnánk elkerülni ezzel. - A fiúk felé intett és szívott egyet a szivarjából, aztán előre hajolt az asztalon és megfogta a kezem. - Tudom, hogy nem rajongsz az ötletért, de talán megfontolhatnánk, hogy Chicago helyett inkább valahol--
- Nem engedjük el Chicagot, ezt most el is felejtheted. - Elvettem tőle a szivart, pár pillanatnyi ízlelgetés után pedig kifújtam a füstöt. - Ott van a pénz. Ott vannak a vevőink. Mégis hogy hagyhatnánk el őket? Számítanak ránk!
- Nyilván akkor is számítanak majd ránk, ha valamelyik barom visszajön két másik golyóval!
- De hát elkerült minket!
- A kurva életbe bele már, hogy... - Ellökte magát az asztaltól, az azt követő kiabálásra pedig egészen addig nem figyeltem, amíg ki nem kapta a számból a kubait.
- Hm?
- A ládák.
- Akkor mehetünk is.


1920 -- Szuvenírként hazavittem egy "Szavazz a szárazakra!" propagandaplakátot, aminek a jobb oldalán egy nő volt három gyerekkel.

A harmadik pofon után kiabáltam már csak vissza - hogy mit, arra nem emlékszem, de eltelt fél óra, és a kandalló előtt söprögettem össze három üvegváza maradékát, aztán a tűzbe dobtam őket.
- Egy magnix fiú?
- Igen.
- Ő az apja?
- Nem.
- Akkor mégis mi a francért--
- Neki azt mondom majd, hogy az övé.
- Az egy dolog, ha a saját életed tönkre akarod tenni, de miért akarod az övét is?
- Honnan veszed, hogy jobb lenne neki itt veled, mint velem?
- Onnan, hogy nem egy hülye kislány vagyok, aki az életét készül eldobni.
- Ennyire nem vagy megelégedve a nevelésed eredményével, hát így hagyjam itt rád?
Negyedik és ötödik pofon.
A hatodik elől elszaladtam.

Úgy nyolc hónap után pedig egyenesen vissza.


1929 -- Ideális esetben Valentín napra virágot kapsz golyó helyett.

A rendőrök a falhoz állítottak minket, én pedig hátravetett fővel csak azon aggódtam, hogy tíz magnix előtt mégis hogyan tudnám kiütni őket bármilyen átokkal anélkül, hogy feltűnjön nekik. Szóba jöhetett volna pont a pálcarántás és futás megoldás, de még a kibaszott szerelő is tudta a nevem, így hát bámultam a kopott 2122-es táblát lebegni a fejem felett, és kinyitottam a szám, hogy mindannyiunkat kimagyarázzam, aztán a rendőr elővett egy olyan fegyvert, ami inkább volt jellemző az olaszokra, mint a chicagói rendőrökre, onnantól pedig már csak a durranásra emlékszem.


1928 -- A vallási vezetők rendelhettek bort, ezért hirtelen nagyon sok emberből tört fel a vágy, hogy papnak vagy rabbinak álljon.

Újévkor meglátogattam Cecily-t, és csak úton hazafelé sírtam, amiért Dorothát hívta mamának, engem pedig Prúnak.
Megmutatta, hogy tud olvasni - már nem emlékszem, mit -, aztán elővett egy rajzot, amin ő, Dorothea és a papa van. Hét körül elvitte aludni, engem pedig hét óra négy perckor dobtak ki az ajtón.


1929 -- A legtöbben viszkit csempésztek, a helyzetből adódóan bármilyen szart is.

Hóra ébredtem - illetve azt hittem, hó, a levegő hideg volt és csípős, de többnyire csak latyak és eső volt bármerre néztem.

Akkor tűnt fel, hogy valami baj van, amikor egy esőcsepp átesett a tenyeremen.


1979 -- Billy szaga nem az egyetlen, ami képes embereket eltaszítani helyektől, de szerepet játszhat benne.

Az asztalra csaptam - átment rajta a kisujjam, de a szándék ott volt -, Billy pedig pár másodpercig még méregette a színpadot, mielőtt felém fordult volna.
- Emberek, Billy, emberek lesznek itt, ezért csináljuk. És a művészetért.
- Kinek jó az?
- Neked! Mindenkinek! Tudod, emberek, pénzzel!
- Neked minek az? Meg sem tudod fogni.