Lépteimet súlyosan koppanónak érzem a folyosók kényes talaján, de meg így sem hordoznak olyan nehézséget, mint amulet jelenleg lelkemben dédelgetek. A minap Londonban sétálva saját tükörképemmel voltam kénytelen szemezni egy újságosbódé kirakatában, s bár nem lepett meg maga a cikk és a kép ténye, ettől még nem tudtam elfogadni, hogy létezik. Magamnak kerestem talán a bajt, amikor elviharzottam az évfordulós vacsoráról csapot-papot-feleséget otthagyva, de arról, ami a vonatról való leszállás után történt olyanformán, ahogy a lapokban megjelent nem én tehetek. Egyszerre vagyok mérhetetlenül dühös, csalódott és reményvesztett is. Egyelőre fogalmam sincs, hogy miképpen fogom a családommal megértetni az igazságot - anélkül, hogy anyjuk titkát elárulnám bármelyik gyemekemnek, pláne Clivenak, hiszen őt érinti testközelből a leginkább - de akkor és ott az újságos előtt állva gondoltam egyet és megvettem nyolc példámyt az istenverte bulvár szennylapból. A sajátos nyolcasból hetet a minisztériumi rejtekhelyemen alkotósarkomban hagytam, egyet pedig zsugorítóvarázzsal megszórva indulás előtt a zsebembe süllyesztettem. Úgy égeti, mint hirtelen jött gazdagét a pénz. Jobb, ha magam járulok a dolgok elébe, ezt már akkor eldöntöttem, amikor a skarlát nőszemély hálójában vergődtem úgy fél szívdobbanásnyi ideig, ameddig a sokk tartott tiltakozásom előtt. Sosem voltam az a fajta, aki elmenekül a felelősség elől, hát most sem bújok ki bőrömből. S hogy miért éppen Clive az, aki felé először vezet utam? Mert ő a szerelmünk első gyümölcse, ő tett apává, általa léptem abba a szerepbe, melyben legjobb tudásom szerint igyekeztem kiteljesedni azóta is, s mert benne látom a leginkább önnön fiatal magam. És mint ilyen, az ő csalódottsága, esetleges gyűlölete fog a legjobban fájni az összes testvéréé közül. Leküzdöm a vágyat, hogy útbaigazítást kérjek a mellettem elhaladó diákoktól, hisz a végén még McGonagall professzor irodájaként húgomnál találnám magam. Ha valamire, hát az ő - teljesen jogos, egyébként - rosszalló ciccegésére nincs szükségem, kerülném hát, ameddig csak már rossz emlék lesz a cécó, s kimodakodtam magam. Egy kis tájoló varázslaton innen és azon túl végül azért megtalálom az ominózus irodát, ahová bár máskor kopogás nélkül toppannék - hisz az apja vagyok, miért is ne tehetném? - ám most mégis a küszöbön hagyom elképzelt szokásomat, s kopogásra emelem ökölbe zárt jobbomat, majd pedig kivárom, amíg bebocsáttatok.
Bizsereg mindenem. Egyszerűen valami fantasztikus, ami történt, el sem hiszem, hogy Clive, az a Clive, az egyetlen igent mondott a randira, ráadásul ami este történt... néha azon kapom magam hogy csak ábrándosan bámulok a cikkembe, holott dolgozni kéne. Nehéz fókuszálnom. Clive eddig is kitöltötte a gondolataim vaskos részét, de most mintha Ő lenne az alfa és az omega, a középpont és minden apró részlet is. Nagyon-nagyon nehézkesen veszem rá magam, hogy az irodájában nekiálljak a temérdek beadandónak, mert megígértem kisegítem és mintha apró neheztelést éreztem volna felőle, hogy elszólították mellőlem Londonba. Félek csak én dédelgetek hiú ábrándokat, hogy igazából csak ugródeszka leszek neki a teljes életbe, hogy rájött a férfiak kellenek neki, elvégre nem akarom áltatni magam, hogy különleges lennék. Sok a gond velem, főleg Rowan miatt, tudom jól, de hát... attól még próbálkozhatok! Milyen jó is elképzelni, hogy noha megkaphatna bárkit mégis engem választ újra és újra. Hoppá, összetintáztam az egyik dolgozat sarkát, kapkodva itatom fel a fekete nedűt és a vele járó futó józanságot is. Alexander Silverlake, kapd össze magad! Olyan vagy mint egy negyedikes a téli bál előtt... Merlinre mondom, nem lenne valami jó ötlet ez. Az egész elmélkedős zavarom a kopogás zúzza aztán teljesen szét. -Szabad! - Szólok ki, hogy még utolsó mentésként összepakoljak mindent és megmentsem szeleburdiságomtól mások munkáját. Igaz, ez nem a hollóhátas kupac így a java nem valami színvonalas vagy épp értékelhető, de... azért csak dolgoztak rajta a kölykök. Mikor belép valami magas, markáns arcú férfi még nem tudom ki Ő. A vicc az, hogy mennyire odavagyok Clive-ért de maximum a testvéreit ismerem fel, a többi rokont nem (Minerva profon kívül persze). Ahogy felállok rögtön igazítok a méregzöld ingemen, a barna vászonnadrágba törölve a hirtelen előbbi adrenalintól épp csak megizzadt kezem. -Szép napot, az egyik szülő? Clive... McGonagall professzort elszólította az egyik kutatása, én helyettesítem, tudok segíteni? Alec vagyok. - Lépek oda nyújtani a kezem, apám halála és az öcsém miatt nem szívesen közlöm a családi nevet, noha Rowannál pedánsabb és tökéletes férfiút nehéz lenne említeni annak aki futólag ismeri. A Mr. Tökéletes átverés címet mindig is Ő viselte, én egész másokat, jobb a békesség. Minden esetre ha engedi megrázom a kezét határozottan és hellyel kínálom, némileg elgyötört arca van. -Kér... egy pohár vizet? - Aztán eszembe jut Clive tuti teával kínálná, ó tényleg! - Vagy teát, főzzek egy teát? - Ah, sokat kell még tanulnom Clive-tól, hogy szóruljon belém némi... úriemberség, azt hiszem.
...
Milyen szerencsés véletlen, ha az ember megismerheti a példaképe apját, nem de?
Némiképp meglep, hogy nem a fiam reagál a kopogásomra, de amikor belépek és őt egyáltalán nem találom odabent, akkor megvilágosodom. Egy halvány pillanatra a csukott nyílászáróval szemezve felrémlett előttem, hogy megelőzött a hírem, s tüntetőleg nem óhajt szóba elegyedni velem, ezért reagáltatott mással az érkeztemre. Persze ez balgaság, hiszen az ajtó nem üveges és egyébként sem ilyesféle kicsinyes truccolásra neveltem a gyermekeim (ki se nézem belőlük), de.. már ott tartok, hogy a semmi az, amiben biztos vagyok. - Ami azt illeti, igen. - mosolyodom el cigarettakarcos hngú megszólalásom után, s kezemet nyújtom a számomra ismeretlen fiatal férfi felé. - Malcolm McGonagall. Hát ön? - kérdezem tegezés helyett magázó formulával. Attól, mert fiatalabb, mint én vagyok, s hogyha tippelnem kellene, akkor azt mondanám, hogy elsőszülöttemnél is fiatalabb még nem kell úgy tennem, mintha együtt őriztünk volna libát. Nem evidencia, hogy a fiatalabbaknak nem jár a tisztelet, szóval magázódom, mert ezzel fejezem ki a másik fél iránti ismeretlenség által nem csorbított udvariasságomat. Abba a kis szünetbe kérdezek és mutatkozok bele, amit a clive és a helyesbített McGonagall professzor között tart, szóval azért annyira mégsem vizsgázom jó illedőségből, mert a szavába vágtam. Mindegy, már így esett, de végtére a következő lehetséges kérdésemre és az előzőre is választ kapok, mert elmondja, hogy Clive merre van, s azt is, hogy Alec az ő neve. - Örvendek a szerencsének, Alec. - biccentek felé, majd mivel úgy tánik, hogy jövetelem célját neki kell majd ecseteljem, nyelvhegyre toluló következő kérfdésemet is felteszem. - Együtt dolgoznak a professzorral? - vegyül a kérdésbe némi megmosolygás, de nem Alecnek szól, sokkal inkább annak, hogy ebben a komplexumban kissé elszaporodott a McGonagall professzor-állomány, hiszen a kettő bőven több a szükségesnél bezavarodásmentesen. Viszont büszkeséget is érzek a fiam irányába megnevezése, címe okán. - Köszönöm, nem vagyok akkora rajongója a teának, mint a családom többi tagja. - nevetem el magam, leckét adva kis rebellisségből. Hiába, neveltetés ide vagy oda, az ízlést nem befolyásolhatják ilyesféle dolgok, azt hiszem. - Egy pohár víz jólesne, köszönöm! Clive - váltok erre a professzorról - sokáig lesz távol? Válaszától függ, hogy merre megy tovább a beszélgetés. Szívesen megvárnám, de talán mégse lenne jó. Kicsit úgy érzem, mint aki menekülőutat keres, de legalábbis teszi ezt fű alatt.
Borzalmasan szét vagyok esve. Nem, pont hogy össze lettem rakva! Szétszedett-összerakott vagyok... ennek van értelme? Clive mosolya biztos ennek is értelmet adna, ha nem az maga a kiváltó ok, az eredmény és minden más is. Azt hiszem teljesen elmentek tőlem otthonról, azaz átköltöztek Clive-ba, mindig az inge zsebében lennék, ne szakadjunk el. Merlin szakállára, olyan lettem mint egy bólintér és Staples az én otthon adó fám! Erre meg kopogtatnak, mikor teljesen zizi vagyok, áh, az egyik szülő, nem félünk a szülőktől, nem mindenki csökött agyú Avery. Nem bánom hogy elment az említett, bár Dixon miatt mégis. Sétálok is a vendégem elé, adom a kezem és eleinte bólogatok, Malcolm McGonagall, majd... muglik úrjézusa... McGonagall?! A szám is eltátom, elsápadok, elpirulok, komolyan Clive apja kezét fogom? Nem, nem, lehet Minerva rokona de a francba nem, tudom nem, már dereng a neve. Úristenhogynézekki?! Azt hiszem elfogadhatóan, igyekszem csak közepesen hangosan nyelni. Azt hiszem sikerült kinyögnöm a nevem is. Igen, igen. -I...igen. A helyettese vagyok. Azaz én is sárkánykutató vagyok, de nem olyan jó mint Staples, de most a segédje vagyok. Tanár... segédje... khm. - Talán hebegtem, sőt, biztos, de hát Ő AZ APA! Mérhetetlen zavaromba úgy gondolom vegyül némi rajongás, ajh, nem kéne, de látszólag nem tudja ki vagyok, van isten! Jaj és nem csak én vagyok sápatag, Ő is, de teát úgy fest nem kér. -Máris. Bár azt hiszem az egyik rajongótól van egy kis lángnyelve is, ha azzal finomabb a tea. - Vigyorodom el, én magam szeretem a teát, de hát ha az embernek nincs jó napja fel kell dobni. Minden esetre már hosszú léptekkel megyek is a vízért, közben felelek. -Őszintén szólva nem tudom, ez a sárkánytól is függ. Bár Clive roppant jó érzékkel dolgozik együtt velük, szerintem hamarosan megérkezik. - Nyújtom át közben a poharat széles mosollyal. Kicsit harapdálom a szám, de...-Remélem megvárja addig itt, biztos nagyon boldog lesz hogy viszont látja, kár lenne ha elkerülnék egymást! Foglaljon helyet. - Mutatok is Clive székére, szerintem nem kapok fejlegyintést, mert kicsit félretettem becses vendégem miatt a munkát. -Nem akarok tolakodó lenni, de annyira örülök, hogy megismerhetem Önt. Fantasztikus fiút nevelt fel, igazi példakép, a diákok és a kollégák is nagyon szeretik, én speciel a kutatásaim egy részét az övére építve tudtam megírni, jó meglátásai vannak. Igazán büszke lehet rá és persze magára is, Ön nevelte! - Én ritkán dicsérek, főleg mert imádok piszkálódni azért hogy békén legyek hagyva, de Mr. McGonagall kivétel. Őszintén fontos már nekem évek óta Clive és tudom, hogy neki szerencsére jó a családi háttere is, minta apa és anya, szóval tényleg megtisztelőnek érzem találkozhatok vele. Egyébiránt valószínű sosem ismertem volna meg, hiszen nem vagyok naiv, Clive nem fog bemutatni otthon, és csak részben azért mert nem vagyok nő. Azért az én renomém nem valami díjnyertes, a szülei biztos nem örülnének olyan minőségben nekem. Így hogy csak a segédje és kollégája vagyok, kétlem sok vizet zavarnék.
...
Milyen szerencsés véletlen, ha az ember megismerheti a példaképe apját, nem de?
Kezdőlap
