-Na várjál, add azt ide- kerítem kezem ügyébe Amadeus elmaradhatatlan hegedűjét. Félig-meddig csak spontán jutott eszembe, látva, hogy magával hozta sétálni a hangszert is. Szoktunk néha barangolni, beszélgetni, valamerre kószálva az Ilvermorny birtokon, bár igazából lehet, hogy most szándékosan visz minket a lábam valamerre. Ami esetben ez az ötlet is alkalomhoz illő.
Igazából nagyon vívódok, jó ötlet-e, illene-e ilyet, nem is tudom, mi kéne nekem inkább, bátorítás, vagy lebeszélés róla, de az még odább van, inkább el is napolom a döntést addig.
Elég elbizonytalanodok ennek a kapcsán is. Volt szerencsém nemrég megismerkedni egy új The Charlie Daniels Band számmal, ami igét egyszerűen muszáj Amadeus felé is terjesztenem, és az ötletét is kiötlöttem, most itt az a spontán, hogy a hegedűje apropójából most rukkoljak elő vele. Főleg, mer én nem tudok hegedűn játszani, és a varázslataimmal sem vagyok a legbiztosabb.
De meg is állok inkább, és megpróbálom minnél pontosabban felidézni a hegedűjáték részét, felkészülésnek az egész ravasz kis bűbájhoz, amit kinéztem.
-Fogadjunk, mondjuk egy arany hegedűbe, hogy úgy tudok játszani, ahogy te sem. A lelked ellenébe. Egyértelműen.
Ezt is a dalból vettem, bevallom, de végülis, úgyis én vagyok az ördög, meg átváltoztatásból vagyok a legtűrhetőbb. Segít benne a viharmadártoll pálca is mondjuk. A színarany persze röhelyesen magas szintű alkímia lenne, de abban igazából biztosabb vagyok, hogy a fát a leghitelesebb aranyszínűre tudom varázsolni, mint hogy a magától játszó hangszer bűbájból nem csak kornyikálás lesz végül.
De lenyelem inkább a torkomban gyűlő lámpalázat, lehunyt szemmel rákoncentrálok a hegedűszóló minden részletére, amit fel tudok idézni, és biztos a szemöldökömet is ráncolva, a vállamnak támasztom a hegedűt, megidézem a varázslatot, és ahogy lépést próbálok tartani koncentrálva a meglepetésemre meg is szólaló muzsikával, a másik kezemben tartott pálcámmal akaratlanul is vezénylek hozzá. Talán mint egy karmester. Valószínűleg sokkal esetlenebbül, és furább látványként, mint egy karmester.
Valahogy végigérek a szólón, ami után az eredetiben szinte prózában mondott szöveg következne, én viszont egy megkönnyebbült mosollyal, hogy felismerhetően végig tudtam játszani úgy bárhogy a szólót - csalva, varázslattal - vissza is adom a hangszert Amadeusnak. Úgyis sokkal jobban fogja játszani így első hallásra is nálam.
-Amúgy... mehetünk közben, ha te úgy is tudsz zenélni- ajánlom fel, és persze, hogy úgy hangzok, mint ha valami bűnként ismerném be, hogy nekem meg kellett állnom ahhoz, hogy megfelelően erre tudjak koncentrálni.

-Na... Azért nem rontok el mindent.- És úgyis csak megtartani készülök a hegedűt, azt se tudom, hogyan kéne megszólaltatni pontosan.
Bár... az tény, hogy az ismeretségünk is abból ered, hogy elrontok dolgokat. Persze, felületesen nem, órákról előtte is ismerős vadidegen volt, de azóta kerültünk beszélőviszonyba is, hogy... megégettem valami átokkal. Véletlenül! Egyáltalán nem akartam, nem is kellett volna megtörténnie, párbajpárokba voltunk állítva, és a pajzsbűbájt kellett volna gyakorolnom, az egyszerű lefegyverzője ellen. Izgultam és lámpalázas voltam, nem csak éles helyzet, de még valakivel szemben is, bizonytalan voltam magamban,.. a szokásos minden, feszülten rágörcsöltem minden félelmemre, onnantól meg ördögi kör az egész. Megijedtem, amikor varázsolt, és akaratlanul, ösztönösen, valami átokkal csaptam vissza, amiről a mai napig nem is tudom pontosan, mi volt, az előírt pajzsbűbáj helyett.
Ha úgy vesszük, a gyengélkedőn ismerkedtem meg Amadeussal, amikor óra után egyből mentem is oda utána, végtelen plusz néhányszor bocsánatot kérni, hogy összeégettem a karját, még átokheget is hagyva rajta. Akkor beszélgettünk először.
Reccs.
-Ááo- szörnyűlködök helyette is a nyaka roppanásán, ami kizökkent az emlékeimből.
-Ó, azt én hozom, neked elég, ha itt a lelked. Hoztad, ugye?
Még egy tőlem ritka mosoly is kanyarodik az arcomra, mint talán kisgyerekként, de az óta a nap óta, hogy elszöktem, szinte csak Amadeus társaságában szokott megtisztelni a jelenlétével. A kézfogást még előkészületei közben felismerem, inkább úgy teszek, mint ha már a bemutatómra készülve fel csak nem vettem volna észre. Bár lehet, átlátszóbb vagyok, mint szeretném.
De inkább lefoglalom magam azzal, hogy Lalit, a hegedűt tanítsam meg hegedülni, helyettem végezve el a feladatot.
-Ahhoz képest...- Előrebiccentem a fejem picit, előrébbhullajtva a hajam függönyét az arcom mellett, hogy amögé rejthessem, hogy pirulok. Ahhoz képest, hogy nem játszottam még hegedűn. Se lenne bármi fogalmam hozzá, mert még mindig nem játszottam, csak egy bűbáj helyettem, és így is biztos kezdőnek hangzott. Ez semmi Amadeushoz képest, aki ezen rendesen játszani is tud, és egész jól is.
Lalit a gazdája felé fordítom, a vonóját leemelem a levegőből, mielőtt a bűbáj hiányában leesné magát, és őszintén kicsit megijedek attól, hogy meg is kapnám ennyivel a győzelmet, nem egészen így számítottam.
-Na nem úgy van az. Az ördög nem a sarki közért, fogadást mondtam. Vagy én viszem a lelked, vagy te kapod a hegedűt, ha le tudsz győzni. Díjat nem kérésre szokás adni.
Tényleg gonosznak érzem magam, hogy arra biztatom, múlja klasszisokkal felül az én szerény teljesítményemet, mert én nem érzem olyan lenyűgöző csodálat tárgyának, mint aminek ő beállítja, kicsit bűntudatom van, hogy aimre ösztönzöm, neki a megszégyenítésemnek tűnhet.
De... ja. Nem véletlen csináltunk visszatérő viccet a gyerekkorom démonaiból az utóbbi évben, mindig ilyesmi sikerül. Vagy rossz dolog történik körülöttem, vagy valami gonoszra sül ki, akárminek szántam.
Másik dolog, hogy régóta gyanítom, a lelkét már megszerezhettem, észreveszem, hogy szokott rám figyelni Amadeus, milyen rajongással törődik velem, csak... Csak én nem tudok rá úgy tekinteni. Nekem ő a talán első, igazán közeli barátom, bizalmas társam, akivel megoszthattam a gondjaimat, és aki segített végül felül is kerekedni rajtuk, de csak pontosan eként tudom látni.
Egy biztató mosolyt hintve még felé, hogy na mutassa, ő hogy zenél, el is indulok tovább, mert az arcommal se hazudok sokkal jobban, mint a szavaimmal, és ha látná az ábrázatom, meg tudná állapítani, hogy valamin nagyon elgondolkoztam, és ehhez a témához túl bizonytalan lennék.

-Mi?- nézek vissza Amadeus azon mosolygására, hogy mit szörnyűlködtem a nyakán. -Hallani is rossz.
De ahogy már arra készülök fel, hogy direkt fogja mindjárt kiropogtatni valamijét, már én is elmosolyodok rajta.
-Na azért. Nem hitelezek.
Nem tartanak ugyan sokáig a mosolyaim, ha ki tudja váltani valaki, de ismerős lehet Amadeusnak már ez a hangom, ami mogorvának tűnik, de tudható, nincs rossz kedvem, épp viccelek is. Persze nincsenek sokan, akik ismernek annyira, hogy tudják ezt is. Leginkább csak Amadeus az. Talán még Robert, már csak az éveknek is köszönhetően, bár vele nem az jut eszembe, hogy én viccelődnék, inkább hogy panaszolm az ő humorát.
-Igen, ahhoz képest, hogy kezdő vagyok. És rendesen még ilyen se lett volna- szerénykedek makacsul. A tekintetem visszaemelem vízszintesbe, bár a tincseim nem ugranak ettől még a fülem mögé, előbújok kicsit jobban a függönyük közül, de nem több annál.
Nem szólalok végül mégsem, csak biccentek, játsszon Amadeus, mutassa meg, milyen ez a nóta hogyha még hangzik is valahogy.
Be kell valljam, ahogy az ő hegedűjére barangolunk, már a szinte életvidám mosolyom az, amit szégyellősen rejtegetek előle, és így, hogy nem görcsösen koncentrálok a bűvölésére, a pattogó, életteli dallamtól nekem is mozoghatnékom lesz a sétán túl is. Szinte, de csak szinte, a táncraperdülés ötlete is megkörnyékezi a kobakom.
-Nem, az aranya- tartom a kezem a Lalihegedűért, meg is torpanva megint. Ebben a varázslatban bizonytalan a változatosság kedvéért nem vagyok, de koncentrálni így is kellenem fog rá rendesen.
Összpontosítok tehát, varázsigére, fénylő aranyra, a hangszer minden faporcikájára, és még önbizalmam is támad ahogy a kivilágosodó színek megindulnak a fa erezete mentén, a lakkból fényezés válik, és a végére úgy hat az összkép, mint ha az egész hegedű felboffolt aranylemezből készült volna, ki sem tapintható hajszálmetszetekkel téve fát idéző mintázattá.
Ezt a csodáló-csodálkozó mosolyomat én se tudom bús álcával fogni visszább, hitetlenkedve kopodtatom meg, ennyire jó azért biztos nem lehetek.
Hangra változatlan, fásan koppan az ujjam percén, ami valószínűleg jobb is, mert ha hirtelen fémidomokból épülne ugyanúgy, kizárt, hogy a hangzása megmaradt volna. Nem is emlegetve, hogy ennyi színaranyat csak a lábunkra ejteni bírnánk, aztán sírni a csonttörést, a fémek bizony nehéz dolgok.
Büszkén nyújtom vissza Amadeusnak, elvégezve ezután a varázslatot a Lalivonón is, mert a félmunka nem munka. Azt jelentősen könnyebb, egyértelműen. Aztán továbbindulva, már másodjára is, most szégyenlősen bújok vissza a tincseim mögé a hegedűhöz járó vallomás ürügyén.
-Igazából csak... meg akartam köszönni valahogy... mindent. Annyi mindent. Nem is tudod, mennyit segítettél nekem tavaly óta. Aztán találtam egy számot, amit még meg is hallgattatok veled egyszer, majd mindent megértesz, az adott egy ötletet.
A beismerést követő kis csöndben kifülelek egy csordogáló hangot, ami egy patakfélében csobog tovább valahol a környéken, és "gondolva egyet" arra indulok tovább.
Igazából... nem annyira véletlenül...

-Te tudod,- vonok vállat, -te főnél meg a kamatban, majd amikor behajtom.
Fenyegetés csak játékból, csak humorból lesújtó pillantás, ha nem Amadeus lenne most itt, talán meg is ijedne. Illetve ő is megijedhet ettől, de abban annyi félelem lenne, mint bennem harag.
A kényszeres szerénykedésemet hamar feledteti, rám is átragad az őszinte öröm, ahogy átveszi a megújult Lalit, még egy együttérző könnycseppet is elmorzsolok a szemem sarkából, ameddig a napba néz, eltitkolni valamit, gondolom.
Mer látom ám, még hallom is, hogy meghatódik, megmelengetve az én szívemet is. Gondoltam, hogy örülni fog, szereti a hegedűjét, de álmomban sem gondoltam volna, hogy ennyit jelentsen, így meghassa az ajándékom. De így érzem az igazán helytállónak, elmondani nem is tudnám a hálám, nekem az életemet segített megváltoztatni. Még mindig csekélységnek tartom ahhoz képest ezt a gyakorlatilag csak átfestést, noha festék nélkülit, de jobban úgy érzem, tényleg valami igazi, jelentőségteljeset adtam Amadeusnak, nem csak holmi csecsebecsét.
-Ne szerénykedj, az nem neked áll jól.
Azt kisajátítom magamnak.
-Öhm... majd megoldjuk egyszer, most ennyivel kell beérned belőle.
Megszerezzük lemezen, meghallgatjuk rádióban, valahogy biztos lehet, még ha meg is kell várni a nyarat vele. Úgysincs messze, időjárásra már most is benne járunk.
-Izé,.. ez volt az ötlet, amit adott, a hegedűvel meg a zenével. Abból egy darab. De megérted, ha majd hallod eredetiben is.
Bár igaz, egy másik ötletem még mindig van. Sejtheti is, ahogy a patakhoz érünk, azér toppanhat meg, integetek is neki, hogy jöjjön már még.
Nem sokkal odább van egy kanyar, valami vízmosás lehet talán, kis nyugodtabb öbölféle a víz fő sodra mellett, amit kinéztem egyszer errejártamban.
-Bár... van itt valami, amivel a segítségedet szeretném kérni- lépek oda a víz széléhez. Vagy azt, hogy lebeszéljen róla, bár ő biztos nem fog. Nagyon bizonytalan vagyok erről, mer még az összes "ördög"öt el lehet nézni csak rossz viccként, ez még szerintem is egy egészen másik szint lesz. Pedig nem állok túl jó viszonyban a hitemmel, egész azóta, hogy a szüleim még ártatlan, tehetetlen gyerekként ellenem fordították.
Értem, hogy ők se értették, féltek tőle, mi vagyok, talán annyira is, mint én magam. De rajtam csattant végül mindig az ő félelmük is, a végén már apám keze is majdnem. Abba meg most bele se megyek már, az mér nem. De az utolsó alkalommal, hogy templomban voltam, már csak a lelkemre kötötték, hogy üljek meg csöndben, fel se tűnjek senkinek, a szüleim is féltek már, mi lenne, ha kitudódik, milyen fajzat is vagyok, legalább a kisöcsém volt még túl fiatal érteni bármit.
És most itt állok a víz mellett mégis, ahol egy másik életben talán szintén mostanában állnék, egy sokat jelentő kinyilatkozásra készülve.
Csak nem egészen arról, hogy egymagam járom a magam útját.
Szinte meztelennek érzem magam, próbálok nem össze is húzódni-görnyedni úgy, miközben leveszem a cipőm meg az egyentalárom, pedig vagy három rétegben is fel vagyok öltözve alatta, legkívül egy fehér ruhával. Részben, mer a többi is világos színű, még ha csak megközelítőleg fehér is. Részben, mer jó ötletnek tűnt, amikor a ruha alá vettem több felsőt is még, amennyire a hideget utálom, bár ahogy most belegondolok, vizesen ez pont nem fog különbséget jelenteni a hideg ellen.
-Kurvééleeet!..- szitkozódok panaszosan, pedig még csak combközépig gázoltam a pataköbölbe. Lesz ez rosszabb is még.
-Gyere, kelleni fog a segítséged- intek Amadeusnak, ha magától még nem jött utánam. Gondolom ő nem ilyen kényes a hideg vízzel, de azért nem haragszom meg, ha nem vetkőzik neki. Ezt most nem pancsikálásnak szánom, úghogy talán elvárhatok egy kis tiszteletet meg szimpátiát.

-Mi? Nem, ez csak ennyi- pislogok a segítség felajánlásra, talán naívan, talán szándékosan gondolva úgy, - egyelőre - hogy csak a talár miatt kérdezte, pedig eleve egy bő szabású ruhadarab, egy csat fogja csak össze, már összefele hajtom, mire válaszolok én is, nem értem hova kellhet ezzel segíteni.
Bár amilyen lelkesen vetkőzik neki Amadeus, hátrahagyva nadrágot is, és úgy gázol utánam a vízbe, már tényleg megfordul a fejemben elkerülhetetlenül, hogy valamit félreértettünk, melyikünk szerint mit keresünk itt.
Én egy elég mély pontot a vízben, bár egyre kevésbé örülök az egyre feljebb érő hidegnek.
-Mi? Nem!- ér utól kétségbeesetten a mostmár tényleg nem szőnyeg alá söpörhető felismerés, mennyire elbeszéltünk egymás mellett.
Illetve, pont ez az, elhallgattunk egymás mellett. Talán szégyelltem kimondani, beismerni, mire készülök, mer még mindig lelkiismeretes jókislányként valahol helytelenítem, mer tényleg tiszteletlenség, pofátlanság, vagy istenkáromlás. Talán azt reméltem, Amadeus is fölismeri magától. Úgy tűnik, nem úszom meg.
-Bocsánat... az én hibám, előre kellett volna elmondanom, szóval...- nyelek egyet, mielőtt erőt veszek magamon -Azt szeretném, hogy megkeresztelj.
Igazából... ne most legyek bizonytalan, igazából ennek pont így kellett lennie. Még ha kellemetlenek is a körülményei, ezzel a félreértéssel, ha a nagybetűs Isten helyett a kisbetűs ördög mellett akarok tényleg nyilatkozatot tenni, legyek is bizonytalan, tántorodjak el tőle, vagy erőt vegyek magamon, és most legyen nagy a szám, ez pontosan így kell legyen.
Ódzkodva a hideg víztől, a legjobb, talán egyetlen közeli barátomat megtévesztve és kissé talán elárulva; úgy kérve fel a rituálé levezénylésére, hogy elcsábítottam, még ha akaratlanul is, és hogy neki rólam járnak közben bűnös gondolatok a fejében - mert tudom, észreveszem, hogy érez irántam, csak próbálok nem gondolkozni rajta, szégyellve, hogy én nem érzek ugyanúgy; és persze, hogy észrevettem az egyértelmű jeleit, hogy milyen gondolatokra sikerült őt vezetnem, hiába próbáltam letagadni őket magamnak - így a tökéletes ez.
Tökéletesen kellemetlenül helyén való, de így kell lennie, így próbatétel, így van súlya, így állít megfelelő tükröt annak, ahogy egy másik életben zajlana. Mer pontosan a keresztség egy kicsavart torzképére készülök, végleg megtagadni azt a hitet, amit a szűk látókörű szüleim ellenem fordítottak gyerekként, kinyilatkozni, hogy szabad vagyok tőlük és a múltamtól, hogy az ő ellenükre állok a saját lábamon, hogy elfogadom magam aként, ami én vagyok, amit én választok a saját utamnak, amit én járok, minden nehézségével együtt. Boszorkány, ördög, mimóza szívtipró, akaratlan kárhozó, ez én vagyok.
Legalább olyan nehéz ezt mind bevallani magamnak, mint felkészülni arra az utált, a napmeleg ellenére is hideg vízre. Egyre csábítóbb visszalépni, meghunyászkodni.
Bocsánat ...ha ez ér még valamit.
-Kész vagyok.- Úgy-ahogy. Két kézre fogom Amadeus kezét, erősen kapaszkodva bele. -Tudod, hogy kell? Teljesen a vízbe merítesz, lenn tartasz egy ideig, aztán kiemelsz.
Mély levegőt veszek, felkészülök lelkiekben, amennyire egyáltalán sikerül, remélem, hogy nem megfulladni fogok, és várom a sorsomat.

-Öhm... ja.- Beszédet. Most realizálódik bennem, hogy fogalmam sincs már, hogy kéne ennek pontosabban zajlania. Nagyon régen voltam utóljára rendes keresztelőn, amióta meg... mondjuk úgy, előbújt belőlem az ördög, a templomba is csak azér vittek magukkal mindig, hogy ne legyen feltűnő, hogy egyszer csak eltűntem. Igen, teljesen jól vagyok, csak valahogy a campbelltoni közösségben nem kerülök elő, csak a szüleim és a kistesóm, gyanús lett volna. Ehelyett csak legyek ott, legyek csöndben, semmi feltűnő, csak egy csöndes kislány, milyen jól jött, hogy azelőtt se voltam soha nagyhangú féle. Azóta meg nem is jártam nagyon templomközelben, Robert nem tűnik vallásosnak, jelét legalábbis nem láttam, így vele soha nem mentem, magamtól meg eleinte nem is akarózott, aztán meg csk ...leszoktam, ha mondható így, illetve nem szoktam vissza, nem éreztem helyénvalónak
De amilyen elcseszett paródiája ez már most is az eredeti szertartásnak, gondolom nem ront rajta már sokat, Amadeus bármit improvizál.
Lacke. De mindegy is, inkább csak teleszívom a tüdőmet levegővel, összeszorított szemekkel készülök föl a horrorra.
Sokáig legalább nem tart, amire nem is panaszkodok, mer három felsőn keresztül is szilárdra fagyok, a víz szerint úgy tűnik még nincs nyár. Aztán ijedten prüszkölök buborékot a vízbe, ahogy Amadeus elengedi az életér kapaszkodó kezeimet, és nem érek rá megkönnyebbülni, ahogy érzem a súlyomat a lapockám és csombom táján nehezedni vissza a karjaira, ahogy kiemel a vízből, mer csak kétségbeesetten fújom kifele a levegőmet, hogy nehogy a vizet tüdőzzem le valahogy.
-Kuvuvurvaélelveveeet...- vacogom nagyon alkalomhozillően, ahogy talpraállít, és a víztől hideg levegőn összehúzva magam gyorsan ki is gázolok inkább a partra. A talárom mellett megállva, minnél előrébb görnyedve, karjaimat magamhoz ölelgetve mutatom minnél több hátamat a napnak, hogy melegítse, mer a három különböző réteg ruhám a  vízzel együtt is fehér maradt - megközelítőleg - csak a színéről mondható el, hogy nem látszik át.
-Ivivivigen, az jovovóötlet.
Át kéne öltözni. Kurvaélet. De mibe? Meg ahhoz levetkőzni kéne ezeket a vizes ruhákat. Ami nem csak azér lenne most kínos, mer én vagyok szégyellős. De legalább ezt a legfelső, szoknyás ruhát le kéne talán venni, ebbe van a legtöbb víz, még nehéz is így, a többi kettő legalább csak hosszabb felsők, a tűz mellett meg napon talán meg tudnak száradni.
-Eveszt össze tudnád fogni kövörülöttem?- böködöm meg lábujjal az összehajtott talárom, talán elég bő egy nagyon kicsi öltözőfülkének. Meg száraz, úgyhogy még be is tudok vele takarózni majd.

-Kövövöszi- vacogok, ahogy Amadeus körém emeli a talárt. Nem zavarja... hát Istenem, nem zavarja, engem zavar, mer hogy én vagyok mindenhogy átázva, hogy levennem kell ezeket a göncöket, hogy ne kihűljek a tűző napon is. A ruhát valahogy letornázom magamról, hiába kapaszkodik, vizesen tapadva, fagyasztóan, csak ledobom egyelőre, a szoknyája híján a talárt takarózom körül a derekamon, ki is ülök a napra a két további felsőmet magamon szárítani. Csak ez a szellő ne hűtené folyamatosan, kellemes is lenne pedig szárazabb ruhákban. Lehet inkább rendesen föl kéne venni ezt a talárt, csak akkor a pólók áztatják át majd azt is.
-Öhm... ja.- Bár nem tudom, mennyire hangzok hihetően, nem valami óriási, életmegváltó katarzis, leginkább csak sokk és adrenalin a hideg víz miatt, végtelen mennyisébű kényelmetlenséggel felöntve a helyzet miatt. Nem is tudom mondjuk, mire számítottam pontosan. Bár talán, csak az égetőbb - fagyasztóbb akkor már - problémáim alatt mélyen, kicsit felszabadító, csak a kinyilatkoztatás: nem vagyok a múltam foglya, azt teszek, amit én akarok. És én szenvedem a következményeit, igen.
Ha ez pedig egy önkényes keresztelő szabad természetben, elcsábított-felizgatott szertartásvezetővel, bizony én fogok nagyon kuporogni kiérdemelten bizonytalanul és szégyellősen, kellemetlenül érezve magam. Ezt akartam, nem?
Nem egészen, de ez a realitása annak, amit akartam.
-Mondasz valamit...- ismerem be motyogva. Nem fűlik hozzá a fogam, nadrág már most sincs rajtam, mer a lábamat a levett ruha szoknyarésze fedte, és akkor még a két felsőt is levenni... bár gondolom inkább ez, mint a tüdőgyulladás.
A vállamra terítem a talárt, Amadeusnak hátat fordítva valahogy letornázom magamról alatta a két felsőt együtt, belebújok a talár ujjaiba, aztán nagyon szorongatva húzom össze magamon, mer alatta így már tényleg csak szintén átázott fehérneműben vagyok.
Fél kézzel ügyeskedve kiterítem a ruháimat a tűz körül, aminek a gyújtásáér végtelenül hálás vagyok Amadeusnak, a másik kezemmel ugyanis kétségbeesetten tartom egybe a taláromat, le is kuporodok inkább én is a tűzhöz. Mer ez egy felsőruha, egy darab kapocs fogja össze egy pontján, azon kívül nyitva lenne magától, mer viselni kéne alatta mást is.
-Ez nagyonnagy hülyeség volt...- motyogom magam elé, kerülve Amadeus tekintetét -És... bocsánat a... bocsánat.
Nem sikerül végül el is mondani mér, kitalálja talán, a gondolataiér, amik minden bizonnyal keringenek a fejében rólam, a megtévesztésért, hogy mire számított, nem tudhatom biztosra, de elég valószínű elképzeléseim vannak, és egyértelműen teljesen más történt. Úgy érzem, átvertem, hazudtam neki, pedig nem mondtam semmit.

-Mer... mer azér. Mindegy...- makacskodok, de egyet kell értenem, talán kevésbé lesz kínos a helyzet, ha nem csendben gubbasztunk a tűz körül mindketten a magunk nyűgein rágódva, meg így Amadeus valóban lehet nem értimi volt ez egyáltalán.
-Nem,..- nevetek fel kínosan, -Egész biztos vagyok, hogy Johnson atyának otthon a hajának állna az ég ettől, hogy mit műveltünk itt.
Kapaszkodok közben a taláromba, ne tetézzem itt mégtovább az istentelenkedést, kivillogtatva a köpönyeg alól a majdnem semmi mást, bár az okom erre sokkal gyarlóbb és egyszerűbb, mint az erkölcsösségre törekvés, simán túl szégyellős vagyok, meg a bűntudatomnak már így is sok volt így bolondítani Amadeust, gonoszság lenne mégtöbb lapáttal rátenni.
-Mer kegyetlen vagyok veled..?- Kijelentés igazából, a magam bizonytalan hangján.
-Nem! Tényleg, ennyi elég lesz, így is elég nagyot Isten arcába köptünk, talán ezt se kellet volna. Nem muszáj azér kísérteni a sorsot. Amúgy...- Tessék, aztán mindjárt én tetézem még gyónással. Vagy az épp, hogy jó pont? Vagy ez is kiforgatása. -...ezt talán eredetileg is mostanában csinálnám. Ha normálisan alakult volna az életem. Már, a keresztelkedést. Ez egy... afféle kinyilatkoztatása a hitünknek, és... Hát, gondolom pont ezt csináltam most. Csak... úgy jöttem ide, hogy elfogadtam ezt az egészet. Magamat. Egész onnantól kezdve, hogy otthonról elszöktem, hogy valami ördögfajzat, boszorkány vagyok, és ezzel mostanra teljesen kibékültem, hogy leráztam magamról a maradékát is annak a közegnek, ami annak idején így cserben hagyott. Kinyilatkoztatni, hogy szabad vagyok, és én vagyok. Erre fogom magam, és az ő rituáléjuk kiforgatásával nyilvánítom ki.- Nevetek egy keserűt. -Tessék, itt a szentségtelenítésed, hova lenne innen még tovább.
Mondjuk inkább nem adok neki ötleteket, miket lehetne még innen szentségtelenkedni, inkább bele se gondolok én se. Így is bűntudatom van azér, hogy valószínűleg mind eszébe jutott magától is, én meg... engem valahogy nem motiválnak úgy, mint látom rajta, hogy őt igen.
-Neheztelsz rám- nézek fel egy hosszabb hallgatás után, nem tágítva a véleményemtől akkor se, ha tagadja. -Megmondhatod, nem fogok haragudni. Rád.