Apollinariya & Yves

Kifejezetten meglepődtem, amikor egy bagoly kocogtatta az ablakom üvegét, de beengedtem, és adtam neki enni is, hogy ne érhesse szó a ház elejét, valamint azért, mert kétségkívül jobban meglepődtem a levél tartalmán, mint annak kézbesítőjén. Vladimir Karkarov szeretettel vár az otthonába. Vladimir Karkarov… Várjunk csak! Tisztázzunk gyorsan valamit, mielőtt továbblépünk ezen. Megdörzsölöm a szemeimet, biztos nem álmodok-e, de a végső konklúzióm egyértelműen az, hogy a szokottnál nem vagyok furcsább, és igenis jól látom, ki küldte a levelet, ki írta alá, és mi áll benne. Ez egészen hihetetlen. Főleg, hogy beleírta, hogy Apol furcsán viselkedik. Vajon mi lehet az oka annak, hogy meghívott? Vajon mit akar tőlem?
A Karkarov kúria hatalmas kapuja előtt állok, ami bár nyitva van, és vendégszeretően invitálja a kapun kívüli népet, mégis félve lépem át a vonalát. Nem az itt élőktől félek. Sokkal inkább attól, hogy mi fog ma történni. Hogy jól van-e Apol? Hogy mit szeretne tőlem Vladimir? Hogy vannak a gyerekek? Egyszóval minden aggaszt, ami engem illet, de nem félek, hogy esetleg meghalhatok. Nem hiszem, hogy a mítoszoknak hinnem kellene. Nem érzem magam fenyegetve.
Mikor az ajtóhoz érek, bekopogok, de én balga… Egy ekkora épületben nyilván nem fogja mindenki azt várni, hogy ideérjek. Nem les engem mindenki. Nem várhatom el, nem lehetek ilyen önző, ezért… ezért inkább leszek illetlen, és belépek a kúria előterébe, aztán bízom benne, hogy hamarosan valaki erre jár, és észre vesz. Esetleg még most meghallják az ajtó nyílását. Nem akartam modortalan lenni, tényleg nem… nem kellett volna bejönnöm, talán… De hogy mindezt kompenzáljam - mit is gondolok, nem tehetek ilyet - hoztam egy csokor sárga krizantémot. Igazán szépnek találtam, és vendégségbe mégiscsak illetlenség üres kézzel jönni, nem? Az oroszoknál nincs így? Szentséges ég, erre nem is gondoltam! Mi a szokás az oroszoknál?

Apollinariya & Yves

Krizantémot hoztam, mint jelét a télben való túlélésnek. Ilyenek az oroszok, ilyenek az újszülött gyermeket, ilyenek ezek a virágok is megfelelő gondozással. Gondolkodtam még a rózsán, de arra jutottam, az túl szerelmes, túl sok egy kizárólag baráti meghíváshoz. Nem engedhetem meg magamnak, hogy Vladimir Karkarov házában szerelmet valljak. Nem lehet, bármennyire is megtenném. Bármennyire is érzem a késztetést, nem érinthetem Apolt, nem csókolhatom, nem érezhetek iránta többet, mint felebaráti szeretetet. Hisz más nincs is köztünk, nem? Ugyan már, sosem tenne ilyet egy épeszű ember sem… Mit is jelenthet ez? Talán azt, hogy nem vagyok épelméjű? Talán azt, hogy fittyet hányok az Isten által megteremtett szabályokra? Vagy talán azt, hogy a szerelemnek egy törvény sem szabhat határt. A szerelem utat tör magának, és legyőzi az időt és a teret, az emberi gátakat is.
Meghallom a hangját, és menten összeszorul a gyomrom. Nem tudom, hogy is kellene viselkednem vele a legutóbbi kis… incidens után. Azóta rendkívül sok idő telt el, talán kilenc hónap, kicsit több, ha jól számolom, és ijesztő az ismét találkozás. Vagy csak én fújom fel már megint.
- Jó napot, kisasszony. - fordulok felé, és bár tudnom kellene, miről beszél, elsőre nem veszem észre hatalmas baklövésemet. Meghalt volna valaki? Ugye nem Vladimir? Ugye nem valamelyik gyermek? Nem akarok alkalmatlankodni, ez bizonyára kellemetlen helyzet lehet, így hát talán legjobb lenne elmenni, de… De mégsem lehet halott Vladimir, hisz tőle kaptam a levelet. A gyermekek miatt jöttem részint, velük sem lehet baj, hát akkor… Ugye nem a bátyja?
- Ezt ajándékba hoztam. - nyújtom a sárga virágokat, és elszégyellem magam a krizantém miatt. - Bocsásson meg nekem, de mikor megláttam, beleszerettem. A sárga virágok a gyengéim. - mosolyodok el zavaromban, és csak állok mereven, mint egy katona. Szigorú ember él itt, szigorú szabályait nekem is be kell tartanom, de tiszteletteljes testtartásom nem is igazán emiatt van. Sokkal inkább meglepődtem.
- Hogy van? - illik, csak azért kérdezem meg. Más környezetben, ha biztosan tudnám, hogy magunkban vagyunk, tovább is ragoznám. Csodásan fest, mesebelien. Bár a meséknél talán Austen magasabb szinten áll, és mintha egy hősnője állna előttem, de lehet, csak az én szemem káprázik. Lehet, csak én látom ilyennek, és valójában nem is olyan mesebeli, mint én hiszem róla, de ezt a lehetőséget hamar elvetem. Nevetséges...

Apollinariya & Yves

- Inkább az érdekel, hogy érzi magát lelkileg? Majdhogynem fontosabb a fizikai valónál, bár tény, hogy igazán örülök a testi épségének. Nem is tudnám, mit tennék, hogy érezném magamat, ha Önnek bármi baja esne, és... - elharapom a mondatot. Fogalmam sincs, mi ütött belém, de egyszerűen csak dől belőlem a szó, és ez szinte elviselhetetlen. Nem akartam nekirontani, kellemetlen helyzetbe hozni, mert illetlenség, és a vendég ne legyen illetlen. De az mégiscsak fontosabb, hogy tiszteletben szeretném tartani Apol személyét. Legalább az övét, bár mindenféleképpen igyekszem Vladimirhez is a legjobb szándékkal viszonyulni. Eddig nem megy rosszul... szerintem.
Süvít körülöttünk a szél, mintha csak engem akarna. Szerencsére nem vettem fel kalapot, amit elvihetne, ellenben a hajamat szüntelen ostromolva borzolja, és mindezt meg is érdemlem. Magával is vihetne a szél. Nem érdemlem meg azt, hogy itt legyek. Soha nem is fogok ilyesmit érdemelni, akármennyire küzdök. Nem vagyok jó ember. Házasságtörést követtem el az előttem álló nővel, és ennek ellenére most itt vagyok a férje birtokán, beszélgetünk, és vágyom arra, hogy ismét megérinthessem, megcsókolhassam, és basszus! A fenébe is, megint lefeküdnék vele! Pont ezért vagyok borzalmas ember, és nem érdemlem meg azt, hogy az Úr nevében prédikáljak, de még azt sem, hogy Vladimir Karkarov birtokának kapuját még egyszer képes lehessek átlépni. Nem érdemlem az életet, ahhoz nem vagyok elég jó ember. Sem elég jó lelkész.
- Biztosan jó apja a gyermekeknek. Esetleg megkérdezhetem a nevüket? - félve merem csak felhozni ezt, mert igazából semmiféleképpen sem kötelessége ezt elmondani,  és egyszerűen meg is tagadhatja az információt, de mégis csak remélem, hogy nem fogja. Jól esne, ha elmondaná...
- Szeretnék bocsánatot kérni Öntől a legutóbbi találkozásunk miatt. Elvesztettem a fejemet, és nem tudtam, miért vágytam ennyire az érintkezést. Sajnálom, hogy ezzel bűnbe sodortam, nem lett volna jogom ilyesmihez. Nem akarom, hogy bajba kerüljön emiatt, de talán jobb lenne, ha... - nagy levegőt veszek. - Ha elmondanánk ezt a férjének is. Persze, csak akkor, ha még nem tette meg. - igazán nagyon be kellene fognom, de nem szándékozom még. Ezt muszáj megbeszélnünk, mert azóta talán mindkettőnket furdal a lelkiismeret. A sajátomat még el is tudom viselni néhány pillanat kivételével, de nem sározhatom be az ő nevét és lelkét is a sajátoméval együtt.

Apollinariya & Yves

Már nem tudom, miért is jöttem ide eredetileg. Soha ember olyan önző nem volt még, mint ebben a pillanatban én vagyok, elvégre bocsánatot akartam kérni a ház lakóitól, hogy beszennyeztem azt, ami sosem volt makulátlan. Beszennyeztem Apolt, beszennyeztem Vladimirt, és beszennyeztem önnön magamat, pedig életemben először azt csináltam, amire igazán vágytam, és rájöttem arra, hogy nem kell cölibátust vállalnom ahhoz, hogy igazán Istennel lehessek. És talán be kellene vallanom magamnak is, hogy nem a gyermekek miatt jöttem ide, hanem az anyjuk miatt, akit legtisztább szívemből szeretek, csak ezt még én sem hiszem el. Ő miért is tenné?
- Joga van tudni erről... - már akkor kételkedem saját szavaimban, ahogy kiejtem őket, mert mennyivel könnyebb is lenne elhallgatni az igazságot, és csak szeretni egy nőt, akit a férje soha nem fog. Mert Vladimirnak csak méltó utód és egy látszatfeleség kell, semmi más. Miért ne lehetne boldog a nő egy másik férfival? Mondjuk... pont én lennék az? Erősen kétlem, hogy bárki is férfinek nevezne ebben a világban, és talán igazuk is van. Sosem mutattam annak a jelét, hogy kiállok a saját vagy esetleg olyanok igazáért, akiket szeretek, és még soha nem emeltem kezet senkire, aki igenis megérdemelte volna azt, de vajon ez tesz egy embert férfivé, vagy teljesen rosszul látom a helyzetet?
Be kell vallanom, elszégyellem magam, mert igaza van. Vladimir bizonyára nem olyan lelketlen, mint azt sokan gondolják róla, és mint ahogy az imént én is gondolkodtam pár pillanat erejéig. Örül a gyermekeinek, és ezt nincs jogom tönkretenni. Ha Isten ezt akarta, akkor bizonyosan nem az én tisztem tönkretenni. Nekem semmiféle pusztításhoz nem lehet közöm, ami Isten ellen irányul, és... És ezt még én sem hiszem el, mert az emberiség mindig hibázik, és ez minden alkalommal fáj az angyalok karának, és fáj odafönt mindenkinek, aki igazán számít. Nem tudok más lenni. Mindig is esendő leszek. És talán hagynom kellene, hogy magával ragadjon Apol, és engednem kellene a kísértésnek, mert Isten is azt akarja, hogy vele legyek boldog, még ha ez nem is olyan egyszerű, mint a felhőtlen, romantikus regényekben a szerelem. Persze, azok a könyvek unalommal vannak átitatva, ám mióta érdemlek én annál többet? Ez bizonyára Apol jutalma, nem az enyém.
- Igaza van, nem szabad színt vallanom a férje előtt. Isten sem akarná. - az utóbbi mondatot csak tagolva, nehezen mondom ki, elvégre honnan is tudhatnám, hogy mik az Ő tervei velem, egyszerű halandóval? De abban biztos vagyok, hogy nem akarja, hogy tönkretegyek egy családot, még ha ezt őszinteséggel tenném is. Ez nem mentesítene a bűnöm alól, és basszus már, élveztem, nem akarom meggyónni és megbánni mindazt, amit tettünk!
Megfogom a kezét, eszembe sem jut, hogy Vladimir bármelyik pillanatban megláthat bennünket - és ugyan, miért is lenne természetes, hogy a viharban két alak olyan közel van egymáshoz, hogy egy papírlap is csak nehezen férne be közéjük? -, és arcon csókolom. Nem tudok parancsolni magamnak, és ismét megteszem. Csak ezután tudatosul bennem, hogy mit is művelek éppen, és hátrébb lépek. - Ta-talán mennem ke-kellene... - kezdek el dadogni, és arcom vérvörös színt ölt magára, mégsem mozdulok. Földbe gyökereztek a lábaim, és tudom, hogy csak az Ő érintésére leszek képes ismét megmozdulni.