Aranyvérű család aranyvérű leszármazottja vagyok. A családfánk némely tankönyvben is megtalálható, melyet legszívesebben darabokra tépkednék. Elfajzott emberek leszármazottja vagyok. Az első fiú, akinek kötelessége, hogy továbbvigye a Black nevet, akinek kötelessége, hogy elvegyen egy valahányadik unokatestvért, hogy tisztán tarthassam a vért a családban. Na, ez az, amiből elegem lett és otthagytam. Vagy legalábbis szeretem azt mondani, hogy én hagytam ott, és nem kidobtak, mert az úgy sokkal menőbb. Hiszen, ha azt mondom, hogy kidobtak, azzal azt feltételezik, hogy nem emelt fővel távoztam a családi fészekből. Tényleg nem így történt, az igaz, de fent kell tartanom a hírnevemet, amit megszereztem az iskolában.
Ugyan már nem tartom kapcsolatomat a családommal, de jól ismerem őket, és, hogy mit vallanak. Tudom, hogy kinek az oldalán állnak. Én viszont hűséges vagyok barátaimhoz, a Tekergőkhöz. Mindhalálig.

Házbeosztás

- Black, Sirius - harsogta az idős, szemüveges asszony én pedig irigylésre méltó nemtörődömséggel ültem bele ama székbe, melybe előttem oly sokan megfordultak már, hogy megtudhassák házukat és jövőjüket is. A szék támasza izzadságcseppektől fénylett, amit az előző személy hagyhatott itt az izgalom hevében. Egy fintorral az arcomon húzódtam a szék másik felére, hogy nehogy beletenyereljek más izzadságába. A stressz egyetlen jele sem látszott rajtam, és belül is pontosan ilyen voltam, hiszen tudtam, hogy hova fogok kerülni. A zöld-ezüst színű asztal felé pillantottam, ahol már pár családtagot és ismerős arcot fel is ismertem, ahogy túljátszott önbizalommal és gúnyos mosollyal köszöntötték a jóhiszemű elsősöket. Elképzeltem magam, ahogy ott ülök, Mardekáros talárban velük, de ahelyett, hogy büszkeséggel töltött volna el a dolog, inkább taszított a gondolata, hogy én is egy legyek közülük.
Így nem tehettem róla, de mikor megéreztem a süveg súlyát fejemen, arra gondoltam, bárcsak lehetne egy kis változatosság. Bárcsak én lennék az a Black, aki más úton fogja leélni az életét, a nem megszokott úton. Hiszen mást sem szeretnék jobban, minthogy a saját utamat járhassam, anélkül, hogy hallanom kéne, hogy a családom szerint mit kellene tennem.
- Hm... Griffendél! - egy pillanatra megfagy a levegő és nem merek még csak lélegezni sem. Hatalmas vigyor kúszik arcomra, ahogy az asztalra nézek, ahol már tapsviharral is fogadnak. Egy pillanatra sem gondoltam bele, hogy mit fognak ehhez szólni az otthoniak. Nem érdekelt. Én boldog voltam akkor.

Barátságok

Nem igazán tudom, mikor volt az a pillanat, mikor először tekintettem úgy arra a három ügyefogyottra, mint barátokra szokás. Ahogy azt sem tudom, hogy feltétel nélküli lojalitásom feléjük, mikor lett nagyobb a családi hűségnél. Arra viszont tisztán emlékszem, hogy az első év utáni nyáron alig vártam levelüket, hogy beszámoljanak a nyaralásukról, nekem pedig végre volt kinek panaszkodnom a családomról.
Az iskolában levakarhatatlanul folyton egymás nyakán lógunk és együtt csináljuk a házit (na, jó, azt Remus csinálja, mi csak ügyesen lemásoljuk). Ők azok, akik visszatartanak és ők azok, akik támogatnak. Ők a családom, akikről jó ideig csak álmodozhattam.

Az első büntetőmunka

Bő két hete kezdődött el az iskola, én pedig ahelyett, hogy kint kviddicseznék egy sötét szobában írom le százszor egy pergamenre, hogy "Ígérem, többé nem fogok levakarhatatlan ragasztót készíteni, hogy azt más hajába tegyem." Minden egyes mondat végén vigyor kúszik arcomra, mert az a lány durván megérdemelte, hogy ezt tegyem vele, miután olyan lekezelően viselkedett velünk ebédnél. Pontosan tudta, hogy ki vagyok, és ott ütött, ahol a legjobban fáj, a családomat hozta fel, és, hogy milyen nagy szégyen lehet nekik, hogy a Griffendél házába kerültem, hogy az oroszlánokkal eszek egy asztalnál. Nos, a kígyók mindig is taszítottak ugyan, de mégis fájt. Ahogy neki is fájni fog, mikor megpróbálják kiszedni a hajából a ragasztót.
Újabb vigyor.
Abszolút megérte.

Animágia

Én voltam az első, aki felvetette a dolgot. Mikor kiderült, hogy Remus vérfarkas segíteni akartam neki. A többiek tudta nélkül zárt osztálybeli könyveket olvasgattam, amíg meg nem fájdult a fejem. A barátság olaja hajtott, de nem vetettem fel rögtön a többieknek az ötletemet. Először magamon akartam kipróbálni, nehogy olyan dolgot tegyek, amivel árthatnék nekik. Mindig is én voltam a legvakmerőbb négyünk közül, de mások életét sosem akarnám bajba sodorni.
James talált rám, nyüszítve és vergődve, teljesen kiszolgáltatottan, félig kutya, félig ember testben. Átsegített az átváltozáson, majd miután sikerült, jól lehülyézett, amiért nem szóltam neki róla. Aztán ők is megpróbálkoztak vele. Mind segíteni akartunk Remuson.
Az otthoniak csak nem rég tudták meg. De már mindegy.

Kitagadás

Otthon, édes otthon, nem igaz? Nos, az én esetemben ez nem így van, és sosem volt így. Persze, akadtak pillanatok, mikor jómagam is mosollyal az arcomon gondoltam a családi házra és a házi manóra, de nagyon csekély ilyen pillanatom volt. Sokkal élesebben emlékszem a vitákra, a szüleim dühös tekintetére, és csalódott pillantásukra, mikor kihajítottak otthonról. Az utolsó cseppet öntöttem bele a pohárba, mikor újfent megtagadtam őket, és nem mentem el valami aranyvérű bálra, ahol szóvá is tették ezt. Megalázták őket, én pedig az arcukba nevettem, mikor közölték ezt.
- Megérdemeltétek - nyögtem ki két kacagás között és pár pillanat múlva az utcán találtam magam kijelentésem miatt. Kezemben a pálcám és egy táska, amiben pár ruhadarabom volt.
Elveszettnek éreztem magam.
Magányosnak.
Aztán a Potter családhoz kuncsorogtam magam. Befogadtak, mint egy otthontalan kutyát, én pedig sosem voltam hálásabb életemben.