I solemnly swear I am up to no good Apolinariya Koldovstoretz C’est la vie Törvényen kívüli Megyünk illegalitásba ▽ Reagok : 12
| » » Szomb. 10 Aug. - 18:54 | | | nem először térek vissza oda, ahonnan érkeztem - egész korábbi életem tenyérhordozásnyinak tűnik csupán itt, aprónak és jelentéktelennek, egy névnek és egy színnek, szöges mássalhangzók és a vörös, lépcsősorok, emlékezés lélegzetvétel nélkül, aztán annak hiányában. a korlát kád-hideg, amikor ráfektetem a tenyerem, meg sem fordulok, úgy szólítom a ritka vendéget, aki annak látja ezt, ami valójában rólam szűrődik csak: monumentális itt minden, ami korábban természetes volt.
- kezdődött itt, atyám. látja milyennek? - már nem fázunk, már nincs igazán sötét: a kandallók tüze ide is elér, mióta hűséges a fej, nem kékül az ajak, imát sem mond. itt nem lakik a férfi istene, sosem mondták ki a nevét, és éteri csak az, amivé képzelet teszi ember emelte épületeket: mennybéli a díszlet, hófehérré nemesült csend, míg megvárom, hogy beérjen, hangomba nosztalgia költözik, hogy eltakarja annak, és minden másnak hiányát bennem - vannak otthon, szüneten most.. érkeznek vissza holnap. de itt van csönd máskor is, lakik itt a csend.
míg eltűzöm a hajam, elfelejtem, már láthatja a nyakamon, fülem mögött is a vérmágia ágait a bőrben hajladozni - néha megmozdulnak, mintha szél kérné őket rá, olykor már érzem a jelenlétüket. nincs okom kételkedni abban, hogy minden, bennem kitöltetlen helyre befészkelik majd magukat, egyet kivéve: azt más szívja majd ki.
aki először látja a lépcsőket, őseim portréinak helyeit, a vörös csillagot, valóban úgy tűnik számára, mintha nem is holtak volnánk, sosem éltünk volna? míg fellépek a fokokon, és letekintek az átriumra, tudni vélem, járt itt valaki, aki őszintén undorodna most, egész lénye háborogna, és talán régi legendák nyomán járva meggyulladna, elporladna csak tudatunkra: de aludt ágyunkban, ismerte az álmainkat, osztozott benne, része lettünk. része, ahogy enyémek a tágas korridorok, a tetőbe rejtett függőhidak felettünk - nem éreztem szükségét, mégis elfoglaltam azt, ami csak a nevemet viselte, de nem volt az enyém. így teszek mindennel és mindenkivel: ez a föld az enyém, mert én teremtettem, és az én vérem táplálja, míg létezik.
- mutatok valamit, amit önök tiltanak meg. - a belső kert nedves, földes illata inda, ami bekúszik a lényünkbe, a magas, csupasz fák hajladoznak a feltámadó szélben. itt minden alszik, a tél birodalma, amelyet most elrabolunk: a férfira tekintek, amikor ábrákat rajzolok a kemény rögök közé, a csipkebokrok közé, ahol egykor tehetetlenül ültem, elfogadva, vannak megmásíthatatlan igazságok. belevágom a tenyerembe, és ráhintem a vonalakra: pillanatok múlva a belőlem származó, égig kúszó vérfák hajladoznak a hópelyhek között, egyre több és több, belakja az egész teret. vérből vitorlát húzok, alakokat rajzolok közéjük, megtelik élettel az arcom, míg tenyeremen tartom az apró mindenséget.
- itt nem látt az istened, atyám. most én vagyok a halál, világok pusztítója. - de mert mellette mindig féllábon állok majd, angolul, tördelve a kifejezéseket, meg kell ismételnem magam, míg fejünk felett koronát von a karmazsin az égboltra - itt látja nem istene, atyám. itt mondja meg nem, vagyok én az alma, és aki az almát adta. |
|
Kezdőlap
