Visító nevetésem messze száll, amikor a körhinta meglódul velem és az alkonyatba burkolózó messzi hegyek, és a körülöttem ténfergő megannyi ember egyetlen homályos pacává szelídül. A kezem szinte ráfagyott a láncra, de olyan erősen kapaszkodok, hogy az ujjaim zsibbadnak bele és ettől kellemes bizsergés járja át a testem. A csípős tavaszi levegőt betölti a vattacukor és popcorn illata és a hűvös szél pedig a hajamba kap, és most először teljesen kiürül az agyam. Távol van most minden szarság. Sylvester bájitala, a jóslataim, a Verhees család és az egész pereputty, Voldemort, és a bolt, ami miatt sokkal többet aggódtam az elmúlt két hétben, mint az összes előbbiért együttvéve. Talán mert még új az információ, és mert már rég kellett valaki miatt igazán aggódnom, hiszen George varkasharapása óta körülbelül semmi rendkívüli nem történik. Ha nem nevezzük rendkívülinek, hogy a vén Hopferstein bejelentette, hogy beláthatatlan időkig bezárja a Mókagyárat, minden Londonban vagy a közelében nevelkedett varázslóporonty kedvenc szórakozóhelyét. Az átkozott gyerekkorunkat!! Na jó, az erős túlzás, mert engem senki sem vitt Her Hopferstein varázsgyárába, Philip előtt legalábbis biztosan. De az alatt a négy nyár alatt milyen jókat is cigiztünk az Óbégató Óriáspolip és a Léha Lárva közötti gang alatt. De persze aztán hamar romlásnak indult az egész és az elmúlt években már a kutya sem látogatta. Mégis amikor Her Hopfernstein bejelentette, hogy bezárja a gyárat, Philippel szó szerint sírva fakadtunk, míg végül Brutus kénytelen volt a félretett pénzét arra beáldozni, hogy vegyen három jegyet az utolsó napra. Aztán meg egész végig azon mesterkedett, hogy valahogy Philipet lekoptassa. Ami olyannyira nehéz volt, mert Philip meg levakarhatatlan volt, és az addig jól bevált finom jelzések egyáltalán nem jutottak el a tudatig, szóval már én is azt akartam, hogy lerázzuk. És hát valljuk be, én jobb vagyok ebben, mint Brutus. Mire a hinta lassulni kezd és megáll, a fényfüzérek már felkapcsolódtak körülöttünk és színes fényt borítanak Brutus arcára, akit próbálok befókuszálni, teljesen sikertelenül, úgyhogy kettőt látok belőle. S hogy még az élmény fokozódjon, mikor felállnék, egyenesen neki tántorodok, de még ez sem tudja levakarni a széles vigyort az arcomról. - Mondtam neked, hogy Philipnek nem lesz türelme kivárni, amíg ötször végignyomjuk a Kavargó Körhintán. Még mindig szorosan kapaszkodok belé, pedig ahogy elnézem az arcát, neki sem tett túl jót a körutazás. - Jól van, most már eleget titkolóztál. Elmondanád végre, hogy miről akartál beszélni? Kíváncsian nézek fel rá, és egészen addig a pillanatig, amíg a gyomrom el nem kezd kavarogni. A gyomorbántalmaknak meg egyetlen biztos megoldása van, ha telezabálom magam. - De előbb kaphatok még egy vattacukrot? Légyszi? Olyan tündérien pislogok rá, és olyan türelmetlen vagyok, mintha nem ez lenne ma a hatodik vattacukor, amit magamba tömök. Meg sem várva a válaszát, elindulok a vattacukros felé és aztán csak mikor Brutus egyáltalán nem reagál, akkor fordulok vissza. - Biztos vagyok benne, hogy nincs az a probléma, amit egy hatalmas, lebegő vattacukor vagy egy húsevő nyaláspálcika ne hozna rendbe. S habár a szavaim bármikor bárki által könnyen cáfolhatóak lennének, elhatározom, hogy nem foglalkozok vele. Hideg kezemmel megragadom az övét és már húzom is magammal a hömpölygő tömeggel.
I solemnly swear
I am up to no good
Brutus Wellington
C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
▽ Avatar :
Andrew Westermann
»
»Csüt. 25 Ápr. - 23:01
Egy kicsit olyan, mintha Dorcas mellé megkaptam volna Philipet is, mint valami grátiszt, ami amúgy nem mondanám, hogy jó biznisznek tűnik. Mármint, oké Dorcast megkapni azért eléggé jó biznisz, meg hát menő is, meg sosem unalmas és igazán felemelő, igazán át tudnék változni azzá a nyálas alakká, amit anyám vár el tőlem a vasárnapi ebédek során, miközben arról érdeklődik, hogy a barátnőm miért nincsen ott velem, és miért nem hallgatja végig a kedvenc gyerekkori történeteket rólam, amik igazából csak anyának a kedvencei, és én gyűlölöm őket, eléggé leégetnek, így hát nem is olyan rossz, hogy Dorcas mégsem jön el a vasárnapi ebédekre, na de megkapni Philipet is, mint valami harmadik kereket, hát az több, mint... idegesítő. Egyszerűen irritáló, bosszantó, elviselhetetlen. Philip konkrétan elviselhetetlen, és ilyenkor elég sokszor felmerül bennem a kérdés, hogy végül is miképpen tudja egyáltalán Doe elviselni. Mármint, hogy képes bárki elviselni? Egy pontig azt hiszem egészen jól kijöttünk egymással, nem beszéltünk sokat - most se igazán beszélünk sokat, de mindegy -, csak méregettük egymást - igazából ezt most is tesszük - meg hagytuk, hogy Doe beüljön kettőnk közé a kanapéra, s míg a fejét a vállamra hajtotta, addig a lábait Philip ölébe vetette - ha jobban belegondolok ez egy átlag hétköznap este -, szóval szinte semmi sem változott, csak, mintha Philip meg a barátnőm sokkal jobban egymásra hangolódtak volna mint azelőtt ( de tényleg, el sem hiszem, hogy ők valaha utálták egymást), és ez azért elég kellemetlen, mármint elég sokszor olyan, mintha Doe sokkal jobban ellenne vele, mint velem, néha vetnek felém egy olyan kellemetlenül szúrós pillantást is, amitől szabályosan úgy érzem magam, mint egy hülye harmadik kerék. Mire a százhuszadik kör is lejár a körhintán, a fejem eléggé kóvályog és tulajdonképpen a gyomrom is, de azért mégis csak örülök a fejemnek, mert végül is az idegesítő harmadik tag már nincs itt, ezért valahogy, kóválygó léptekkel, valahogyan ráfogok Doe kezére, és küldök felé egy idióta, kótyagos vigyort, közben pedig eléggé küzdök azzal, hogy ne hányjam el magamat, pedig én azt hittem, hogy jól bírom a körhintákat ( mondjuk az tény, hogy még sosem ültem egyhuzamban ennyit egy ilyenen). - Még jó, hogy nem akart felülni velünk. - Megdörzsölöm kívülről a hasamat, mintha ez segíthetne a bent lévő fortyogáson. Valahogyan eszembe jut, hogy egyszer azt hallottam, az ilyen bajokra jó a kóla. Még mindig kicsit nehéz beleszoknom, hogy Doe pörög, mint a búgócsiga, de egészen gyorsan tud magával sodorni, mint ahogyan most is. Hagyom, hogy elsodorjon magával a forgószele. - Ja persze, de egy kólát is szerezzünk. Nem hiszem el amúgy, hogy te képes vagy vattacukrot enni. Az egyetlen amire gondolni tudok, hogy ne hányjam el magamat.- Vakarom meg a fejemet nevetve. Tényleg kellene szereznünk valamit, különben esküszöm kijön belőlem a hamburger amit nem is olyan régen ettünk.
Azt hiszem, hogy Brutus meg én még sosem voltunk igazán egyedül. És most olyan jól esik, hogy egy kicsit, csak mi. Húzni magam után, beleveszni a tömegbe és hagyni, hogy magával ragadjon a hömpölygés. És egész hamar elfelejtem például Philipet, pedig kezdetben még ilyeneken aggódtam, hogy vajon jól felöltözött-e, van-e elég knútja forró italra és vattacukorra vagy hogy egyáltalán kivel fog most vattacukrozni. De a lehetőség, hogy ketten vegyük csak a nyakunkba a Varázsgyárat, valami ki nem mondott izgalommal önti el a testem. Mintha apró elektromos impulzusok járnák át minden porcikámat. A vattacukros előtt nyilván óriási a sor, de vagyok annyira pofátlan, hogy pár szájtátó kölyök elé beálljak és ugyanerre a nem túl közösségbaráti cselekedetre bírjam Brutust is. Félig a vattacukros eladó felé fordulok, és könyökömmel csinálok annyi helyet, hogy egy pillanatra is elveszteném a figyelő készségemet, Brutus vagy más egyéb természeti jelenségek miatt, akkor senki se túrjon ki a helyemről, ahogy azt én teszem mással. Aztán Brutus felé fordítom a fejem, amitől meglehetősen kicsavart állapotba kerülök. - Nem hiszem el, hogy itt alázol a vattacukor miatt, miközben te meg azt a mugli mérget akarod magadba önteni. Mégis mivel jobb egyik a másiknál? Az még csak nem is lebeg és nincs menő színe se. Aztán újra az eladó felé fordulok, mohó vigyorral az arcomon, ahogy előrenyomulok a sorban, és hogy Brutust bosszantsam, két vattacukrot veszek és neki egy kólát, aztán már rángatom is magam után egy olyan helyre, ahol lélegezni tudunk, a Céllövölde tőszomszédságába. És hiába álltunk meg, hiába nem kell attól félnünk, hogy a másikat elsodorja a tömeg, még mindig nem engedem el a kezét, s úgy fordulok ismét vele szembe. - Tessék, itt a kólád – átnyújtom neki az egyébként elég menő dizájnú kólásüveget, miközben próbálom kifürkészni a tekintetét, aztán a jobb vállam fölött lebegő vattacukorból koszos kézzel nekiállok falatozni. És csak akkor szólalok meg újra, amikor a cukor elolvad a számban. – Ez a hely tökéletes stratégiailag. Philip utálja a Céllövöldét. Rohadtul nem bírja az erőszakot. Igen, nem vicc, nála a plüssállatokra gumitöltényekkel való lövöldözés is durva testi sértésnek minősül. Olyan kis finom a lelke. Ja és oda tudsz hányni, ha véletlenül nem bírnád – most lábujjhegyre csipeszkedek és a válla fölött a Céllövölde háta mögé mutatatok. Szép tiszta hely, legalábbis oda éppen nem hányt senki, mert nincs a körhinta közvetlen közelében. Aztán újra visszaállok tele talpra, és hiába aggodalmas a pillantásom, a szám azért mosolyog. - Szavad ne feledd… miről akartál beszélni? A bolttal történt valami gáz? Vagy..öö. feleségül akarsz kérni? Mármint abból ítélve, hogy mennyit titkolózott Brutus, és milyen feszült volt egész héten, ezen a két opción kívül nem sok minden jut eszembe. De persze ezek most csak az extrém esetek. A valóság biztos valami sokkal kevésbé drasztikus.
I solemnly swear
I am up to no good
Brutus Wellington
C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
▽ Avatar :
Andrew Westermann
»
»Kedd 30 Ápr. - 21:47
- Anyuék szomszédja szerint a gyomorpanaszokra a kóla a legjobb megoldás. Egészen kikeverve, hidegen. - Adok magyarázatot arra, hogy miért is vágyok én most annyira arra a mugli méregre, ahogyan Doe nevezi. - De nem annyira értem, hogy a vattacukor, az a felhő szerű, ragacsos és halál édes dologtól hogyan leszel jobban. - Egészen türelmes típus vagyok, úgyhogy én megelégedtem volna azzal, ha beállunk a sor legvégére, de azért nyilván nem teszem szóvá, hogy kielőztünk néhány srácot, mert amúgy lehet, hogy leülnék valahova. Kavargó gyomorral ácsorogni nem mondanám, hogy olyan felemelő érzés, na nem mintha jobb lenne attól ha leülnék, de a tudat biztosan segítene. Igazából ez a gondolatmenet körülbelül tíz másodpercig tart, szóval utána rögtön rávágom a következőt: - Vagy lehet, hogy te nem is lettél rosszul? - Ez azért elég menő lenne, és így Dorcasra nézve igazán el sem tudom dönteni, hogy amúgy fehérebb-e az átlagosnál. Igazából elég gyorsan haladunk, elég gyorsan el is készül a nem is egy, hanem kettő vattacukor és egészen gyorsan kapok kólát is, amit ahogyan a kezembe nyom már nyitok is ki, és ezen a ponton már el is felejtem,hogy a szénsavakat ki kellene belőle szednem, már bele is kortyolok, érzem ahogyan végigcsorog a nyelőcsövemben és találkozik a zugyborgó hasammal, és meg kell mondjam, hogy amúgy nagyon jól esik. Azért csak minimális mennyiséget viszek be a szervezetembe, és miközben csavarom vissza a kupakot az üvegre felvonom a szemöldökömet. Elég bunkóság lenne most belekötni abba, hogy megint Philip van a középpontban pedig itt sincs? Minden bizonnyal igen, szóval inkább csak félrefordulok, és kérek két puskát. Ha Philip utálja, akkor én biztosan szeretni fogom, és ez elég gyerekes tudom, de amikor a nőd nem képes semmi másról beszélni, mint egy másik paliról, és igazából a nőd szinte mindig az emlegetett palival lóg, akkor így érted.. nem vagyok amúgy féltékeny típus, de ez azért eléggé kiveri a biztosítékot még nálam is. - Asszem nem fogok hányni, de inkább ne beszéljünk róla. Az a biztos. - Elveszem a puskát, a kólát pedig a pultra helyezem. - Egy verseny? Aki a nagyobb dolgot lövi le, az nem is tudom.. kérhet valamit a másiktól? - Vonom fel izgatottan a szemöldökömet, mondjuk még ötletem nem nagyon van, hogy mit kérnék, de biztosan lesz majd ötletem, és nem biztos, hogy úgy gondolom, hogy képes leszek nyerni. Ezek a vásári játékok amúgy is mindig meg vannak bütykölve. Aztán értetlenül fordulok Doe felé. Mi az, hogy feleségül akarom-e kérni, most azt akarja, hogy kérjem feleségül? Ettől a gondolattól azért kicsit pánikba jövök, és kicsit értetlenkedve nézem Doet. - Miért, szeretnéd, hogy megkérjem a kezedet?-
Habár a kérdése elég direkt, úgy csinálok, mintha nem hallanám meg és elbámulok a válla fölött a szélsebesen pörgő körhinta felé. Nem igazán az a cél, hogy jobban legyek. Sohasem volt. Csak hogy ha már minden szar, akkor próbáljuk meg a legjobbat kihozni belőle. Ez amolyan mottóféle. Egyébként számtalanszor alkalmazom ezt a módszerét a kommunikációnak, ha Brutusszal kerülök szembe. Nem mindig érzem fairnek, de hát az élet nem fair, ugyebár. - Túlélőnek születtem, Brutus – szólalok meg végül csak úgy játékosan, elviccelve a dolgot. Mert ilyennek kéne lennie szinte minden beszélgetésnek közöttünk, és ha nem jött volna a nyakunkba ez az átkozott háború, akkor most minden olyan könnyed lenne. Csak normális fiatal felnőttek lehetnénk, akik éppen elég idősek ahhoz, hogy egyedül lakjanak és alkoholt fogyasszanak legálisan, de még túl fiatalok ahhoz, hogy lehúzzon minket az élet. Élvezettel nézem, ahogy issza azt az átkozott kólát és egy kicsit én is megkívánom, de már olyan ciki lenne bevallani, úgyhogy újra az egyik lebegő vattacukor után nyúlok és egészen összeragad a szám és valószínűleg a gyomrom is ettől a menő színű, de egyébként nem túl sok tápanyagot tartalmazó édességtől. Amikor Brutus elveszi a puskákat, meglepetten emelem magasba a szemöldökömet. Volt hogy hasonlóan reagált már, tudniillik mindent imádott, amit Philip utált. Többek között a pinát, és VHS kazettás régi BBC-s természetfilmeket, monoton narrálással. De mint mindig, most is úgy teszek, mintha nem venném észre a cselekedetei és döntései mögötti motivációt. - Nem is tudtam, hogy szereted a céllövöldét...De jól van, elfogadom a kihívást! Mindent megteszek, hogy a szavaim mögül ne érezhesse meg a bizonytalanságot. Ugyanolyan rossz céllövő vagyok, mint párbajozó. Az pedig hát elég rossz. Elveszem tőle a puskát és határozottan odaállok a vonalra, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Beállok készenlétbe, miközben a vattacukrok ott lebegnek vállmagasságban, mint valami kisördög meg angyal és célzok. Aztán a töltény elsüvít a legnagyobb mackó mellett. Aztán megint ugyanez, aztán harmadikra már rájövök, hogy kb lehetetlenre vállalkozok, úgyhogy megcélzok egy közepesen nehezen eltalálható kenguru plüssöt. Legalábbis kengurunak kéne lennie, mert erszénye van, de egyébként rohadtul nem hasonlít egy kengurura. Éééés... azt is elbaszom. Kicsit enerváltan engedem le a fegyveremet és káromkodok egy sort, mikor kelletlenül félreállok az útból és csak reménykedek, hogy Brutusnak sem sikerül. Ez olyan szép, hogy így támogatjuk egymást. - Esélytelen, de ha szeretsz veszíteni, akkor ez a játék pont neked való – jegyzem meg epésen. És egyébként totál el is feledkeztem már, hogy az előbb mit mondtam neki, úgyhogy most a kérdése meglep, és kell pár pillanat, amíg összerakom a fejemben, hogy mit is akart. - Hát tudod, apám és anyám kötöttek egy fogadást. Ami elég béna, mert mindketten arra tették a tétjeiket, hogy sosem fogsz elvenni feleségül. DE. Rohadtul nem ez a lényeg. Tényleg. Jól sejtem, hogy most ki akarod kerülni a tényleges választ? Ekkora gáz van?
Kezdőlap
