Köszön ajtó, köszön ablak, széktől az asztal sem válik el, én sem mentem soká, nem is maradtam - abban hoznak át a boltíveken, amiben távoztam, szemem nem mozdul, nincsenek köszöntések, csodálkozó szájak és összeszorított szájak, Gitte hazajött, Gitte még az iskola kezdete előtt megérkezett, pedig számítottunk rá, hogy kihagy egy évet, Gitte áll a nagy kandalló előtt, amibe nem fűtöttek be, nem számítottak senkire, az éjjel közepén csak rossz hírek érkeznek, szeretetre, törődésre zárt kapuk, és én mégis a nyitotton léptem át, haza. Üres kávéscsészék az asztalon, kérdezem, miért nem mosogatták el, Gitte hazajött, nyilván most Gitte azt teszi, amihez ért, amit mindig tett, gondoskodik másokról, valami ősi nyelven, amivel azok szoktak, akik nem tudnak őszintén ráborulni egymásra. Aludni térnek, miután elmosogattak - csak a tekintetem kíséri őket, nincs okuk félni, nekem kellene, de én helyettük is tudom, ijesztő mindig a másik ember, nem a sötétség és az éjszaka. Látnom kell, mit tettek, ha bármit is, a húgommal, mielőtt lepihenhetek, és holnap úgyis lángol majd ez a ház is, idő kérdése, ilyenkor minden csak idő kérdése.
Halkan lépek be a szobájába, de biztos vagyok benne, hogy azért mégis felébred, megérzi, hogy valaki közeledik, de csak én vagyok, csak én fogom magamhoz szorítani, miután hónapok óta nem láttam, belefúrom az orrom a hajába, lehunyom a szemem, boldog vagyok, mint régóta nem.
- Greta.. Greta.. - sóhajtom, mert ha hangosabb volnék, az sírás lenne, zokogás talán, és nem akarom megijeszteni jobban, mint a váratlanságommal. Szorítom, nem engedem el, egy ütemre lélegzünk. Még zavaros vagyok, még éles, nem csiszolt le az itthoni viselkedés szabályzata, még lélekben itt is vagyok, ott is, simogatom a fejét, lassan találom a hangom - nem mondtam semmit, mikor azon a kora estén kivezettek a házból, nem integettem utána, nem tudtam még, mi következhet, mire képesek mások a szeretet és törődés nevében. Lassan tanulok.. de itt vagyok. Megtanultam, amit érdemes volt. - Veled.. veled nem csináltak semmit, ugye? Nem küldtek.. el sehová..? Greta, azt mondták neked, hogy pihenni küldtek, ugye...? Megölték a gyermekemet. A szüleink megölték a gyermekemet.

Greta nem érti, Greta csak sejti legfeljebb, mi történt távol, ahol mindig süt a nap valami anomália miatt - szorítom tovább, míg a hátam falnak vetem, és ringatni kezdem, talán csak tovább, addig maradt abba, míg nem voltam itt, és talán nem is neki van szüksége rá, nekem jobban. Ki tudná megmondani, talán arra születünk, hogy szükség legyen ránk - talán arra, hogy hihessük, szükség van ránk.
- Tudom, tudom.. én sem tudtam, amíg. - most sem egészen, amíg simogatom az arcát, az enyémhez hasonlatos fejformát: higgadt a ház, alszik ajtó és ablak, nem dúl benne úgy a bosszúvágy, hogy felfűtsön bennünket, és amúgy mindig akkor éreztük otthonnak, ha azt tehettük, amihez legjobban értettünk. Hol van már Kaloyan, hol van a gyerekkorunk, nem kérdeztük persze, az élet rendje, hogy telik az idő, mi felnövünk, de egy szülő sem akar rosszat, egyikük sem vét nagyobbat, minthogy jót akar, ügyetlenül, mert esendőek vagyunk. A plafonra rajzolódó fénypászmák, amelyek a ház előtti ágak között kergetik egymást, botrányosan normálisnak tűnnek. Ilyen napszakban csak megijedni szoktunk, nem vagyunk dühösek. Nem lehetünk dühösek. - Azt mondták, egy halálfaló gyerekének nincs jövője most.. De én nem tudtam, hogy az volt. És senki más sem tudta volna..
Felnyalábollak, az ölembe veszlek, mintha segítene, de nekem nyújt menedéket az illatod, az ittléted - nem is sejted, mennyire hálás vagyok, kicsit most némán, elfojtott sírással. Semmit nem tesz jóvá, de beléd tudok kapaszkodni, kíváncsi szemedbe, éles elmédbe, reményébe annak, hogy megvédhetlek a kegyetlenségüktől, szóljon az bármilyen szép hangon is a liberalizmusról.
- Szeretném, ha elmennénk innen, Greta. Valami rossz dolog fog történni velük nemsokára.