chew you, spit you out, swallow you whole

Vér. Oké, ez… vér. Vér és belőlem folyik. Előbb a pólómat áztatja át, majd lassan a nadrágomat is, vele együtt az alsónadrágom peremét. Meleg, ragadós, és egyre több van, és ez most nagyon rossz hír, mert ennek… ennek azt hiszem, egyelőre még a testemen belül kéne lennie, vagy...

Ha ez ember ennyi időn át vérzik, akkor vagy nőnek kell lennie, vagy halottnak.

Nekem legfeljebb annyi szerencsém van, hogy ahogy lecsapott az átok, nem csupán félrement (de éppen csak annyira félre, hogy ezzel a csapással ne épp a gyomrom közepébe vágjon, hanem látod, csak ilyen szépen oldalba - csak hát épp ebben a pillanatban nem vagyok olyan biztos benne, hogy egyértelműen a mázli kategóriába kéne-e sorolni, hogy nem döglöttem ebbe egyből bele), de még le is lökött a lábamról. Aki megátkozott, mostanra azt hiheti, hogy halott vagyok. Vagy ez is egy amolyan ócska önámításféleség, hogy érdeklek bárkit is annyira, hogy vacakoljon azzal, hogy megöljön. Mármint, ha igazán holtan akarnának látni, gondolom, azért belém rúgtak volna még kettőt, hogy meggyőződjenek arról, hogy biztosan halott vagyok-e (bár ugye nem voltam az), nem csak úgy otthagynak, mint bármelyik kurvát, akibe már beleélveztek.

És mégis, fekszem a földön, ahogy eltűnik a sötétben az alak (miután még nagyon sejtelmesen, és talán a kelleténél színpadiasabban a lelkemre köti, hogyha még egyszer June közelébe kerülök, akkor…. ---- hát, azt nem mondta, akkor mi lesz, de itt megállhatnánk egy pillanatra, és megállapíthatnánk, hogy ha már fenyeget, akkor biztos nem is akart valójában megölni! ugyanakkor még mindig nem vagyok egyáltalán biztos abban, hogy ez jó hírnek számít-e). Aztán mikor az alak már egészen távol jár, akkor felülök megvizsgálni, mennyire vészes a helyzet, de megint csak annyit látok, hogy… vér. Túl sok vér, amihez túl sok fájdalom társul. Zihálok, és a sálamat belenyomom a sebbe. Zihálok, és a fájdalomtól fel akarok ordítani.

Fél liter vér veszteségtől még nem lesz semmi bajod.
Egy liter után már szédülni fogsz.
Meg kellett kapaszkodnom Dawn kilincsében, hogy ne essek össze a bejárat előtt. Erőtlenül vertem az ajtót, és tulajdonképpen tök hülye voltam, hogy idejöttem. Egy kibaszott orvos kellett volna, nem ő, csak…
Merlin, bassza meg, le kell ülnöm. Le kell ülnöm, különben összeesek.

Gyalázatosan unalmas lehet minden nap felkelni, bejárni ugyanazt az utat, és tenni ugyanazt, mint mindig, majd lefeküdni és újra felkelni, amíg világ a világ, amíg létezik valaki vagy valami, aminek lételeme a dolgok nevén nevezése, mint például az, hogy "örökké" - örökké. Valamikor istenként tiszteltük a Napot, amely tüzes szekerén átúszik az égen, hogy Hold testvérét, mely ugyanerre a sorsra kárhoztatott, felküldje vezekelni helyette, míg ő a mélyben, a semmiben, nem is tudom, a dolgok másik oldalán létezik, csak azért, hogy soha meg nem szűnő büntetését hozzánk, emberekhez nem is mérhető méltósággal viseltesse. S emellé állítva az embert, legyen az mágus vagy varázstalan, hányinger fogna el az undortól, ha lenne még bennem bármi, ami forrhatna, mert az ember gyenge, gyengébb, minr bárki hinné, és utolsó pillanataiban, amikor már érzi, hogy felesleges és érdektelen léte soha nem is ért semmit, akkor menekül, oda, ahonnan mindig csak elkívánkozott, be a tűzbe, mert az ember gyáva, ostoba és nyomorult, és vére csak mérgezi a Méhet, elszívja minden erejét saját szülőanyjának, nem eteti és nem itatja, amit kapott, hanem elpazarolja, felzabálja, meg sem emészti, csak gyűjti, falja, mígnem saját mérge elárasztja szerveit.

Délután keltem, a nap már lemenőben volt, bár mostanában egész lassú, lassabb, mint a Temzén árral szembe úszó kacsák, de vörös és lila fürtjei egészen mámorítóan perzselik fel szemeim fehérjét, ahogy esténként, amikor nem dolgozom, mint ma, kiülök a megbűvölt ablakba, időnként meztelenül, hogy érezhessem a hideget az ablak elválasztó kereteinek árnyéka mögött. Aztán általában megfőzöm a második kávém, dupla olyan erősen, akárcsak ma, dupla whisky-vel, forrón és hidegen, majd a koffeint felváltja a tiszta alkohol, bepárásodó üvegpohárban, szilánkos jégkockákkal, és én megbabonázva nézem, ahogy lángol, forrón és hidegen.

Már rajtam van a pántnélküli bíbor melltartó és a fekete csipke alsó, amelyet még az áttetsző, rövid, fekete köntös sem takar el, amikor dörömbölsz az ajtón. Leszállok az ablakpárkányról, mert ma egész este nyitva volt az ablak, hogy bejöjjön a makulátlan meleg, leteszem a whisky-t a konyhapultra, és lassan az ajtóhoz sétálok. Türelmetlen vagy, ideges, kétségbeesett és gyenge, a pálcám a hátam mögé rejtett tenyeremben van, a másik kezem pedig másodpercek alatt felforrósítja a kilincset.

Véreddel képeslapot rajzoltál az ajtómra és a küszöbömre. Leengedem a pálcám a hátam mögött. Lenézek remegő arcodra, ahogy görnyedsz a fájdalomtól és az erőtlenségtől. Mit tehetnék érted, Daniel? Mi járt a fejedben, amikor rám asszociáltál a segítségről? Vagy nem is ezért jöttél? Engem látva akarsz meghalni, mint oly sok férfi már? Vagy én vagyok az, akiben talán...megbízol, te jóhiszemű kisfiú?

Nyitva hagyom neked az ajtót, és a konyhapulthoz sétálok. Leteszem a pálcám, kiiszom a whisky-t a poharamból, és újratöltöm.
- Kinek voltál útban, Turner? - mondom halkan, bársonyosan, és közben dohányfüstre vágyom, ahogy megláttalak, a testemen átszűrődő, jóleső méregre. Tudod a járást. Jobbra a kanapé, vagy a fotel, amelyik tetszik, balra a konyhaszekrény, a hűtő, ha szomjas vagy, vagy megéheztél, előre a fürdő, ha hánynod kéne vagy zuhanyozni. Fáradj beljebb, Daniel!