We're on the borderline
Dangerously far and all forgiven

Khalid első felbukkanását a Shacklebolt rezidencián különös rejtély övezte. Felbukkant szakadt talárban, egy elnyűtt sportcipőben. Az arca elnyúzott volt, foghíjas és hiába próbáltam keresni rajta annak a nevető szemű kisfiúnak a tekintetét, aki a flaszteren futkorászott mezítláb, nem sikerült megtalálnom. De a testvérek megérzik egymás jelenlétét, akkor is, ha évek óta nem látták egymást és akkor is, ha az alomban nem mi voltunk egyedül. Tizennégyen voltunk akkor szegről végre testvérek. Fivérek és nővérek, különböző anyáktól, de ugyanazon apától foganva. Azóta persze nincs kizárva, hogy a család tovább gyarapodott és ha apánk szaporodási igényét vesszük tekintetbe, akkor mindenképp egy kisebb méretű baby boommal kell számolnunk.
Khalid azon a karácsonyon, tíz éve talán, kért 50 knútot és azt mondta, hónap végén megadja, aztán nem tűnt fel újra csak három és fél év múlva. Éppen Kingsley születésnapját ünnepeltük. Valahogy mindig értett a hatásos belépőkhöz és hogy ha már hatásos belépőre adja a fejét, akkor kellő számú szegről-végre rokon legyen a helyszínen, hogy művészi fáradozásai ne legyenek hiábavalóak.
Ezzel szerencséje volt. Az én családomnál csak Seymour családja volt népesebb. És hangosabb. És összetartóbb. Azóta is előveszik a rossz nyelvek, valahányszor nem akad egy semmirekellő szomszéd vagy távoli rokon, vagy éppen én, akit egzecíroztatni lehetne.
Csak hogy akkor már hibátlan szabású, milánói talárt viselt, rézötvözet gombokkal,  hermelinből készült sállal és azzal a rémes  rikító színű inggel, ami később a védjegyévé vált, csakúgy mint a hamis brit akcentus. Elegánsan lépkedett a rokonság között és képtelen történetekkel etette a gyerekeket. De Kingsley részéről csak bizalmatlanságot kapott. Előbújt belőle a védelmező Shacklebolt tigris, és azt hiszem, kidobta a házból. Mármint el tudod képzelni, hogy egy tizennégy éves kölyök dobjon ki a házból? Biztosan elég megalázó lehetett.
Ez persze nem szegte kedvét és Khalid visszatért azóta, de mindig csak éppen egy-egy éjszakára, aztán reggelre szőrén-szálán eltűnt. Kinsgley ilyenkor Seymour dédanyjának felbecsülhetetlen értékű posztóit és konga-dobjait számolgatta. Mind hiánytalanul megvoltak és az az ótvaros festmény is Ghánából, ami akkor az előszobánkat díszítette. Aztán, amikor Khalid két hete ismét feltűnt, eltűnt a festmény és a szőttesek és a konga-dobok is. Hiánytalanul.
Aztán jöttek az aurorok és a Macusa és egészen addig bűntett helyszínének kezeltél a Soho béli fészkünket, amíg Seymour kipenderítette az összeset.
A macska. Ez volt az egyetlen árva nyomom, hogy legutóbb ott kóricált a nyomában az az átkozott dög. Odadörgölőzve a vádlijához, a kézfejéhez, mikor éppen hova tudott, és közben megvetően, felsőbbrendűségét hirdetve végignézve mindnyájunkon. Ráadásul hosszan elmélázva figyelte az Afrika szarvából származó Vénusz idomú, pőre szobrainkat, amikkel tele a lakás, és nem volt hajlandó megenni az elétett tápot, csak a togóiaktól rendelt gyorskaját.
Szóval az a dög éppen vedlett. És mindenhol elhullatta a szőreit. Nem volt nehéz egy kis minisztériumi befolyással a nyomára bukkanni és hogy miért épp Godric's Hollowba vezettek a nyomok, nos, azt én sem tudom. De volt egy ilyen szűnni nem akaró megérzésem, hogy a macska lesz a kulcs. Ha megvan a macska, megvan Khalid és persze azontúl mélységesen leszartam mindent. A dédanya hagyatékával kezdve. Csak az 50 knútomat akartam vissza.
A zárat egyébként csak néhány komplikáltnak szánt, de egyébként iskolások által készítette bűbáj védte, s mivel Crowley mellett megtanultam, hogyan nyissak meg ajtókat, amiket egyébként zárva akarnak tartani előttem, így beengedtem magam. Kutakodtam kicsit a lakásban, mindenhol elhullatott szőrökbe bukkantam, de Khaldinak nyomát sem leltem, így a legjobb ötletem az volt, hogy leülök a szófára és várok, ha kell órákig. És néhány praktikus bűbájjal vettem körbe magam. Kezdetnek egy álarc feltáró bűbájt, amitől lehullanak az álarcok és csak utána lövök rá béklyó bűbájt. Messze áll tőlem az állatkínzás. Vérfakast is csak egyet öltem eddig. Igazán nem lehet panasz a módszereimre.