Minél többet gondolkodtam rajta, annál kevésbé értettem apám Európa iránt érzett rajongását.
Minden attól kezdődött, hogy valami üzlettársa elvitte valamerre az Egyesült Királyságba, ahonnan Song Chaoxiang egy ottani kviddics-csapat szponzoraként tért vissza a saját, privát repülőjével és egy tucatnyi kacattal, amiket az értéküknél jóval drágábban vett meg. Attól a naptól kezdve vált a mániájává minden, ami európai - kezdve az idióta teadélutánjaival, amiknem egyikén közölte, hogy másik, megfelelő korban lévő gyermek hiányában engem küld a fentebb említett kviddics-csapat egyik tagjának esküvőjére, hogy reprezentáljam őt, mert hogy neki jobb dolga van. Nem tudom, mi volt az a jobb dolog, de nem is érdekelt - elvégre is ki foglalkozna efféle ostobaságokkal, amikor kölcsönkapja a privát repülőgépet, ráadásul azt vihet magával, akit csak akar?
Viszont így, napokkal később, a templom előtt állva már korántsem voltam annyira biztos abban, hogy végig tudom ezt csinálni (pedig nem is én házasodtam, nem kellett volna ennyire idegesnek lennem); hirtelen csak arra tudtam gondolni, hogy abban a pillanatban, amelyikben először megszólalok, mindenki fel fog figyelni a rémes, kínai akcentusomra, meg arra, hogy talán nem öltöztem fel elég elegánsan és alkalomhoz illően, meg hogy egy szép kísérő lány helyett egy szem barátomat, Chikarát hoztam magammal. Sokkal egyszerűbb lett volna futárral elküldeni a nászajándékokat, amiket apám előkészített a fiatal párnak, ezt a pár napot pedig elvesztegetni valahol Londonban... De most már mindegy volt, már a templomban voltam és idiótán néztem volna ki, ha a szertartás kellős közepén elmenekültem volna, mielőtt teljesen lejáratom magam.
Jobb híján a templom leghátuljába húzódva álldogáltam, összehúzva magamon a fekete bundát és igyekeztem a szertartásra koncentrálni; nagyon sok mindenben különbözött a kínai ceremóniától, már csak a színválasztás miatt is - elvégre is itt a fehér szín dominált, amit hazámban kifejezetten balszerencsésnek tartanak. De hát ahány ország, annyi szokás, ugye? Egyáltalán hogy szokás viselkedni egy templomban? Egy egész repülőútnyi időm volt erre, miért is nem néztem ennek utána?
Segítséget keresve fürkésztem a padokban ülő embereket, próbálva nyomon követni, mi is történik, de az elvesztett fonalat csak a boldogságot adó "igen" után tudom felvenni újra; és valamennyire hálás is vagyok azért, hogy a nagy részén már túl vagyunk... Mert a nagy részén már túl vagyunk, ugye? Kimehetek végre a templomból? Vagy még mindig nem illik?

( gönc )

Európa, bagett, pezsgő, kimondhatatlan nevű torony vagyis…hoppá azt hiszem eltévedtem, mármint ötórai tea, csokis keksz, gusztustalan állagú karácsonyi puding, királynő és ez a templom itt, ahol kicsit hidegebb van a kelleténél, meg persze Zhexian kegyetlen kínai akcentusa.
Meglepődtem, mikor éppen engem hívott el erre az angol szertartásra és nem mondjuk egy kedves és csinos lányt, bár valljuk be vannak olyan példányok, akiktől százszor különbnek nézek ki, mindenesetre kicsit alátámasztjuk a yaoi által megalkotott sztereotípiákat, ahogy itt állunk. Nagyon igyekeztem nem túlöltözni, de mintás öltönyömben és csokornyakkendőmben még így is kissé selyemfiúnak érzem magam, még jó, hogy időben le lettem beszélve a vörös rózsás ingemről, amiért végképp megbámultak volna.
Furcsa ez az esküvő, de azért egészen szép, a fehér ruha, a templom úgy általában a nagy freskókkal, meg az egész, lopva Zhexianra pillantok, aki kicsit zavartnak tűnik, én meg legalább állatira fázom. Hiába mondta el jó párszor, hogy valószínűleg hideg lesz, én nem akartam elrontani az összképem egy kabáttal, tehát én is kezdem kissé kényelmetlenül érezni magam, annak ellenére, hogy a ceremóniát nagyon szépnek találom. Ha rajtam múlik valószínűleg előrébb megyek, hogy jobban körülnézhessek, de nem akartam magára hagyni a partneremet…mármint a legjobb barátomat, akit már amúgy is halálra idegesítettem az apja hihetetlenül király magángépén.
Sejtem, hogy púp a hátán ez az egész,de én mégis örülök, hogy itt vagyunk, életemben kétszer voltam eddig Londonban, mindkétszer az apai nagybátyámat látogattuk meg, aki a  Minisztériumban dolgozik, de nagyjából semmit sem láttam a városból, amit akartam és ezt őszintén bántam. Annyi mindent szerettem volna látni, de reméltem, hogy holnap vagy holnapután, mikor már kihevertük a lakodalom fáradalmait képes leszek kirángatni Zhexiant a hotelből, hogy elmenjünk egy kicsit turistáskodni. Valószínűleg utálni fogja már az ötletet is, de bízom benne, hogy ugyanaz lesz, mint az iskola falain belül és némi kérlelés után beadja majd a derekát.
-Mit feszengsz, mint…tudod mi a templomban?-suttogom és megbököm az oldalát, úgy szenved, mintha az ördögöt füröszteném szenteltvízben, egyenesen olyan sápadt, mint egy hulla.

ruházat

Gyönyörű... és az én lányom! Mintha lassított felvételt néznék, úgy szemlélem büszkén a Nőt, aki surgárzón, apja oldalán vonul be a sorok között, hogy összekösse életét azzal a férfival, akit a szíve választott. Megrohannak a szűrt napsugaras, lusta nyári délutáni emlékek, fantomképe annak a drága kis aranyfürtös kobaknak, aki folyton sárpakolással kezelte a haját és a bőrét, aki a tekintetével is képes volt gladiátorharcot vívni egy macskával mindezt ebéd közben, aki tiltó szavaink ellenére is kilopózott éjszakánként, mert még mindig nem gyakorolta eleget hogyan kell a seprűvel pörögve egyenesen eldobni a kvaffot, s aki megtiltotta, hogy a konyhakerti csórécsigákat kiírtsam, mert éppen valamilyen kviddics taktikák kidolgozásának aktív résztvevőivé avanazsálta őket. Ez volt Moira, a nyughatatlan, eltántoríthatatlan, minden lében kanál, makacs, ám imádnivaló gyermek és itt lépked könnyektől hományos tekinteteink előtt a Nő, akinek mosolya még most is magában hordozza kislányt, aki volt és aki felnőttként is ugyanolyan gyönyörű... és az én lányom!

Ezt az érzést pedig egyetlen Burke sem veheti el tőlem, bármennyire is hiszi azt a legtöbb szülő, hogy ha a gyermeke szerelemre lel és összeköti valakivel az életét, azzal ő elveszíti féltve őrzött kincsét. Az élet próbák és döntések sora, amik elviselésére társ kell, még akkor is, ha nem mindig tudunk őszintén mosolygni egymásra.

Malcolm megteszi atyai teendőit, bár ő is érzi, hogy a karjába karoló lánya feszeng, szinte remeg. Ez alig látható, de nem lennék az anyja, ha minden pici rezdülését nem venném észre és nem olvasnék a jelekből. Ha Moira felém pillant bátorító, büszke mosollyal biccentek neki, mert ismerem a lelkét. Tudom, hogy mindig is határozott volt és a végletekig makacs és ezzel egyetemben rettegett is minden komolyabb döntése előtt. És ezt honnan tudom? Mert a lányom pont olyan, mint én az ő korában.

Még mielőtt az oltárhoz érnének, lopva körbenézek a templomban, hogy felmérhessem a násznép hadát. Néhányuk jelenlétét realizálom, néhányuk felett tovasiklok, hisz nem ismerem őket, elkönyvelem hát barátoknak, amíg nem okoznak galibát. Örülök, hogy a család közelebbi és távolabbi képviselői is itt vannak, de annak főleg, hogy Leo és az én rokonaim közül egyik sem jelent meg.

A templomelőn folyó eseményekhez Malcolm közeledő léptei rántanak vissza. A férjem mellém áll, de nem néz se rám, se a körülöttünk álló gyermekeire. Ő is a gondolataiba merül. Normális körülmények között bátorítóan megfognám a kezét, de a jelenlegi kapcsolatunk ezt nem teszi lehetővé, így a másik oldalamon keresek támaszt, s ha engedi, Clive karjába kapaszkodom a szertartás alatt. Úgy érzem neki is szüksége van rám most, hogy a húgát segíti ahhoz a oldogsághoz, amit ő nem kaphatott meg a házassága révén. Eddig csak próbáltam megérteni, de nem tudtam elképzelni azt, hogy milyen lehet átélni egy tönkrement kapcsolatot. Az, hogy a házasságom eddigi lesötétebb mélypontját élem meg jelenleg, megtanított arra, hogy legnagyobb fiamnak mégnagyobb csodálója legyek.
- Minden rendben lesz. Rendben kell lennie! – mormolom mindünk erősítésére, mert jöjjön tornádó, tűzvész, a Burke-ök vagy akár maga Voldemort is, nem hagyhatjuk senkinek sem, hogy tönkretegyék Moira nagy napját és a boldogságát!