Brontes, a győzedelmes

szeretném most látni arcát, míg a csecsemők fölé hajol, szürke arcán hála fut végig, amint álmukat lesi, megnyugszik, és nem sejti, mint temeti munkáját az idő homokba, elássa azt az igyekezet, amellyel őt igyekeztem felkutatni - míg megállok az épület előtt, megállítja valami kezem, talán ami halott, felébreszteni botorság, talán ami meghalt, igényt tartana a föld csendjére, emlékek nélkül pedig nem nyúlhat utánad egy sem, Karkarovok, Koldovstoretzek rémtörténeteinek nem vagy többé áldozata, és mégsem tétovázom az udvariasnál tovább, halkan benyitok, átlépek a Rubiconon, és arcomra valami olyasféle sejtést illesztek, amely ábrázolhatja, mint festők képzeltek szentekre, holott Brontes, a győzedelmes mindig csak az emberség maszkját viselte, míg mennydörgött mindenek felett.
- jó estét kívánok, keresek egy bizonyos Mr. Creekmurt, van gondom, oldhatja meg más nem. - hosszú kérdések végén ültek a nyomok, és nem adták magukat könnyedén: kísértet voltál még a mi hatalmas tenyerünk alatt is, és árad volt, súlyos, pedig annak a felesége voltam, akié, aki most is gyermekeket dajkált, akiknek végül nem tettük tönkre az álmát közös perceinkkel, pedig hogy aggódtunk miatta. Te minden bizonnyal az vagy, akit meg sem ismertem, tőlem mentes valód nyomorultnak, de tisztának tűnik az elképzeléseim közt, mert azok maradtak mindünkből, az érzéseim ebben nem kaptak szerepet, mikor ájult tested felett végrehajtottam a magam bosszúját. Te az vagy, aki, és én újra tönkre kívánom tenni azt, mint istened: a mindig mesebeli, pedig ő egy a sok között, mi ugyan az isten annak, aki már semmiben nem hisz önmagán kívül, hiszen a világ érzelmek nélkül csupán az, amit ő láthatott a teremtés előtt.
rád mosolygok, amíg közelebb lépek, te az vagy, aki mellett elaludni szerettem, akit minden szerelmemmel, szeretetemmel ítéltem erre a pokolra, amit most életnek hívunk, udvariasan, kegyelmesen, holott leromboltam a munkahelyed, az egzisztenciád újra, nemet mondtam újra meg újra, és most eljöttem a pokolból is, hogy ismét megkísértselek. - vizsgálna meg, ha vetkőzöm le? vagyok vérzékeny, űzöm vérmágiát mégis. tudom, élek sokáig nem, de vagyok.. kíváncsi, mennyire nem, Aristides.

Az elhatározás erős volt: beletemetem az arcom a párnába, és a fejemre húzom a paplant. De a másik bizonyul makacsabbnak. Szitkozódva adom meg magam, pedig eszemben sem volt ajtót nyitni, ha a házigazda várt volna valakit, nyilván értesít, de most már elmúlt az idegzetem ahhoz, hogy kivárjam, míg feladja. Jó, jó, megyek már, csak azt se tudom, hol vagyok, a ruháimat se találom, a fenének kell elpakolni a szaraimat, kész expedíció összekaparni a pálcámat meg magamra húzni valami köntöst.
- Elvtársnő, tudja maga, mennyi az idő? – mordulok fel az ajtóban köszönés helyett, hát a kurva mindenségit, nincs kint annyival vakítóbb fény, sőt, és arra se emlékszem, hogy másnapos volnék, de hirtelen életem húsz legszarabb fejfájásának egyike tör rám, alig látom tőle a kislányt, aki egyáltalán nem illik a makacs vendégről alkotott előfeltevéseimhez. Megdörzsölöm a halántékom, aztán nagy nehezen, hunyorogva látótérbe hozok egy órát – Áh –, és kénytelen vagyok megállapítani, hogy az időpont egyébként teljesen elfogadható.
Utólag furcsán hat, hogy elvtársnőnek szólítottam, de biztosan csak az eltéveszthetetlen akcentus teszi, amely még ezen a hangszínen is úgy hat, mintha az angolt a konyhamalacon keresztül küldték volna a lefolyóba: orosz.
- Creekmur nem lakik itt. – Egyes szám harmadikban. Már itt tartunk. Közben persze gyanakodnom kéne. Meg mondjuk becsukni ezt az átokverte ajtót. De ha a KGB küldte is a lányt, momentán akkor se tudok mit kezdeni, könyörgöm, mindjárt letépem a saját fejem. Ez biztos a Mungó megszállásának hatása. Még csak egy pár napja vagyok itt ebben az elmebeteg országban, és máris magánpraxist nyitottam. Creekmurt. Hát hogyne.
- Jó, mindegy, jöjjön be – biccentek türelmetlenül, még mindig a halántékomat dörzsölgetve, és ellépek az ajtóból, aztán becsukom mögötte. Jézus a kereszten, hát gondolkodni se tudok, de mostanra legalább kezd világos lenni, hogy miféle fejfájás ez, pedig azt hittem, legalább ezen túl vagyok már. Remek. Katyusának is most kell idejönnie, amikor megint rosszabbul vagyok. Még mosolyog is, már amennyire látok. Hát nem nagyon mosolygok vissza.
- Hé, hé, hé, lassítsunk, Ms… - intem le, miközben megpróbálok legalább rágyújtani – most először is kávéra van szükségem, meg valami bikaerős fájdalomcsillapítóra. Addig üljön le, vagy amit akar. És talán maradjunk inkább a Creekmurnél – javaslom nyersen, mert ez a keresetlen bizalmaskodás a saját keresztnevemmel úgy zúg fent a kérgi harangtoronyban, mintha tarkón talált volna egy tarolóátok vagy legalábbis egy pajszer.
- Mindenesetre, ha ez a kérdés, rossz helyre jött, én tudós vagyok, nem jövendőmondó. Dohányzik? – Valószínűleg ez eddig a legudvariasabb megmozdulásom. – Mit mondott, hogy hívják?

míg beeresztesz, végigsimítok valami rossz ómen ellen az ajtón, te pontosan az vagy, aki egykor kiüldözte tekintetével a bizalmaskodókat tanterméből is, persze, hogy mindenki igyekezett jóban lenni veled, kihívás voltál, az amérikái, izgalmas az izgalmatlanságodban, sikk volt nem kidobódni azon az ajtón, amint most megint bebocsájtást nyertem, kicsit mint akkor, cinkelt paklival megjátszva a szerencsémet. furcsa, milyen nosztalgikus érzés-helyek környékeznek a láthatásodra, pedig nyilván a pokolba kívánsz most, kényelmed erősebb annál, hogy gyanakodni kezdj azonnal, pedig most is látszik rajtam, pontosan tudom, amit kérni jöttem, a legkevésbé sem egyenes.
- ha kérem én, fizetek azonnal sem? - ejtem ki a bűvös szavakat, mert a hely sejteti, sőt, figyelmeztet erre az érvre, nyilván nem azért nyit valaki magánrendelést ilyen veszélyek között, hogy aztán csupa szeretetből embertársai iránt osztogassa tudományát. a pénznek nincs értéke a szememben, melletted főleg egyértelmű, korábban nem volt, most is kölcsönzöm csak, sajátom nincs, nem is igazán értem azt, birtokolni valamit igazán, részleteiben - de ha most őszintén szólnánk hirtelen, sem említeném többé neked a Szovjetuniót, ahogy a te modorod mindenkor, eredetileg is, most már én is kinőttem azt, nem nyúl utánunk többé, magunk vagyunk, és csak én rendelkezhetem továbbiakról.
- tudja keverni, mit tanított Koldovstoretzen bizalmasan legjobbjainak, látom, még van hozzá mindene. - kigombolom a köpenyem, átvetem csak az első felületen, amihez hozzáférek, annak, hogy kitől vételeztem, igazán semmi jelentősége többé. a körülményeid olyanok, amilyenek egy zug-medimágusnak lehetnek, de mert ismerem a múltad, tudom, aggódni nem ezért kellene, ha tudnék, a lelked az, ami éhezik előbb, a testedé csak fejfájás egy infarktus felett, az istened ide is lejár, itt is megbocsájthat, addig nincs mitől félni, halálfalóktól, oroszoktól, amerikaiaktól meg aztán főleg nincs miért, mi az neked, aki felett nagyobb kezek ítéltek függőséggel, aztán további bűnökkel. valóban kegyetlenség tőlem, hogy vissza akarom adni az emlékeid, de nem volna.. racionális hagynom, hogy ne minden részlet tudomásával hozd meg a döntéseid.
- igen, köszönöm. - míg a rágyújtással bajlódsz, megszabadulok a taláromtól, felhúzom az ingem ujját, válaszul jövendőmondói replikádra, megmutatom az alkarom, legutóbbi kísérletem következményét: a vörös erek, faágak, csápok szerteszét futó hálózatát, a vérmágia gyakori használatának tenyérnyomát a használóján. a végeredmény nyilvánvaló, de minden húr elernyed, ha meg nem pattan egyszer, tiéd volt a diagnózis, amely pontosan körbeírta egykor az állapotom, tiéd volt az ellenszenv is, amivel viseltettél a mágia eme változata iránt, de akkor nem csak miattad mondtam le róla - mondtam nem, szólítson.. Polinának, kérem.

- Hogy akar előre fizetni, mikor az se biztos, hogy tudok segíteni?
Azonnal meg is bánom, hogy beengedtem. Van abban valami roppantul kellemetlen, ahogy ez a lány körülnéz itt, és megállapításokat tesz. Lehet, hogy tényleg beengedtem a KGB-t. A gond az, hogy nem emlékszem tökéletesen pontosan, hogy mi dolgom van velük – ahogy arra se, hogy milyen körülmények között hagytam itt ezt az országot az ispotály ostromakor. Szóval ha már így állunk, a MACUSÁt látom a legszívesebben, mert az legalább tényleg maradéktalanul megvan. Mélyet slukkolok a cigimből. Ez a játszmázás viszont inkább a KGB stílusa. Vagy tényleg csak egy lány, akinek segítségre van szüksége.
- Na jó, ki küldte magát? – Tüzet adok. – Állok a rendelkezésére, de legyen kedves, ne fárasszon rébuszokkal, nem vagyok épp csúcsformában.
Azzal mondjuk nem lehet megvádolni, hogy ne térne szívesen a lényegre, egy másodpercre veszem le róla a szemem, és már nyilvánvaló is minden. Magától értetődően nyúlok a lány karjáért, hogy megnézzem közelebbről is, és vizsgálódva végigfuttassam az ujjamat a rajzolaton. Érzem az undorodó grimaszt kiülni az elnyűttségtől amúgy is mindenféle acsargásba és fintorgásba torzult arcomon. Lehet vagy húsz éves. Gyönyörű, mondhatom.
- Rendben, igaza van, ehhez nem kell jövendőmondónak lenni: nem lesz hosszú életű. Mi a fenének használ vérmágiát? Nincs talán elég másfajta iskola, amelyben elmélyedhetne? He? – A számban tartott cigarettán keresztül szűröm a leckéztető szavakat, nem tehetek róla, vagy a Koldovstoretz emlegetése, vagy a kora teszi, de egyből felveszem a tanárszerepet. – Üljön le… Polina – erőltetem ki a nevet, nem esik jól, én inkább valami vezetéknévre gondoltam, ezt a keresztnevet is most találta ki a hangsúlyából ítélve, de csak nem vethetek rá követ, ha nem akarja felfedni a valós személyazonosságát. – Apollinarija, Dosztojevszkij után? Mint a A játékosban? – Csak azért beszélek, hogy elvonjam a figyelmét arról, hogy vért veszek, még ha nem is sokat, és teljes körültekintéssel teszem; egy idő után realizálom, hogy már jó pár mondat óta oroszul beszélek hozzá, és fel se tűnt, de most, hogy igen, inkább visszatérek az angolra.
- Mikor jelent meg ez a szépség a karján, mi? – Miután két hamuzás közt egy-egy vércseppet szétterítettem egy pár tárgylemezen, a reagenseimet kezdem el keresgélni a ki se pakolt utazóládában. Vendég vagyok itt, ha nem lett volna egyértelmű. Persze, semmit nem találok, de közben lefőtt a kávé, a lánynak is töltök egy csészével, bár ezt nem indokolja az esti óra. – Úgy értem: mióta van ott, és mi volt az utolsó, amit csinált, mielőtt megjelent.

most egészen emberinek tűnik minden, nem körülményeid, hanem magad miatt: megint ülünk abban a mágia ellenére is rosszul fűtött helyiségben, a falat bámulom, az ismerős repedést, mert én ismertem előtted és utánad is az iskolát, ami átmeneti menedék volt, és mert kíváncsi voltam, már jöttöd előtt tudtam a neved - hogy aztán persze semmit ne kezdjek vele, veled, te a testvérem bálványa voltál, az igazi mester, akiről órákig képes volt értekezni, míg mozdulataidat utánozta a karom felett. végül valószínűleg miattad döntötte el, mit tanul majd, te voltál az utolsó kis lökés - emberinek tűnik, hogy nem veszed észre, én nem vagyok most az.
- jártam oda, emlékszem óráira, és jöttem magamtól. - megvonnám a vállam, de most igényt tartasz rá, így nyugodtan maradok, a szemed mozgását figyelem, úgy érzem, pislogás nélkül. nyilván arra gyanakszol, ami realitás, jöhettem volna épp a KGB nevében is, de mert úgy jöttél el, hogy az ajtót sem csaptad be odahaza, éppen lehetnék egy ügyes elterelés is, időhúzás esetleg, bár a sebeim elég valódiak egy rajtaütéshez, akkor azon már átestünk volna.
az oroszod olyan, mint volt - meglepő, hogy erre ilyen jól emlékszel, de ezek szerint nem végzett olyan alapos munkát, mint képzeltem. utóbb mindig kicsinynek tűnik Vladimir igyekezete, figyelme nem tartott úgy magában, mint hittük, máshonnan közelített - azt hittem, számára te láthatatlan vagy, és mert nem értette az érzéseket, elhanyagolható, esetleg egy puska a falon, amit jókor lehet elsütni, de talán az volt az egyetlen pozitív csalódásom, mikor meglépett téged, és tévedtem.
- vagyok ebben a legjobb.. van mindig elég anyagom. - vonom le a puszta következtetést, természetesen adja magát azt használni, ami lényegünk része, és te hogy gyűlölted, milyen sztahanovisták vagyunk, számtalan eseted magának okozta a bajt, és amíg a hajamba mormoltad az ellenérzéseid, nem értettem, miért félted annyira azokat, akiket előtte komorságoddal, megjegyzéseiddel direkt elűztél - aztán értettem, de többet direkt nem hoztalak olyan helyzetbe, hogy megküzdj az életemért - gondolom, volt nagy istenkísértés adni, lehetett nagy vicc apáméknak. - hogy az unokatestvéreink már rendes kommunista nevet kaptak, hosszú árnyékot vetett kettőnkre, nagyzolós nevek voltak sok szótaggal, már leírások közben is elkomorultak az arcok, összeszorultak a markok, hogy kinek, minek az örömére szolgált, tudtam persze, de ezért sem örülni, sem büszkének lenni nem érdemes, haragudni sem kell, hogy neked tetszett, annyi értelme lett az évek folyamán. most így belegondolva, míg leengedem a karom, furcsa, nem a másodikat preferáltad, az való a te szádba, a nagy lázadóé, aki nevetve halt meg, ha Vladimir igazat mondott, elszántan, ahogy te küzdöttél az utolsó közös emlékünkért a hálószobában - ragadtam kandallóban Minisztériumban, fulladtunk volna meg, robbantottam ki, volt sok vér, pótoltuk, maradt ez hátra. tudom, jár mivel vérmágia, előrehaladását romlásnak tudom nem látni úgy, mint ön.
fordulj csak meg, míg a kávéért nyúlsz, előhúzom a pálcám - pedig belátom most, középszerű vagyok vele, az én erősségem nem ebben húzódik, belátom így, hogy nem társul hozzá bűntudat vagy szégyen - és a halántékomból megidézem az első pillanatot, amikor szót váltottunk egymással: hullik a hó, én a földön ülök, koszosan és persze véresen, letekintesz rám, és úgy tűnik, mintha akkor látnál először. isten nézhet le így, épp úgy, mint én hátadra, amíg felállok, és mielőtt fejbe lőlek vele, gyorsan és kíméletlenül.

Egy egykori koldovstoretzes, akire nem emlékszem, de hirtelen itt terem a semmiből, mikor én is épp hogy ismét itt vagyok a semmiből. Ez egyszerűen túl gyanús ahhoz, hogy igazán gyanús lehessen.
- Nahát, csapnivaló az arcmemóriám – jegyzem meg leplezetlen gúnnyal, nem mondom, hogy nem emlékszem, azt sem, hogy igen, pokoli kiszolgáltatottság nem emlékezni és tudni róla, a Szovjetunió jókora lyukakkal teli ementáli, Anglia tolerálhatóan foghíjas, aztán az ostrom kezdetétől csaknem teljes a képszakadás. Sőt egészen bizarr, régi dolgokat felejtettem el, nem emlékszem például arra a templomra, ahová otthon jártunk vasárnaponként, és az első nő, akit fel tudok idézni, legalább a második, etcetera; de abban szinte biztos vagyok, hogy valamennyi tanítványom vezetéknevét fel tudnám sorolni tíz évre visszamenőleg.
Kelletlenül szusszanok, van valami roppantul furcsa ebben a lányban, de nem tudom megfogalmazni, mi az, nem rideg, egyszerűen inadekvát minden reakciója, az asszociációi, még a hangulatfekvése is. Kínban lennék, ha státuszt kéne írnom róla. Ráadásul úgy beszél, mintha nem is az iménti mondatra reagálna, hanem valami egész másra.
- Ha ismeri a következményeket, és nem tekinti állapotromlásnak, miért van itt? – kérdezem végül ingerülten, és a cukorért nyúlok, de addigra már világossá válik, hogy nem, annak a gondolatnak a fényében, amint most fogalmaztam meg, igazán nem kellett volna megfordulnom; micsoda aljas kis picsa, gondolom, mielőtt

kimondom végre: mindent megtettünk érted, amit tudtunk. De minden kísérlet többet ártott, mint használt. Már csak a spontán felidéződésben bízhatunk. Te is tudod, hogy minél körülírtabb, lokalizáltabb egy emlék, úgymint egy esemény vagy egy időszak, annál biztosabb, hogy az elvesztése irreverzibilis. A szelektív amnéziát eredményező komplex emléktartalmak kiesése azonban azzal kecsegtet, hogy…
- …idővel beleőrülök.
- Hogy visszatérnek. A legrosszabbon már túl vagy. Az elme regenerációs képességéről keveset tudunk. Sok olyan esetet ismerünk, amikor nagy érzelmi megrázkódtatás vagy stressz visszahozta ezeket az emlékeket. Lehetséges, hogy a feltételezett törlés idején az emlékeid egy része takarásban maradt, és idővel előhozhatóvá válik. De ne erőltesd tovább. Az emléktörlés és a beavatkozásaink így is túl sok sérülést ejtettek. Felmérhetetlen károkat okozna, ha mások által leírt eseményeket vagy urambocsá, érzéseket próbálnál meg felidézni, arról nem is beszélve, ha

látom magamat, ahogy halálra váltan nézem ezt a lányt a vörösre festődő hóban, illetve nem, ez nem egészen én vagyok, én nem pont ezt az arcot látom a tükörben, ez az, ahogy valaki másban képződöm le. Lehetne persze hamisítvány is. Emlékeket könnyű hamisítani. Általában csak a saját emlékeinken vesszük észre, ha idegenek a színek, másokén nem. Ő most sem tűnik sokkal idősebbnek, de az emlékben tényleg gyereklány. Látom a képmásomon a pánikot, pedig ez semmi, pár perc alatt helyrehozható, csak soknak látszik, de nem is olyan sok vér, és a szemantikai memóriám sértetlen, tudom, hogy nyúlnék hozzá. Ez a Koldovstoretz. A helyre emlékszem. Számtalanszor sétáltam itt végig, millió tökéletesen ép emlékem van róla. De ennek az emléknek morzsái sincsenek a tudatomban, pedig keresem, kutatok a gesztusok, a mimika, a vonások, a szavak után, ameddig üvölteni nem tudnék a fájdalomtól és attól az érzéstől, amit később nyilván az akut pszichés megsemmisülés élményének fogok leírni a jegyzeteimben, de e pillanatban erre is csak ordításaim volnának.
Zihálok. Vér csöpög az orromból, hűvös, langyos nedvesség folyik a fülemből is, végig a nyakamon, széthasad a fejem, a kurva életbe, széthasad a fejem, millió kréta csikordul a koponyám belső felére festett feketetáblán. Azt hittem legalábbis, vér az, vagy liquor, de nem, ahogy az arcomhoz emelem a kezem, ezüstös szubsztancia, mint az unikornisvér, csak illékonyabb annál: végleg tönkrement emlékszövettörmelék.
Most fel kéne emelnem a pálcám. Remeg a kezem, nem megy, megkapaszkodom az asztalban, kiborult kockacukrok, folyékony ezüst szétkenődve, ezüst, ezúttal ezüst, nem arany. Összehúzott szemmel nézek fel a lányra.
Isten nyilván gyűlöl engem. Ha van. Mert sosem kizárható, hogy nincs.
- Meg ne próbálja még egyszer.

isten nem gyűlöl téged, csak valami szenvtelen arccal - ami azért a maga emlékei szerint sértettnek tűnik, mert neki nem tanították meg, hogy ha nem lobog a tűz, minek a füstje - isten csak áll, és figyel, számolgatja magában, vajon hol lépett elméletileg rosszul, mert gyakorlatilag sehol, morális döntések vesztik jelentőségük, ha fel sem ismerik jelentőségüket, ha az elmúlt, és én mégis valahogy talán.. felfedezem a sértettség, a félelem maradványait magamban, az elégedetlenséget biztosan, Vladimir üvegfalán át látom, amit, és nem tetszik alakulása. persze veled akkor sem volt könnyű, olykor nagyon nehéz, csak bizonyos dolgokban futott simán az út közöttünk, talán gondtalan pedig az iskolában volt, ahol közös volt aggodalmunk tárgya, közös az ellensége és remélt végkifejlete is, amíg nemet nem mondtam neked. utóbb, megint persze ezt polcra helyeztük, a közös életünk több, mint ingatag polcára, megcsodáltuk nap mint nap, de nem állt, nem állhatott hatalmadban megbocsájtani érte, nekem is csak most, de te nem térdelsz a szentségre.
- ezek a te emlékeid is, és az istened biztosan azt akarná a maga nagy ítélői múltjával, hogy oda kerüljenek, ahonnan valaki bosszúból kitépte őket. nem azért vesztetted el egyiket sem, mert magadra vontad a büntetést, nem azért vesztettük el egymást, mert akartuk. - folytatom oroszul, de nem mozdulok feléd, talán nem reagálnék elég gyorsan, ha meg akarnál átkozni, a vérmágia idő kérdése, és általában veszít a pánikkal szemben, hát még ha elismerjük, visszafogtuk ilyen jellegű képzésemet, leginkább mi hárman, és mikor felismertem, dühös sem voltam igazán, még az a foszlány sem érintette a lelkem helyét, mint most, ahogy téged figyellek. gondolni sokszor gondoltam, te azonnal tudod majd, mit követtem el, emlékek nélkül is megérzed majd, és még semmit nem mondtál, de már fonod a dörgedelmeket, úgy hiszed, én vagyok az, akinek gyónnia kellene, most már azt is, hogy megtámadtalak valamivel, amit nem kívánsz, de megszűntem félni, és főleg megszűntem értelmezni a TE istened.
- Apollinariya Koldovstoretz, tanított azelőtt odahaza, a szüleim asztalánál evett, és közben alatta a kezemet, vagy a combomat fogta. mesélt nekem a hitéről, öntől származik az utolsó diagnózisom is, közvetlenül az után mondta, hogy megígértem, többé nem használom a vérmágiát. - majdnem azt a kifejezést használom, tartok tőle, hogy nem effektív csak szóban eléd hordani a közös pillanatokat, de tulajdonképp így is megfelel, a cél ezzel is teljesül, hogy utána mihez kezdesz, már nem áll hatalmamban megállapítani. téged ismervén talán hallgatásba süllyedünk, az érzéseid megmaradtát nem tartom valószínűnek: Vladimir azokat nem téphette ki, de tárgyuk nélkül, kontextusból kiragadva szétszóródnak, és ha keretet is ad nekik, amit tettem, bizonyára éhen maradok, a kenyérdobálás ideje is elmúlt, ahogy annak is harangoztak, hogy újra csak megismerkedjünk, esetleg elcsábítsalak, tisztességtelenül kényeztesselek, mert tudom, én tudom, mit hogyan élveztél, és amíg megbaszol ezen a nyomorult helyen, jól becsaplak és magamhoz kötlek, máshogy, akaratod ellenére. illogikus, mert érzelmek hiányában csak erre tudok hivatkozni.
- megkérte a kezem, és nemet mondtam, ön pedig ott hagyta az iskolát, és ide jött az ispotályba.. akkor találkoztunk újra, mikor lerombolták, leromboltuk. férjhez mentem, és mégis együtt szöktünk meg Izlandra: ha nem emlékszik, mit keresett ott, egy lehetséges közös életet, még a gyermekeimet is sajátjaként nevelte volna, és boldogok voltunk. boldogok, amíg egyszer arra értem haza, hogy a padlón fekszik, Karkarov pedig törölte azokat az emlékeket, amelyekben osztoztunk. - olyan könnyű volna még többet mesélni, végtelen sok benyomásom szűrődik át rajtad, mindent eléd akarom vetni, hogy szemezgess, itt állsz a hóesésben, itt a forrásban, a vízinövény az asztalon, kecske az ólban, vagy mikor a hátadnak dőlve cigarettázom, mikor a színpadon figyelsz, mikor a lépcsőfordulóban csókollak, pedig bármelyik kollégád arra járhat, és hogy miattad vezetett egyik első utam egy templomba, hogy megnézzem, hol lakik a te istened, a mindig kegyelmes, de valahogy mindig kegyetlen. de mindnek végén ott a punktum, mikor megérted, mit tettem mindezek után, és mi vagyok most mindenünk ellenére - eddig tartott, míg újra megtaláltam. vissza akarom adni, ami önhöz tartozik.

A kézhátamba törlöm az orrom, fél kézzel kapaszkodom az asztalba, és mazochista kényszerességgel nézem, ahogy ez a viszkózusnak látszó szubsztancia lustán párologni kezd az ujjaimról, és elvész a semmibe. Rohadtul soknak tűnik, őrjítően sok a kiborult ezüst. Mint a vér a lányon, a hóban. Nyilván ez is csak a szem tévedése. Nem lehet sok. Minden csepp csak egy-egy emlék, amit már sose idézek fel. Az a beszélgetés a kocsmaasztalnál az ideális világokról huszonöt évesen. Az első könyvélményem a Leviatánnal. Anyám citromos pitéje, hogy milyen ízű volt, és hogy mást aztán nem is sütött sosem. Apróságoknak kell lenniük, kicsi, körülírt epizódoknak, a hiányuk fel sem fog tűnni. Most mégis le kell hunynom a szemem, hogy úrrá tudjak lenni az érzésen, amit – ezt már most megállapítom pánikteljes öniróniával – úgy írok majd le később, hogy klasszikus deperszonalizációs rohamot élek át éppen.
A belső szerveim heveny elégtelensége, úgy emlékszem, ennél sokkal kellemesebb volt.
A lánynak persze mindegy, észre se veszi, se az emléklízist, se azt, hogy mindjárt megfojtom, ha nem fogja be a száját. Csak beszél, csak beszél, a felét nem is hallottam annak, amit mondott, mert én még mindig a saját kezemet nézem az asztalon, meg a kockacukrokat, a felborult kávéscsészét. Felhorkanok.
- Isten! Ne beszéljen nekem Istenről – Isten (ha van), csak azért tart életben, hogy az egyik sorscsapást a másik után mérje rám, nem mintha nem érdemelném meg, de ha már odaát a purgatórium vár, ideát lehetne kicsit lazább a gyeplő, és ugyan ki a franc akar hinni egy ilyen Istenben, senki, csak hát ennyi idősen az embernek már nem sok választása van. – Sőt, egyáltalán ne beszéljen – ne írjon le több eseményt, hát nem látja, mit csinál, maga nem normális, kislány, könyörgöm, fogja már be – Az ég szerelmére, maga a lányom lehetne – szűröm a fogaim között, emlékszem a családra, Koldovstoretzre, aki menedéket adott az iskolájában, a feleségre, a fiúra, aki olyan mértéktelenül mestert akart látni bennem, meg a többiekre, emlékszem a közös… a vacsorák… a…
A kurva istenit.
Ököllel verek a kockacukrok közé.
A kurva istenit. Sok mindent feltételeznék magamról, de ezt nem. Nem, kizárt, ezt akkor se tettem volna, ez a lány most se lehet több húsznál, a Koldovstoretz évekkel ezelőtt volna, abban az emlékben is mennyi lehet, tizenöt, nem, lehet, hogy nem emlékszem minden percre a Szovjetunióban, és azok az emlékek is szaggatottak, amiket az elmúlt percig biztosnak hittem, de azért ez akkor sem elképzelhető, ennyire azért még én sem vagyok rongy ember. Mégis mi a fenét akartam volna tőle? És a hitemről. Te jó Isten, a hitemről! Mert én olyan kurva nagy keresztény vagyok, mi? Megbaszok egy kislányt, s közben a Szentháromságról beszélek neki, nyilván. Még a kezét is megkérem. Hogyne. Fel is röhögnék, ha nem lennék annyira ramatyul, és nem fogja be, nem hagyja abba, ki ez a lány, hát az isten megbassza ezt a jó kurva világot.
- Boldogok, persze – bólogatok, illetve a fejemet rázom, a kettőt egyszerre, aztán belemártom az egyik kockacukrot az emléktörmelék patakjaiba, és bekapom két slukk között, az ember végül is csak nem hagyhatja ki az alkalmat, hogy megtudja, milyen ízű a saját széteső személyisége, de nem érzek semmit. Még egy slukk, felnézek, nézem ezt a lányt, akit állítólag, és zavarba hoz, hogy betegként jött be, aztán most meg azt fontolgatom, mi lehet az ing alatt. Valószínűleg csak az ment meg attól, hogy itt helyben megbolonduljak, hogy mennyire abszurd dolgokat mond, és már nem is felidézni próbálom, hanem elképzelni legföljebb.
Jó, lehet, hogy nem gyűlölsz, Uram, de az biztos, hogy kibaszott jól szórakozol rajtam.
- Befejezte? – kérdezem nyersen, és előhúzok egy zsebkendőt, megtörlöm az arcom, a nyakam, aztán rágyújtok egy újabb cigarettára. – Most próbáljon meg csendben maradni egy kicsit, különben én fogom be a száját. – Különben nem elképzelhetetlen, hogy Koldovstoretz. – Polina, vagy akárhogy hívják: magának súlyos hiányosságai vannak amneziálásból. Bárhonnan szedte az értesüléseit, a maga emlékei nem pótolhatják az enyémeket.
Nem emlékszem, mit kerestem Izlandon. Tényleg nem. És már megint széthasad a kurva fejem, pedig egy pár pillanatra már majdnem jó volt. Lehunyom a szemem. Karkarov. Melyik Karkarov? Mi értelme van ennek az egésznek? A lány egyébként is nyilván hazudik, mindenki hazudik. Elküldöm inkább a fenébe. De mi van, ha igazat mond. Vagy csak egy morzsányi igazat. És honnan tudja egyáltalán az egészet, ha hazudik.
- A kurva istenit – szisszenek fel, és felrúgom azt az istenverte asztalt.

pedig soha máskor aktuálisabb említése, ha létezik a tiéd, most bizonyára letekint rád, megment előlem, vagy ha a történetek mind igazak, és nem valaki gyermeki vágyán át szűrjük, annál nagyobb elánnal üt majd, kegyelmesen, hogy tanulj tőle, és mert az emberi elme nem otthona a szentléleknek, be nem fogadhatja a nagyobb igazságot, hogy arra valók vagyunk, általunk azért mégis ő tanuljon világáról. valódi káromlás mégis állni itt, hallgatni téged, és valami bennem válaszolni akar azért is, hogy léteztünk, cigarettázva sétáltam el tőled, és pontosan tudom, hány anyajegyed van, de mert szépen imádkozol - lényegretörően, ha hangosan és ellenségesen is, mint haragvó istenek előtt a tehetetlen - legyen meg, amit kívánsz tőlem, meghallgatlak, nem folytatom, ha lenne is mit még, végtelenségig sorolhatnám, mit éltünk meg, miben hibáztam, és miben fogok, ha magadra hagylak újra, nem élek jól azzal, amit elloptam máshonnan, ha neked nem adhatok vissza, Brontes mennydörög majd örökké, míg földi teste el nem pusztul, és azon is túl, nagyobb villámok kísérik, mint a Nagyurat, mint.. mint most a félelmeid.
- nem jobban, mint az, aki talán teljesen az, és ön nem is tudja azóta sem, mert otthon maradt, és nem lesz már testvére. - úgy tűnik azonban, ütni azért csak kell, ha lehet, és én kétszer teszem, egyszer magamon - ami nyomtalan puffan, a tudatom sérti csak, mélyen azt, de nem úgy, mint a te lelked, állandó témáink egyike aggodalmad, arcod szikrája, ahogy kiejted a súlyos szavakat, nem adhatsz nekem meg mindent, gyermekünk biztos nem lesz, és én azóta nem is vágytam rá, hogy így legyek boldog, nekem nem jelentett úgy semmit, mint neked a terhes hasam, bárhogy kerülgetted, te akaratlanul, sőt erőszakkal szeretted őket ismeretlenül, jobban, mint én fogom bármelyiket.

- ha van, amiben beletölthetem, úgyis láthatja őket. valóban nem tájékozódtam elég jól az emlékeket illetően. - a testem megmozdul, az elmém állni látszik, míg megközelítelek, figyelem, kárt teszel-e magadban, más fontos elemben, míg borul az asztal, és tudom, egykor hogy őriztél mindent egy másikon, és én nem értettem hozzá, nem is érdekelt, csak az, ami mögötte ült, meg sem próbáltam befogadni a tudományod, úgy néztem csak, mint te engem tánc közben, két világ ha találkozik, így szűrődik fénye át valahová, valahová máshová, most is nézlek, letérdelek, és megfogom az egyik apró fiolát, így pillantok fel rád, már majdnem valóban gyónni készülő helyzetéből.
- van még nálam valami, ami talán segíthet. ha üvegben vannak, úgy visszakaphatja őket veszélytelenül? - mert elloptam azt a magasnyakú, bíborló üvegcsét, tompa, matt keserűséggel van tele, veled meg velem, gondolom, az ő emlékeinek egy másolatával együtt, de mert a lélekcsere óta ügyetlen volt, nem bíztam benne, hogy ne létezne ennél direktebb mód, hogy visszaadjak neked. most mégis remélem - és itt ez a szó, ismeretlenül bekopog, ahogy a lábszárad figyelem, majd egyre feljebb, már-már erotikus is ez a térdeplés, ha épp nem megütni készülsz tudat alatt - remélem, ez lesz a megoldás, mert bántani nem állt szándékomban, nem ezért kerestelek, épp ellenkezője volt az akaratom, és a pokolba vezető útra mégis én vezettelek. utána engem is felboríthat, kezdhet velem akármit, utána megint a magáé leszek arra az időre. megengedi, hogy odaadjam önnek az üveget?

Ezen a ponton gondolkodom el azon először, hogy melyik is az iszonyúbb lehetőség voltaképpen, az, hogy egy idegen illetéktelenül van tudatában a legbizalmasabb gondolataimnak… vagy az, hogy magam akartam valakit ennyire közel engedni, és most a nevére sem emlékszem. Az, hogy biztos vagyok benne, soha senkit nem avatnék be ebbe, vagy az a lehetőség, hogy valamikor mégis megtettem. Hosszan, súlyosan nézek végig rajta, és fontolóra veszem, hogy igazat mond. Nem mintha ne lenne vonzó, fenébe, ez az egész nem arról szól, hogy ne lenne nagyon is hízelgő ez a szürreális történet; hiányzik belőle valami, valami elevenség, valami fény a szeméből, vagy talán a mimikája olyan bizarrul mozdulatlan, olyan patológiásan szoborszerű, de nagyon is vonzó a maga fagyott módján. Mégis… Próbálom, de nem. Nem tudom elképzelni. Még csak nem is fáj a kísérlet: nem emlékezés, csak puszta fantáziálgatás.
Legyintek a szavaira, mintha csak azt mondanám: ez felsőbbéves anyag, még nem tanulhatta, de azért szép eszmefuttatás volt, megér egy várakozáson felülit.
- Progresszív amneziációs demenciám van, de ne menjünk bele. Maga egyébként is mindent tud rólam. – A gúnyolódás nem igazán teszi elviselhetőbbé, hogy tényleg úgy tűnik, így van. Létezik, hogy komolyan én magam beszéltem neki mindezekről a dolgokról, a függőségről, a sterilitásról, a múltamról? S ez még csak hagyján: valaha bárkinek el akartam volna mesélni a gyereket, akit elutasítottam? Még ha feleségül is kértem volna, még ha szerettem is volna, még ha jobban is szerettem volna bárkinél, akire emlékszem – dehogy meséltem volna el. Magam előtt is szégyellek rágondolni. Meggyónni is szégyelltem, meg nem is érdemelt volna feloldozást.
Nem mesélhettem el neki. Itt bicsaklik meg a történet. De ha nem meséltem el, honnan tudná? Legilimencia?
- A fenébe, álljon már fel. – Az első döbbenet után a hóna alá nyúlok, hogy talpra állítsam, ez megint feszélyező, az érintés, mintha pusztán az, hogy hozzáérek, beszívom az illatát, tudomást kell vennem arról, nő, vonzó, fiatal nő, igazolná a szavait. El is eresztem azonnal, hátralépek, megrázom a fejem hitetlenül. Ez lenne a magyarázat? Egy féltékeny férj? Ezért? Ebbe fogok beleőrülni, emiatt fogom elveszíteni önmagam, a folyékony szerencsével leélt tízezer évemet, emiatt, valami szovjet lány meg a pszichopata férje miatt, egy nyavalyás viszony miatt?
- Ez nevetséges – rázom meg a fejem.
Annyi elméletem volt. Véresen komoly, a fontosságomat esetleg nyomokban túlhangsúlyozó, de azért minden tényezőt figyelembe véve kidolgozott, megalapozott, többé-kevésbé reális elméletek. Világméretű összeesküvés. MACUSA. KGB. Hallhatatlanok. Háttérhatalom. De ez, ez tényleg csak nevetséges, puhafedeles lányregénybe illő, annyira kisszerű, annyira szirupos, hogy az már groteszk.
- Nem akarok én semmit se kezdeni magával – szusszanok ingerülten, és kerülöm a pillantását, hazudok. Tessék, Éva célhoz ért, beteges, hogy jelen állapotomban is elérte, hogy elképzeljem, mi volt a megint előtt, és alig tudom tűrtőztetni magam, hogy ne dobjam ki ebben a szent minutumban. Nem is létezik talán alávalóság, ami ősibb volna a férfi bosszúszomjánál a nő iránt, akit megkívánt. Próbáljunk a lényegnél maradni. Nem nézek a szemébe, csak úgy nézem, a kezében az üres vérgyűjtő fiolával. Nyilván hamisítványok az emlékek, vagy lehetséges, hogy azok. Ha azok valóban az én emlékeim lennének, talán képes lenne befogadni őket az elmém számottevő károsodás nélkül; talán ez lenne a megoldás. Vagy nem, talán végképp tönkretenne, rengeteg lehet, elképesztően sok emlék és emléktöredék. Lehet, hogy nem is akarnám látni. A lányom lehetne. (Nem mintha ez a gondolat megakadályozna abban, hogy vonzónak találjam.)
Nagy sokára vállat vonok, és megpróbálok uralkodni az ingerültségen, valamennyire.
- Odaadhatja. De nem ígérem, hogy valaha megnézem.

milyen higgadt vagy - higgadtnak látlak, mint a véres testem felett egykor, Konstyával ellentétben, akinek tanulnia kellett, te higgadt voltál, ha a helyzet megkívánta, pedig mindig azt képzeltem, egyszer elpattan benned valami, kapkodsz, kiabálsz esetleg, és akkor nekem is szabad majd nem méltósággal viselkedni, egyetlen egyszer vergődni félelemtől görcsösen az asztalon, sírni, vagy bármi olyasmit tenni, ami távol állt tőlem, de a képzeletemben mégsem annyira. milyen érdekes, mennyi mindennek voltál a szűrője, szabadságnak, emberségnek, a hited filtere volt a szürkeségnek, amiről azt hittem, az a valóság, és hol volt akkor még bármi reményem arra, hogy meg is ismerem a világodat, amit veled kellett volna - ezt elismertem az ágyadban ülve, mikor már második éve foglaltam benne állandóra a magam helyét, ironikus volt, neked magától értetődő a tény, hogy az ország befogad, kíváncsiságában mindent meg is mutat, és én is, nem is akartam mást, mint kíváncsinak lenni rád, és hogy te az légy rám, keresetlenségeddel, kendőzetlen akaratoddal, amivel hozzám értél -- és akkor sosem higgadtan, ezt szerettem, nem a gyógyítót, akinek mesterműve voltam, nem szeretője.
- kicsit mindig az volt, de egy olyan világban mágus, ahol varázstalanok szerint létezni sem létezünk. lehetetlen, kicsit nevetséges, de minden szerelem, minden függőség az kívülről. - úgy veszem észre, mint valaki kedves gyűrűje belsejében a vésetet, soha korábban nem teheti, mint abban a pillanatban, és a felismerés elemi, egészen megrenget mindent: én valami olyasmit viselek, amit nem ismerek egészen, és én istenként sem látlak át jobban, ha most el is utasítod, te fogsz így is fölém emelkedni, te fogod tudni, milyen alakú a hiány bennem, talán te tudod azt is, hogyan tölthető be, mielőtt karmokat növesztene.

- tényleg nem? tudja, hogy szex közben nem lehet hazudni. - hagyom magam általad odébb mozgatni, habár eredetileg el akartam kerülni, hogy így ismerj meg, vagy ismerj fel bennem valamit magadból, de ez is egy megoldás, ez is egy lehetőség, én nem zárkózom el előle. nem volna olyan, mint korábban, mert itt vagyok, és közben valami, amit a másik szenvedéllyel érintene, az a bizonyos szikra, amit orgazmus közben is keresünk a másik szemében, hiányozna, de most is hiányzik, ahogy figyellek tovább, mintha élőképet figyelnék.
- rendben, tessék. - a kabátomhoz sétálok, megkeresem zsebében az emlékeidet, és átadom, mint az istened a könyveit azon a hegyen - vagy mint az a nő azt az almát - és nem tehetek többet azért, hogy megnézd, az iméntiek bizonyítják, csak erőszakkal, ami méltatlan volna. míg éreztem, biztosan rád vetettem volna magam, talán sírnék, toporzékolnék, most minden gúnyos megjegyzésed a semmibe lövetik csak ki, ketten pillantunk utána, az én maradéktalan, érzelmetlen, átható figyelmem csak a tiéd, engem most nem zavar meg semmi volt benyomás, semmi hatás, tisztán csak jelen vagyok. egyre közelebb, ami azt illeti, segítek összeszedni a nedves cukrod, segítek összeszedni szétszóródott nyugalmad a padlón, és megint, újra meg újra hozzád fogok érni, valami megszokásból, valami rosszakaratból, mert isten talán szociopata, de biztosan nem mentes a mimikritől. - tudja, talán ez hiányzott nagyon. hogy milyen hívő, és milyen hitetlen mégis. én csak az egyik vagy másik voltam, de ön nem bort ivott és vizet prédikált, mindent csinált egyszerre. főleg engem, de azt is mindig bűntudattal és a legerősebb bűnnel.

Ezt a mondatot akár én is mondhattam volna. Nehéz így vitatkozni.
Meg aztán ettől függetlenül is, van ebben a lányban valami borzasztóan furcsa, már-már hátborzongató, azóta próbálom megfogalmazni, mi az, amióta belépett ide, de még mindig nem megy, valahogy nem kattan a helyére. Vagy talán mégis, és épp most: megrázkódom, és úgy engedem el, mintha égetne a bőre ruhán keresztül is. Nem az a gond, hogy a szexet emlegeti - elvégre ez nem szokott engem különösebben felzaklatni még egy ilyen tizenhét perces ismeretség esetén sem, inkább az, ahogy beszél róla, ezzel a vágytalan, érzelemmentes, halott, nem, egyáltalán nem is halott: vadállatian közömbös tekintettel. És most realizálom, hogy végig így beszélt mindenről, amit elmondott.
- Nézze, Apolinarya.. Polina, maga egy rendkívül vonzó, fiatal l-nő. Nyilvánvaló, hogy mindenütt maga után fordulnak a férfiak, és én sem vagyok fából, de nem, nem tervezem, hogy lefekszem magával. – Az viszont ezen a ponton már nevetséges lenne, hogy letagadjam, hogy gondoltam erre, elvégre mindent megtett, hogy gondoljak rá. De nem is a kora az – mármint, úgy értem: az egyetlen –, ami teljességgel kizárja ezt az opciót, inkább a tekintete. La belle indifference. Habozok, mielőtt elvenném az üvegcsét. (Ősi, kenentteljes habozás, ami eredendő bukással végződik.) Langyos a felülete. A Tudás Fájának gyümölcse. Gránátalmamagok. Kelletlenül zsebre vágom végül, még percekig érzem a súlyát és a melegét a zsebemben. Hűvösek a szemei, és meleg a keze.
- Hagyja – próbálom leinteni, amikor elkezd pakolni. Ez a nő őrülten makacs. Megszállott egyenesen. Ugyanakkor annyi érzelem sem látszik rajta, mint a cukortól ragadós kávéskanalakban: mi tehát az irdatlan lendület hajtóereje?
Türelmetlenül, kelletlenül szusszanok a szavaira; mondhatom, nagyon örülök, hogy abban a párhuzamos dimenzióban, amiben gyakorló liliomtipró vagyok, legalább talpig bűntudatosan rontottam meg egy súlyosan fiatalkorú tanítványomat, ez tényleg, nagyon, de kurvára nagyon megnyugtató. Bár ahogy nézem ezt a lányt a gránátalmaszínű szájával és a Lilith-ábrázolásokat megszégyenítő hajával meg a kútsötét szemeivel, hát lehet, hogy az egészben én voltam az áldozat. Valami júdai módon legalábbis Támárral szemben.
Ezt majd feltétlen megemlítem, ha valaha bíróság elé kell állnom miatta.
Legalább ne ismételjem meg ugyanazt a hibát; felemelt kézzel sugallom, hogy tartsuk a három lépés távolságot. Tessék, idejön egy húszéves lány, és épp énrám tart igényt, lehet, hogy csak sodródnom kéne az árral, ez pont úgy hangzik, mint amit a mélyálom és a spontán ejakuláció simán megmagyaráz utólag.
- Az elhangzottak tükrében azt hiszem, joggal feltételezem, hogy nem a karja miatt jött idáig, de nem tudom, hogy akkor mit kíván tőlem.
Nem hinném, hogy valami erkölcsi kötelesség vezérelte, hogy „visszaadja” az „emékeimet”, ilyen szemek mögött egész biztosan nem lakik erkölcs. Feltételezve, hogy a történet igaz, gondolhatnám, hogy a szeretőjét akarja visszakapni, de ilyen szemek mögött érzelmek sem férnek meg, nem, ez valami más, ez valami rideg visszabirtoklási kísérlet. (De mire kellenék én, aki kétszerannyi idős vagyok nála, és háromszorannyinak nézek ki, meg egyébként is, családja van, feleségül kértem, szűzanyám, valamit nagyon félreérthetett, nekem egy szerelmem volt, az is férfinevet visel. Bizonyára gondolt valamit, hogy ilyen vagy olyan vagyok, de hát nem vagyok, hogy is lennék?) Azért jött, hogy bevasalja rajtam, amit én követtem el rajta. Zsarolni tervez? Én tettem vele ezt a tekintetet? Enyhe émelygés tör rám a gondolatra. Nem is annyira a zsarolás, inkább a szembesítés gondolatára - a Feltámadást se várom valami nyugodt szívvel, ami azt illeti, de az legalább messze van.
- Miért hagyott ott egyáltalán?

pedig volna a feltámadásnak valami véglegessége, esetünkben talán rendező elve, amiben helyünkre állunk - nyilván mindketten a pokolba, ha jól ismertem meg tanításaidból a vallásod, az istened amúgy sem szimpatizálhat ellenében vallókkal, ha neked meg is bocsájt esendőséged okán, az én szemem pedig csak a lelketlen jogé, én úgy ítélhetek feletted, mint jogalkotó és alkalmazó teszi, minden figyelmemmel, melyet ember a másiknak adhat, pedig mikor veled voltam, akkor is átadtam az összeset, de mi az az istenek figyelméhez képest, mi az a mosthoz, a tökéleteshez képest. téged nyilván felmenthet sok minden, és nem csak, hogy lelked van, az bújik a szemed mélyén most gyanakvón, látom, lehetetlen, hogy elkerüljem higgadtságod, elemző akaratod, lassan suhan végig a testemen, keresi, mi hibádzik, hol a rossz tánclépés, mit kellene gyógyítani, és jaj lesz a nem is legyőzötteknek, mikor megleled, hogy nincs rá íred, nincs, mivel ellásd.
- nem sért meg vele, nem kell magyarázkodnia. - nincs bennem megbántottság, talán ez a legárulkodóbb, nem ütközöl falakba, pedig ilyenkor óhatatlanul, a legudvariasabb hangvétel is megtelik szilánkokkal, egy visszautasított nő sértettsége kétélű fegyver, magát sebzi előbb, de annál nagyobb a haragja, ami a sebből származik - most azonban a szemem sem rebbent meg, talán mégis megkönnyebbülök, nem írom felül közös alkalmainkat azzal, hogy megidézem őket, de méltatlanul, rád nézve méltatlanul. a régi szokások azonban nem akarnak elenyészni, és tudomásul kell vennem, majd neked is, hogy ez az egyetlen, ami még akar bennem bármit, utat tör magának, mint freskóidon az együgyű csodálat, a festő vágya a valami tisztább felé, ez emberi maradt bennem, ez rád kívánkozik, mint utolsó csírája egykorunknak.

- rendben, ha így akarja. én még azzal sem vagyok teljesen tisztában, milyen eszközöket sikerült megmentenie akkor, vagy Izlandról, bizonyára van közvetlen ellátója. - nem zárhatom ki, elméletileg léteznie sem lehetne ilyen műhelynek ellenünkben, de te túléltél már olyasmiket, amelyeket nem magyaráz emberi ügyesség, mások figyelmetlensége sem, kell, hogy támogasson itt valaki, kell, hogy felüsd fejed egy másik diktatúrában. ahogy nekem természetes a nyitott ajtó, melyen át csak egy nevet kimondva sétálhatunk, neked lebontása, feszegetése, elégetése, öröme az ember ellenállásának, forradalmának adatott meg az anyatejjel, és csodállak, most mondhatom hidegen, szobormereven, csodálat a neve annak, amivel rád tekintek, nem csak ember vagy, de alkotó, most egyenesen az összes, és piedesztálra emellek, mert azt hozzám hasonlók tudnak legjobban, legőszintébben, magukra nem gondolván. míg ismét elhelyezel a térben, lehetőleg távolabb magadról, én is a számba veszem a cukrot, alig nedves emlékét a pusztításodnak, csak így veszem magadhoz a te tested és véred, egy másik isten gyermekének húsát, hogy tanuljak belőled, tanuljalak téged, magadon túl, mint valóságot, mint férfit, mert az vagy, a férfi, aki engem nővé tett, és a férfi, aki először, kéretlenül is látja az istent, amivé magamtól lettem.
- akkor is ön diagnosztizált, ön ért hozzám a legjobban.. ha Vladimir nem vette el az emlékeit a betegségemről is, de kétlem, hogy ilyen alapos volna. ön a szakértője ennek, és megbízom önben, más nem tudhatná, mennyi időm van még hátra ilyen ütemben. - kigombolom blúzom, könnyedén teszem a székedre, alatta még viselek olyasmit, ami eltaszíthatja a szemed a testemtől, ha nem kérsz belőle, lehetek csak eseted, de gondolataid között tüzet nem gyújtok, ha nem kívánod. ha nem kívánsz.
a mellkasomon is fut a fa, annak virágzása nem lehet már távol - te is emlékszel, miért mondtak le elődeim erről a mágiaformáról, a testet tönkreteszi, és oly keveset ad cserébe.. de nem teszi-e isten is épp ezt, bármelyikről beszéljünk? a nyakam hajlása, ahogy rád pillantok, egészen olyan, mint voltam, melletted emlékezik, benned valósul meg, de isteni az, amit takar, és még a te istened is mindig csak elutasítással, bűnökkel, hűtlenséggel szembesült, azt sem szerették úgy, ahogy megérdemelte volna, te mesélted, a te tetteid beszéltek másodszor odafordított arcról, és ahogy eléd lépek, majd megfordulok, nézd, ahogy a hátamat is birtokába vette a mágia, erre gondolok csak, hogy valóban, még te sem szeretted a magad istenét, bennem sem tudnád engem. - megbízom önben, Creekmur. mindennél jobban megbízom.
ki más árulhatná el az utolsó napokat kímélet nélkül, higgadtan, amit úgy utáltam, de amit most csodálok minden maradékomban, a morális föld alatt, tartom magam, várom, megérintesz, megvizsgálsz, és mégis.. én vagyok az alma, tudás és embertelenségben az emberi bűn minden lehetősége, meg sem kell kóstolnod, hogy alázuhanj, és ha tudnék igazán kívánni, azt kívánnám, tedd meg gyorsan, tedd meg értem, hogy tudjam... tudjam még egyszer, talán utoljára, talán illúziónak, de milyen az ember, ha érinti a másik lelkét.
- Izlandon? nem tudtam volna visszaadni az emlékeit, és tartottam tőle, hogy a férjem hisztériájában bántaná önt. tudja.. Aristides, mi akkor... még egészen mások voltunk, én biztosan. de ezt biztosan látja most is, biztosan találgatja, hogy szerethetett, ha ilyen voltam. - nem esik nehezemre gyónni, nem félem az ítéleted, halvány mása ez a félelemnek, de nem valódi, nem igazi, nem gyorsul szívverés, nem dobol vér a fülben, én nézek csak rád a vállam felett, nézlek, és nézlek majd, mint isten, mindörökké - tudom, hogy szakértője az emberi testnek.. és tudom, érzi, az enyémből hiányzik valami, habár darabja mind megvan még. azért hagytam ott, mert gondoltam, épp úgy idegennek talál ismerősen, mint ahogy most. azért hagytam ott, mert jobban szerettem magamnál.

Tudomásul veszem a szenvtelenségét, bólintok, zavartan, zavarba tud hozni, hogy úgy hat, mintha csak én képzeltem volna az imént a felkínálkozást, mert hát mégis milyen felkínálkozás az, amely ennyire közömbös a fogadtatása iránt.
- Tudja, mivel kezeltem magát? – kérdezem ahelyett, hogy a szavaira reagálnék, mert fogalmam sincs, milyen eszközöket kellett volna megmentenem. Nem egyszerű kommunikálni ezzel a nővel, hol az én mondataimat használja, hol meg szarik rá, hogy az igeragjait se értem. Mindkettő nagyon irritál. Minden mozdulata irritál, irritál ez az ősromlatlan lolitaság, ahogy bekapja a kockacukrot, ez az erotikus istenkáromlás, mintha két szín alatt áldozna, a jelenléte is irritál, sőt a jelenléte szó szerint egy iszonyatos fejfájás, ami folyton ki akar kacsintani a gyors hatású fájdalomcsillapító alól, amit az imént vettem be. Minden önuralmamat igénybe veszi, hogy ne próbáljak kutatni a saját fejemben az emléke után, feltépni a fiókokat, hiába tudom, hogy kiszakadnak vele a sínek, aztán az egész szekrénysor meg a ház. Uralkodnom kell magamon, különben kifolyik a fülemen az egész lényem. Rá se bírok nézni. Meg nem is akarok. – Csak az epizodikus emlékezetem sérült, a memóriám többi regisztere a kollégák szerint sértetlen – morgom aztán, bár nem várom el, hogy megértse, csak hangosan gondolkodom. Örülnék, ha inkább a saját akut állapotomnak lennék a szakértője. Elégedetlenül, tiltakozva mordulok, ahogy vetkőzni kezd. Az elmém a szavait igazolja: a tudás nehezen törölhető, hacsak nem törlik az előhívás valamennyi elemét. A szemantikus memóriám még akkor is sértetlen lesz, amikor minden emlékem kihullott a rostán. Értem, amit látok.
Néha, ritkán, még meglátom a groteszk szépséget a pusztulásban. Egy őzláb kecsességét egy emberi lábfejcsonk formájában. Ez is ilyesmi, az érfalak geódarétegei közé szorult önpusztító mágia. Kapituláció, ahogy sóhajtok, és bólintok, bár nem látja úgysem. Nem húzok bűbájkesztyűt, mielőtt óvatosan végigfuttatnám az ujjaim a hátán. A bizalom aljas dolog. Azonnali megadást kíván, valahogy akkor is lekötelezetté tesz a mások bizalma, ha sosem kértük. Gyógyítóként is, valahogy a másik fél mindig azt hiszi, hogy megtisztelő, hogy elénk mer feküdni, feltárni a húsa szennyes titkait, és ettől néha tényleg megtisztelő lesz. Terhes, undok megtiszteltetés.
- De az istenért, miért akarja fenntartani ezt a tempót? Maga még fiatal. – Bort ittam, most vizet prédikálok, de hát ez egy alapvető gyógyítói alapkészség, már a mestervizsgát se lehet letenni nélküle. Különben is csak ittam. Bár nem értem, miért, meg hogyan, amióta itt vagyok, folyamatosan csak erre tudok gondolni. Még nem tettem meg, de már igaz a jelen idő is. – Azt mondta, családja van. Nem akarja látni felnőni a gyerekeit?
Tudom a választ: nem. Ezt a nőt olyan hidegen hagyta a szülés a bensejében is, mint a medencecsontjai állásában. Ez a tekintet nyilván ugyanilyen akkor is, ha a gyermekeire tekint. Embertelen, igen, embertelen ez a tekintet. Nem romlott, nem gonosz, csak hiányzik belőle minden, ami a mozgó testet valóban elevenné tenné. Nem egy húszéves lány néz vissza a szeméből, hanem valami ősöreg, valami kortalan, a sziklák vagy az óceán lelke.
Én nem mondom, hogy sose éreztem még azt, szerelmes vagyok az őszi szélbe… csak megdugni eddig még nem akartam.
Mondjuk általában nem jut eszembe ilyesmi, ha másképpen fekszik előttem a test, betegen, mintha lenne egy kétállású kapcsoló.
Ez a kapcsoló elromlott.
Egy darabig nézzük egymást a válla felett, aztán én nézek el hamarabb.
Megköszörülöm a torkom.
- Hogy mennyi ideje van hátra, attól függ, hogyan reagál a tüneti kezelésre. De még el kell végeznem néhány vizsgálatot, és ehhez előbb be kell szereznem néhány komponenst. – Tudom, hogyan kell hozzányúlni ehhez, láttam ilyet, úgy is, hogy emlékszem rá, de leginkább úgy, hogy nem. Ez ritka állapot. Ritka egy baromság. Mint rácsúszni minden idők legcsodásabb bájitalára. Az, hogy a tudásomban vannak önkéntelenül előhívható anyagok, talán amellett szól, hogy igazat mond, szólna, ha kevésbé lennék szkeptikus. – Ehhez több időre van szükségem. Jöjjön vissza pár nap múlva. Pénteken, mondjuk. Illetve nem, ne ide jöjjön. Felírom a másik címet…
Már nyúlok a papírért, hogy felírjam, aztán újra ránézek. Mi a fenét csinálok. Dehogy írom. Ehh, a fenébe. De hát már elvállaltam. A legősibb szövetség megköttetett a fedetlen bőre istenverte, kéretlen bizalmával. Felírom a címet.
- Azok az emlékek nem ártalmasak, amelyekben én nem szerepelek. Már ha nem nyúl az elmémbe. Ez még egy szovjettől is baromi udvariatlan egyébként. Még a KGB is kopog előbb – teszek egy türelmetlen mozdulatot, de aztán elengedem, mégsem hibáztathatok mindig másokat a saját saramért. Egy egészséges elmének nem ártott volna.
Nem tudom, miért mondom ezt, talán a helyzet, a bőr alatti csontvázfa memento morija kényszerít arra, hogy tudni akarjam, mit veszítettem, mert a bűn mindig megéri, ez benne az iszonyú, ezen a kurva világon csak az erényen lehet rajtaveszíteni; de ezt mondom:
- Mutassa meg akkor, milyen volt.. hogy maga milyen volt.

válaszolnám, hogy nem tudom, de elhangzott bizonyosan, míg én a szádat néztem, pedig hallanom kellett volna, amit mond - Konstya teszi helyettem, nem látja, amire figyelek, nem én vagyok, én nem vagyok ott sem érdekes, az karrierjét építi minden intelmed, minden gyógymódod, és majd elmondod számtalanszor, hidegben és viszonylagos melegben, újra meg újra, mintha imádkoznál hozzám, és tudom, tetszik, mintha visszatérő viccünk volna, csak a valóságos, kegyetlen fajta. minden jó vicc rideg, minden vicc igazi, amin őszintén nevetni lehet - de inkább nevetni, mint sírni, én nem akartam veled soha sírni, és mégis megtörtént.
- a saját bájitalaival, de nem emlékszem, pontosan mivel. sosem érdekelt a tárgya, abban sosem voltam a társa. - nem mutatkozom előtted okosabbnak, mint voltam és vagyok, talán ha kifejezéseket sorolnál, talán ha újra a számba rágnád, megidéznéd magunkat, ahogy a folyosón, korláton ülök, élvezem, mint formálja nyelved, ajkad ismét a szokásost, és talán haragszom, mert réveden látom, mennyire nem érdekel az, aminek kellene, a tánc nem mesterség, a tánc időtöltés, te pedig az alatt életeket mentesz, élettel töltöd azt, ami halálra lett ítélve, és úgy dacolsz az isteneddel, hogy nem is veszed észre. csupa istenalak vagy, rád süt a délutáni nap fénye a rózsaablakon át, és én most jövök rá, itt, háttal állva, hogy valamit mégis akarok, az pedig az, hogy imádkozz hozzám újra, pedig ajándékkal jöttem, és isten maga nem tarthat igényt a halandók lelkére, mélyen dobogó emberségére, bárhogy áhítja is.. nem válhat emberré az, ami csak csodálja, érti, nem érzi.. valami szégyenhez hasonlítható gondolat kerít hatalmába, míg újra rád pillantok, te biztos észreveszed, te mindent észreveszel.

- nem, kíváncsi vagyok, mit tehetek meg, mit érhetek még el.. de a függőség természetét ismeri enélkül is, épp csak az akarat hiányzik belőle, de épp azért nem remeg, és el sem törhet. tudni fogom, mit alkothatok a véremből, és ennek vannak következményei. - talán a megszokás teszi, vagy minden, ami azért dolgozott, hogy életben tartson, egyszeriben megnemesült, mikor feladtam a lelkem - most megtalálta azt, amivé mindig válni akart, és nem ereszti. vagy a tiltás hozta magával, kettőtök őszinte aggodalmának most már könnyedsége, most már nem kínoz a lelkiismeret, hogy ellenetek teszem: te vajon ezért voltál a gyógyító is, mert a szeretőre nem hallgattam volna ijesztés nélkül, abba a kapcsolatba úgyis beletartozik a dráma, az érdekek hangos feszültsége, és te élni akartál megtanítani, de nem lehetett, hogy egyik kezeddel lerombolod, amit a másikkal emeltél, nem lehetett, mert akkor az egyik, kék kesztyűs kezed épp a másik, feketébe burkolt fogja meg, te pedig önző voltál hozzá - mint ahogy emberek, ha valóban emberek, legnagyobb gyönyörűségükben, az akarásban - hogy nemes, hogy önfeláldozó legyél. lehajtom a kezeimet, és megfordulok, szembe újra veled.
én isten lettem, és így sem az enyém az, amivel te végtelenségig rendelkezel.
de ki láthatná, tisztelhetné, becsülhetné ezt jobban, mint én?

- ön ismeri jobban a szovjeteket, önnel voltak olyan udvariasak, hogy kopogjanak előbb. - bólintok kérésedre, ki nem mondott szövetségül arra, hogy nem érek többé az elmédhez semmiképp, megértettem a lehetőségeim határait. - emlékszem rá.. ön mellett főleg.
semmit el nem felejtettem - keretbe pedig az foglalja, ahogy most kérsz, várakozol a csodára, és azt mindennél jobban adni akartam akkor, félve, hogy egyszer beletekintesz a lelkembe, és ott valóban kopárságot találsz, amit letagadsz, mert mindig letagadod, érthetetlen, hogyan tudod ilyen nyugalmasan állítani valami meglétét, ami ha tapintható is, de csekélység, ingerszegény szobában nevelt lemondások halmaza, te azt tenyeredbe emelve mégis minek láthattad másnak, rejtély marad, akkor is az volt. nem feszélyez a helyiséged puritánsága, felborult bútorok és az eltelt idő: hogy nem felejtettem, hangot és erőt annak egyetlen dolog talán, a tánc adhat.
láttál táncolni, ez igaz - ritkán, hálásan, amikor szüleim magukkal invitáltak, és nem csak éjszaka, a takarodó utáni szavaimból érzékelhetted, hogy létezik egy életem az ittenin kívül is, léteznem kell valahol, valamiben, ha nem itt, ha nem a jövőben, történetekben, amelyek száma rövid, tartalmuk pedig könnyen kiszámítható, ha nem hitemben, mint te, kell és van valahol a szenvedély, ami értelmet ad, és ezek szerint újra meg újra megszül - neked is, ha szeretni tudsz bennem mindent, ez színesíti ezt, ez teszi élővé pillanatokra azt, ami zöröghetne, oly üres. emlékeznie kell ennek a térdnek, karnak, nyaknak, emlékeznie kell arra, ami nekem csak feljegyzés, neki külön nyelv, hát szólaljon meg helyettem, adja kölcsön azt a nyelvet, hogy újra lásd a tekintetem, én pedig kicsit ismét vak legyek isteni mivoltomra - emberi a rögtönzés, pedig kiváló Lenin voltam abban a rövid darabban, vörös, és káromló persze, háromszor játszottuk, és te háromszor is láttad, kétszer titokban - ember a nyögés, amikor nagyot kattannak a tagjaim, és emberi az egyensúly, ami meg-megbillen, és egészen különös újra megszülni magam, önkezemtől megvalósulva állni előtted, mert csak érted történt, és most szürke, acélos elmém azt mondja, rosszul hiszi, aki kétségbe vonja istenek hatalmát, mikor emberré kívánnak vágyni: ha emberükre lelnek, nincs szó, csak hívők könnyei, mellyel felfelé tekintenek, ami leírhatna őket.
de értelmezhetetlen őserőnek lenni fárasztó - kifulladva állok meg előtted, talán elnézed, hogy a mellkasodnak dőlök, megkapaszkodom benned megint, pedig azt akartam, imádkozz nekem - tu-tudja.. m-mikor megszeretett, akkor én még.. ember voltam. m-m-most, hogy válaszoljak.. megint egy kicsit.

Nem tudom elképzelni. Teljességgel valószínűtlen, hogy valaha bármi közünk lett volna egymáshoz – de ehhez még csak az Exmemoriam sem kell, hogy az ember utólag szürreálisnak, kicsit nevetségesnek is, méltatlannak is lássa, ami menthetetlenül elmúlt, de csakis attól a pillanattól kezdve, hogy valóban vége, soha előtte. Kipattan a buborék, kiürül a kábítószer, ocsmány a másnaposság. Legalábbis ez rémlik a távoli múltból, amikor még héba-hóba, úgy-ahogy szerelmes is voltam esetleg. Istentelen lenne azt gondolni, hogy a testünk, a szerveink és a vérünkben keringő hormonok pont azért működnek úgy, mert a tökéletlen szellemünk nemhogy élethosszig, de még rövid időre sem volna képes minket egymáshoz ragasztani? A természet törvényeinek működése egyenetlen; az Amortentitát még csak-csak lehet egyenletesen adagolni évtizedeken át, de a hétköznapi szerelmet kizárt dolog. Nem véletlenül preferálom a bájitalokat. Semmi sem tesz minket halandóbbá, mint az örökkévaló utáni konstans vágyunk.
Merőben más ember kellett volna legyek ahhoz, és talán még nem hiányzik belőlem egy embernyi emlék (vagy talán mégis, ha valóban ilyen hosszú ideig absztinens maradtam, de a kettőhöz egyszerre már két embernyi hiányzó emlék kellene). Vajon megnyugatná, feloldozná, ha elmondanám neki, hogy ha szerettem is, ha minden nő közül őt szerettem volna a legjobban, akkor sem szerettem feleannyira sem, mint egy cseppet a folyékony szerencséből? Segítené az igazság a gyászában? Vagy épp ellenkezőleg, megbocsáthatatlan kegyetlenség lenne elvenni tőle még az emlékei valóságát is? Hiszen ha számára valóságosak voltak az érzelmeim, akkor nem lehettek volna igazabbak a saját mellkasomban sem.
Nem mondok semmit, csak hümmentek a válaszára, miközben elvégzem a vizsgálatokat, aztán át sem gondolva magamhoz invitózok üveg port valamelyik félig kipakolt dobozból, egy tégelyben néhány mérőkanálnyit elegyítek az előzőleg elvett vérével, és a kapott fémes illatú balzsamot néhány mozdulattal szétterítem a hátán lévő érrajzolaton. (Ártani nem használ, ahogy szokás mondani.)
Nem tudom egyébként, hogy mire számítottam. Erre biztosan nem, ugyanakkor azt sem várhattam, hogy atraumatikusan megosztja velem az emlékeit, hiszen nincs merengőm, és gyaníthatóan ő sem hord egyet a kézitáskájában. Mégis van válasza, és olyan érzés, mintha én pontosan erre kértem volna tudtomon kívül.
Nem emlékszem, hogy sok balettet láttam volna. Nem szeretem a balettet. Minden művészet közül a tánc áll tőlem a legtávolabb, túl elvont, nagyon idegen a gondolkodásomtól. Most olyan, mintha egycsapásra megértettem volna, amit addig nem, most minden mozdulat világos és egyértelmű, mint a matematika. Most tudom azt is, hogy ez nem a legjobb, ez már csak valami hattyúdal, látom a hibáit és a be nem melegített ízületek merevségét, látom a professzionalitást a mozgástartomány megtört szögeiben. És nem értem, hogy lehet az, hogy nem szeretem a balettet, mikor látom, ismerem, és tudom, hogy ez nem igazán jó, vagy legalábbis nem tökéletes, mert lehetne, vagy volt valamikor, de ez már a leszálló ág, már nem fogom látni ezt a lányt teljes potenciáljában táncolni (s ehhez társul valami furcsa szomorúság gyomorszáj környékén, mintha veszteséget éreznék).
De nem a tánc az, amitől felborzolódik a tarkómon a szőr és rázni kezdi a hideg a zsigereimet. Sokáig tart megfogalmazni, hogy… olyan most, mint a báb a játékos kezében, miniatűr teremtéstörténet, épp csak maga a test mozgatja a zsinórokat: megelevenedik, sőt - átlelkesül.
- Jól van? – Nem lököm el, bármilyen bizalmaskodó is a mozdulat, sőt megfogom a karját, a hóna alá nyúlok, hogy megtartsam, ha összeesne, meztelennek érződik a kezem alatt a bordakosár tapintható íve, a brachiális artéria lüktetése, az izmaiba költözött keménység, meztelennek érződne most bundába burkolózva is; néhány perccel ezelőtt pedig úgy sem lett volna igazán meztelen, ha anyaszültre vetkőzik.
- Polina… mi történt magával? – kérdezem nehezen, sokára. – Én..?
Én vettem ki belőle azt, ami hiányzik?
De hát mégis mit kellett volna tennem ehhez?
Ha nem is válaszol, nem mondok semmit, csak tartom, határozottan és gyengéden, mint a száraz virágot, amit kifúj az ember kezéből a szél, ha nem fogja elég erősen, vagy szétmállik, ha túlságosan is rászorít. Még mindig elevennek tűnik egy kissé, és olyan zavarbaejtő a változás, mintha egy életre kelt szobrot tartanék a karomban, és mennyire elevennek érződik pedig, a nyirkos, meleg illata, a zihálása, a felhevült bőre. Pár másodpercig azt hiszem, hogy végig fogok simítani a számmal a haján. Olyan természetesnek érződne. (Talán ha meginnék egy fiolával, azt is kitalálnám, hogyan mentsem meg a saját ostobaságától, de persze, ahhoz túl sok bennem az önreflexió, hogy ne lássak a saját kifogásaim mögé.)
- Ne folytassa a vérmágiát, kislány. – A kezébe nyomom a balzsamos tégelyt és a cetlit a címmel, égetnek az ujjai. – Pénteken, rendben?

pénteken változik hát a világ alapjaiban, akkor zökken vissza az, amit kimozdítottunk, és amiről akkor - amikor becsuktam az ajtót magam mögött, ami mögött félálomban feküdtél, talán lázasan, de mint hittem, nem mondtad a nevem, pedig.. múló emberségem még vágyott rá, hogy suttogd a lázálmok között, mert ha túlléptél már valamin, min lehetetlen az ismert törvényeink mentén, te talán.. de aztán fújni kezdett a szél, begomboltam a köpenyem, és odaadtam a kezem, hogy elhoppanáljanak velem - azt gondoltam, jobb, ha örökre eltér pályájától. az érzelmek vakfoltja ismerős maradt, veled pedig érthető, tapintható emlék, nagy irodalmi szólamok most már otthonszerű hasonlata, és péntekre gondolva megint kicsit háttérbe szorult a tervem, hogy kitapasztalom a magam korlátait. úgy tűnt, és pénteken is úgy tűnt, hogy itt húzódik az egyik, és az tesz majd erőssé, ami egészen eddig húzott vissza, ami engem késztetett arra a zokogásra otthon, amit tőled vártam, és amit mégis te róttál fel nekem.

- könnyebb nélkülük. az érzések nélkül. könnyebb nélkülük megvívni egy háborút. - lihegem összefüggéstelenül, kikívánkozna belőlem akkori énem minden döntésének felülbírálata, talán magyarázata, hiszen sokkal nem értek most egyet, de veszélyes palló ez, amin állunk, te az emlékeid nélkül, én pedig a párjuk teljes tudatában, de a lelkem helyén hideg logikával. pont annyira emlékszem rájuk, hogy tudjam, mikor mit kellene látnod - haloványan, és te észreveszed a bőr fényének változását, mint sok csukott szemű ember között az egyetlen látó, aki rácsodálkozik a napszakokra - de idegen és távoli tőlem, hogy ellened fordítsam azt, amivel az istenek rendelkeznek halandók felett. az én testem törékeny, a te tudatod szinte lehetetlenségnek tetszik mégis mellette, mert az előbbit a természet összetörheti, és fogja is, de a tiédet mi védhetné meg valakitől, aki úgy ismeri azt, mint a törékeny tenyerét?
könnyebb volna nem emlékezni rád, nem szembesülni döntéseim súlyával, amelyek máshonnan úgyis visszacsengenek, de nem így, nem összeforrva valamivel, amit úgy szerettem és élveztem - te nem érzed, az nem bánt, istennek lenni azt is jelenti, emberi lépéseit nem is érintenek meg, nem érnek fel.. de egyedül ülni az érintetlenségben most válik valódi igazsággá, valódi létezéssé, érezni az isteni lét fonákját tesz valóban azzá.

pénteken tehát elmegyek a címedre, beleegyezem a szabályaidba, holott tudod, hogy ha akarnám, tönkretehetném ezt a létformád, veszélybe sodorhatnám ellenállásod, mert annyira ellentétes vagy minden szolgaisággal, te csak egy istent szolgálsz, és az nem én vagyok - de fejet hajtok most, legyen meg a te akaratod. nem tartok tőle, hogy csapda volna, magasztosabb voltál te mindig annál, hogy nagy célok érdekében másokkal nagy áldozatot hozass, legfeljebb önzőséggel lehetne vádolni, ha felkavarna: önző vagy, mint az emberek általában, csak nagyobb tétekben, ezért ostorozhatod magad kedvedre érte, ebbe a kapcsolatunk pontos mérték szerint beleillett, engem csak megbánni lehet őszintén, anélkül élvezni sem. ezt mondta az egész jelenléted, minden gesztusod, ez volt az alhangja minden szerelmes mondatodnak, és kettőnk instabilitása tette olyan egyszerűen élhetővé a közöset.
bekopogok, felhúzom a talárom ujját, a félhomályban még nem látszódik úgy a fa ágrajza, még hónapok talán. félreértettél, mikor segítséget kértem, azon belül csak egy dátumot, gyógymódot nem - a függőség és rögeszme között vékony az a határvonal, magyaráznom sem kellene neked.
- Aristides? - nyitom végül magam előtt, nem tudom, milyen következő valóságba az ajtót, de valami még mindig azt mondja bennem, itt a félelem, a kétség ideje, ide lenne rajzolható azzal telt arckifejezés, és a pulzusom is udvariasan megemeli önmagát, de csak halott tekintettel kereslek odabent - hoztam egy merengőt önnek.

Miután végül is összekapartam magam Izlandon, és elsajátítottam a gondolkodásnak azt a roppant fárasztó tudatosságát, amely még véletlenül sem tapogatja az emlékezete szájpadlásán tátongó folytonossághiányokat, a fejfájások abszolút tolerálható szintre csökkentek. Együtt lehetett vele élni. Én mindenesetre együtt tudtam volna. De amióta ez a nő átlépett a küszöbömön – jó, nem az én küszöbömön –, azóta nem bírom kiverni a fejemből se őt, se ezt az iszonyú hasogatást. Úgyhogy most napok óta nyakló nélkül abuzálom a fájdalomcsillapító főzetet, amitől nyilván megy szét az amúgy se túl izmos májam, azt megint valami más kotyvalékkal próbálom életben tartani, amitől elkezdtem vért is hugyozni, szóval a testem momentán olyan, mint egy süllyedő hajó, valahányszor behegesztem valahol, újabb lék támad rajta. Ez persze sokkal költőibben hangzik, mint besárgult szemmel a vért bámulni a vécécsészében, és azon gondolkodni, hogy akkor most mi a szart szedhetnék még be.
Mondjuk az sem teljesen kizárt, hogy a vérnek nem a májvédő elixír vesekárosító mellékhatásához van köze, hanem a nemi életemhez, amivel ezt a nőt mint eredendő kiváltó okot próbáltam gyógyítani magamban, sikertelenül. Ha nem lenne olyan nevetséges, nyilván küldenék egy baglyot, hogy felejtse el a pénteket, meg az év összes többi napját is, nyilván. Apolinarya Koldovstoretznek címezném. Apolinarya Koldovstoretz, ha Karkarov is, ugyanis létezik. Koldovstoretznek van egy lánya. A fiának van egy ikernővére. Vladimir Karkarovnak ő a felesége. Nekem a tanítványom volt. Se kép, se hang, csak fejfájás. Talán ha mindezeket nem tudtam volna meg, akkor most a fejfájás helyett csak a becstelen szexuális fantáziáimmal kellene megküzdenem, de így itt a fejfájás, az analgetikum mellékhatásai meg időnként némi emlékcsorgás (és persze a becstelen fantáziák).
Nem tudok nem arra gondolni, hogy rá kellett volna kérdeznem arra, amit még mondott, de nem tettem. Nem tudok nem a mozdulataira gondolni, ahogy hirtelen élővé vált. Nem tudom nem szégyellni magam az elmúlt napok gondolataiért, amikor megjelenik, a puszta fedetlen csuklója is kikészít, az arca, a haja, a hiánya az emlékeimben, megtörlöm az orromat a kézhátammal, ezüstös emlékszövettörmelék. Aztán csak nézek rá, még a jó estét szavait is keresnem kell a fejemben, valamit elveszítettem, és itt maradt utána egy horizontszemű lány meg egy makacsul pusztulgató porhüvely, és akkor ráadásul még életem utolsó éveit azzal töltöm, hogy küzdök egy csodaszép függőség ellen, ami legalább értelmet adna ennek az egésznek.
De amint elmegy, ennek vége. Úgy határozom el a visszacsúszást az arcát nézve, ahogy mások a leszokásról fogadkoznak.
Megrázom a fejem a merengő említésére, ki hiszi el ezt a nőt.
- Hiszek magának, Polina – mondom végül. – De az eredményei nem valami jók.

tudtam, hogy te leszel a vége - tudtam, hogy egy módon, akaratlan, meg fogsz még ölni, épp csak nem keltem-feküdtem ezzel, nem hagyott helyet örömünk, bánatunk mellett ilyesmire az élet, a nagy, filozófiával terhes gondolatok a te sajátjaid voltak, hozzád jártak haza, míg én ujjaim között forgatott cigarettával figyeltelek, figyeltelek mindennél jobban, míg tudtam, megölsz, és nem tudsz róla.
nem számított jóakaratod, bűnbánatod - lemenő napfényben az akaratlan elutasító kézmozdulatod, ha idegesítettelek munkád között, hiába mondtad, mindig helyem lesz a közeledben - és istenfélelmed, ezek sorba helyezhetőek ugyan, mint tanúk a haragos bírák előtt, de te készültél rá, egész életed tánc volt a halállal, csak én lettem képviselője véletlenül - dehogy véletlenül - hogy majd odaüljek halálos ágyad szélére, és te utolsó lélegzeteddel méltón térhess a magadéhoz, hiába kísértett évtizedeken át egy másik.
végül is, miattad haltam emberként meg.
- engem nem ijeszt meg a halál. - mondom egyszerűen, míg a táskámban keresvén a tálat eléd illesztem az első felületre, még átfut a fejemen, valami kis idegen-ismerős felismeréssel, beteljesítetted a sorsod, és beleírtad magad a létembe, ha az közben, még előtted, részben a sírba, részben pedig az égbe jutott. csak melletted támadnak hasonlók, de te azt a módját adod ismét kettőnknek, betegségről beszéljünk, halálról szóljon a múzsa, ne arról, mi okozza majd - de kíváncsi vagyok, mennyi időm van még hátra.
és valóban, mintha könyv kerülne kezembe, és hátra engedne lapozni a türelmetlenség, megpillanthatnám az utolsó sorokat, és valami bizonytalanság költözne az élménye, kis csalás, ami nem ártott senkinek, de megléte elveszi az ember reményvárásának álomszerű delejét. ilyen voltál - a havas hajaddal, míg lehajoltál értem - vagy, itt előttem, és leszel is, amikor már minden mindegynek tűnik, képzelt karodba veszed az enyém, és legyőzöl te, az ember, te, a legnagyobb.
közelebb lépek hozzád, és ha éreznék, lehunynám a szemem, bezárnám az ajkaimat, de csak leteszem a kabátom, felhúzom a talár ujját, megfontoltan, minden figyelmemet rád szegezve állok előtted, várom, ezúttal miként kavarodik fel a tekintetedben az emlékeid hiányának körtánca, mielőtt belátod te is, legokosabb az volna, ha megtekintenéd, ami a tiéd volt. a halál sosem érkezik üres kézzel.
- gondolkozott azon, amit mondtam önnek? pontot tehet a végére most és mindörökre, ha tényleg ezt kívánja. én csak az almát hoztam. - téged elnézve olvasóink, ha volnának, ha mi lennénk regény, örökre megértenék, mit jelent az édenkertből kiűzetni, de tudni. boldogtalanul tengődni nyomorban, mások testében, lelkében otthont emelni, reménykedve valami mindent szilárdító mestergerenda árnyékában, de oda.. vissza többé nem térni. én csak az almát hoztam, de a túloldalán már ott a fogam lenyomata.

A pillantásom megigézve követi a mozdulatait, és hozzátapad a merengőhöz. Az első asszony ismét a jó és a rossz tudásának fájáról szakít gyümölcsöt, és abból kínál, de az örök élet fája ezúttal nem kelti fel az érdeklődését.
- Az elmúlás keveseket ijeszt meg. Az emberek többnyire a szenvedéstől félnek, amit összekapcsolnak vele. A bizonytalanságtól. A kiszolgáltatottságtól. És persze, a magánytól. – Belenézek a szemébe, megint ugyanaz az érzés fog el tőle, mint legutóbb; valami ősöreg dolog tekintetét látom, nem egy eleven személyét. – De magánál nem erről van szó, igaz? – Hogy is félhetne a magas part attól, hogy lecsiszolják a hullámok, az ég, hogy felzabálja a horizont, a kihűléstől a csillagok. – Maga nem fél semmitől. Maga a világon semmit nem érez.
Legutóbb sem kérdeztem rá, most sem teszem meg, pedig a kérdés ott motoszkál bennem, hogy mégis hogyan csinálta. Még mindig nem értem, miért. Könnyebb nélkülük. Könnyebb nélkülük megvívni egy háborút. Ezek voltak a szavai. De miért kell épp ennek a madárcsontú lánynak megvívnia a háborút?
- Senki ember nem tudja megmondani magának, mennyi ideje van hátra – vonom meg a vállam, ez alapvetően nem is volna etikus, gyógyító ilyet nem mondhat. Becsülni sem szabad, még ha azt is gondoljuk, biztosra vehető, minden tudásunk szerint karnyújtásnyira van a halál. Mélyet szusszanok. – Egy évre valószínűleg még ebben az ütemben is számíthat. Talán kettőre is. De ez a jelen állapot, amelyben a rajzolatokat leszámítva voltaképpen nem is tapasztalja a pusztulás folyamatát, nem fenntartható. Hónapokon belül romlani fog. Nem a gyors halál az, amitől tartania kellene.
Követem a mozdulatait, olyan nehéz páciensként gondolni rá a meztelen bőrét nézve. Mindannyian a bőrünk alá varrva hordjuk az utolsó óránkat, mindössze annyi a különbség, hogy az övé már átütött ezen a papírvékony, áttetsző porcelánrétegen.
- Ahogy mondtam, Polina, hiszek magának – ismétlem meg lefojtott indulattal, és azért hiszek, mert nem csupán gondolkodtam, hanem utánanéztem, pontos kutatómunkát végeztem, leveleket írtam és újságokat nyálaztam át, amelyek alátámasztották a szavait. Csúfondáros fintorral rándul a szám. – Pontot, mégis hogyan? – megkerülöm az asztalt, amelyre a tálat helyezte, ingerülten, de alig leplezhető megbabonázottsággal húzom végig a középső- és mutatóujjamat a peremén. Üres. Biztonságos.
- Édes Istenem, mégis mit vár ettől? Még ha meg is nézem az emlékeit, és nem robban tőle darabokra az elmém, azok az emlékek már sosem lesznek a sajátjaim. – Azt kellene mondanom, sosem leszek ugyanaz, akire emlékszik, ahogy ő sem lesz már ugyanaz, akit az emlékeiben láthatnék, azt megölte magában valami elmebeteg nagyobb jóért, amit legfeljebb csak ő lát. De végül is ezt mondom, csak más szavakkal. De talán mégis létezik még benne valahol az a személy, hiszen láttam, amikor táncolt, beleszivárgott a mozdulataiba, átlelkesítette az élettelent. Ha ez lehetséges, akkor az én múltbeli darabjaim is visszahozhatók.
De nekem nincs hiányérzetem magammal kapcsolatban. Nem hiányzik az az ember, aki a megmagyarázhatatlan, ostoba, érthetetlen döntéseimet hozta a múltban. Nem hiányoznak azok a szándékok és indítékok, amelyek ide vezettek.
Felé tolom a tálat.
- Nem használtam merengőt azóta. - félrehajtom a fejem. – Nem tudom, hogy milyen hatással lesz az elmémre. Meglehet, hogy kárt tesz bennem. – A tekintetét nézem, van benne valami mohóság, élettelen, nem emberi mohóság, az érzelemmentes árgus figyelem. – Kezdetnek mutasson egy olyan emléket, amelyben nem vagyok jelen.

láthatásod óta foglalkoztat, mi teszi, hogy te tudod, mit kell keress - hogy hol a hiány, és számtalan, érthetőnek tűnő elmélet után jöttem rá, talán nincs mögöttes tartalom, talán te egyszerűen ilyen ember vagy, figyelmes és talán szerencsés, talán más betegeidet is tűpontosan bemérted mindig, csak nem figyeltem, nem szerettem akkoriban, ha az anekdoták izgalmán túl osztottad meg velem állapotukat, akkor mindig gyógyító voltál, a gyógyító pedig mindig öregebb volt nálam, és akaratlanul kérkedett vele, ismeri a testem, de mint feladatot, mint megoldandó problémát, az embert - mert különben! - nem veheti észre. talán ügyes voltál, vagy és leszel, ez az értékedből nem vesz el, nem vész el a magyarázattól lényeged, sőt.
- tényleg nem. emlékszem rá, milyen volt, de tényleg nem érzek semmit sem. - éket csak az ver a tisztázásba, hogy tudom, te valamiért ezen felül foglalkoztatsz, hiszen amit megtehettem puszta jog és morál értelmében, megtettem, valahol kallódik nálad saját emlékeid edénye, a szándék pedig, tudjam, meddig kísérletezhetem még, nem lehet oly erős, hogy miatta ismét lássalak. de ha nem érzek semmit, a tanult önkéntelenség lenne a megoldás? - rendben. ez elégséges időnek tűnik az elintéznivalókra.

elégséges időnek, hogy megoldást találjak rá - ha addig nem érnék célt. tulajdonképp nincs miért élnem, legalábbis az emberekre oly jellemző szellem hiányzik, nem dolgozik bennem vágy, hogy lássam felnőni a gyerekeket, elpusztítsam azt, amit távolból nézni megvetnem kellene, és mind múlandó az összes személy, aki mellett létezni megszokott, kellemes. felpillantva rád vágyom arra, talán, hogy belepillantsak abba, ami mozgat, megérintsem darabjait, lemásoljam, de ahogy rámutattál, az nem volna oly időtlen a pillanatban, mint a te küzdésed testeddel, körülményeiddel, függőségeddel.
- ha újra látta az emlékeit, és úgy dönt, elmegyek, nem keresem többé. - állapítom meg az ingerültségedre, amelynek okát látom, talán értem is, de teljesen hidegen hagy, amíg rámolsz mellettem valami megindultsággal, tartva a jövő közelségétől, amely most nem hasonlat, megszilárduló ajtó előttünk. nem tudom, hogy valóban soha többé nem követném-e nyomon a sorsod, nem ez volna az első istenhozzád, ami nem bizonyul véglegesnek - a saját emlékeit. az üvegben, amit adtam. megmutathatom a sajátjaimat is, de nem hiszem, hogy kíváncsi rájuk.
elmehetnék, rád is hagyhatnám - gondolom, míg a peremen nyugvó ujjad figyelem, elmehetnék, és lezárhatnám csupán annyival, így döntöttél, ez is döntés, ha néhány elemet nélkülöző is, de csak ezért lenne kevésbé jogos? ha nemet mondasz, ha a kétségeid bizonyulnak nagyobbnak, megtehetem, hogy erőszakot alkalmazok veled szemben, rá is lökhetlek az útra, amit sétálva sem kívánsz, de megmérgezem veled legnagyobb erényeid egyikét, hogy képes vagy érzelmeid felől dönteni, képes vagy barátjuk és ellenségük is lenni. megölhetem a szabad akaratod, de valóban ironikus volna, és én nem a te istened vagyok.

legyen meg a te akaratod, megkeresem a pálcám, bár még idegenebb most a kezemben, mint előtte - nyilván olyan emlékre vágysz, ha nem is mondod, amelyben szimpatikusabbá tesz a lelkem. utóbb, elemezve magunkat, nem tudom biztosan eltalálni, mit találhattál egyáltalán bennem annak.
hat lehetek, egy hatalmas, ócskabarna ajtó előtt állunk, vörös hajam rendezetten, míg rám aztán soha nem jellemző idegességgel zörgök túlméretes kabátom zsebében, nyílnak a zsanérok.
mit akarsz már megint itt, a múltkor is megmondtam apádnak, hogy megátkozom az összeset, ha megint átmászkáltok.
tudja, arra gondoltam, hogy.. nem tudom, mivel bántottam meg, de.. talán lehetnénk barátok.
kilencvenhárom vagyok, minek barátkoznék veled.
de... tényleg lehetnénk barátok. a nagymamám mesélte, mielőtt elment, hogy ön.. ön balerina volt. hoztam.. hoztam önnek egy cukorkát, és talán.. elmesélhetné, hogy.. milyen volt.
...
a nagymamád túl sokat beszél még holtan is. gyere be.

kiegyenesedem a merengőből, kényelmetlen a helyzet, amelybe belemerevedtünk, talán még kényelmetlenebb viszontlátni az őszinte rajongást, ami megnyilatkozott a vonásaimon, olyan kényelmetlen, hogy bizonyára elfogadná a te istened is elsőszülött fiam helyett.

Elgondolkodom rajta, milyen lehet, nem érezni semmit, értelme van akkor egyáltalán az életnek? Vannak magasabb rendű célok. Vannak ridegen racionális érdekek. De én mindig mindent magamért tettem, s az, hogy magam, merőben érzelmi cél. Persze, ha úgy vesszük, némely felfedezések jobbá tették a világot. De nem azért tettem, hogy jobbá tegyem a világot, hanem azért, mert ez a jobbá tétel kellemes érzést keltett bennem. Kibelezve minden ocsmány. Nincs az a tiszta, nemes, szép dolog, amit ne lehetne addig boncolni, amíg ki nem derül, alantasak az alkotóelemei. Ilyen értelemben még az úgynevezett pszichopatáknak is vannak érzései: izgalom, kielégülés, ezeket képesek érezni, ezeket hajszolják, csak a kötődésre képtelenek…
- Az elintéznivalókra? – kapom fel a fejem döbbenten. – Magának gyereke van, Polina. Gyerekei. Mégis mi az, amit egy év alatt elintézhet?
Egy kicsit nevetségesnek tűnik a számból ez az egész kirohanás, úgyhogy legyintek.
- Felejtse el. Igazán nem az én dolgom.
Nem mintha ennyire mozgatna az, hogy nekem nincs, nem akartam, amikor lehetett volna, nem lehetne már, ha akarnám sem, de az igazat megvallva, nem emlékszem, hogy valaha feltámadt volna bennem az a beteljesíthetetlen vágy, aminek az eljöttétől annyira rettegtem. Nem vágyik mindenki gyerekre. Nyilván ő se vágyott.
Általában könnyen átlátok az embereken. A kor meg az évek, a tapasztalat, meg nyilván valamicske adottság. De nem érdekelnek különösebben. Munkának érződik odafigyelni rájuk. Most mégis úgy figyelek, hogy még a tűhegynyi pórusokat is lássam a szeplők között, most annyira akarom érteni, ki a fene ez a nő, hogy a falat kaparom tőle.
Mi az mégis, amit el akar intézni?
És mi a francnak jött ide, ha úgyis megöli magát?
- És ha nem úgy döntök? Ha már mindenre emlékezni fogok? – mosolyodom el gunyorosan, mintha egy diákot kínoznék a suta válaszát büntetendően feltett, megválaszolhatatlan keresztkérdéssel. A fenébe, nem tehetek róla, folyton a tanítás jut eszembe a közelében. Pedig nem is annyira fiatal, mint amennyinek elsőre gondoltam, Konstantinnal egyidős. Lefegyverzően fiatal, de mégsem iskolás lány. Asszony. – Ha emlékezni kezdek a szerelmünkre, Polina? – Most már nyílt feszültség vibrál a szavaimban, nem is gúnyolódom, hanem össze akarom szabdalni a szavaimmal, rádöbbenteni a tettei nevetségességére, arra, hogy hibát követett el, amikor ide jött. – Ha azt akarom, hogy legyen a feleségem, és szüljön nekem további fattyakat? Akkor itt marad velem, vagy mik is pontosan a szándékai még egy évig? – megmarkolom a tálat, mintha a falhoz akarnám vágni, hátha darabokra törik, és megoldódik a helyzet, de aztán persze nem teszem. Kicsit koppan, ahogy visszaengedem az asztalra. Sűrűn veszem a levegőt. Mi a fenének húztam fel magam ezen ennyire.
Talán mert szinte biztos vagyok benne, hogy a legjobb eshetőség, hogy látom majd az emlékeket, de azok nem fognak igazán beilleszkedni az elmémbe, ahhoz túl sok a kár, tehát olyan lesz, mintha valaki más emlékeit látnám, tudni fogom, mi történt, de nem érzem majd a sajátoménak. És hát végső soron szinte mindegy, ha vissza is kapom őket, idővel úgyis elporladnak a többivel. Az imént felhúztam magam azon, hogy a feje tetejére akarja borítani az egész világomat egy szaros év kedvéért, és bele se gondoltam, mert mégsem lehet folyton ebben a tudatban élni, hogy olyan nagyon sok nekem sincs hátra. A testem pusztulásával ki tudtam egyezni. Az, hogy a benső valóm hamarabb vásson el, sokkal kevésbé feldolgozható, és legfőképpen, túl friss felismerés. Mindenesetre pont olyan kevés okom van a jövőre gondolva óvnom magam, mint neki.
Végtelennek tűnő percig nézek az örökkévaló tekintetébe, mielőtt belemeríteném az arcom a merengőbe.

Végighúzom az ujjam a fülem alatt, az arcélem mentén, az orromhoz dörgölöm a kézhátam, nem kellemes, kizsigerelve érzem magam ennyitől is, de úgy tűnik, önmagában a merengő használata kivitelezhető.
Meghasonlott érzés belenézni az arcába úgy, hogy láttam azt a korábbit. Hatásvadász volt pont ezt az édeskés emléket választani. Manipulatív. De túlságosan feszült vagyok a szentenciához. Különben is alig figyeltem közben az emléket, végig saját magamra koncentráltam. Most viszont őt nézem, és most üvöltően hiányosnak látszik az arca, mintha nem lenne benne vér, vagy valami alapvető anatómiai malformáció látszana rajta. Hogy is tarthatott annyira sokáig rájönnöm, mi zavar benne?
- Adja ide az emlékeket, amiket az enyémnek mond – mordulok végül.

meglep, elgondolkodtat kirohanásod, a hullámzó kétségbeesés, aminek betudom megemelt, boltozatos hangod, pulzusod, szinte mintha kiváltanád belőlem, gondoskodjam róla, nyugtassalak meg, de ha zokogni kezdenél is csak freskóként tekinthetnék le, annak éreznéd figyelmem, kinyújtott kezem, rontanék emberségeden. még megszólítani is vétkesnek tűnik, mintha ellenkezőjét tenném eredeti szándékomnak, de nem érteném többé, mire mondod, ez fáj.
- talán önnek is van, de róla nem szól egy ima sem. - az enyémeket magadénak szeretted, bárhogy tagadtad is, olykor szórakozottan az ideiglenes asztalod felett hümmögve, örültél a lehetőségnek, akárhogy hangoztattad, múlandó a boldogság, és ostobaság volna belekapaszkodni, minden gesztusod, amivel az ágyban körbevettél, valami idegenségből eredet, összefonta az egészet az illem, amit épp úgy tagadtál, mintha most ejteném ki a szótagjait: és mégis te akartad őket jobban, ahogy most is neked jutnak eszedbe - megértem, hogy ideges, de ne temesse el azt, ami nem halott.
önkéntelenül válaszolom az egyik szokásost, olyan közhely ez, amelyen minden nap átsétáltunk jelentése nélkül, elaszott az már a sok száj között félúton, és most mégis úgy hangzik, mintha isten ígérné, találj ennyi igazat, és én nem pusztítom el a városod. ki kell javítanom magam, ha kényelmetlen is.
- azok az emlékek önhöz tartoznak, és úgy hozhat jó döntést, ha újra birtokába jutnak. nem látok a jövőbe, és tudom, most a felindultsága túlzott, de ezt beszéljük meg akkor, ha már nem világtalan.

kétlem ugyan - összefont karjaimmal, míg helyére igazítom a tálat a továbbiakhoz, karodhoz érek - hogy valóban igazán családot kívánnál alapítani, mikor magtalanságodról beszéltünk, is inkább attól tartottál, megvonsz valami örömöt, nem magadat féltetted, hogy árván maradnál. csak ez, csak ez tudja megszilárdítani magam előtt az érvet, csak ezért nem igyekezlek tovább behálózni, csendre inteni a reakcióid: azért támadhatsz velük, mert a te istened nem köteles válaszolni, míg én talán mégis.
- legyen meg a te akaratod. - és ha ugyan vérmágiával, de magamhoz szólítom a nálad letétbe helyezett darabod, beleöntöm tartalmát a merengőbe, míg eszembe jut, milyen kevésnek érződik, holott évek bújnak az ezüstben, egy egész személyiség - vagy csak hiszem, az voltál, aki velem, és tettük egymást mássá - és titkok, amelyeket nem tártam fel, nem bolygattam meg, mert úgy döntöttem, téged illetnek egyedül. behegesztem a sebem, a hátadra helyezem az ép kezem. - akarja, hogy ott legyek?
talán udvariasság, talán bizalom, talán valami, ami nincs többé, másutt félne veled menni, újraélni, kik voltunk, és a történet végén számot adni, mint ítélőszékek elé térdelnek bűnösök: mi kétségkívül azok leszünk, és most sem vagyunk éppen szentek, nagy lesz hát a sötétség.
pedig...
..pedig akkor is hullik a hó, mikor az ebédlőbe lépsz, talán mondasz valamit a nyelveden, bármi is, káromkodásnak hallom az üres zabkása felett merengve, tudom, ki vagy, mi vagy, de nem érdekelsz. rosszul fogsz oroszul megszólalni, arra már figyelni kell, sápadt vagy és sápadt vagyok, kandallóban a lángok sem tesznek minket elevenné, amíg bemutatkozol, apám kezét nyújtja, és a fivérem felpattan, a magáéra cseréli, nekem is illene, de engem az érdekel, ki vagy te, nem az, mit tudsz.. sosem érdekel majd, jövök rá kínosan, valami barátságos élménnyel azért. a gyógyító mindig idegen marad, ha asztalunkhoz ül is...
"[...]is! - nevetsz, már oroszabbul, hónapokkal később, mikor megérkezünk a nyárról, és te családtag vagy szinte, kereszt van a nyakadban, és tudom, hogy kíváncsi leszek rád, és majd egyszer.. egy havas délutánon, megkérdezem, miért viseled. megkérdezem majd, miért vagy itt, mielőtt látod a sok vért, mielőtt meglátok valamit benned, ami...
ami miatt még most is itt vagyok.

Bocsánatos bűnnek tűnik tulajdonképpen megkívánni, mikor annyira szép ez a lány, hogy még a halál érintése is csak külön ékszer a bőrén, de mégis mennyire visszataszító, pedig nem üres, az érzelmek hiánya éppen hogy valami túl tömör tartalommal ruházza fel, amely mellé már nem fér be semmilyen emberi, semmi, ami elevenné tehetné, viszolyogtató, mennyire tudatosan rángatja a szálakat, felhúz, aztán rám olvassam, hogy ideges vagyok, és túlzó, amit mondok, miközben itt sem kéne lennie, nemhogy istent vagy ördögöt játsszon, aki kegyet gyakorolva odanyújtja a jó és a rossz tudásának lehetőségét, és mindentudóként ítélkezik felettem. Minden lélegzete manipuláció, a vérmágia, a fiola, a szavai, a teste párája is.
Az, ami felett tort ülni kényszerít, nagyon is halott. Megszállottnak kell lennie, hogy másként gondolhassa. Csodát vár egy tálnyi emléktől, s ami rosszabb, elérte, hogy én is csodát várjak.
- Isten ments – válaszolom kimérten, és gyorsan, mielőtt meggondolnám magam, mintha a szenteltvízbe mártanám az ujjaim, belemerítkezem a

tál peremében kapaszkodom meg, megborul, elengedem, az asztal szélére markolok helyette. Tőből remeg alattam a karom. Lecsepeg a teáscsészék forróságának régi körlenyomatai közé, vérrel festenyzett ezüsttócsákat alkot, látom, de nem érdekel, gépiesen törlöm meg az orrom a kézhátammal. Mintha bukásig futottam volna, össze tudnék rogyni, de feszít, kisimít belülről a feszültség, mint egy vízcseppet.
- Fuck – szisszenek erőtlenül. – Fuck. Fuck. FUCK! – És legszívesebben tényleg összetörném azt a kurva merengőt, vagy valamit legalábbis összetörnék, mindent összetörnék, de aztán csak odavágom vissza az asztalra, és felrúgok helyette egy használt fiolákkal teli áztatóvödröt, csörömpöl, eláztatja a padlót. – Oh, fuck – nyögök, két kézzel markolok a hajamba, mintha hátra tudnám simítani a gondolataimat is, a nyakamhoz nyúlok, de régóta nem lóg ott semmi, alig emlékszem rá, hogy valaha volt, aztán nagyon sokára felnézek, rád.

...és hogy így visszhangzik az üres folyosón a léptem tőled elfelé, kis híja volt, hogy nem látott meg bennünket a fivérem, de bármit is mondott reménykedve, te, mint egyoldalú szerelmekben a második, bólintottál csak, mit érdekel zsenialitása, mit érdekel éppen bármi, állsz csak az üvegeid felett, és máshol jársz -
én itt állok, még mindig összefont karjaim sorompók, de nem tudom, kit tart, és hol. őrjöngésed látva nem érzek, helyét mégis, meg akarlak érinteni, de nincs ideje annak, sem a segítségnek, ki tudja, mi veszett most oda az asztal alatt. ha haragszol, sem érdekel, ez már érdekelni sem érdekel, kívül állok magunkon, azt tettem, ami legjobb meggyőződésem, és mint minden igazán létező döntésem, ez sem nyeri majd el tetszésed.

- A Normális hol megfoszt, hol öl – mint egy isten. - mondom egyszerűen, szinte hangsúlyok nélkül, és mégis valamiért közelebb lépek, ahogy akkor, utána számtalanszor - mikor bűntudatodban elmartál egy éjszaka, és azt dünnyögted, nincs értelme, minek, és nem fogadtál el érveket, a toronyóra éjfelet ütött, egy kis halál volt az a nagy előtt - vagy mikor a Mungóban közelítettelek meg, és tudtuk mindketten, túlmutat realitáson, hogy beszélünk, túl már minden egyében, hogy veled mentem, ha rád is bíztam a döntés látszólagos jogát: nekünk akkor már a normális szerint nem volt dolgunk egymással, sőt, Őrület volt a második neve az erőnek, aki folytatta a történetet - és most, legkomorabb józanságom ellenére a vöröslő kezeimmel, és tudom már, ha nem emlékezel, ez kell legyen a fal, aminek két oldalára állunk, mielőtt te is belehalsz. meggyógyíthatlak, te is ismered a módját, morális iránytűd ellenkező pólusa, egész létezésed megcsúfolása, de te nem dönthetsz róla, hogy sz-,
nem dönthetsz róla, mit lát egy isten, ha letekint rád.
- csak egy szóval mondd, és egésszé teszlek - aztán magadra hagylak.

» Salvete Brontes
» Brontes Areia

Brontes, a győzedelmes

Brontes, a győzedelmes

Similar topics

Similar topics