Nem is tudom már, mikor jártam utoljára Londonban. Jó rég volt már, de mostanra idejét láttam már, hogy meglátogassam a régi  barátomat, akit manapság nem vezetnek az útjai Amerika felé. A leveleiből úgy tűnik, egyébként is elkél neki néhány pofa sör és a jó társaság, én pedig nem szeretném ezt megakadályozni. Most, hogy akad néhány szabad hetem, kihasználom az időt és pár napot itt töltök, mielőtt visszatérnék a zenéhez.
Csak az esti órákban kezdek készülődni. Engem ugyan nem köt semmi, de Malcolm itt él, neki azért akadnak bokros, vagy kevésbé bokros teendői. Belépve a Foltozott Üstbe, azonnal konstatálom, hogy ő még nem érkezett meg. Nem izgatom magam túlságosan a dolog miatt, kényelmes léptekkel közelítem meg a pultot, hogy néhány perc és fizetés után egy lángnyelv whisky társaságában keressek magunknak egy üres asztalt, hogy ezzel már ne kelljen bajlódni, amikor Malcolm is ideér.
Érdekes, hogy rohan már az idő. Csak most kezd bennem tudatosulni, hogy valójában milyen rég láttam utoljára, Nem mintha kifejezetten az a lelkizős típus lennék, aki folyton a múlton mereng, de most azért szöget üt a fejemben, hogy lassacskán nekem is ezeréves cimboráim lesznek, akikkel majd sóhajtozhatok a régi szép időkön. Már amennyire szépek az én régi időim, de hát itt vagyok, nem? Megtörtént, formált és azt hiszem, ennyi a lényeg igazából.
Időnként hátrapillantok a vállam felett, mert ökör iszik magában. Nem sokáig szeretnék ez a bizonyos ökör lenni, még ha némi várakozás nem is visel meg különösebben. Azt hiszem, kicsit elszoktam attól, hogy szabadságon legyek és most nem tudok mit kezdeni ezzel a hirtelen támadt, rengeteg szabadidővel.

   
   

Meglett férfiember, felelős családapa és köztiszteletben álló újságíró létemre a Minisztériumban bújkálok, mint egy megszeppent gyerek. Hála az ismeretségi köröm szerteágazóságának senki nem szólt azért egy rossz szót sem, hogy megint beettem magam egy üres irodahelyiségbe, éppen abba, ahol rejteztem akkor is, amikor a Feleségem először - és másodszor - keresett itt. Továbbra is áll, hogy apámhoz nem óhajtok elutazni, haza meg addig szintén nem mehetek, amíg el nem múlik a gyilkos, vörösnő-levadászhatnékom ki nem találom, hogy mégis miféle módon magyarázzam a bizonyítványomat. Van egy olyan érzésem, hogy imádott anyósom most fogja idejét érezni annak, hogy felhagyjon némasági fogadalmával és levelet küldjön szégyellt és selejtes (hogy egye meg a csigahányós átkot ezért a véleményéért) lányának, mellékelve bele egy példányt a legkedvesebb veje (remélem masszív itt a plafon, mert az ilyen gondolatok igaztalanságától is reám szakadhat az egész zusammen Minisztérium) viselt (inkább elszenvedett) dolgait bemutató vezércikkel lehozott újságból.
Az, hogy szétvet az ideg nem kifejezés. Magamnak köszönhetem, de nem vagyok olyan állapotban, hogy köszöngetni támadna kedvem. Ezért is jött jól régi cimborám baglya, s a gőzkieresztés lehetősége. Persze nem fog megoldódni semmi attól, hogyha elmegyek az Üstbe, de legalább nyerek magamnak egy kis időt, s szusszanásnyi tisztánlátást a haveriális találka ideje alatt. És egyébként is! Merlinre, de rég találkoztunk már!
Kalap-kabát helyett csak úgy panyókán vállra vetett dzseki az, amit felkapok pálcámon és tárcámon kívül a viselt felgyűrt ujjú ing-farmer-félcipő kombinációhoz, s egy pillanat múlva már az irodán kívül vagyok. A Minisztériumból kilépve hoppanálás helyett a sétát választom, időben vagyok, nem kell cifrázni a dolgokat.
Hamarosan nyílik általam a Foltozott Üst ajtaja, s miközben nadrágzsebemben a cigarettatárcám és öngyújtóm után kotorászok elindulok az egyik asztalnál üldögélő férfi felé. Háta mögül érjezem, így vállapogatással jelzem neki jelenlétemet, majd sajátos köszöntésemet kísérendő kezet is nyújtok neki, mielőtt letelepednék vele szemben.
- Mikor utoljára? - kérdezek rá in medias res felelevenítéssel legutóbbi találkozásunkra, s mindarra, amire emlékszik annak idejéből. Felé nyújtom kínálva a kinyitott tárcát, melyben cigaretták sorakoznak. - Mi szél hozott Londonba? - kérdezem féloldalt ajkaim közé biggyesztett bagót egyensúlyozva. Ha kért, akkor először az ő szálát, majd az enyémet (ha nem, akkor értelemszerűen csak a magamét) gyújtom meg, s míg a hamutál után kortok, kíváncsian fürkészem asztaltársam arcvonásait, mintha legalábbis az eltelt idő emlékeit keresném rajta lelkesen.

   Annak dacára, hogy tulajdonképpen eléggé ráérek, örülök, hogy nem kell sokat várnom Malcolmra. Egyedül üldögélni egy kocsmában meglehetősen szánalmas látvány, én pedig nagyrészt imidzsből szerzem meg a napi betevőt, talán érthető, hogy egy kissé érzékeny vagyok erre. Kissé összerezzenek a hirtelen jött érintéstől, de aztán egy félmosoly kúszik az arcomra, amint megpillantom régi barátomat. Az persze egyértelmű már az első pillanatban, hogy Malcolm meglehetősen gondterhelt. De itt az asztal, itt a pohár, más nem is kell ahhoz, hogy egy kicsit a hátunk mögé dobhassuk a gondokat.
-Vagy ezer éve. - nevetek fel enyhén, majd kezet fogok vele és megemelem felé a poharamat. Ha már helyet foglalt, elfogadom a felkínált cigarettát, habár nálam is akad. De nem hiszem, hogy néhány szál bagón vesznénk össze.
-Kivettem egy kis szabadságot. - vigyorodom el. Nem titok, hogy nm sűrűn szoktam szabadságra menni, mondhatni csodának számít, ha megteszem. -Gondoltam, akkor már meglátogatlak. - teszem hozzá amúgy mellesleg. A családi fészekbe nem volt kedvem ellátogatni, mert anyám úgyis folyton csak sápítozik. Vagy az életemen, vagy az elrontott süteményei felett.
Integetek egy kicsit, hogy kapjunk még egy poharat az italhoz, aztán ha megérkezik, akkor töltök Malcolmnak is, magamnak pedig egy újabb kört.
-Ramatyul nézel ki. - állapítom meg kíméletlenül és az övéhez koccintom a poharamat, hogy valamelyest enyhítsem vele a mondat élét. Egyébként sem a menyasszonya vagyok, hogy kicsípje magát nekem, nem is azért jöttem, hogy ilyesmit tegyen. Persze, nem teljesen ismeretlen számomra sem, hogy manapság azért nem olyan egyszerű az élete. De most már a szájából szeretném hallani az eseményeket inkább, nem szennylapokból és szűkszavú levelekből.

   
   

Nem vagyok egy őrült italozós fajta, de mint mindenkinek a világon, nekem is szükségem van arra, hogy néha így vagy úgy, de kieresszem a gőzt. Annak szerencsére idejét sem tudom már, hogy részeg mikor voltam utoljára, hiszen a mértéktartást jól ismerem - még akkor is, hogyha jelen helyzetemből ezt nem mindenki következtetné ki -, de az már kevésbé szerencsés, hogy annak sem tudom idejét mikor ittunk és beszélgettünk Jakekel utoljára egy jót.
- Ahogy ezt mondod, abból menthetetlenül öregnek tűnünk. - vigyorodom el karcosan a cigarettakeresgélés közepette.
- Kényszerszabadság, vagy tervezett pihenés? - kérdezek rá érdeklődéssel. Valahogy nem olyannak ismertem meg, mint aki csak úgy szanaszét szórja a szabadnapjait, na meg ha mégis, hát el tudnék képzelni jobb okot is a szabadságra, mint hogy ideruccanjon londonba lángnyelvet idogálni velem. Nem, mintha bánnám vagy okom lenne panaszra emiatt, csak épp a kérdésemmel nyitva szeretném hagyni az "érdekel ami történik veled" ajtót neki.
- Remek gondolat volt. - mosolygok rá féloldalasan a szám szélébe ajkaimmal összecsippentett cigarettaszál mellől.
- Aucs. Te aztán nem kertelsz. - vigyorodom el, megtelve fejbúbig öniróniával.
- Nos, történt némi malőröm a sajtóval, aminek olyan kellemes következményei lesznek, mintha fejjel esnél bele a pöcegödörbe, vagy aláállnál annak csurgó tartalma alá. - forgatom meg szemeimet. Nem is tudom, valahogy túl könnyen peregnek elő belőlem a szavak. Kicsit már én is azt érzem, hogy beletörődtem valamibe, amibe pedig nem kellene.
- Áruld el a szabadságod okát, aztán majd elrontom a sztorimmal a hangulatot. - ajánlok furmányos módon "hírcserét" némi cigarettafüstbe burkolva környezetünk.

   Meg kell hagyni, London szemernyit sem hasonlít az otthonomra. De talán épp ez a levegőváltozás kell most nekem egy régi jó barát társaságában, hogy valóban le tudjam ereszteni azt a bizonyos fáradt gőzt. Ha pedig még némi ital is társul hozzá, akkor a képlet teljes. Pontosabban teljes lenne, mivel egy keveset még várnom kell, míg Malcolm felbukkan, de nem bánom, már csak azért sem, mert hamar megérkezik, nem mondhatnám rá, hogy rabolja az időmet.
-Éééés pontosan így is érzem magam. - nevetem el magamat. Az utóbbi egy évben valóban úgy érzem, mintha vagy száz évet öregedtem volna. Még az a szerencse, hogy a tükör nem ezt mutatja és nem kezdtem el kopaszodni. Akkor már elkezdenék aggódni.
-Kicsit mindkettő. - húzom el a számat. Hazudhatnék, hogy nem volt jobb dolgom, de ő is tudja, hogy nem vagyok az a típus, aki folyton nyaralni jár. Inkább illenék rám a munkamániás jelző. De hát valamiből nekem is meg kell élni.
-Ha bókokat szeretnél, barátom, akkor a randevúzást javaslom. - vigyorodom el. Tény és való, rég láttam már, de azt hiszem, hogy ezt a fajta udvarias hazudozást már magunk mögött hagytuk. Egyébként is foglalkoztat, hogy mitől ennyire nyúzott.
-Igazán költőien fogalmaztál. - vágok egy elismerő grimaszt némi bólogatás kíséretében, míg italozásra invitálom. Az első kortyot még néhány pillanat erejéig élvezettel kóstolgatom, csak utána hagyom koppanni a poharat az asztalon.
-Nőügy. - felelem kurtán és az arckifejezésemből az is kiderül, hogy nem egy vidám nőügyről beszélünk éppen. Audrey gyönyörű lány, csak éppen... csak éppen ez a baj, hogy egy szemtelenül fiatal lány. Ezért is éreztem, hogy ideje egy kicsit kiszabadulnom Amerikából és pihenni egy kicsit, hogy a helyére tegyem a dolgokat a fejemben. -Éppen nagy erőkkel távol tartom magam egy nőtől. - bár ez most feltehetően úgy hangzik, mintha halálosan megfenyegettek volna, de ilyen eddig nem történt. Azt viszont nem tartom kizártnak, hogy történne, ha netán beteljesülne a dolog. És ügyféllel egyébként sem. Abból sosem származik semmi jó, ha az ember keveri a munkát és a magánéletét.